Somogyi Néplap, 1972. április (28. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-13 / 86. szám
Indulatos meditáció K edden a költészet napja volt Tudtuk, hogy az volt, mert hagyomány es a nap. A kulturális Intézmények, iskolák, az olvasó emberek megünneplik országszerte. Nemcsak kedden, hanem egész héten. Egész hónapban. Sőt egész évben — úgy volna jó. Minden napra jusson az irodalomból, az olvasásból. A legjobb versmondók már megtették a magukét Balatonszárszón vasárnap és hétfőn. Keddre elfáradtak. Jártam a várost. Az egyik könyvesbolt kirakatába csupa verseskötetet tettek ki. De a »biztonság« kedvéért egy madzagon elé fűztek két táncdal- füzetet meg egy Hofi-kiad- ványt Jártam a várost. Sehol egy plakát, amely meghívott volna, hogy ünnepeljünk valahol, kellemes, baráti körben beszélgetve, verset hallgatva. Ellenben volt plakát: divatbemutató, táncdalénekesek, látványos dínomdánom a Csiky Gergely Színházban. Elnézést — de eszembe jutott a kirakati madzag. Nem haragszom azért, mert ilyen van a színházban, azért sem, hogy kedden van. Így jött ki a lépés. Az viszont bosszant, hogy a Csiky Gergely Színház szép számú, rangos színészgárdájából senkinRk, senkinek sem futotta egy verses estre. Az is bosszant, hogy irodalmi színpadaink közül egyik sem rukkolt elő műsorral. Sem a könyvtár előadótermében, sem a TIT-központban, sem az ifjúsági házban. sem az ÉDOSZ-ban, sem a Latinca Művelődési Központban. Máskor néha több rendezvény is összejön. Most nem volt semmi. Keddre csak a semmi jött össze. Pedig ehhez nem kell valamifajta központi akarat, összmegyei koncepció, felhívás. Mindenki tudta: költészet napja volt. Egy ilyen alkalomkor valamennyi arra illetékesnek, üzemi, tanácsi népműver lőnek, pedagógusnak kellene kezdeményeznie. De hát szerencsére mégse maradt a költészet napja vers nélkül. A Magyar Rádió kétszer is sugárzott versműsort, és aki bekapcsolta a televíziót este fél hétkor, az a Kék fény izgalmai előtt Halhatatlanul címmel ünnepi, költészet napi műsort láthatott. A napközben tapasztalt igénytelenség visszatérni látszott a képernyőn. génytelenség?! Hiszen a tiszta műsoridő jó félórás volt, s a műsor összeállítója Nagy László. Nagy László összeállítása fél órában is képes volt felölelni költészetünk egészét, sajátos alapállásból. Ezt az alapállást bizonyos ború jellemezte, de az összkép így is teljesnek mondható, ha úgy vesszük, hogy költészetünk küzdelmét, áldozatait meg áldozatvállalásait gyűjtötték egy műsortükör félórás fókuszába. Eddig szép is. Csakhogy ez a fókusz nem hozott forróságot, nem hozott lendületet, nem hozott színt, feszültséget, érzelmi gazdagságot, értelmi szuggesz- tivitást. Megvallom, valamelyes bűnbánatfélét éreztem. Hiszen éppen az előző számban írtam a műkedvelő versmondók fájó hibáiról, őket marasztaltuk el, jóllehet a hivatásosak előadása a hibák legfőbb forrása. A bírálatot itt kell kezdeni, mert ez a szenvtelen vagy szenvelgő, világfájdalmas stílus innen sugárzik szét. Innen válik divattá az előadói világfájdalom. Költészetünk remekeit még eddig nem hallottam ilyen igénytelenül, ilyen pesz- szimista alaphangra redukálva, mint most. Nem tudom, Berek Kati, Ronyecz Mária visszafojtott előadásában a feszültség ezer színe vibrált néha — ilyen az elődói egyéniségük. De Zűlo Márk, Zeney István, Jobba Gabi — és még folytathatnánk más hasonló műsorok alapján a sort — egyfajta bénultságban, közöny-narkózisban, kedv, hangulat nélkül adták vissza a verseket. Valóban így ünnepeljük a költészetet? Nem tudom. Nem hiszem. Janus Pan- noniust, Aranyt, Babitsot, Csokonait, Balassit és irodalmunk több nagyj át adták vissza ezen az alig zengő alaphangon, tompán. Világfájdalmas lenne a magyar költészet? Nem. De előadható világfájdalmasan. Csak az a kérdés, hogy miért és kinek jó ez? Az a látszat, hogy az előadókban egy óriási, kimunkált filozófia, enciklopédikus okosság raktározódott fel, s ők csak