Somogyi Néplap, 1972. május (28. évfolyam, 102-126. szám)
1972-05-17 / 114. szám
Igyekszünk, igyekszünk Egy tartós fejfájás úgy hozta, hogy a múlt hét péntekén megmérettem a vérnyomásomat. A doktor megnyugtatott, hogy semmi vész, nem ettől van, orvosságot írt, és kész. Aztán jött szombaton egy szimpla focimeccs a tévében, számunkra közömbös mérkőzés, amikor a dolgozó nyugodtan kilazíthat. Megnyugodtam, és egyetértettem mások véleményével, miszerint nemcsak mi rúgjuk azon a bizonyos sokat bírált színvonalon a bőrt. Szóval, ettől még nem jött volna vissza a fejfájás. De ami vasárnap következett! Hát kérem szépen. Én nem csodálom, hogy a Rádió- és Televízió újság azit írta egyik olvasójának, hogy a Belphe- gor ismétlésére ne is számítson, és azt is megértem, hogy az Angyal már jó ideje nem jelenik meg a képernyőn. Mert ugye minek? Tudnak a mi labdarúgóink olyan érdekfeszítő, hajmeresztő kilencven percet produkálni egy-egy alkalommal, hogy arról beszél utána onszág- világ. Megcsinálják — pardon, ezt úgy illik mondani, hogy: kidolgozzák — a nagyszerűbbnél nagyszerűbb helyzeteket, hogy azoktól bizony nem kétszer rezeghetett volna a román háló. Hogy a tizenegyessel nem tudtak re- zegtetni, az attól van kérném szépen... No, de ez a cikk nem a sportrovatban kapott helyet, éppen ezért tessék más természetű témával foglalkozni — figyelemeztetem magam. Érték a szóból, nem kell kétszer mondani. Tehát ott hogy- tam abba, hogy jó helyzeteket teremtünk, igyekszünk, igyekszünk, csak éppen menetközben összekúszálódik valahol egy szál. Itt van például ez az útburkolat. Az egyik szélén méternyi szélesÚj posta Miskolcon Május 1. tiszteletére adták át az újonnan épült, miskolci Kilián Postát. ségű sávot fölszedtek belőle, hogy csövet rakjanak le. Lekerült a cső a földbe. Betemették az árkot, kőréteg került legfelülre. Aztán jött a markológép. A dolgozó azzal a lapátszerű villával szépen kiszedte a még meg sem ülepedett követ, és odarakta kis halmokba az út szélére. Utána jött egy másik dolgozó, és ugyanilyen szépen és gondosan visszarakta a követ az előző helyére, hogy a gép onnan fölszedhesse. A »hadrend« így nézett ki: elöl ment az az ember, aki kimért mozdulatokkal kiszedte a követ; aztán jött a másik, aki visszarakta; és ennek az embernek a nyomában következett a gép, amely a tőle telhető gépiességgel kiszedte a követ. Mi, laikusok, csak néztük. Kerestük a folyamatban a logikát, de sehol sem találtuk. Valaki megjegyezte: nem lehetne ezt az egészet egyszerűbben csinálni, kevesebb munkával? Aki ezt mondta, ' mozdonyvezető, nem csoda tehát, hogy nem ért az útépítéshez ... És most itt lesz nekünk ez a belgrádi meccs. Így van az, ha valakinek azt mondják, hogy az á után mondjon bét is. A mi labdargúink úgy látszik, nagyvonalúak és három bét is mondtak egymás után: Budapest, Bukarest, Belgrád. Amit az egyik helyen megalapozhattak volna és a másik helyen végleg eldönthették volna, végül is ma este hozhatják tető alá. Hogy milyen lesz ez a tető? Ma este kiderül. Ja, igen, az útburkolat. Kérem, ezen az úton tavaly óta hol tesznek, hol meg kivesznek valamit, de mindenképpen kiásnak, aztán betemetnek. Most azonban már úgy néz ki, hogy lesz belőle valami. Ezt sok szurkoló megállapította, és egészen fellelkesült. Mert ami késik, az nem múlik, és mindig is nyilvánvaló volt, hogy több van ezekben a fiúkban, mint amennyit mutatnak. Pszt, csak el ne kiabáljuk... H. F. SZENVEDÉLY Gu, föl lovam A kaposvári általános iskolák VIII. dalosünnepén A kaposvári általános iskolák várt tavaszi seregszemléje a hagyományos, évente