Somogyi Néplap, 1972. szeptember (28. évfolyam, 206-231. szám)
1972-09-03 / 208. szám
Kecskefejes fakupa Hollé Péter munkája. (A balatonlellei faragókiállitás anyagából.) Kerék Imre versel: UTCARÉSZLET Mióta nem jársz erre, olykor úgy tűnik, mintha nem létezne, bár azóta is úgy lézeng itt a szól, csak épp kevesebb, amibe belebotlik. Hiányoddal kevesebb, mintha már nem lennél te sem, pedig vagy, hiszen fegyelmezett arcod megenyhül, ha véletlenül visszavetődsz ide. Bármerre nézd: ismerős kapuk nyünak előtted, vonz a gondozott kertek növényi összevisszasága; napraforgók neomreklámait villogtatja a hajnal, kardvirágok sorfala közt feszesen, délcegen ifjú barackfa lépked. Zeng a néma kő... Soha még ilyen fogadtatást! De lépj odébb! Egy ösvény elvezet egész a születésig. Mintha összefogna minden, bogy Mit maradj örökké, gonddal-bútorozott koponyádból kihulljon, ami bánt, magadra ismerj a lándzsái kerítésen átcsapó rózsák villámló önkívülete ben s kiköpd a mádból, mint a férges almát, múlandóságod érveit. TŰNŐDÉS FOLYÓPARTON ha majd homlokomon a fű kicsap s eszméimet az anyag őrzi csak számba ásványi só homok pereg szétmossák lassan szerelmeimet suhogó föld-alatti záporok s apámmal ott lent kezet foghatok ha befogadnak majd az elemek hazátlanul csavargó víz leszek partok bilincsét szétvető kéretlen hozzád érkező kosfejű hullámokkal zúduló kavicsot kagylót görgető folyó melled dombjai között elúszom mezítelenül — szabadon i a z utolsó kocsiban ült. A belső kanyarokban látta a motorkocsit; amely a vasúti pálya rozoga állapota miatt ezen a szakaszon lezárt ajtókkal, üresen közlekedett. Kibámult az ablakon, tudomást se véve a közbeeső állomások felszálló helyi utasairól. Ügy érezte: napok óta, egyetlen óra pihenés nélkül, úton van. S.-hez közeledve időnként fel-felismert valamit a zöld hangulatú tájból: egy öreg hársfát, egy tört szélű agyagszakadékot, egy jellegzetes présházat... Ilyenkor izgatottság fogta el, mintha az első állomáshelyére készült volna, és jód- színű haját rendezgetve azt gondolta: jobb lett volna este megérkezni. A megyei tanács osztályvezetőjének biztató, öreg arca jelent meg előtte. Azt mondta: biztosan örül a döntésünknek, de ne felejtse el, hogy sok munka vár ott' magára, és az embernek ritkán van olyan szerencséje, hogy próféta lesz a saját hazájában ... ö csak állt, bólintani is elfelejtett. Kis részletek tolakodtak elő az emlékeiből; körülvették, s aránytalanul megnőttek. — 0, igen, még csak huszonnyolc éves vagyok, és ráadásul egyedülálló nő — gondolta, s bár napok óta tudott az igazgatói kinevezésről, csaknem szédelegve ment ki az osztályvezető szobájából. S. következett. Janka felállt, a fülkeajtó üvegtükrében végigpillantott sovány, fekete ruhás alakján, A sötét, kissé régiesen szabott ruha kiemelte sápadt, szeplős színtelenségét. Mesz- sze volt még attól, hogy vénlánynak neveznék, arca azonban már keményedett. Az állomás előtt anyja és a községi tanácselnök várták. Az anyjára pillantott: én is ilyen leszek — futott át riadtan benne valami, és gyorsan megölelte a száraz öregasszonyt, akinek boldogságában lassan eleredtek a köny- nyei. tanácselnök alacsony, harminc év körüli ember volt, s barátságosan .mosolygott. Niko- tinos fogai eiövillan- tak, a keze a mezei csokorral bizonytalanul emelkedett, és süllyedt; látszott rajta, hogy zavarban van, pedig jóindulattal segíteni szeretett volna az érkezésben. Janka és az öregasszony ügyetlenül álltak a kijáratnál, mintha zavarta volna őket a tanácselnök jelenléte. Az elnök ekkor megfogta Janka bőröndjét, és elindult előttük a keskeny, cementezett járdán a falu felé. A szembejövök félreálltak a járda szélére, és vizsgálódva néztek végig rajtuk. Az öregasszony meglökte Janka karját, s a pillantása azt mondta: -Vedd el már tőle azt a bőröndöt!.. .