Somogyi Néplap, 1972. április (28. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-23 / 95. szám
Csillések (Nagy Lajos fotója) A művelődés központjai A z azt Bele neki"! Csak a fejét!... Jól van asszonyság! Ekképp lelkesítjük a derék BKV-s hölgyet, bár — hogy úgy mondjam — nincs rászorulva túl sok bíztatásra. Vad megszállottsággal veri az apró cigánykölyköt, s a szemében nemes lángok égnek. Erős baljával, amelyen ott feszül az aranyszegélyes, autóbuszjegy-kék ellenőri karszalag, pedánsan, keményen tartja a kis vacakot, a jobbjában összemarkolt kötélcsomóval pedig pusztítja, dolgozza, becsülettel, szíwel- szentséggel, mintha maga az igazságosztó sors ütött volna szállást hővérű, szilaj porhüvelyében, hogy a Mos- datlan Faj Gyermekét a teljes élet élményében füröszr- sze. Ah, Justitia, minő lázakat szít fényességed! — Nyugi, francia! — figyelmeztetem Jean-Pierre-t, aki — mint minden nyelvtanár — dugig van imperativ emberiességgel. A magyar kegyetlenség — vagy ahogy ő mondja: »intellektuális cinizmus« — iránti féktelen érdeklődése még tartja benne a lelket, úgy ahogy, de a szája rándulásán már látom, hogy kezdi so- kallani a látványt. — Ha ki mer bukni belőled a humanista, szíjat hasítok a hátadból! Várjunk! És van mire. A nő épp oly lankadatlan, mint a délutáni verőfény, ami bearanyozza a Gerbaud teraszát, a Vörösmarty tér körül tolongó kocsik fejebúbjazománeát s a változatosan fésült emberpatakokat, a kettő és három közti előcsúcs kezdetén — hogy közlekedési szakszóval éljek —, és mellettünk, a terasz mentén csak terebélyesedik a szájtáti munkacsapat, amihez épp most csatlakoztunk, hogy egy ütemre fogjuk lélegzetünket. A rendjén lévő dolgoknak kijáró elégedettség fénylik az arcokon, meg némi irigység, hogy a munka dandárjában nem osztozhat. A poronty már csak vinnyog, s a szemét takarja praktikusan. A kötél forró hurkákat szánt vékony bőrén, a füle mellől olajfekete vér szivárog. Jean-Pierre hallgat. Én sem erőlködöm tovább a buzdítással, hanem csak megszólítom a dolgos személyt, csöndes hangon: — Jó munkát, asszonyság! ... Nem fáradunk? Nem fáradunk? Nem a! Rám veti ihlettől eltorzult pillantását, aztán megolvasva szelíd tekintetemről a Köztudat egyetértését, új hördüléssel vág a közepibe. — Csak a szemit neki, hogy megösmerje! — mondom, mire egy diplomatatáskás, ösztövér pasas rábólogat, mint plebejus az ádventi igére. S közben egyesek megunják, odébb lépnek, mások viszont épp erre igyekeznek a parkoló autók felől, s tétova bőrzakós mandarinok is előtekeregnek a cukrászdából, csodálkozó, manézsba-bávult szemekkel. Jean-Pierre meg szótlanul áll ott mellettem, és rágja azt a hülye szájaszélét, meglett, családos tanárember létére. Vibráló filantróp szemekkel mered a már-már eszméletlenre vert, négyéves 'orma vakarcsra, és hirte- -~n átlát-m. hogy ki kell ta- • Mnj mit, mert még bajt csinál. \ purdé már nem védeke:. Az -ideérkezésünik óta elkelt nem egész 60 másodperc alatt végigjárta-mutat- ta a bűnhődő lélek megany- nyi reakcióját: a vad szabástól az alatto- • közösen át a zsibclt megadásig. Most már csak kilóg a nő kezéből, vézna egérhangon csuklik, és piciny, mocskos lábafejét furcsán befelé ficamítja. — Tetteti! — nyugtatja meg bánkódó lelkünket •• a'n-sony. ősz úriember, »ki nyitott Magyar Hírlapot fog. s a mutatóujját dugja a lapok közé, hogy be ne csukódjon, ahol tart; Való igaz: kiraffinált, korán vénülő fajta ez, bár én annak ellenére nem hiszem, hogy tettetné! Ügy nézem, alapos tisztességgel megkapta a járandóságát, meg hát az a vér is... És ekkor halálosan megirigylem a szuty- kos legénykét. Engem sohasem verteik meg ilyen végtelen körültekintő egyértelműséggel. Hébe-korba elrántották ugyan a nótámat, de mi volt az, kérdem jó szívvel, ehhez az egyhangú pontozásos, közfelkiáltásos ronggyáveréshez képest? Miből maradtam én ki, te jó isten! És attól függetlenül, hogy az embert nap mint nap érik különfajta fenyítékek a Dolgok részéről, miféle tükör előtt mondhatnám el, hogy vége-nincs kegyetlenségének ilyen osztatlan súlyával szakadt volna rám a sors, mint most erre az 55— 60 centiméteres, húszkilós emberre? S a BKV-alkalmazott nem lanyhul. Jean-Pierre lehunyt szemmel, sápadtan áll, és kicsiket bólint, amivel azt adja tudtomra: »Tudom, mit mondasz, nem szólok: ismerjük csak meg kissé az életet!