Somogyi Néplap, 1972. június (28. évfolyam, 127-152. szám)
1972-06-25 / 148. szám
Dózsa György az irodalomban Története európai „mítosszá“ lett gyár népnek létezett egy Döfi magyar irodalom & eimúlt évszázadokban mélyen átélte a Dózsa-témát. Művek század szólnak a parasztháborúról. Ezért az alkotások csekély töredékével sem foglalkozhatunk, s csupán futólag és vázlatosan beszélhetünk azokról is, amelyekhez a legtöbb magyar olvasónak — kortársunknak — személyes emléke-élménye tapad. Aligha tévedünk, ha ágy véljük, hogy Dózsa György irodalma ábrázolására gondolva mindenkinek először Petőfi jut eszébe. A »-Még kér a nép...« Dózsa miékének — a kuruckor óta — ez volt az első nagy erejű, művészi felidézése. A vers a hasonló történelmi helyzettől is kapta a nevét Petőfi 1847-ben irta, csaknem háromszáznegyven évvel a Dózsa-tragédia után, — a készülő forradalom sűrű levegőjében. A versnek roppant közéleti hatása volt — emlékezzünk: a Bach-korszak cenzori hivatalai az ötvenes években e költemény »minden eszközzel való törlésére és irtására« kapták az első parancsot —; Vahot Imre, aki közölte, megjelenése után hetekig reszketett félelmében, hogy lapját betiltják miatta. »Nem haDoMáte® Dózsa Gyflrgy híré« Izzó vastrfioon fit elégrtétek, De szellemét a tűz sem égeté meg. Mert az maga tfe; úgy vigyázza tote: Ismét pusztíthat e láng rajtatok; Láng és korbács minden sora; sötét fenyegetés, komor jövendölés. Akik 1847-ben olvasták, s értettek belőle, tudták, hogy Dózsa veszélyes szellemének felidézése Petőfi költészetének sodró erejével milliók erejévé válhat. fi forradalmi ős sorsa élete végéig izgatta Petőfit; prózájában is gyakran említi Dózsa Györgyöt, még útirajzában is keresi a nyomait. A fegyvertelen, kaszával, kapával lázadó nép látomása Dózsát idézi emlékezetébe; alakját a legalkalmasabbnak tartja arra, hogy az ellenfelek emlékezetébe idézze, s a forradalmárokéba, »eszmetársakéba« is, lelkesítő példaként. A következő mű szinte a kövektező »kapcsolás«. Eötvös József: »Magyarország 1514- ben«. A központ: a szenvedő nép. Eötvös a lázadó magyar paraszt véres tragédiáját, iszonyú sorsát ábrázolta nagy erejű regényében. Az események elbeszélésében aggályosa» objektív: regényének nehéz sodrása lassan görgeti előre a történetet. Sokáig nem értették — félreértették — Eötvös regényét. A történelmi érvek gondos mérlegelése a reakciós irodalomtörténetírás szemében azt látszott bizonyítani, hogy a »Magyarország 1514- ben« tulajdonképpen nem más. mint az uralkodóosztály viselkedésének védelme. Hosszú idő kellett, amíg a közönség és a haladó kritika fölismerte Eötvös igazi mondanivalóját. Szerb Antal jegyzi meg a regényről: »Eötvösnél ■ a felkelés csúfos elbukásának ábrázolása azt látszik bizonyítani, hogy Dózsa legyőzőinek volt igazuk. Csak valami közelebbről meg nem határozható belső rezdülés árulja el, hogy — ha átfogó, a dolgok két végét látó intellektusa ingadozik is —, a szíve Dózsa Györggyel szenved az égő trónuson«. /. fi Rózsa-téma a század első évtizedeiben sem halkult el. Ekkor Ady tollán szólalt meg a legerőteljesebben. (Dózsa György unokája vagyok én — Népért síró bús, bocsko- ros nemes). Ady izzó úrgyűlöletének ki más lehetett volna élő példája, mint a parasztvezér, aki a »grófi szérű« nyomorult jobbágyainak lázadó seregét vezette a2 »urak vad hordája« ellen? Adynál tudatos program lett Dózsa György. A »heves nyár« látomása nála a zsellérhad dühödt seregének látomatásával párosul: négyszáz esztendővel a paraszt- háború után, a Dózsa-korabeli úri rendekéhez hasonló vaksággal országvesztő háborúra készülődő Tisza-kormány felé röppent a vers fenyegető végsora: »Vigyázzatok... A nyár heves, s a kasza egyenes«. De sokszor idézték 1919- ben, a Tanácsköztársaság fennállásának három hónapja alatt Ady lántoki sorait! A verset — Lukács György és Lengyel József feljegyzése szerint — 1919 nyári proletárünnepein a