Somogyi Néplap, 1972. június (28. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-04 / 130. szám
A nehezen változó közízlés Ráth-Végh Istvánnak Az emberi butaság története című könyvéből témánkhoz illő fejezet: »A kortárs ítélkezik-« ... Náhány alcím: A tehetségtelen Petőfi«. Vagy: »Shakespeare, a részeg barbár«. Sőt: »Durva bohóc!... »Hamlet olyan barbár mű, hogy a legalacsonyabb rendű francia vagy olasz közönség sem bírná elviselni«. Üjabb alcím: »Goethe nem tud verset írni!«... Wagner híres művéről, a Nürnbergi mesterdalnokokról: »Laposságok & bárgyúságok — halomba hordva.« Ismeretes a francia impresszionista festők vesszőfutása: a kortársi közízlés be sem engedte képeiket a kiállítási szalonba! Társadalmi elszigeteltségben és érthetet- lenség közepette küzdöttek az új festői nyelv, a látvány újszerű rögzítésének kialakításáért..,. És lám, nagyságukat ma már senki sem vonja kétségbe! Talán ennyi elég is. Nyilvánvaló: a fenti kritikák ma csak arra jók, hogy nevessünk rajtuk. Íme, a korabeli »hozzáértés«, a nagyképű és ostoba ítészkedés! Ám ha kinevettük magunkat a fentieken, gondolkodunk el: a jelen — számunk- ,a újszerű és szokatlan — ! alkotásainak megítélésé- :n nehogy magunk is ezek- ke az ismereteik börtönab- . :.kán kilátni képtelen emberednek a táborába tévedjünk! ke kell látnunk: bár társadalmi forradalom kellős közjóén vagyunk, a közízlésben -ott mégis uralkodó a ma- : a iiság. A művészet területén a régiek bűvöletében élünk, xíülönösen a felnőtt nemzedék, amely a korábbi esztétikai ízlés nevében született ,. ^alkotásokon nevelkedett. Olyan alkotásokon, amelyeken nagyapáink talán meg- otránkoztak, ám maguk ezt állják egyedül üdvezítőnek, ,-ig fiaik az »érthetetlen« művészetet értik. így lép előre a történelem a művészetben is. Balga gondolat lenne azt hinni, hogy éppen a mi életünkben érvénytelen a törté- .Imi dialektika. Remélhet- , uk-e, hogy valamikor becsukódik az adott kor művészének és közönségének »ízlés- ollója« ? Kritikusok, esztéták vallják: ez az ízlésolló termé- ,_iss módon nyílik. Hiszen művész többet közöl velem, | hunt amit eddig tudtam. Egy .u akkor hat igazán, ha fe- .-.üHséget, szellemi izgalmat kelt, vitám van vele, küzdők a megértéséért. Szocialista művelődéspolitikánk kiépíti azokat az isCsanádi Imre: Akácvirágok, százszorszépek Fürtös akácvirágok i Éhéren vakítanak, fűben százszorszép-pöttyök fehéren vakítanak. Tenyérnyi pázsit izzik trópusi éjszakaként, tenyérnyi pázsit robbant tengernyi fényt. Mikor a teremtő Május csihol csodát: idétlen délibábok házak-paloták. Aranyos röstelkedésbe . vész minden kiagyalt ábra. Erdők és mezők örvénye ránt friss mámorába. Akácvirágok százszorszépek vakítanak. Os-édenében hempereg ös-istenünk, a Nap. Radnai István: A fa játékvilágok térdei remegnek bombavirág bont szirmokat virrad tűzhányó asszonyöl tudott a kesetű gyümölcs megrágott égitestek meretcsatornákat, amelyek az olló két szárát egymáshoz közelítik. Megakadályozza, hogy a kortársi művészet és közízlés egészséges távolsága ne torzuljon szakadékká. Persze, mi, nézők és hallgatók sem csukhatjuk be a szemünket, nem dughatjuk be a fülünket, ha tanító szót hallunk az »érthetetlen« művészet