« Súgom: — A Krisztusra, türtőzzél még! — S az agyam 8000/sec fordulattal dolgozik, hogyan menthetném meg Jean-Pierre-t! A nő ütései lassúdnak, nehezednék, azt hörgi tompán: — Állj fel, rohadéfk, állj fel! — S úgy rémlik, mintha kékes habot vetne a szája. És elfog az a képtelen érzés, ami olyankor feszül a tarkómnak, ha nem tudom: nem álmodom-e, amit látok. Ekkor ér oda a szemüveges nő. Lihegve elrántja a gyereket, arcán világos foltokat vet a düh. — Maga barom! — fuldokolja sípoló zenetanárnő-hangom. — Maga barom, mit művel? Miféle állat maga!? — Hegedű tanárnő — világosítom "fel Jean-Pierre-t. — Fogadsz velem? ... A BKV-s nő szeméről tüstént eloszlik a vérgőz. — Ez a szemét beleevett egy külföldinek a fagylaltjába! — nyelvel hidegen, s úgy néz a másikra, mint aki biztos benne, hogy erre a közlésre azonnali hatállyal megáll a szívverése. A he- gedütanámő azonban — hogy, hogy nem — életben marad, sőt: egészen meglepő álláspontra helyezkedik. — És ez magának ok arra, hogy véresre verje? Maga szadista! — Igen, ez ok! — oktatja ki élesen a diplomatatáskás. — Mit gondol — szól közbe az ősz úr —, milyen fényt vetnek ránk ezek a dolgok a külföld előtt? — Egyébként válogassa meg a szavait! — mondja heves megbántottsággal a karszalagos nő, miközben a purdé, aki ott csüng kettejük között, fájdalmasan nyüszíteni kezd. — Tessék! — mondja az ősz szivar, és felém indul az újságjával, majd visszafordul, csipőre tett kézzel: — Mondom, hogy tetteti! — Fantasztikus! — hápog a hegedűtanámő, mint aki nem hisz a fülének. — Hát nem értik, elvtársak ... hogy ez embertelenség? — Micsoda?! — hördül fel egy kerek fejű muki. — Kegyed csak ne éljen vissza ezzel a megszólítással! Ismerjük a kegyedféle elvtársakat! Tudja, mi az, hogy idegenforgalom? Ügy látszik, nemcsak az ilyen semmi házi kölköke* kell megtanítani rá! ..5 Nohát, ne üsse az orrát mások dolgába, és any- nyi! — Az. Minek üti bele? — mondja a diplomatatáskás... Jean-Pierre-t már fogni kell. Viaszszínű arccal bámulja a nőt — Igen! Mit üti bele!? Mit üti?... — hallatszanák a hangok. — Mit üti bele! — mondom én is, gépiesen. És abban a pillanatban, ahogy ki- mondtam, mintha sugallat ért volna, eszembe jut, mivel menthetem meg Jean- Fierre-t Gyorsan suttogni kezdek a fülébe. Átszellemül ten néz rám, majd villámként rohan a cukrászda felé. A hegedűtanámő döbbenten körülnéz. A szeme találkozik egy rövidre nyírt szőke hajú, kemény arcélű fiatal pasas tekintetével, aki alig észrevehetően elmosolyodik. — Ez álhumanizmus! — mondja, és lassan karba fonja a kezét. A nő eszelősen villogtatja hat-nyolc dioptriáját, de a cigánygyerek kezét nem engedi el, sőt újabb mondathoz ‘ készüL — Az, az! Álhumanizmus — mondja az ősz szivar, és ki tudja miért, nevetni kezd, de bele, egyenesen az arcomba. Rokonszenves lehetek neki, vagy valami. Visz- szanevetek rá, utánozva a képét... Egy ideig röhögünk egymásra, aztán levág, és ráfagy a vigyor. Zavartan elfordul, s a hóna alá veszi az újságját. — A dohány náluk van, a külföldieknél, és annyi! — mondja a kerek fejű, körbe- körbe pislogva. — Nem kő itten elvtársozni! Mire való az? ... Nem? A nő szinte már sokkos állapotban motyogja: »Embertelenek ... őrültek!