Somogyi Néplap, 1972. április (28. évfolyam, 78-101. szám)

1972-04-23 / 95. szám

A rturo Massola! mun­kás éjszakai mű- szakban dolgozik, reggel hatkor végez. Hazafelé hosszú utat kell megtennie; szép időben a kerékpárján, rossz időben meg télen villamoson jár. Há­romnegyed hétkornhétkor ér haza, vagyis hol egy kissé előbb, hol valamivel később, mint amikor feleségét, Elidét felriasztja az ébresztőóra. Gyakran a két zaj — az óra csörgése és hazatérő férjnek a léptei — összekeverednek Elide tudatában, s így érik utol álma mélyén, e korareg­Arturo egyedül marad. Hallgatja Elide cipősarkának kopogását a lépcső kövén, s amikor már semmi sem hal­latszik, gondolatban követi tovább a gyors tipegést, vé­gig az udvaron, a kapun át, a gyalogjárón, egészen a vil­lamosmegállóig. A villamost hallja is. Hallja, amint csiko­rogva fékez, megáll, s ki­csapódik az ajtaja. »Elérte« — gondolja, s szinte látja a feleségét szorongani a mun­kások és munkásnők zsúfolt tömegében, ott, a tizenegyes villamoson, amely most is, Italo Cafvfno: HÁZASTÁRSAK geH tompa, mézsűrű álom­ban, melyet, miközben arcát párnájába fúrja, igyekszik még néhány percre kiélvezni. Aztán hirtelen felugrik, szinte kiszakítja magát az ágyból, szemébe lógó, csapzott hajjal, vaktában bebújik a pongyo­lába. Ügy lép a konyhába, ahol Arturo épp előszedi tás­kájából az üres edényeket, az éthordót meg a termoszt, s berakja őket a mosogatóba; a gázt meggyújtotta már, és föl­tette a kávét Elide, hogy ma­gán érzi férje tekintetét hát- rasimítja a haját erőnek ere­jével tágra nyitja szemét mintha csak újra meg újra szégyenné, amiért hazatérő férje mindig így, ilyen rendet­lenüt álomittas képpel pil­lantja meg. Más dolog, ha együtt alszik két ember; reg­gel mindketten ugyanabból az álomból ébredeznek, i egyen­lő ek. Néha a férj keW «eä, egy perccel az ébresztőóra csöröm­pölése előtt kezében kávés­csésze vet belép a szobába. Ilyenkor minden természete­sebb, az álomból kiszakadás fintorát valami édesen lustál­kodó vonás lágyítja, a nyúj­tózkodó meztelen karok a férfi nyakára kulcsolódnak. Meg- - ölelik egymást. Artúron eső­köpeny. Ahogy hozzásimul, aszerint hogy nedves vagy hideg, Elide arról is tudomást szerez, milyen idő van oda­kint; esik, havazik, köd szi­tál... De azért megkérdezi: — Milyen az idő? — a férfi meg belefog szokásos félig- meddig gúnyolódó dörmögésé- be. Sorra veszi a kellemetlen­ségeket amelyek aznap érték. A végén kezdi; milyen volt a bicikliút hazafelé, és milyen idő fogadta, amikor kilépett a gyárkapun (egészen más, mint tegnap este, amikor bement-) Szót ejt a munka körüli mér- gelődésekről, arról, milyen szóbeszéd járta az üzemben, satöbbi. Ilyenkor, e bora reggeli órá­ban a lakás mindig egy kissé hideg, kihűlt. Elide mégis tel­esen levetkőzik, s egy picit acogva mosdani kezd a kis : árdőszobában. A férje mö­mint mindennap, beviszi a gyárba. Elnyomja a csikket, behúz­za a zsalut, és a sötétben be­bújik az ágyba. Az ágy úgy maradt, aho­gyan Elide kikelt belőle; de az ő oldalán majdnem egé­szen érintetlen, mintha csak az imént vetették volna meg. Kényelmesen elnyúlik a ma­ga oldalán, de csakhamar át­dugja egyik lábát Ott még érződik a féleségének mele­ge. Aztán a másik lábát is átnyújtja, s így fokról fokra, lassanként egészen átcsúszik Elide oldalára, abba a meleg mélyedésbe, amely még őrzi felesége testének körvonala­it. Belefúrja fejét az asszony párnájába, beszívja illatát, és elalszik. Este, mire Bűidé hazaér, Arturo már egy kis ideje tesz-vesz a lakásban: be­gyújtott a kályhába és elkez­dett valamit kotyvasztani. Némely házimunkát ő végez el ezekben a vacsora előtti órákban: rendberakja az ágyat, söpröget egy kicsit, be­áztatja a szennyest. Elide szerint mindez balul sikerül, és ő — őszintén szólva — nem is nagyon igyekszik. Amit