Somogyi Néplap, 1972. május (28. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-14 / 112. szám
A Reggel-este. Mégis hervadnak. Egyszerűen lekonyul a fejük ... Gondterhelten álldogáltak a nárciszok között. Nem illet ez a különös hervadás a tavaszi képbe. A gyümölcsfák már elvirágzottak, a levelek húsosán és tömötten óvták a fejlődő termést, a fű az ágyások szélén sziemfájdítóan zöldest — Mert a gyom az természetes — mondta Kovács. Lomhán mozgott a kék tré- ninggatyában. — Azt az ember időnként kihuzigálja. De kérdezem én: lát itt valamit? Takács közelebb hajolt a földhöz. A fekete rögök egyenletesen borultak egymásra, a töveknél gyengéd emberi ujjak még egy kis peremet ie vájtak az esőnek, — Nem égette le túl «ok trágyával talán? Kovács legyintett Annyit bajlódott a virághagymákkal. Ládában cipelte, a hóna lati A vonaton soha nincs hely, egymás nyakába lógnak a horgászbotok, kötözőspárgák és dióverő póznák, és akkor még húsz perc gyaloglás az állomástól... És most tessék. Amikor éppen virágba szökkent Haldoklik az egész. — Hát nem tudom — sóhajtott Takács. ■— Érzékeny növény. És túl korán bontja szirmait Túl korán. — Ok nélkül semmi sincs — Kovács rágyújtott s vigyázott, ne hulljon az ágyásba a parázs. — Mindennek oka van, nem? — Harciasán húzott egyet a tréninggatyán. Takács hallgatott Bár mindketten magányosak voltak, más és más mélységben lakták a magányosság kút- gyűrúit. Takácsnak meghalt a felesége, Kovács pedig önszántából elvált Takács jobban szerette magát a munkát Kovács inkább az eredményt becsülte. — Az ember nyfcwa Id a szemét — folytatta Kovács. Kimentek a tóhoz, szívták a friss levegőt Takácsnak csak a mellkasa emelkedett Covács végzett egy-két határozott tornamozdulatót " — Ez a dög már itt van ... - s a fagyialtos bódéra múlott. A táblára három tölcsért estettek, a talpánál fogta ssze őket egy kövér kacsé. Vz egyik tölcsérben kávébarna, a másikban vaníliasárga, a harmadikban málnarózsás fagylalt ínycsiklandozóan csurogtak lefelé a színek, ahogy a gyors munkában az olajfesték megszaladt »Cégtul: Szeremfia Ágoston hat. eng. cukrász kisiparos. Nyitva 7—21h-ig. Kedden szünnap.« — Nézze meg azt a bódét ... ezek a masszív falak ... Odamentek, megkopogtatták a hullámleimezt — Lakásnak elfogadnám... 3s belül... tapéta. Érti? Mosható, ragasztott tapéta. Es az a kocsi. Az a szép nagy... Mennyit keres maga egy hónapba? Mennyit, szaki? Kérdezem. — Kettőt — mondta Takács —, vagy kettőhármat — És a kedves félesége? Illetve, bocsánat, mennyit kapott a szegény Magduska, amíg élt? A szövőgépnél? — Ezerhárom. Ezeröt... — Na. Ennek, testvérek között is tíz daraib ezres a nettó bevétele, havonta... Hát lehet ezt túrni? — Hát nem tudom — sóhajtott megint Takács. — Mert lekvárj ahesik vagyunk, azért Tudja? — Talán, ha leszúrnánk egy botot... — mondta kitérően Takács. — Le a föld0 ISomogyi Néplap ha... maico-o «M rtfaerú... — Az anyjuk jóistenit — hagyta rá Kovács. Két hónap múlva, amikor a tövek maguktól kifordultak a földből, le is vágott az ásóval, jó mélyen. — Hé — kiáltott át Takácsnak, aki most töltötte az évi rendes szabadságát, mind a tizenhárom napot — Ezt valami tényleg magzabálta. Gyökerestül... — Nálam a napraforgót Nem is lesz télre szotyola- magom... — Maga szotyolamagot csemegézik. Amíg egyesek ... ük... — Ahány karmozdulat, annyi forint Ki lehet számítani ... De csak egyszer legyen fagylaltmérgezés... lecsukják, hogy belefekete- dik... — Piszkos adócsalók. Ügy játsszák ki az államot, ahogy akarják. A mérnök úr is megmondta. A mérnök úr a műút mellett építkezett. Kétszintes nyaralót, saját kivitelben, teraszos kiképzésű kerttel. Ehhez kérte néha Kovács és Takács segítségét. Kitűnő óraJókai Anna: Nyalták a fagylaltot Ez a maszek fagylalt istenien jó volt Könnyű, krémes, az