«, de a hangját elnyomja a túlerő. A karszalagos adversaire fölényesen vár, és mintha azt latolgatná, nem tenne-e jót ennek is egy kis kötél. És ebben a pillanatban befut Jean-Pierre. Kezében ott a fagylalt, alattomosan megdicsőült pofával kerüli meg a csoportot. Leguggol a gyerek elé, megfogja a derekát, és mosolyogva próbálja a kezébe tenni a tölcsért. - Odafészkelem magam, szinte a BKV-s nő karjába. — Álümánizmö! Álümánizmö! Álümánizmö... — nyekergem, és zsebkendőmmel törlőm a gyerek arcát. Hullacsend. A purdé óvatosan átveszi a fagylaltot, s ugyanabban a másodpercben a szemüveges nő hisztériásán sírni kezd. A diplomatatáskás Jean-Pierrehez hajol, és sovány fejét ingatva, elképedve suttogja. — De értse meg: ez álhumanizmus! Jean-Pierre felnéz, feláll, csúnya francia pofáját az égnek fordítja, s észvesztő sebeséggel hadarni kezd az anyanyelvén. — Külföldiek! — jajong fel áhítattal a pasas. — Külföldiek! — jön rá köröskörül a visszhang És már veregetik a vállunkat, és nevető szemek dédelgetnek. Jean-Pierre azon buz- gólkodik, hogy a hegedűtanárnőt és kis védencét kivezesse a bolyból, én pedig kutatni kezdek a tömegben. a zt a rövidre nyírt, szörnyű mosolyú embert keresem, azt a fakószőke pasast, hogy egy csöndes, testvéri szót váltsak a markáns fejével. Ámde eltűnt, mintha felszívta volna az élet. És a teraszra pillantva meglátom a két megtört tekintetű, minden időkre vigasztalhatatlanná tett angol turistát, akiknek — ó mondhatatlan gazság! — be-le-et-tek a fagylaltjába. Megmaradtok-e, édes urak? ... Az elmúlt hetekben ismételten a közérdeklődés homlokterébe kerültek a művelődés központjai. Nem véletlenül. Eddigi tevékenységüket, továbbfejlesztésük lehetőségeit megvitatta az országgyűlés kulturális bizottsága, ezt követően pedig három napig Budapesten tanácskoztak a művelődési házak igazgatói. Az eszmecserék célja: minél több és kedvezőbb feltételt biztosítani a lakosság általános és szakmai műveltségének fejlesztéséhez, szocialista neveléséhez, megnövekedett szabadidejének célszerű eltöltéséhez. Művelődési otthonaink többsége azonban — amint azt mindkét fórumon megállapították — ezeknek a megnövekedett igényeknek az elmúlt esztendőkben már nem tudott eleget tenni. A miért-nek több összetevője is van. Az egyik: a nyilvántartott 3358 művelődési otthon közül mindössze 1913 alkalmas a korszerű közművelődési igények hozzávetőleges kielégítésére, de felszerelése ezek egy részének is hiányos, és szinte állandó anyagi gondokkal küszködik. A másik: a jelenlegi állami támogatás a legtöbb intézményben még a fenntartási költségeket sem fedezi. Ez pedig azt jelenti, hogy a művelődési otthonoknak maguknak kell megkeresniük a működésükhöz szükséges anyagi fedezetet. Ezeknek a kereseti forrásoknak azonban alig van közük a megfogalmazott célhoz. A harmadik: kevés a megfelelő szakember és azok erkölcsianyagi megbecsülése is elmarad a hasonló képzettségű, de más munkaterületen dolgozó szakemberek erkölcsi - anyagi megbecsülése mögött. Mindkét tanácskozás legfőbb pozitívuma az volt, hogy egyértelműen állást foglalt olyan kérdésekben, amelyek megoldása a továbblépés alapvető feltételed közé tartozik. Megállapították, hogy a jelenlegi, saját bevételektől függő finanszírozási rendszer nem biztosítja (nem is biztosíthatja) kellően a szakmai működés anyagi feltételeit Ezért született meg az a javaslat, hogy a jövőben az intézmények nagyságától, felszereltségétől, tevékenységi körétől függően differenciált pénzügyi ellátást és gazdálkodási rendszert kell kialakítani. Hogy ez mit jelent? Például azt, hogy a jövő esztendőtől a klubkönyvtárak összes kiadását és bevételét a fenntartó szerv költségvetésében irányozzák elő. S jelenti azt is, hogy a művelődési központoknál és a művelődési