csinál, az tulajdonkép­pen afféle szertartás, a vára­kozás szertartása; valahogy ezzel megy az asszony elé, miközben valójában otthon marad a négy fal között, odakünn meg kigyulladnak az esti fények. Elide járja az üzleteket, annyi más asz- szonytársával együtt, akik ebben a városrészben vala­mennyien ily szokatlan idő­ben végzik a bevásárlást Végre a lépcsőházból fel- hamgzanak az ismerős léptek — most egészen másképp, mint reggel —, elnehezedve, tompán kopognak, mert Eli­de fáradtan vonszolja magát a napi munka és a bevásá­rolt holmi súlya alatt Artu­ro elébe megy a lépcsőfor­dulóig, ott kiveszi a kezéből a szatyrot, beszélgetve lép­nék be a lakásba. A kony­hában az asszony le sem ve­szi kabátját, csak leroskad egy székre, eközben férje ki- I rakodik a szatyorból. — No, | lássunk hozzá! — mondja vé­gül Elide. Feláll, leveti ka­bátját, belebújik a házi ru­hájába. Nekilátnak a főzés­nek: elkészítik a vacsorát — mindkettőjük vacsoráját — aztán a férfi uzsonnáját, amelyet éjjel egykor szokott megenni a gyárban, az asz- szony reggelijét, amelyet másnap magával visz, s vé­gül azt a reggelit, melyet Arturo holnap délután fog megenni, amikor felébred. Elide tesz-vesz egy kicsit, aztán elüldögél a szalmafo- natú zsámolyon, és irányít- gatja a férjét, mit hogyan csináljon. Az viszont frissen pihenten sürgölődik, mindent egymaga akar csinálni, de ugyanakkor kissé szórakozott is, a gondolatai már másutt járnak. Ezekben a percek­ben néha majdnem vesze­kednek, már-már csúf, go­romba szavakkal vagdalkoz- nak, mert az asszony azt sze­retné, hogy az embere több figyelemmel csinálja, amit csinál, nagyobb buzgalom­mal; vagyishát álljon jobban mellette, legyen közelebb hoz­zá, igazi támasza legyen, nyújtson több vigaszt... Az viszont az asszony hazatérte fölötti első öröme múltával gondolatban már nincs is otthon, azon igyekszik, hogy gyorsan végezzen, mert ha­marosan indulnia kell. Megterítenek, mindent úgy készítenek az asztalra, hogy ne kelljen mellőle fölkelni; s ekkor mély szomorúság fogja el őket, hogy ily keve­set lehetnek együtt. Szinte alig megy le torkukon a fa­lat a vágytól, hogy még to­vább is ott üljenek és fog­ják egymás kezét. De még meg sem itták az utolsó korty kávét, s a fér­fi már a kerékpárja körül foglalatoskodik, vizsgálgat- ja, hogy minden rendben van-e rajta. Megölelik egy­mást. Arturón csak most villan át a gondolat, milyen bársonyos, langymeleg a fe­lesége teste. De felkapja vál­lára a kerékpárját, és óva­tosan lebaktat a lépcsőn. E lide elmosogat, kita­karítja a lakás min­den szegletét, fej­csóválva nézi, mit végzett a férje. Ar­ra gondol, hogy az most épp a gyér lámpákkal szegélye­zett sötét utcákon karikázik, tán már elhagyta a gázmü­veiket. Bebújik az ágyba, eloltja a villanyt. Ahogy ott fekszik a maga fekhelyén, átdugja lábát a férje paplana alá, hogy érezze a melegét; de minden esetben rájön arra, hogy az az oldal, ahol ő fekszik, melegebb, tehát Ar­turo is ott alszik mindig, és nagy gyöngédség fogja eL Telegdl Polgár István fordítása. Cranach merészsége FESTÉSZETRŐL beszélget­ve jött elő a szó arról, hogy ebben az évben ünnepeljük Lucas Cranach . születésének ötszázadik évfordulóját »De- hát ki is volt az a Lucas Cranach?« — kérdezte vala­ki, s a jelenlevők nem tud­ták: a festő személye iránt tudakozódik, vagy kérdésé­ben Cranach helyét keresi-e az egyetemes piktorában. Ki is volt Cranach? — tesszük fel most mi is a kér­dést, melyre nem is olyan egyszerű válaszolni. Hiszen — gyanítom — még kortársai közül is csak kevesek tudtak volna erre kielégítő feleletet adni. Ellentmondásos egyéni­sége, életútjának cikk-cakk- jai adnak fel számos rejt­vényt a későbbi korok ku­tatóinak is. Életének nyolvanegy éve alatt 01472—1553) -Németor­szág vajúdik. Szellemi pezs­gés, próbálkozás a vallási iga alól való menekülésre — ez jellemzi a kort. Elég ha Luther nevére és tanaira hi­vatkozunk ennek bizonyítá­sára. A szellemi élet áramla­tai mozdítják előré a festő­művészet hajóját is. A vilá­givá válás folyamatának je­lentős állomásai ezek az évek a pikturában ugyanúgy, mint a szobrászatban. A németországi renenszánsz három nagy alakja: Dürer, Holbein és Cranach. A mes­ter vezetéknevét szülőváro­sáról, Cranachról, másként: Kronachrál kapja. Életének első harminc esztendejéről alig tud valamit az utókor. 