tudják, hogy ez az igazi költői alaphang. De hát színek meg derű nélkül milyen egy műsor? Jöttek hát a köcsögduda, a nyirettyű meg délszlávos, csán- gós dallamok, folklór-gügyögések, nagy-nagy összműsori felderültség. Kisütött a nap az ihaj-csuhaj árán egy műsor fölött. Megint kétkedem. Kétkedem, hogy ezek a folklór absztrakciók valóban mindig olyan üdék, őszinték-e. Így elfogadhatók-e a mában, vagy nemcsak egyfajta népieskedő póz ez? Mondjuk például: szégyellünk olyan verset választani napjaink terméséből, amelyik alapjában derűs, de hát azárt mosolyogni, dalolni kell: elő tehát a nyenyerét! Irodalmi, művészeti divat lett? Igen. Sajnos. agy mentség mindez? Hogy lám csak a nép- költészetben ott az elemi, igazi derű. Másutt sehol. Ha így van, akkor megkövetek mindenkit a mord írás miatt, és stílszerűen egy népi mondással fejezem bér lehet, hogy bal lábbal keltem a költészet napján. Tröszt Tibor Népművészeti kiállítás Attalán V Szilvafa» bodzafa, bőr Duda nélkül A KIS RÁCSOS fakapun, a bádogtáblán fehér alapon fekete számok. Könnyen nyílik az ajtó, egy retesz zárja. Fénylik a fémkilincs a testetlen ajtón. A fekete kendős néniké olyan hirtelen kérdez, hogy csak dadogva tudom előadni, miért is jöttem. — Pali bácsi? — kérdezi. — Ott van hátul, dolgozgat. Csak menjen hátran egyenesen, a farakás körül biztosan megtalálja — mondja. Valóban ott volt, dolgozott. Nem látszott öregnek, úgy hatvanéves lehet — gondoltam magamban. Háttal állt, hatalmas, kérges keze fürgén mozgott. Ahogy lehajlot, nadrágjának szára felemelkedett, s ilyenkor a hajtóka különleges táncba kezdett a cipője fölött. Érezte, hogy mögötte állok, figyelem, mert lassan hátrafordult, s félbehagyta a munkát. — Engem keres? — kérdezte. Beszélgetni kezdtünk. Először magyarul mondott mindent, aztán a horvát kifejezések kerültek elő, szinte harcolt a két nyelv. Már-márúgy láttam, az utóbbi győz. — Maga nem beszél horvátul? Ne haragudjon, elfelejtettem, hogy nem idevalósi, ezután mindig szóljon, én már megszoktam ezt a keveredést. Borostás arcán mély ráncok húzódtak, s körbefonták a szemét. Gondosan leporolta a ruháját, megigazította fején a régi kalapot, s Kovács Pali bácsi jobb lábával hanyagul belerúgott egy apró faszilánkba. — Hű, de milyen régen születtem ! Ezernyolcszázkilenc- venháromban! Itt, Tótújfaluban születtem, persze! Alig voltam tizenöt éves, amikor elkészült az első dudám. Drága . volt egy kicsit, egyheti keresetembe került, de nem sajnáltam rá a pénzt. Ha már van dudám, hát legyen az jó, szóljon úgy, ahogy én akarom. Huszonnégy korona volt az ára, alig vártam már, hogy elkészüljön. Öten voltunk akkoriban dudások. Én voltam a legfiatalabb közöttük. Ellestem a duda fortélyait, ez volt az első, amit megtanultam, utána jöhetett csak a többi. Nehéz ám kezelni egy olyan hangszert! Többfelé kell figyelni, nem lehet téveszteni, mert akkor olyan csúnya hangok jönnek ki belőle, hogy aztán elkergetik a dudást, de rögtön! Két kézzel kell a sípokon játszani, egyszer a bal, másszor a jobb tömlővel fúj tani a levegőt, de úgy, hogy összhangban legyenek. Négy éve adta el a kedvenc hangszert. Elromlott. Azt mondja, ötszáz forintba került volna a megjavítása. Jelentkezett a múzeum, s megvette a dudát. — A feleségem mindig azt mondta, add el, úgysem nagyon játszol már rajta, megveszi a múzeum. Hát most már nincs duda. Pedig mostanában sokat gondolkodtam azon, jó lenne egyet csináltatni. Ugyanolyat, mint a régi volt. De ma már nem készítenek ilyet. Tudja, régen szilvafából készítették a jó dudákat, a sípja meg bodzafából volt Nagyon szerettem én dudálni, fiatal koromban sokszor hívtak lakodalmakba, ünnepélyekre, búcsúba. Akkor még fiatal voltam. HALKULT A HANGJA, de nem fáradt el. Ujjai zavartan, idegesen mozogtak az ölében, sorban mindegyik megrándult, szemei egy pillanatra fátyolosak lettek. — A duda olyan, mint egy egész banda, ötféle hangot tud egyszerre kiadni. Dudás legyen a