« — Hagyja csak! — hárította el a tanácselnök. — Maga olyan messziről jött, hogy egyelőre vendégnek számít itt. Janka elmosolyodott: — Hat évig a Balaton közelében tanítottam. — Ismertem az apját — nézett az elnök Jankára — Akkor még a járásnál dolgoztam. Derék, igazságszerető ember volt. A tanácselnök a kapunál elköszönt. Az alacsony tégla- kerítés fölött Janka után pillantott, és azt gondolta: holnap meg kell mondani neki volt, az inge fehér és gyűret- len, kiemelte keskeny arcát s vékony orrát, amely valósággal belemetszett a levegőbe Megcsókolta Jankát. Janka azt gondolta, míg egy pillanatra megcsapta a férfi száraz, erdei szaga: istenem, legalább az erdőről beszélne, de most valami prédikáció következik ... A nagybátyja az asztalhoz ült. — Láttam, az első utad a temetőbe vezetett — mondta. Thiery Árpád: A megérkezés napja A ye í. a az igazságot, hogy amikor a járásnál jelezték, hogy Barna Miklós helyére a megye egy nőt akar küldeni, egy csöppet se lelkesedtem; hiába vigasztaltak, hogy kitüntetéssel végezte az iskoláit, idevaló a faluba; ha jól bánunk vele, végleg megtelepszik nálunk, és nem lesz gondunk az iskolaigazgatóra. De hát mégis csak nő, s ezt holnap meg kell mondani!... z öregasszony leült a konyhában, sámlira támasztott, fekete ha- risnyás lábait nyomkodta. Csöndben figyelte a lányát, aki a bőröndből kirakodott az ágyra. — Itt férjhez is mehetsz majd — mondta. — Nem akarok férjhez menni. — Nem? — csodálkozott el az öregasszony, és nem szólt többet. Arcán megnyúltak a ráncok. Janka szappant, törülközőt keresett, majd hátravonult a kamrába, és mosakodni kezdett. Ebéd után kiment a temetőbe. Sokáig ácsorgóit apja sírjánál, elérzékenyülve nézte a kőkereszt közepén fakuló, ovális fényképet, amely még fiatalnak ábrázolta az apját. Gyerekkorából emlékezett így rá: csontos arcára, lefelé ívelő keskeny bajuszára, szelíd nézésű szemére, vékony mosolyára, ahogy megállt az ajtóban, megemelve kissé a tükrös mézeskalácsokat, amelyekről — ha vásár volt — sohase feledkezett el. Később megkereste Barna Miklós iskolaigazgató sírját is; rá tett néhány szál virágot.. Vacsora után megérkezett a nagybátyja. Ünnepélyes Az étterem aránylag üres volt. Leültem az ablak mellé, és vártam a pincért öt perc múlva jött is. Átható pillantással végigmért, aztán megkérdezte: — Enni óhajt? — Igen. — Értem — bólintott. — Mindent megteszünk, amit csak lehet. — Köszönöm — suttogtam meghatódva. — Legyen szives, hozzon egy üveg sört... — Hideget? — Természetesen. — Megpróbálom. Egy Üveggel? — Egy üveggel — Talán sikerül — biztatott határozottan, és rám kacsintott. Kacsintása ravasz és titokzatos volt. Értésemre adta, hogy a sör mily ritka luxus. A sörgyárak a tatarozás miatt alig-alig termelnek, egy üveg sör aranyat ér, s egyszerűen, hiánycikk, de NEKEM ő megszerzi ... — Ezenkívül kérek egy adag borscsot. Elfehéredett. Ezúttal a jobb szemével kacsintott rám. Tökéletesen értem. Gr. Gorin: diindent a vendégért! 