ismétlődő dalosünnep. A nyolcadikat Kodály Zoltán emlékének szentelték az iskolai kórusok. Hétfőn este a zsúfolásig megtelt nézőtér lelkesen fogadta a tizenkét kaposvári iskola színes műsorát, mely Kodály-művekre épült. Illyés Gyula Bevezetés egy Kodály hangversenyhez című versének elhangzása után elsőnek a gyakorló általános iskola énekkara lépett pódiumra a Munkácsy Mihály Gimnázium aulájában. A kaposvári általános iskolák VIII. dalosünnepe egyben kórusminősítő hangverseny is volt, arany, ezüst és bronz fokozattal díjazta a zsűri a produkciókat. Heisz Károly, a KÖTA megyei titkára a műsor után értékelte az iskolákban folyó énekkari munkát. Elismerően oeszélt a jól felkészült kórusvezetők tevékenységéről, ennek eredménye, hogy az iskolák zöme ezüst fokozatot ért eL Bronzot kapott a Bartók és a Petőfi Általános iskola kórusa, ezüstöt a Gárdonyi, a gyakorló, a Pázmány Péter utcai, a Rákóczi, a Szalma, a Tóth Lajos iskola kamarakórusa, a Vörös Hadsereg úti iskola énekkara. Arannyal jutalmazták a Hámán Kató, a Krénusz, a Tóth Lajos iskola énekkarának produkcióját. A Krénusz Általános Iskola énekkarát külön is ki ell emelni. Dr. Király Lajosné tanárnő vezetésével, különösen a népdaléneklésben, magas színvonalra jutottak. Zákányi Zsolt énekkara a Tóth Lajos iskolában már a közös éneklés szinte művészi fokán áll. A kaposvári általános iskolák VIII. dalosünnepe után azonban már arról is érdemes szólni, hogy néhány kórustól eltekintve keveset szerepelnek pódiumon. Ez a fokozott izgalom mellett megmutatkozik abban is, hogy a gyerekek nem elég élményszerűen énekelnek. Ezúttal érdemes megemlíteni, hogy a példás rendezés is nagymértékben hozzájárult a dalosünnep sikeréhez. H. B. I átva a jegypénztár előtti sort, legjobb, ha azzal kezdem; csalódik, aki a cím nyomán és a Bergmann nevéhez fűződő »svéd szabadosság« hiedelmében nagy szerelmi filmet vár. Erotikát vagy elferdült hajlamok gátlástalan ábrázolását a mozivásznon. Mégis, ha erről szólna a film, könnyebb lenne a dolga a jóérzésű, £s főleg a felnőtt, élettapasztalatokkal rendelkező nézőnek. A Szenvedély emberábrázolása — alapos, lélekanatómiai eszközeivel — a kilátástalan pesszimizmus. Látva a jegypénztár előtti sort, azon tűnődöm, vajon mennyi idő kell ahhoz, hogy ennek a filmnek az élménye megfakuljon majd, vajon fognak-e, tudnak-e vitatkozni az emberek mindazzal, amit láttak. Vajon elhiszik-e, hogy a valóság álarcában fantomok, egy kiégett életérzés, nihilista élettudat mozgatta marionettfigurák vegetálnak. Ezek az emberek — mint a film is megfogalmazza — lelki rákban szenvednek, végzik dolgukat, úgy szeretnek, mint ahogy esznek; esetlegesen szükségleteik szerint. Sorsvakvágányok haladnak egymás mellett. Vegyük például Éva és Elis sorsát. A nő szeretné megtalálni helyét és szeretné szeretni Elist. Mégis megcsalja úton-útfélen, és mégis sírva ragaszkodik hozzá. Elis, a jónevű építész, egykedvű belenyugvással fogadja el ezt a ragaszkodást, és lehetőleg mind távolabbról szeretné szemlélni az életet. O mondja például: »A kultúrpalota síremlék a semmitmondás fölött...