talpán, aki mind az ötöt jól tudja használni. Híres voltam akkor, később is sokat jártam vidékre. Fonyódon, Badacsonyban hallgatták, ahogy játszottam. Még a televízióban is szerepeltem, kétszer is. Szerettem a zenét, nem múlott el úgy nap, hogy le ne vettem volna a fogasról, s meg ne fújtam volna Énekeltem is hozzá, magam költöttem a nótákat Amikor fölmentem a színpadra, már tapsoltak... A legtöbb nótát horvátul énekli. Elkezd egyet, rám néz, elhallgat, aztán újra belefog. — Sajnálom, hogy eladtam a dudát Sokszor megszidott a feleségem, hogy miért megyek el mindig otthonról. Szegény ember voltam, juhász, s a dudálással sokat kerestem. Az ünnepekre úgy fogadtak fel. Éjjeleken keresztül játszottam, soha nem fáradtam el. Na meg sohasem voltam részeg. Megtanulni dudálni? Nehéz. Mindig gyakorolni kell, de a fortélyait sohasem lehet tökéletesen elsajátítani. TAVALY MEG dolgozott. Nem rendszeresen, de sokszor bejárt a termelőszövetkezetbe. Az idén már csak otthon, kint az udvarban. A farakásnál, a gyümölcsfák között, a kertben. Rőhrig Gábor Sok látogatója van az attalai művelődési házban megrendezett népművészeti kiállításnak. Képünkön: Tóth János tanácselnök a rendező honismereti szakkör tagjaivaL Rang és szereplés Igazi ÖrÖBO számomra, amikor idős parasztembert látok színpadon táncolni, s ugyanazt érzem, ha egy tanácsi vezető verset mond. A puszta szereplés is nagy érték, de még annál is többet ér, hogy maguk és mások szórakoztatására, kisebb vagy nagyobb közösség épülésére teszik ezt A parasztember túl van a hetvenen, és ahogy tapasztaltam, szereplés-vállalásáért idősek és fiatalok egyaránt elismerően szólnak róla, példaképnek tekintik. A tanácsi vezető harmincon, innen lehet. Mindketten ismertek és népszerűek. Közéleti rangjuk van. Az, amit közösségük »adományozott« vállalásukért. Ügy látszik, hogy a címben leírt két fogalom egy ponton elválaszthatatlan. Legalábbis sokan úgy tudják, hogy az életkor előrehaladtával ran- gosodik az ember, változik a hivatali beosztás, a korral nő a tisztelet Általában ez így igaz. Ha jól utánanézek, a Ki mit tud? körzeti, járási-városi és megyei bemutatóin fellépő színjátszó csoportok (irodalmi színpadok) tagjai”között nem volt orvos, műszaki vagy agrármérnök, elvétve vezető beosztású fiatal és mindössze két jogász. Pedagógusok úgy ahogy »megjelentek« (mármint színpadon), de a közvélemény — hivatalos és nem hivatalos — ezt természetesnek, sőt kötelező feladatuknak tartja. Nagyszerű dolog az, hogy gazdasági és társadalmi életünkben egyre több fiatal kap vezető beosztást örvendetes az is, hogy munkájukat általában lelkesedéssel és szakmai hozzáértéssel végzik. Mégis elgondolkoztató, hogy jelentős részük a beosztás és a munkakör adta feladatokon túl nem vállal szereplést Nem azért, mert nem tud vagy nem ért hozzá, hanem azért, mert nem törődik vele, lenézi a közművelődés ilyen formáit. Megállapításom nem vonatkozik, mert nem is vonatkozhat mindenkire, de abban hiszek, hogy majdhogynem általánosítható. Ismerek több olyan fiatal — vezető és nem vezető beosztású — szakembert (orvost, mérnököt, tanárt, közgazdászt, és jogászt), aki az egyetemen, a főiskolán, sőt azt megelőzően a középiskolában lelkes szereplő volt. Műkedvelők, klubszakkör- és ifjúsági vezetők. Kikerültek onnan, és eltűntek a műkedvelő művészeti mozgalomból. Miért? Nem kaptak megfelelő »muníciót« tanulmányaik során? Elfelejtették volna azt, amit azelőtt jól vagy még jobban műveltek? A baj, úgy érzem, egy általánosnak mondható szemléletben van. Mégpedig abban, hogy egyetemi vagy főiskolai végzettség birtokában szégyellni való dolog verset mondani, énekkarban énekelni, vagy egy üzemi, esetleg városi ünnepségen fényképezni. Jól emlékszem arra, amikor az egyik tanár kollégám nagygyűlésen verset mondott A szerepléshez fűzött egyik meg99 lAMról" jövő jelzés.,. Porczogival sokáig nem volt semmi probléma. Tulajdonképpen nem is nagyon vették