8 I Somogy» — Valóban borscsot parancsol? — Valóban. — És melegen? — Szeretném ... — Tányérban? — Ügy szoktam ... — Tejföllel? — Ha lehetne . _ — Megpróbáljuk — suttogta. — Ne nyugtalankodjék! És újra kacsintott. Kacsintása elárulta, hogy a borsos csuda nagy ritkaság. A szakácsok már nem is főzik, mert a mandolinozás sokkal előbbre való. Persze, van egy poltavai borscsspecialistájuk, egy vénséges öregasszony, akiért — csakis MIATTAM — külön- repülőgépet küldtek, hogy megehessem a tányér borsosomat. — Másodiknak bifszteket kérek — kockáztattam meg. — Hagymásán. A pincér fogait csikorgatva visszakérdezett: — Húsból legyen? — Igen. A hagyma pedig Hosszan elgondolkozott, sóhajtott, majd így szólt: — Megpróbáljuk . De csak magáért! Es csettintett hozzá. Ezzel a csettintéssel értésemre adta, hogy mekkora áldozatsorozatra kész értem, s hogy a bifszteket már emberemlékezet óta nem rendelik. így .ahhoz, hogy én most bifszteket ehessek, konzultálni kell a Tudományos Akadémiával, a légierővel, nem különben a Mosz- filmstúdióvak De hát ÉRTEM bármit megtesznek. — Mást nem kér? — Nem. — Rendben, öt perc múlva itt leszek — mondta, s olyan ünnepélyes tekintettel nézett rám, amelyből kiviláglott: hihetetlen vállalkozásra képes értem, mivel a többiek órákon át ücsörögnek itt, várnak éhesen, szomjasan, mert ugye ebédidőben az embernek annyi ideje van, hogy nyugodtan szerelemre gerjedhet, házasodhat, sót itt helyben az utód érkezését is megvárhatja. töttem el ebédemet, s mikor felálltam, azt mondtam a pincérnek: — Nem is tudom, hogyan háláljam meg .. . Amit értem tett, azt halálomig nem felejtem el. Mennyivel tartozom? — Egy rubel huszonegy kopek. — Értem — kacsintottam rá. — Magának kifizetem. Aixal a markába pottyantottam a kért összeget, és kezet ráztam vele. Semmi több. Ezzel a kézfogással adtam értésére, hogy nem akárhogyan bánok én vele, hiszen a pénz manapság nagy kincs, a pénzverdéből a tatarozás miatt alig- alig kerül ki valami, így hát én fizetés nélkül is távozhatnék, de ŐÉRTE akkora áldozatra is kész vagyok, hogy pontosan kifizetem az egy rubel huszonegy kopejkát... Egy vassal se többet! Távozáskor felnyársaló tekintete az ajtóig kísért. Lefogadom: sokáig nem felejt el Fordította: Baráté J Janka nem szólt, nem mo- solyodott el, nem bólintott. A nagybátyja egy újságpapírban laposra hajtogatott csomagot tett ki maga elé az asztalra. Egy ideig rajtafelejtette súlyos kezét, majd áttolta Janka elé, az asztal másik oldalára. — Mi ez? — kérdezte a lány meglepetten. — Egy eredeti és két másolat. Lassanként egy évszázada lesz már, hogy őrizgetem. Janka egy kis aggodalommal bontogatta a leveleket, majd mindbe beleolvasott. — Hogy jutott maga ezekhez? — kérdezte elsápadva. — Ne törődj vele! Megfizettem annak, aki megszerezte nekem. Az a fontos, hogy a kezedben van, és most elégtételt vehetsz magadnak. Te most olyan helyet kaptál, ahonnan módod van mindenkinek mindent visszafizetni... anka nem szólt. Furcsa szédülést érzett, mintha egy mélység fölött lebegett volna. — Olvasd csak végig mindet! — bíztatta a nagybátyja. — Majd elolvasom. — Nem sejtik, hogy ezek a levelek megmaradtak. Mindmáig hallgattam róluk, mint a sír. Csöndben ültek a selyemborítású régi csillár fátyolos fénye alatt. Jankának is meg a nagybátyjának is külön csöndje volt, amely körülvette és hallgatásra intette őket. A férfi később felállt, s az asztalhoz tolta a székét, amelyen ült. — Reggel majd átjövök — mondta —, és majd megmondod, hogy mi lesz a dolgom. Én mindenre élethű pontossággal emlékszem. Janka késő éjszaka olvasta el a leveleket. Az anyja már mélyen aludt a konyhában. Az első levél: »Bejelentjük, hogy Gál András s.-i lakosnak a lánya, Gál Janka ott jár önöknél tanítóképzőbe, és ott kollégiumban is van. Annakidején még nem tudtuk azt, hogy Gál András, vagyis az apja kulák. Folyó évben megállapítást nyert, hogy a község legnagyobb kulákja, amit csak most sikerült fölfedni. Nem szeretnénk, hogy a lánya tanító legyen, és a jövő ifjúságát, pártunk tartalékát ő tanítsa. Ezért javasoljuk és kérjük az elbocsátását. Apja S. község hivatalos kuláklis- táján szerepel, ami jóvá is van hagyva. A szíves válaszukat várjuk.. . 