értelméről. Fontoljuk meg Lyka Károly intelmét! A Kis könyv a művészetről című művében — szintén történelmi tapasztalatokra apellálva — azt ajánlja: »... voltak olyan időpontok, amikor Munkácsyt, Szinyei-Mersét tehetség nélküli kontároknak mondották. Ezért helyesen cselekszik a tárlatlátogató, ha némi óvatossággal formálja meg ítéletét oly munkákról, amelyek nem illeszkednek rögtön az eddig megszerzett művészet fogalmai körébe«. Vagy hivatkozhatom olyan köztiszteletben álló költőnkre, mint Illyés Gyula, aki egyik interjújában így bátorítja a művészet kedvelőit: »A közönség semmiképpen ne nézze le magát, ha nem érti a modern verseket, hanem próbálja meg követni a művet, megfejteni az alkotást.« Azokat becsülöm, akik kellő erőfeszítést tesznek, hogy megértsék az alkotóitat.« Nos, mindkét tapasztalt művész arra tanít: ne katedráról, hanem iskolapadból ismerkedjünk a művészettel. Tanuljunk, hogy megérthessük szavát! Olyan korban élünk, amikor nemcsak a társadalmi haladás perel az avult ízléssel a korszerű műalkotások igazáért, hanem olykorolykor mi magunk is perpatvarba keveredünk friss művekkel és alkotókkaL Párfimlr művelődéspoliti1 üt Sülül kai alapelve megállapítja: »A művészi közérthetőség elválaszthatatlan az adott művészeti ág formanyelvének ismeretétől, ezért szorosan összefügg a közönség általános művészi kulturáltságával ... Az eszmeitartalmi eredetiség, amely joggal teremt szokatlan formát, átmenetileg lehet nehezen hozzáférhető a széles tömegek számára a szocializmus viszonyai között is, de ezt a konfliktust a kultúrfor- radalom, a szocialista népművelés hivatott feloldani, nem pedig a művészi színvonal csökkentése«. Világos tehát a feladat: a ■közönséget kell fölnevelni a művészethez, és nem fordítva. Ha hitelt adunk a fenti művelődéspolitikai alapelvnek — márpedig hitelt kell adnunk! —, a demokratikus szavazás létjogosultsága magvas műalkotások esetében kérdésessé válik. AN történelem nem ismer olyan példákat, hogy nagy művek köz- felkiáltással születtek volna. Inkább közfelháborodással! Ma másként lenne? Aligha! Az alapelvben említett »eszmei-tartalmi eredetiség« szülte konfliktus nem oldható meg a közönség voksának kikérésével, sokkal inkább csak a szocialista népművelés által végzett esztétikai neveléssel. A közönségszavazás művészeti kérdésekben csupán játék a demokráciával; a művészet demokratizmusa ugyanis — a tartalmi követelmények mellett — mindenekelőtt a műalkotások hozzáférhetőségét, megismerésének lehetőségét jelenti a széles közönség számára. »Tudom azt, hogy semmit sem tudok, s ez előnyöm« — vallotta Szókratész. Kikkel szemben előnye? Azokkal szemben, akik azt hiszik, hogy tudják, amit nem tudnak. Akik az ítész magabiztosságával kiáltanak nemet egy- egy szokatlan formanyelvű filmre, versre, szoborra. És az sem rendíti meg ítéletük magabiztosságát, hogy azt a műalkotást éppen az év legjobb alkotásai közé sorolják, majd a szakértők. Konoksá- gukban inkább a zsűri »elfogultságát« hangoztatják, semmint a maguk véleményét kérdőjeleznék meg.... Nem arról van szó persze, hogy tartózkodjunk a személyes véleményalkotástól. Csupán arról: ne kiáltsuk ki rossznak azt, ami csupán nekem nem