« De vegyük Anna és Andreas sorsát. A közöny párhuzamában élnek, olyan párhuzamban, amelynek vonalai sohasem és sehol sem metszik egymást. Korábbi házasságaik visszarémlenek a hazugságokon keresztül. Pusztán megértik egymás életuntságát, tragédiáját, de egyik sem látja értelmét, hogy kinyújtsa kezét a másik felé. És vegyük a nyomasztó hatású képsorok, premier plánba állított tekinteteké elsuttogott vallomások, a lélek mélyéről előtörő víziók sora után a befejezést. Andreas ott áll az úton, nem tudja, merre induljon. Ide-oda topog, aztán meghajlik, mászik, mint egy fogva tartott, bénult állat a ketrecében. T úl kényelmes lenne azt mondani: Ingmar Bergmann figyelmeztet. A háborúellenes Szégyenre és a Rítusra valamelyest még rá- illenék. Itt egyszerűen arról van szó: nem hisz az emberben, kilátástalan vegetálás szerinte az élet. Túl kényelmes lenne azt mondani: ez az életérzés, ez a kiégettség végül is megmagyarázható, ha alaposan — jelenében és múltjában — szemügyre vesszük azt a társadalmi talajt, amelyből kinőtt. Ez a film az alapvető és mindenkori emberi értékeket — devalválja. Tagadja, hogy vannak emberi értékek. Csak a pusztulás, a lefojtott ösztönök kiáradása, vagy a félelem és a szorongás lehet észrevehető emberi megnyilvánulás. Heves viták kísérik ezt a filmjét is. S legjobban talán a svédek tiltakoznak. Mondják: egyik filmjének vetítése előtt a mozi előcsarnokában összveverekedett Bergmann egyik kritikusával. Pedig nagy művész, a film hagyományainak avatott kezű rombolója és formailag izgalmasan épít újat. (Ebben a filmben megáll a játék, és a színészek véleményt mondanak szerepükről. De lehet, hogy a nézőt az is érdekelné, mi a véleményük Bergmannról.) Egy bizonyos, van olyan művészetfelfogás, amely szerint művésznek lenni lehetőség. Lehetőség az alkotásra, az elrettentésre is, a kilátástalan- ság hirdetésére is. És van.művészetfelfogás, amely szerint művésznek lenni felelősség is. Elsősorban az emberért. Ez hiányzik a Szenvedélyből. Akik az előbbit vallják — ellentmondásban önmagukkal — mégis heves tiltakozásra, cenzúrára kényszerülnek, ha az alkotás előttük áll. Mi, akik az utóbbit valljuk, bemutatjuk, a közönség elé visszük az ilyen alkotást is. Ez a közönség tisztelete. Látva a jegypénztár előtti sort, a tülekedő fiatalokat, a kijelentő mondatot kérdőre váltom. Ez a közönség tisztelete? Nem tudom, hogy — pusztán azért, mert nem túlfűtötten erotikus — értelmes és jó dolog-e ebben a műsoridőben és itt, a legnagyobb filmszínházban vetíteni. Ehhez persze nem kell különösebb akarat vagy központi elképzelés. Egyszerűen egy klubmozi kellene. Amilyen van már például Miskolcon is, Debrecenben is. M ert vannak könyvek, melyeket nagy példányszámban adunk ki és igyekszünk mindenkihez eljuttatni, és vannak könyvek, melyek kiadásánál azt tartják szem előtt, hogy előreláthatóan kevesen fogják vásárolni, s kevesen mondanak értékítéletet róla. És ezeket a könyveket nem az utcasarki standokon árusítják. Érdemes lenne tehát Kaposváron is elgondolkodni egy ilyen mozi létesítésén. Tröszt Tibor Építészeti ritkasáp Szekszárdiéi Európában is egyedülálló, 900 esztendőnél idősebb építészeti maradvány került napvilágra Szekszárdon. Az I. Béla király által 1061-ben alapított bencés apátsági templomot tárták fel, és konzerválták annak maradványait. Formailag ehhez hasonló építészeti megoldás eddig nem ismeretes. Stílusa valamely keleti kapcsolatra utal, amelynek kiderítése a további kutatásokra vár. 1. »Téma: A nemzedékek békés egymás mellett élése.« »Átvezetés: Ezek, a variációk is megtörténtek. Színhely: Kaposvár és egy kies somogyi táj.