Margitszigeten, a Parlament előtt, vidéki váro- sok főterein legalább százszor szavalták el. Iskolásfiúk, egyetemisták, művészek, írók, A század húszas és harmincas éveiben, a Horthy-fasiz- mus kezdeti időszakában nem szívesen hallott a Dózsa-témá- ról a hivatalos Magyarország. A I-lóman Bálint történet-, értelmezésének szellemében fogant tankönyvek látszólagos objektivitással — kelletlensé- güket rosszul palástolva — vették tudomásul, hogy a mázsa György nevű hőse; örökségét igyekeztek hazafias szólamokkal elhomályosítani, közömbösíteni, mintha csak egy magányos elégedetlenkedőről volna szó, aki a történelem »kiismerhetetlen szeszélye« folytán, »szónoki szug- gesztivitásának (Hóman) erejével maga mellé tudott állítani ezer meg ezer fegyelmezetlen jobbágyot...« ( S most ugorjunk egy nagyot az időben! Kitört a második világháború, s elkövetkezett — hatévi szenvedés után, a magyar nép legjobbjainak, a partizánoknak és szabadságharcosoknak hősi részvétele, mártír-/ halála segítségével is — a fel- szabadulás. Már az első pillanatokban felmerült a Dó- zsa-kép (jelentős költőink verseiben, írók esszéiben, publicisztikai elmefuttatásaiban), s azóta hat, azóta szabadon gyönyörködhetünk benne, okulásul és épülésül. 1954-ben jelent meg egy verseskötet, Juhász Ferenc írta, »Tékozló ország« volt a címe. Ez már a felszabadult ország új költőjének tisztelgése Dózsa György emléke előtt. A Dózsa-eposz terjedelmét és epikai témáját tekintve — elbeszélő-költemény; »egy ismeretlen vándorköltő krónikája 1514-ből«. Juhász szinte teljesen szétzilálja a hagyományos históriás ének kereteit, s művét hatalmas lírai monológgá duzzasztja. Nem a történelem elrendezte sorrend és összefüggés szerint idézi fel a Dózsa-forradalom képét, hanem úgy, ahogyan az ő lelkében, fantáziájában, a feltornyosuló mondanivaló elibe varázsolja. A Tékozló országban a forradalom varázsa, a nép hite, ereje szólal meg, — az az örökség, széllemi hagyaték, amely képes a Dózsa-él- ményt teljes értékében átadni a felszabadult utókornak. »De most a fizetség Budáig ellátszik. A paraszt kaszája holdfányben szikrázik, Kő-lándsáink árnya, a kastélyok lángja cl — Budáig látszik; el Budáig látszik«... Gyönyörű szavakkal ^ a Dózsa-forradalom feledhetetlen mámoráról, amely átsu- gárzik az évszázadokon, s erőt ad értelmes új életéhez a már szabadon élő népnek: Szabadság, Te egyetlen isten, az ész tartománya, te legvadabb mámor; mi alázott szívünket felemelő; mi perzselő vágyakozásunk, kivont szablyánk tüz-érce, te mi búsunkba eddig befelé nőtt szárnyunk .. .« S ezután —1 néni mint a fel- ■ szabadulást követő évek utolsó Dózsa-emlékműve, hanem mint e kurta beszámoló egyik fontos témája — Illyés Gyula Dózsa-drámájáról néhány szót. 1955-ben jelent meg Ily- lyés drámája nyomtatásban, s rövid néhány hónap múlva már bemutatta a Nemzeti Színház, Gellért Endre rendezésében. Illyés Dózsa-drámá- ja lenyűgözte a nézőket: lírikus szépségével, költői nyelvének áradó gazdagságával, s főleg szövegének robusztus erejével, amelyből a nép ügye iránti szeretet sugárzik. A színművet több bírálat érte bemutatásának idején — jogos is, méltánytalan is —, de ez nem változtat azon, a ben- • nünket most elsősorban érdeklő tényen, hogy a Dózsa- ábrázolás folyamata nem szakadt meg. Nem volna teljes Dózsa György irodalmi ábrázolásának e vázlatos képe sem, ha nem számolnánk be röviden arról, hogy híre, példája nem rekedt meg az országhatárokon belül; a hősi példa más népek íróinak képzeletét is megragadta. A Dózsa-törtáne! európai »mítosszá« vált. Az angol életrajzirodalom egyik nagy értékű alkotásában, James BosweU Johnson élete című munkájában olvashatunk arról, hogy Oliwer Goldschmith klasszikus Zeck-testvérek című drámája tulajdonképpen a Dózsa-tragédiát eleveníti föL A német Hans Mitterfelder 1807-ben — Napóleon-ellenes éllel — írt színművének, a ma már alig ismert »Székely hős«-nek