tetszik, mert »érthetetlen«. Attól a mű még lehet jó, sőt remek! A hiba — megeshet — a néző »készülékében« van. Szókrátész, midőn mások által hangoztatott bölcsességét szigorú önvizsgálattal mérlegelte, erre a következtetésre jutott: »Azzal a kicsinységgel vagyok böl- csebb... (valakinél), hogy amit nem tudok, arról nem is hiszem, hogy tudom«. Magunk is mennyivel szerényebbek — egyben bölcsebbek — lennénk, ha egy műalkotás előtt állva így gondolkodnánk. Balogh Ödön Olyat alkotott, mit nem fog a halál FERENCZY BÉR! EMLÉKEZETE Művész volt A mítoszok és mindennapok varázsló mestere, olyan, akinek kezében életre kelt az addig holtnak hitt anyag. S már öt éve halott »Szobrász és grafikus« — ez áll róla a lexikonban. — Teremtő alkotó — ezt vallották kortársai Dijak, s kitüntetések sorát mondhatta magáénak, és művészi alázat emelte társai fölé ... A századfordulón Nagybányát nem lehetett megkerülni, onnét indult Ferenczy Béni is, képzőművészetünk modem reneszánszának szülötteként. Firenze és München akadémikussága után Párizsban a két modem nagyság, Bourdelle és Archipenko műtermében dolgozott. Először fából — a legkényesebb anyagból — faragott szobraival s az érmek avatott kezű ifjú mestereként vívott ki elismerést. Az őszirózsás forradalom idején lelkes köztársaságpárti volt; a tanácshatalom bukása után bécsi emigráns. Évtizedekig távol élt Magyarországtól (néhány évig a Szovjetunióban), s akkor bontakozott ki egyéni stílusa, ötvözve lélektani elmélyültségét a klasszikus mesterek hagyományaival (Fiatal férfi, Anya gyermekével, Atalanta stb.). Mértani tökéletességű kompozíciói az emberi szépség igazságát hirdették. Bernáth Auréllal közösen rendzett berlini kiállításán (a »Der Sturm« termeiben) már teljes művészi fegyverzetében lépett a közönség élé. Emlékérmeinek arcvonásai is mindig többet mutatnak, mint a való szolgai mását, s így iga- zabbak életteli hűségükben is. Szobrain a fény-árny festői váltakozásában kamaszos báj és érzelem együtt jelentkezik a mozgás dinamikus ábrázolásával, s ez, adja együttesen az életteli klasszikus harmóniát. Szinte mozdulni kész alkotásaiban még a pihenő ember is... A XX. századi magyar művészet kiemelkedő egyénisége volt. Utolsó éveiben majdnem teljesen megbénult. De a félig már holt-suta kéz — emlékszem — újra ceruzát fogott, hogy papírra vesse mindazt, ami szemében visszatükrözött. S még így, félig bénán is remekműveket átkötött; Művészetének jelszavai mondják el Illyés sorai: N em értek egyet azzal, amit a kútról írt, apám. Azt írja, hogy maguknak már nem lesz szükségük vízvezetékre. Jó lesz az az öreg kút, amíg élnek. Azt is írja, hogy nem futja abból a kis nyugdíjból árok ásásra, csővezetékre. Hiszen nem hajlik már a dereka, napszámost kellene fogadni. Ha még az árkot ki tudná ásni, akkor kevesebb lenne a hozzájárulás. Mindent egybevetve, jó lesz maguknak az öreg kút vize. Nézegetem a levelét, a már annyiszor látott írást, a nagy kézmozdulatokkal formált betűket, amelyeken a mellékelt dátum nélkül is látszik a kezek bizonytalansága, a test öregsége. Igen, tudom, az idő elsuhant, el- villant, mint a kertben a füttyös sárgarigók arany szárnycsapása. A betűi mögött felrémlik az öreg