ostyája is illatos. Szeremfia Ágoston fehér sipkát viselt, négy gyereke szintén, az asz- szony átlátszó fehér nylonköpenyt, alatta pirospettyes bikinit. Már ötkor ott nyüzsögtek a bódéban. Kovács nem tudott aludni. Gyakran megleste őket, hogyan érkeznek a nagy kocsin, hogyan cipelik be a nehéz kannákat A mozdulataik harmonikusak, összeműködnek, nem beszélnek. Figyelmes arcukon hét óra öt perckor jelenik meg az első mosoly, az első vendéggel együtt, vezényszóra. Ez külön ingerelte. — Hát nem embertelen? — okította Takácsot, miközben ácsorogtak a sor végén. — A rohadt, büdös pénzéért áurtonfurt vigyorogni Délutánra a mosoly egy kissé megereszkedett, este nyolckor épp hogy csak lógott a szürke szájszegletekiben. A négy gyerek közül — úgy hírlett — három középiskolás, egy még az általánost végzi. — Baromi munka... — kockáztatta meg Takács. Nézte a legkisebb fiút. Folyik róla a verejték, s néhány másodpercre, kezében a gombócnyomóval, hátra-hátra- rándítja a vállát — Legalább negyven fok... a hullámpala alatt Baromi meló... — És a magáé? Vagy az enyém? A sorbánéi!ók helyeslőén * zúgtak. Minél jobb volt a fagylalt, minél szélesebben mosolygott Szeremfia, minél buzgóbban ugrándoztak a fiai annál jobban nőtt a fogyasztók ellenszenve. — Állítólag házat építtet a tóparton — mondta valaki — Garázzsai bért fizetett, s amellett nyájasan és értően társalgóit a világ dolgairói — Magúknak — mondta és a pápát, amit dísznek tartott a szájában, jobbról balra csúsztatta —, maguknak meg kell szakadni ahhoz, hogy a kenyérrevalót megkeres-^ sék ... Tudják mennyi haszon van egy-egy tölcséren? És hány tölcsért adnak ki na- ponta? — De hatan dolgoznak mondta Takács, és jámboran lapátolta a sódert. — Tizenkét órát, egyhuzamban... — Undorító... — a mérnök úr szippantott egyet a pipán. — Higgyék ei undorító. Nekem is van fiam. Mikor látták az én fiamat befogva? A mérnök úrnak se fiát, se lányát, se egyéb retyerutyá- ját nem látták. Csak nőket, parókával, átutazóban. Ezeket a mérnök úr ügyintézőknek nevezte. — Ez az, amikor robot, öncélú robot lesz a munka! — A mérnök úr letelepedett egy műgombára, s tapodta egy kicsit a földet maga alatt — Nem kéne megengedni — mondta Kovács Takácsnak —, nekünk kéne fellépni az ilyen harácsolás ellen. Amíg egy szövőnőnek ezeröt... — Szerintem mielőtt elpa- lántázná az új paprikatöve- ket, ki kéne a mélyből hajtani — vélekedett Takács. — De tulajdonképpen mi a fene lehet? — piszkálgatták az üreges földet. Eső sem esett, kánikula volt, és Szeremfia ontotta a pacnikat. — Pocok? Vagy ürge:? — Mikor fürödnek ezek a szegény gyerekek? — A gyermekvédelmi is beleszólhat... A mérnök úr segítségével... Kovácsolt vaskaput hoztak, kócsagmántával, azt kellett neki betonba rakni. — Tessék aláírná a doktor úr helyett — mondta a teherautó sofőrje —, lehetőleg olvashatatlanul. Bámultak utána. — Most doktor vagy mér-g nők? — kérdezte Takács. — Ahol én jogügyi szakértő vagyok — mondta másnap a férfiú —, annál a melléküzemáginál először végeznek patkolást... Mindenütt dolgoznak. Mindenütt kemény munka folyik. A névtáblát nem engedte kitenni. — Szerénytelenség — mondta. Bezzeg a Szeremífia nyár végére újat festetett. A pesti címével. Házi sütemények, apró pogácsa, egész télen át. S ráadásul ezen a napon kifogyott a közkedvelt őszibarack! Az a jó, pikáns őszibarack. Kovács nem bírta. Bekiáltott az adagolón: — Maguk miatt néz ki így ez az ország... ez a rohadt maszekszemlélet... Már amúgy is nyár vége volt, többen helyeseltek. — Mert a dolgozónak akármi jó... Minek a választék?! Akármit meg zabálunk... Szeremfia nem akarta abbahagyni a mosolygást. Ígérte másnapra az őszibarackot. Sőt banánt is ígért. — Mi azt hittük, szeretnek minket — jött előre az asz- szony. A nylonköp>eny rátapadt, s a