házaknál a működés alapfeltételeit szolgáló költségek (fizetés, fűtés, villany, takarítás) fedezését az intézmény fenntartója támogatásból biztosítsa, ezen kívül a művelődéspolitikailag legfontosabb feladatok megoldásához szükséges összeget is támogatásból bocsássák a művelődési otthonok rendelkezésére. Vagyis: az, hogy jut-e pénz ismeretterjesztésre, szakkörökre, klubok fenntartására, ne legyen többé annak függvénye, hogy hoz-e hasznot egy-egy beat- bangverseny vagy bál a művelődési otthon számára ... Mindkét fórum állást foglalt abban a régóta vitatott kérdésben is, hogy tulajdonképpen ki a felelős egy-egy település közművelődéséért? Eddig sok helyütt ez úgy fogalmazódott meg, hogy a település egész közművelődési tevékenységéért a művelődési otthon igazgatója felel. Ez így nem reális, hiszen a művelődési otthon csak egy a közművelődés számos intézményei között, s csupán azokkal együtt biztosíthatja egy-egy település közművelődési diétását. A település egészének közművelődéséért elsősorban a tanács a felelős, amelynek az új tanács- törvényben megfogalmazott elvek alapján irányító, ellenőrző és koordináló szerepet kell betöltenie. Csak így lehetséges — s ez a hatékonyabb munka alapfeltétele —, hogy a művelődési otthonokra kizárólag olyan feliadatok háruljanak, amelyek megvalósítására adottságaik szerint képesek. A tanácskozások eredményei közé tartozik annak megfogalmazása is: szükséges mind a főhivatású, mind a tiszteletdíjas népművelők bérrendszerének korszerűsítése, fontos, hogy a peda-^n gógusokéhoz hasonló végzettségű népművelők részére is különféle szociális kedvezményeket, például lakásépítési kölcsönt, biztosítsanak. A nagyobb társadalmi megbecsülés érdekében született meg az a javaslat is, amely a népművelők számára elismerő kitüntetés alapítását sürgeti. Sok szó esett mindkét tanácskozáson arról, hogy a művelődési otthonok helyi intézmények. Ez azt jelenti, hogy tevékenységük tartalmát, módszereit, formáit és hatókörét meghatározza a település gazdasági arculata, a lakosság rétegeződése, az egyes rétegek érdeklődési köre és műveltségi szintje, a helyi hagyományok jellege, valamint az, hogy milyen más közművelődési intézmények találhatók még azon a településen. Mivel helyi intézmények, helyi igényeket elégítenek ki, joggal tarthatnak számot a helyi erőforrásokra. Ebből következik, hogy tovább kell erősíteni a művelődési otthonok közös működtetésére, fenntartására irányuló kezdeményezéseket. A cél, hogy a termelőszövetkezetek, állami gazdaságok, ipari üzemek, ktsz-ek, áfész-ek hathatós anyagi segítséget nyújtsanak. Az elmúlt otthonok feladata ismert*, a lakosság minden rétege — de különösen az ifjúság — számára lehetőséget biztosítani és ösztönzést nyújtani a különböző művelődési közösségek kialakítására, a tudomány és a művészet sokoldalú, aktív elsajátítására, a társasélet változatos formáinak gyakorlására, a kulturált szórakozásra és pihenésre. Mindez természetesen nem valósítható meg egyik napról a másikra, de társadalmi összefogással gyorsabb ütemben léphetünk előre a közművelődés korszerűsítésében. Ez pedig szocialista fejlődésünk egyik alapkérdése. P. P. Somogyi Néplap Ur r Idői A BGSPORUSON ÁT A Bosporuson öt már tatom a frakkot Kemálon a frakkot amely elegancia és civilizáció a hazának hazárdnak is nevezhetik őt mert amikor eldobatta a fátyolt a tűz tetején táncolt nyugat, nyugat kiáltotta a cukros csemegésnek aki a nargilé kábulatából hirtelen felébredt és megpróbálta erőtlen kezét esküre bírni ahogy az iskolában szokásos két ujjal így ni de értetlenül lehanyatlott a feje és egyenletes monotóniával két hangot variált a zene Kemál fejét a Bospomsről látom a frakk is elegáns érlelő napfény mUémtík a mákon Munkácsi Miklós: Mentés, titokban