észre, hogy a hivatal kötelékébe tartozik. Mindennap reggel nyolc előtt tiz perccel már a munkahelyén volt, pontban tizenkettőkor ebédelni ment egy közeli kis étkezdébe, és délután fél ötkor olyan észrevétlenül hagyta el az épületet, mint amikor a cigarettafüst elillan a szobából. Néhány héttel ezelőtt aztán munkaértekezlet volt a hivatalnál. Porczogi az utolsó sorban ült; nem is nagyon figyelt az előadóra, csak a beszéd végén felcsattanó tapsra kapta föl a fejét, s főleg a beszámolót követő felszólítás tette figyelmessé: — Most pedig, Ij&dves kartársak, mindenki !4nondja el meglátásait, illetve építő javaslatait} Porczogi mint gyakorlatlan értekező bírta a legrövidebb ideig a felszólítás utáni mély hallgatást. — Kartársak — rebegte megilletődve —, én csők azt szeretném mondani, hogy a szobám ajtaja fölött már hónapokkal ezelőtt megrepedt a vakolat... Akkor figyeltek föl rá először a hivatalban. Többen összesúgtak körülötte: ki ez a szószátyár figura? Eddig a kutya sem ismerte, most meg éppen 6 nyüzsög a legjobban. No lám, miből lesz a cserebogár! Egy hét múlva aktakarbantartási értekezletet tartottak a hivatalban. Porczogi megint nem bírta kivárni a többieket: — Kart&rsak: az ajtóm fölött még mindig repedt a tx»~ kólát — hebegte zavartan. Most mér a méltatlankodás moraja zúgott végig a termen. Mit piszkálódik már megint ez a mitugrász? Egyáltalán, hogy hívják és hol dolgozik? Valami Porczogi... Na, érdemes az ilyennek megjegyezni a nevéti Nem sokkal később az egyik munkakezdés előtti bélyegzéstechnikai megbeszélésre már persze senki nem invitálta Porczogit, ő azonban mégis elment. S feszült figyelemnek gondolván az előadást követő némaságot, megint csak elsőnek kért szót: — Kartársak: az a repedés az ajtóm fölött azóta még nagyobb lett — dadogta. Most éppen a feléje áramló csend volt félelmetes, amely mintha egy sárkány barlangjából érkezett volna. De Porczogit ez sem zavarta. Pedig a folyosón akkor már megindult utána a sárkány is, osztályvezetője személyében. jegyzés így hangzott: »Mit produkálja itt magát, jobban tenné, ha a tanítással foglalkozna. Különben is, mennyivel másként mondaná el egy színész!« Igazságtalan megítélés ez. Hiszen tudni kellene, hogy egy ilyen szereplés mennyit vesz el a szabad időből, mennyivel több munkát és elfoglaltságot jelent S ha az a színész jobban is mondja el — bár többször tapasztaltam ar ellenkezőjét —, mégis ezekben az önzetlen társadalmi vállalásokban van erő, ezekért lehet igazán lelkesedni. JÓ Vezető az lehet aki valamilyen módon többet vállal, többet tesz a közösség érdekében, s ezzel a társadalom előrehaladásáért. Az ilyen vezető — aki mer, aki vállalkozik — fogadják el példaképnek. S ez nemcsak a fiatal vezetők vagy értelmiségiek esetében igaz. Sokszor tapasztaltam már, hogy milyen éltető és gyümölcsöző atmoszférája van annak, ha egy Repülj páva-kör vagy egy énekkar első sorában ott énekel a tsz-elnök és a tanácselnök. Vagy annak, amikor az idős szakmunkás együtt játszók színdarabot tanítványaival, de annak is, amikor a gimnázium igazgatója »beszáll« az iskola kézilabdacsapatába. Ezt a magatartást kellene általánosabbá tenni. Az igazi »frontáttörésért« mindenkinek külön-külön és együttesen is sokat kell tennie. Klujber László kénköves tüzet fújva haragjában, amiért valaki piszkálgatni merészelte barlangjában. így aztán, alighogy Porczogi a szobájába lépett, maga után behúzva ajtaját, az újra kivágódott. Abban a pillanatban szakadt le egy nagy darab vakolat az ajtó fölül, s épp a küszöbön álló osztályvezető fejére, aki az ütéstől aléltan rogyott össze. Azok pedig, akik azért követték őt mesz- sziről, hogy végre egy kis botránynak legyenek a tanúi, most elhűlten látták a visszájára fordult fejleményeket. Egy kolléga végre összeszedte magát, s ráförmedt a reszkető Porczogira: — Szégyellje magát! Nem tudott előbb szólni, hogy magánál repedt a vakolat?! Németh Géza Somogyi Néplap