biikimpöttyök foltnak látszottak, egyszeriben. — Merthogy jó az áruink, és dolgozunk látástól vakulá- sig... — Amig egy szövőnő ezer- ötöt keres... Már úgyis őszre járt. Szeremfia lehúzta a redőnyt. És nem nyitott ki másnap sem. Később megvette a oo- dét a sitrand, pedikűr- és olajozófülkét nyitott a helyén. —■ Na ugye — mondta Kovács elégedettem, és egy kanna vízzel lesben állt az ürgie- lyuknál. Ezt elintéztük... Ennek nem lesz, legalább itt, pofája... A szomszéd elhúzott a kert előtt, s rájukdudált, mint aki a tervet és a tevékenységet egyaránt helyesli. A nyaralójába már csak az olasz csempe hiányzott, a zuhanyozó falára. Azért ment éppen, egy bizonyos helyre. A zöldségesnél megsúgták: művész. Tulajdontoéppien művész. Nem szabad zavarni. — Mindenesetre—• mondta Kovács, és tűnődve álldogált a locsolókannával a luk fölött —, biztos, hogy fontos ember.. . Na, öntsük a vizet! Most aztán kihajtjuk, az anyja jóistenit... Nagymama útlevél képe (Nina Terno alkotása.) Lázár Ervin: Májusfa T akács lesben állt a kapával. Hogyha az a ronda dög megjelenik, egybül hegyibe... — Nem hagyabody ez, szaki? — kérdezte aztán, csüggedten. — Amíg egy szövőnő ezerötöt ... — mondta Kovács makacsul, és csak öntötte a vizet. — És most? A helyzet változott? — kérdezte. Takács. Nézte a kapát, a hiába csordogáló vizet, ahogy az ártatlan föld beissza, és riadtan szaladgálnak szerteszét mindenféle apró, fekete hátú, szánalmas kis bogarak. Keszeg elálló fülű tanító kísért át a falun. Dühített, mert egyre azt magyarázta, hogy micsoda jó viszonyban van a dóktorékkal meg az állatorvossal, s neki a járásnál is van egy főimufti puszi pajtása, egyszóval ő itt az előkelőséghez tartozik. Az ördög tudja, miért volt erre szüksége. Talán attól félt, hogy enélikül lenézi őt a jöttment pesti. Mármint én. Nem akartam neki megmondani, hogy a puszta, ahol nevelkedtem, alig húsz kilométer ide. Szerencsére megláttam a májusfát, egy palatetős, nagy udvarú, tehetős parasztház kerítése mellé tűzve. Jókora nyárfá volt, piros meg kék szalagokkal fölcicomázva, s a legtetején néhány palack hintázott. — Itt szép lány lakhat — mondtam az előkelő tanítónak, mielőtt még elmondhatta volna, hogy Nixonnal szokott ultizni. Fölkapta a fejét, s tanácstalanul rám nézet. — Hol? — Itt ebben a házban... A májusfáról gondolom. Tudatlannak járó, fölényes mosolyt villantott felém: — Ugyan, hol van már az a világ! — Melyik világ? — Amikor a lányoknak tűzték a májusfát. Ez az épület a tsz-iroda. Nem lakik itt senki. Hogy értetlenül néztem rá, megállt, szembefoédult lem, és megfogta a kabátom gombját. — Kérem, itt mostanában csak az orvosnak, az állator4 z üdülő ebédlőjében négy házaspár ült az asztalnál. Két hét alatt reggelinél, ebédnél, vacsoránál negyvenkétszer étkeztek együtt; ezenkívül kiránduláson, kártyánál, a vízben és a pingpongnál mindig együtt voltak. Ha valamelyikük nem volt közöttük, már hiányérzetük támadt. A kéthetes együttlét lelkileg is összehozta őket. Az utolsó napon Szepezdi pezsgőt bontatott, és javaslatára megfogadták, hogy ezentúl minden hónap első keddjén találkoznak, mindig valamelyikük lakásán. — Ilyen nagy barátságot, amely itt az üdülőben született, ápolni kell — fejezte be tósztját Szepezdi. — Nemcsak ápolni, hanem elmélyíteni is! — harsogta a lelkes Bogiári. — Először hozzánk jöttök el! Szóval hat hét múlva, kedden hétkor nálunk: a Strucc utca tfc-ben. Nem egészen hat hét múlva, szombaton Boglárt telefonált 4z első találkozó — Nagyon elszomorít, de pont kedden szerelik fel nálunk a fürdőszobában az au- togejzirt. Rettentő rumli lesz a lakásban. Vigasztalhatatlan vagyok... Nem tudtuk elhalasztani a szerelést. Nem lehetne először nálatok? — Na hallod, miért ne lehetne? Ügyis haragudtam, hogy ti kaparintottátok el az első