« »Variációk:« Kaposvár, Arany János utca. Délután fél hat. Idősebb házaspár megy a járdán. Az idős férfi nehezen megy, a feleség szinte vonszolja, öt-hat legényke görkorcsolyázik a járdán, bár ez a mulatság koruknál fogva nem nekik való. Előttük távolabb egy fiatal nő csecsemőt visz a karján. Az idős házaspár szinte felszisszen, amikor látja, hogy az egyik legényke majdnem elüti őket. De alig ocsúdnak fel, már szinte centiméterekkel rohan el mellettük a korcsolyás. Az asszony szól utána: — Ejnye, ejnye, fiatalember! A fiatalember visszafordul. — Mi van, mama? — Ne róhangásszon! Se csecsemőt, se beteg embert nem kímél? A sértett felhorkan: — Mama, nekem ez a hobbym. Most az öregember szólal meg: — Vagy úgy! Tisztelem a hobby jót, hiszen egy idő óta tudom, hogy »a kor nem érdem, csak állapot«. Ez igaz, További „variációk egy témára“ és sajnos ezt én nagyon érzem. A jövőben ki fogok térni a hobbyjuk elől. Másnap estefelé az idős házaspár a másik oldalon sétált. 2. Távolsági buszjárat. Délután kettő körül jár, vége van a tanításnak a középiskolákban. Felnőttek és diákok töltik meg az ülőhelyeket. Néhányan még állnak is. Az egyik Kaposvár környéki, községben idős tanító száll fel. Nehézkes már a mozgása. Nem jut ülőhely, a fogantyúba kapaszkodik. De azért inog. Az utazó diákok közül egynéhánynak tanítója volt. A kalauznő szólal meg: — Adja át valaki a helyét az igazgató úrnak. Néma csend, mindenki a tájat szemléli. Mert valóban nagyon szép. Ismét a kalauznő szólal meg: — Álljon fel, fiam mutat az egyikre —, és adja át a helyét az igazgató úrnak. Maga még jól tud állni. A fiú lassan, kimérten felnéz: — Mi van, öreglány? A kalauznö meghökken a kihívásra, de csak nyel egyet: — Csak azt mondtam, hogy adja át a helyét. A fiú felháborodik: — Az én pénzem is annyit ér, mint másé. — Ja, úgy! Bocsásson meg. Egy középkorú férfi áll fel a hátsó ülésről. A fiúknak apjuk lehetne, de valaha még őt is tanította az idős ember. A tanító leül, s csak ennyit mond: — Köszönöm, fiam. A közeli pádon ülő középkorú férfi feláll, és a fiúhoz lép. — Hogy beszélhetsz így a szüléidről, Gyuszikám? Mégis csak ők neveltek föl téged! y — Kötelességük volt, ha már egyszer megszülettem. — Igazad van, de ne felejtsd el, hogy az alapvető erkölcsi normák legszebbike a szülők tisztelete. 4. 3. — Jössz este a klubba? — kérdi az egyik hosszú hajú a másiktól. — Nem. — Hogyhogy? — csodálkozik a fiú —, pedig jó buli készül. — Nem ad pénzt az öregfiú, pedig csak egy ötvenest kértem. — Még ennyit se? Pedig ez semmi máma. És a muterod? — Még a vénlány is rákontrázott. Azt mondta, hogy bulira nem futja a nyugdíjból. Menjek el dolgozni a nyáron, ha jövőre is bulizni akarok. Képzeld! Főszereplők: apa és fia. A fiú beszél: — Képzeld, fater, Kropa- csek Jani bácsi meghozta a Trabantot. Már furikázik is vele. — És miért csodálkozol? Egész életében hajtott eleget. Már tízéves korában az uraság mezején sütötte a nap. — Mindig ilyesmikkel trak- tálsz. Hogy így volt, meg úgy volt. És nektek nehéz volt, nekünk meg könnyű. Hogy mi mindent megkapunk az élettől, főleg a szülőktől. Értsd meg, már unom. Engem nem érdekel, mi volt az ókorban, engem az érdekel, mi van ma. Ti milyen életet biztosítotok számunkra. Erről beszélj. De ti csak fújjátok a magatokét. Kropacsek Jani bácsinak minek az autó? Ö az ötvenegynéhány esztendejével már smárolni sem igen tud; őt már nem intik le az út szélén ácsorgó csajok, ha meglátják, hogy egy aszott vénember ül a volán mellett. Jobban tenné, ha Mikinek adná, neki nagyobb sikerei lennének. Te is befizethetnél egyre. Aztán majd meglátnánk. — Rendben van, befizetek. Legalább én is látok még valamit a nagyvilágból. Beiratkozom vezetői tanfolyamra is. A fiú nagyot néz: — Hát nem engem íratsz be? — Állásod van. Segítünk, ingyen kapsz lakást, kosztot. Takarékoskodj, hogy mielőbb jöjjön össze a Trabant ára. — Bravó, fater! De hogy állsz a szülői kötelességgel? »CODA« Az éremnek két oldala van. Ezeket a sorokat a másik oldalon jegyzé: Gaál László Somogyi Néplap