1952. október 17.* A második levél: »Gál Janka I. osztályos tanulónkkal kapcsolatban olyan átiratot küldtek a megyei oktatási osztályra, amely szerint tanulónk édesapja a falu legnagyobb kulákja, és ennek alapján kérik az iskolából és a kollégiumból való eltávolítását. Az oktatási osztály végrehajtás végett kiadta nekem az iratot. Én beszéltem a kislánnyal is, majd behívattam •* «deraatfát dákkal, hogy a lányát haza. Édesanyja azonban nálam elmondta, hogy sem a felszabadulás előtt, sem azóta vagyonnal nem rendelkeztek. A felszabadulás előtt mint molnársegéd dolgozott a férje, majd a felszabadulás útán a gabonafelvásárláshoz került. Később betelepült hozzájuk egy idős házaspár, akiknek volt nyolc hold juttatott földjük, s ennek egy részét művelték Gálék két éven át. Azóta már ezt se művelik, és a házaspár is elköltözött tőlük. Gáíné tehát tiltakozik az ellen, hogy őket kuliknak minősítsék. Az oktatási osztállyal megbeszélve most igazoló iratokat kértünk be. Tekintettel, hogy súlyos politikai kérdésről van szó, ami igen gyors intézkedés}; kívánna, felkérem, szíveskedjenek még egyszer kivizsgálni, hogy Gál András valóban kulák-e, mikor és milyen szerv nyilvánította annak, minek alapján. Meg vagyok győződve, hogy nagyon tisztán látják ennek a fontos politikai jelentőségét, és az ügy gyorsaságára való tekintettel a kivizsgálást gyorsan megejtik, és ex- presszlevélben válaszolnak. Ennek hiányában nem tudjuk mi sem az intézkedéseinket foganatosítani. 1952. november 11.« A harmadik levél: A 3 1952. szám alatt november 11-én kelt levelüket megkaptuk, amelyben ismételten írást kérnek tőlünk, »esetleges módosítást«., hogy Gál Janka iskolán és kollégiumban maradhasson. Közöljük, hogy a határozatot nem változtatjuk meg. Amit egyszer megírtunk, azt azért írtuk meg, mert a valóságot fedi, ezen alkudozás nincs. Kérjük, hogy ne hallgassák a kulák siránkozásait, inkább lépjenek fel keményen ellene. Kulákká az arra illetékes szervek minősítették, a község kuíáklistáján szerepeL Nincs mit vizsgáim, kulák. Kérjük, ne kételkedjenek a levelünkben, hanem azt igenis szíveskedjenek végrehajtani Mi az eljárással egy po; litikai kérdést oldottunk meg, azért vált szükségessé az ő hazahozása. Az elvtársak nyugodjanak meg, mi a helyünkön vagyunk, az ügyet ismerjük, és kérjük minden további alkudozások nélkül a leányt hazaküldeni. Elég nagy ahhoz, hogy hazataláljon. 1952. november 15.« ' Janka lehunyta a szeméi E " letre keltek az iskolai emlékek, . megteltek vágyakozással, a titkok feltárultak és magyarázatot kaptak. Azt gondolta: akkor még copfom volt és a legjobban annak örültem, ha nem szóltak hozzám. És egy pillanatra visz- szatért az a régi december: a hosszú, zárdaszerű folyosó mélyéből, az igazgatónő jött elő, megállt mellette, mintha magába mélyedve eltűnődött volna, majd azt mondta egyszerűen, mintha csak egy kis apróságra figyelmeztette volna: Ne menj haza a t Síi szünetre, a szüleid majd bejönnek hozzád ... összehajtogatta a leveleket, és azt kérdezte magától: — Érzek-e most valami haragot, fájdalmai kif osztottságot vagy bosszúvágyat?... Az apja mély fájdalmát érezte tompán a mellében, mint azon az őszón érezhetett, amikor ezeket a leveleket megírták. S akkor azt mondta magának: de hiszen én dolgozni jöttem ide, és leélni az életemet... Óvatosan kinyitotta a konyhaajtót, vigyázva, hogy az anyját föl ne ébressze. Gyufát keresett, majd a három levelet egymás után elégette. Mielőtt a takaró alá bújt, még megfordult a fejében, hogy mit fog mondani reggel a nagybácsinak. De ekkor már éjjel két óra is elmúlt, és a szemei csaknem leragadtak az álmosságtól.