összejövetelt. Várj, beszélek Irénnel! Egy pillanat! A pillanat két percig tartott. Irén dühös lett: — Pont nálunk? Amikor most eresztették be a padlót, s olyan, mint a tükör. Képzelheted, milyen lenne utána! Ez a Bogiári mindent tele hamuzna a lakásban. Menjünk inkább Csokmányiék- hozl Szepezdi erre közölte Bog- lárival, hogy Csokmányit nem szabad megfosztani az első együttlét rendezésének jogá— Már az üdülőben is morgóit, amikor te gyorsan elvállaltad az első keddet. Majd én beszélek vele és visszahívlak. Csokmányi lelkesen elvállalta az első találkozó rendezését. — Ez nagyszerű! — mondta. — Végre újra együtt. Folytatódnak a szép balaton- rékási napok. — De várjál csak egy pillanatra... Kedd, kedd ... Hopp, kedden este szerelik fel az új csillárunkat. Sötétben mégsem ülhetünk. Talán menjünk Kissékhez! Kissék boldogok lesznek .. . Majd én telefonálok nekik. Kiss nagyon örült. — Rendben van! Szeretettel várunk benneteket. — Szóval semmi akadály... — Már miért lenne? — Autogejzir-felszerelés, vagy padlóbeeresztés, villany ... — Semmi, jemmf. Este hétkor várunk benneteket. Maradj a telefonnál! Közlöm a jó hírt Rózsival is! Csakhamar visszajött és lelkendezve mondta: — Rózsival madarat lehetne fogatni örömében. Szjyal szerdán hétkor! Pontosak legyetek! — De hiszen kedden beszéltük meg! Szerdán nekünk tíz év óta mindig bridzspar- tink van ... — Tévedsz, öregem! Keddről szó sem volt. Sajnos, kedden mi sohasem érünk rá. Nagyon sajnáljuk... Majd egyszer hívjál fel... Csokmányi közölte a hírt a többiekkel is. Amikor Bogláriné tudomására jutott a legfrissebb lemondás, elismerően mondta a férjének: — Le a kalappal a Kissféle trükk előtt! A szerda jobb, mint az autogejzir! Palásti László vosnak, a tsz-elnölknek meg a tanácselnöknek tűznek májusfát. És egyet a kocsmaud- varra, hogy legyen mit kitáncolni. Lányoknak nem. Csák a falu elejének. Fölébredt bennem az ördög: — Magának tűztek? Dühösen nézett rám. — Én, kérem, csak egyszerű tanító vagyok. Szótlanul bandukoltam a protokoll-májusfás faluban... Gyerekkorom májusai jutottak eszembe.. Egész éjszaka mozgott a puszta, fékevesztetten ugattak a kutyák, az erdőőrök, csőszök egy pill: natra sem hunyhatták le a szemüket: Mert honnan is szerezték volna a legények fát? Világos: lopni kellett. S csőszéberség ide, csőszéberség oda: mindig annyi fát loptak, amennyire éppen szükség volt. És másnap a lányos- házak hapraforgószárral bekerített, tenyérnyi udvarán ott virult a tavasz meg a szerelem jelképe: a májusfa... Milyen nagy szégyen volt, ha valamelyik lányos ház előtt üres maradt az udvar! S aíjik kapták, azoknak is volt versengni valójuk. Kié a legnagyobb, kié a legszebb, kié a leggazdagabban feldíszített? S aztán a titok: ki tűzte? Azok még valódi májusfák voltak. Ezek? Bemegy a tanács embere az erdőgazdasághoz: ennyi meg ennyi fa kellene. Igenis, tessék a nyugta. Embereket küldött? Jön egy fogat. Emberek ide meg ide, ezt a legnagyobbat a tanácselnöknek ... Az is lehetséges, hogy a májusfa tűzés is munkaegységre történik... Ott egye a fene! Elbúcsúztam a protokoll- falu májusfátlan tanítójától, dolgom volt még a szomszéd faluban is. Tudtam az utat; az egyik dűlőúton fél óra gyaloglás. Sietve mentem a dombok közé szorult szegényes utcán; szerettem volna minél előbb kiérni. Az utolsó előtti, nádfödeles háznál azonban gyökeret vert a lábam. Akkora májusfa volt az udvarában, mint egy templomtorony. A kútnál egy pirosszoknyás lány éppen öntötte a vályúba a vizet. Bekiáltottam neki: — Itt ki lakik? Gyanakodva felém fordult. — Mink — mondta. — Gergely Istvánék. — A májusfát kinek tűz- %? Srégyellősen elmosolyodott: k'rek tűzték volna? •kém, Egyszerre jóleső meleg ;ut szét bennem. Boldo- 4^n néztem a toronymagas ára. Micsoda szép fa! Ráadásul talán még lopták is...