szintén Dózsa György a főhőse: egy »messzi székelyföldről származó szegény nemesfi«, aki évszázadokkal ezelőtt »ugyanúgy megszenvedte népe elnyomatását, mint ma azok, akik Európa elrablójának rabigájában nyögnek«. Lelkesítő példa volt Dózsa György alakja: az ő megidézésével szólította honfitársait szabadságküzdelemre a német író. Az irodalom — a líra, dráma — és a regényírás, s a művészet sok más műfaja tündöklővé tette a Dózsa-képet. Dózsa születésének 500. évfordulójára készülve méltán tisztelgünk meghatottan azok emléke előtt, akik művészetükkel közelebb hozták az olvsókhoz, nézőkhöz'a parasztháború vezérének hősi alakját, mesterségük, tehetségük szuggesztív . eszközeivé tették feledhetetlenné, a magyar nép örök élményévé Dózsa Györgyöt. Tamás István Dózsa katonája. I (Krautheim Mária rajza) * Kiss József: Dózsa György Temesvári szabad határon Jegenye áll egy sorba, három11. Állnak zordon, meredve égnek, Mintha ujjal fenyegetnének. Ki koporsót és sért nem látott... E helyt Dózsa trónja állott' Sistergő, izzó, gyilkos fénybe ... Itt nyomták a koronát fejébe / Vöröses, izzó lánggomolyba Miként ha parázs láva folyna A káprázat közepében Ott ül Dózsa királyi széken*. S míg emberjog tiporva senyved S hazugság marad a legszentebb, Míg könny ps vér patakba folynak Es átka lesi a sok nyomornak; Míg egy szív lesz, mely fellázad, Hogy a születés megalázhat, Megalázhat, poklokra vethet Dózsa lelke nem pihenheti Régi írásaim, jegyzeteim olvasása során a napokban egy Kiss József-vers került a kezembe, amelyet az öt ven évvel ezelőtt elhalt költő még a múlt évszázad utolsó évti-. zedében írt. Helyszűke miatt a tizennyolc szakaszból álló versnek csak öt strófáját közlöm. A vers így is igen szépén, és hűségesen adja vissza Dózsa azon elgondolását, hogy az elnyomottak íelszabádítá- sának minden addig elnyomott és megtiport felszabadítására kell törekednie. Gy. Z. B akk Sándomé 1937-ben krumpliszedés közben rosszul lett. Letette a kapát, hazasietett a pusztára — a középső cselédházban lakott, asszony-lányával közös konyhán —, megrakta a tüzet, egy fazékban vizet tett föl melegedni, s pár perc múlva megszülte Mihály nevű fiát. A varrókosárból elővette az ollót, elvágta a gyerek köldökzsinórját, s megfürdette. Este a grófné tyúklevest küldött neki. Másnap Bakk Sán- dorhé újrá kiment krumplit szedni... Ez az ősrégi történet a pattogatott kukoricáról jutott eszembe. Valamelyik- forgalmas utcasarkon pattogatott kukorica szaga csapott meg, s nem sokkal később észrevettem a kis ügyesen megszerkesztett vaskályhát is. Egy tüdőbajos forma ember állt mögötte, és szakértelemmel húzogatta a parázs fölött síneken futkosó drótketrecet. A^íusztán mindig nagy ünnepnek számított á kukorca- pattogatás. Különös szertartás volt, némi ősközösségi beütéssel. Persze, nyoma sem volt ott az erre a célra szerkesztett kályhának. Egy asszony kellett hozzá, meg rosta, meg tűz. Jó száraz fából vagy szo- tyolaszárból raktuk a tüzet, s mikor a füstje már elszállt, odaállt melléje az asszony a rostával. A tüzet mindenkinek szabad volt kőrülülni, a Lázár Ervin: PATTOQATOTT KUKORICA pattogatott kukoricából szabad volt mindenkinek enni. A gyerekek tiszte volt a rostából kipattogó »kokasokat« fölenni a földről, s ők ropogtatták- a barnásfeketére sült »cipót« isit Ahogy ott álltam a pattogatott kukoricával elegy benzinszagban, fölrémlettek a régi pusztai esték: a lobogó tűz s a rostát forgató, tüzesre pirult arcú asszonyok. Bakk Sándorné, Cukovics Boskóné, Varga Mihályné, és persze Fejér Imréné is, bár arra nem emlékszem, hogy ó valaha is pattogatott volna kukoricát. Olyanok voltak ezek a pusztai asszonyok, mint a kőszikla, mint a lombját szívósan újra meg újra kizsenditő tölgy. Egy kis ijedt szemű tanítónő került egyszer a szomszéd puszta iskolájába (nálunk nem volt iskola, tizenhat-tizennyolc család lakott csak a pusztán), s azt kérdezte a paptól, miért