kút... Jól látom földbe süppedt káváját, a megrepedezett fahengert, amire a lánc felte- keredik, és az apró zsindelytetőt, amelyen akár a zöld patina, moha virít. Az is az eltűnt éveket mutatja. Én is meghatódok, ha megmoccan bennem ez a látvány. De más is eszembejut. Arra is emlékszem apám, amikor nagy esők jöttek és a kút vize kifelé folyt. Zavaros lett, békanyálas és esténként kuruttyolás hallatszott a kútból. Apám is emlékezhet. arra, hogy ilyenkor el kelleit menni a harmadik vagy negyedik szomszédba vízért, de ott sem volt sokKiss Dénes: TISZTA VIZ kai tisztább. Esőzések idején hetekig hordtuk más- honnét a vizet, mert a mi kutunkban csak nagyon lassan apadt. De az öreg szülői házra is emlékezhet, ami a kúthoz közel épült, és ma már a föld színén is alig látszik, hogy ott nyolc éve még ház állt. Igaz, tömésház volt, földből verték. Nem is bírta sokáig a talajvíz alattomos nyaldosását. Ugyanaz a víz kezdte ki az alapjait, amit a régi kútból ittunk... De eszembe jut még más is. Az iskolában állandóan jódtablettákat osztogattak nekünk, mert a faluban sok volt a golyvás ember. Valami mindig is hiányzott a mi kútjaink vizéből. Én azt hiszem, hogy az igazi tisztaság és mindenfelé jótékony ásványi só, ami nem volt meg a föld felsőbb rétegeiben. Mert a mi kutunkba csak a felső rétegekből gyűlt össze a víz. Nem szűrte meg eléggé a föld. Ki tudja mennyiféle betegséget ittunk nap mint nap. Hányféle fertőzéssel birkózott akkor is a szervezetünk, amikor nem tudtunk róla... Olyan mély kutakat pedig, amelyekben jó víz gyűlhet össze, kevesen ásat- tak. Sokba került. Nemcsak azért, mert mélyre kellett ásni, hanem azért is, mert szigetelt betongyűrűket kellett volna egymásra rakni benne, a fenekétől a kávájáig, éppen azért, hogy a felső rétegekből ne folly on bete a talajvíz, hogy amire belefolyik, vastag földréteg szűrje meg. Látja apám, annyi minden eszembe jut a régi kútról. Tudom, hogy a törpe vízmű sokba kerül, de azt is tudom, hogy az emberi élet mindennél drágább. Azt is írja, hogy öregek már, úgysem élnek sokáig, és magukat már kiszolgálja a régi kút. Egyébként is nagyon megterhelné a nyugdíjat a rájuk eső rész. Majd segítünk, mert segítenünk kell. Talán azért is, hogy tovább éljenek. És még valamire gondolni kell apám. Ezután is élnek a faluban öregek, fiatalok, akik talán nálunk is erősebbek, egészségesebbek és hosszabb életűek lesznek, ha a zavaros víz helyett, áttetszőt, tisztát fogyasztanak. Mert az embernek nagyon fontos, akár minden más élőlénynek, hogy napfényt kapjon, friss, jó levegőt és tiszta vizet... S hogy mi legyen a régi kúttal? Tudom, hogy sajnálná. Azt sem kell betemetni. Abból öntözhetik a kert palántáit. De az ember ivóvize legyen tiszta, hogy tiszta és egészséges maradjon a gondolata is ... Ami pedig az öregséget illeti, én úgy gondolom, kedves apám, hogy idősek élete éppen olyan drága, mint a fiataloké. A törpe vízműről írott levelére est tudom »Dolgozz, munkálj! A szép, a jó, a hasznos mihelyt elkészül, az élethez áll...« Só művészként hű maradt önmagához: alkotott, s olyat, amin nem fogott a halál. A kétszeres Kossuth-díjas Kiváló években. művész arca az utolsó Amor és Psyché . #1 Pihen*