van, hogy olyan nagy különbségek vannak egy-egy család gyerekei között Az egyik mindig rongyos, nincs cipője, télen nem jár iskolába, a másik meg, ha foltosán is, de mindig tisztán jár, szebben beszél, tisz- telettudóbb. — Mert isznak — mondta a kősziklafejű, boltozatos homlokú pap, az atyákra célozva, akik közül egyik-másik tényleg nem vetette meg a poharat M ost már tudom, hogy nem ez volt az ok. Hiszen Varga Mihály ivott. A gyerekek meg — volt belőlük hét — mégis tisztességesen jártak, s most, fel« nőtten is, mindegyik megállja a helyét Ó, hiszen, mindenki beszélte a pusztán: Varga Mihály ki akarta irtani a családját. De még menynyire ki akarta! Hazament részegen, üvöltözött, a sarokból előkapta a fejszét: »Most meghaltok!« Erre a felesége szépen fölkelt, csendesen kiment Varga Mihályhoz, kivette a kezéből a fejszét, és két akkora pofont adott neki, hogy a gyerekek ijedtükben behunyták a szemüket. Lerángatta a férje ruháit, belenyomta az ágyba, betakargatta, és azt mondta: »Aludj, az anyád istenit!« Ilyen volt Varga Mihályné ... Vukovics Boskóné háromszor vitte végig a faluig vezető öt kilométeres földúton az urát — a hátán. Először akkor, amikor a csikó rárúgott az ember lábára, és sokat jajgatott az éjjel. Kocsit nem kapott, elvitte hát a hátán. A doktor legyintett, fi azt mondta, semmiség ez, csak borogassák. Vukovicsné hazavitte az urát. S hogy nem akart gyógyulni az ura lába — egyre csak nyögött, jajgatott — s megint nem kapott kocsit, újra a hátán vitte a doktorhoz. Negyedszer már kapott kocsit az állomásra, akkor jött haza Vukovics Boskó a kórházból — levágott lábfejjel. Az egész család a vékony, kis, sötét szemű szerb asszony nyakába sza-. kadt. S nem adta meg magát! Vukovicsné gyerekei azután is a legrendesebbek voltak a pusztán. Voltak másmilyenek is. Olyanok, akikbe beleivódott a közös konyha meg a földes szoba nyomorúsága. Fejér Istvánná, mikor a kilencedik gyereket szülte, a lánya hideg vízbe mártogatta a csecsemőt, hogy pusztuljon el, mert minek akkora családba még egy száj. A gyerek nem pusztult el, szívós lett, sovány, faké- regszemfi; soha sem volt beteg, s dolgozni úgy tudott, mint hat más. De Fejér Istvánná csak egy volt. Kis fekete pötty a nyomorúság agyonmosott tisztaságában, megvetett je a ron-’ daszájú, hangoskodó, vastag lábú kis tüdőbajos cselédasz- szonyoknak, akik úgy őrködtek a családjuk fölött, mint a tigrisek. N em volt hárt igaza a papnak, hiába látogatott el minden héten kétszer a pusztára, s hiába hallgatta végig a cselédasz- szonyok bizonyára félszeg / gyónásait, nem sejtette meg ennek a pusztai matriarchá- tusnak a titkát. Igaz, azt egyik sem gyónta meg, hogy tizenketten szoronganak egy szobában, hogy egész télen babon meg főtt szemes kukoricán élnek; bogy nappal dolgoznak, éjjel meg szakadt ingek és mosóteknők fölé görnyednek, hogy fogytán a liszt', fogytán a »petrölium«, fogytán a kenyér... Ez nem volt bűn! A tüdőbajos forma ember egsö tv énért adott barna zacskóban egy fél liter pattogatott kukoricát. Voltak feözta kokasok is, meg volt közte cipó is ... Szirmay Endre: Dózsa emlékére Megvallatott ötszáz esztendő már; a vérünk áztatta fergetegben te maradtál nekünk: a forradalmár. Az egyetlen, aki közülünk emelkedett fél szembeszegülni a lehetetlennel; aki konokul vállaltad a harcot, s a gyilkos töprengés őrtüzei felett remény harmatában fürdetted az arcod; vad elszánásod lazította véred, hogy az emberségre szépülő jogot akár édeted árán számon kérliesd! Hitted néped keserű igazát, s mint akit nem is anya szült — táltos, látnoki szívvel vitted a sáros, szörnyű buzogányt a reménytelen harcba; sziveddel cserélted fel a keresztet — igy irtai nekünk igaz történelmet. Dózsa György! Hallod? Kondítsd meg újra érces hangod? Felelj hittel hívő szavunkraí Emeld magadhoz vacogó szívünket az elpusztíthatatlan forradalombat Kaposvár, 1972. június EL Somogyi Néplap