1505-ben Bölcs Frigyes szász választófejedelem udvarába kerül, mint »udvari festő«, és a hiú uralkodóról heten­te tucatjával pingálja a portrékat. Ez a termékeny­ség jellemzi a festőt. A vá­lasztófejedelem elégedett: nemesi rangot ad Cranach- nak. Ebben az időben a fia­tal mester sok egyházi té­májú képet fest. Bár ezek közül szép számmal találha­tók ma is múzeumokban, mégsem alakjainak hiteles­ségéért kell megjegyeznünk, egyet-egyet. A Münchenben őrzött Keresztrefeszítés pél­dául alakfestés tekintetében nem sok újat hozott. Annál inkább jelentős a háttér részlete, s realitása ábrázolá­sában, melyet Granach elődei nagyvonalú sematikussággal festettek meg. Cranach képein először tá­gul ki a látóhatár. Festői termékenysége egy­re nő, szinte félelmetes az, hogy egyetlen év alatt a szász fejedelem hatvan portréján kívül száztizenhét fametsze­Lucas Cranach önarcképe. fest. Ezek a »reprodukciók« annyira hasonlítanak egy- mához, hogy szakértő legyen a talpán, aki különbséget tud tenni köztük. Hosszú életének egyik je­lentős eseménye: portrét al­kot I. Miksa császár nyolc­éves unokájáról, akiből ké­sőbb V. Károly néven vált jelentős uralkodó. Hajlékony, minden áram­latot befogadni képes festő Lucas Cranach. De miben számít elsőnek? Miben talál­ta meg a nóvumot? Elsősor­ban abban, hogy felhagy az emberi arc, alak idealizálá­sával. A »valódit«, az »iga­zit« festi, megtartva a gótikus kecsességet. Elsőként fest ak­tot, melyet a középkor prüdé- riája száműzött a vászonról. Merészek ezek az aktok még a mai szemlélődének is. Van bennük valami meg nem fo­galmazható raffinéria. Mint­ha a merész művész kacsinta­na a nézőre: »Ugye, kíván- nivalóak?« A fiatal lányok testének hajlékony íveit egy­egy fátylacska, vagy levél te­szi még izgalmasabbá. Nagy­hírű Venus és Amor-át az Ermitázsban őrzik. Korának polgárai kedvelték ezeket az érzékekre is ható aktokat, talán ez magyarázza, hogy olyan sok változatban készül­tek Cranach műhelyében. A mester szoros kapcsolat­ba került Lutherrel, annak tanaival. (Egyik lányának Luther a keresztapja, ő pedig viszonzásképpen vállalja a tanúi tisztet, amikor a vallás reformátora feleségül vesz egy »kiugrott« apácát.) Vi­szont — miközben a festő rokonszenvező figyelemmel ismerkedik a puritanizmust, az egyszerűséget eszményítő tanokkal — maga meggazda­godik. Több ízben választja polgármesterré Wittenberg városa. Patikája, papírkeres­kedése van. Lutherről és ne­jéről portrét fest: nemes vo­nalú, nyílt arcokat látunk. A vallásújító arca nagyfokú ér­zékenységről tanúskodik, pil­lantásában ott a gondolkodó ember fáradtsága. Cranach azonban nemcsak a »modellt« látja Lutherben. Nyomdát vásárol, a vallás­újító röpiratait terjeszti is. Festői módszere: eiőbb olajjal, vagy vízfestékkel vázlatot készít, aztán ennek alapján nem egy, de sok vásznat népesít be. Életének hajtűkanyaraiból utolsó éveire is jutott. V. Ká­roly legyőzi a szász választó- fejedelmet. Cranach közben­járására azonban a császár eltekint kivégeztetésétől. A száműzetésbe — önként — a festő is követi Bölcs Frigyest. Később Weimarban telepszik meg, itt éri utol a halál. A VÁSZONRÓL idős, fehér szakállú aggastyán tekint ránk. Sokat tudhat ez az em­ber időről, korról, pálfordu- lásokról. S a mindenen fel- emelkedés állapotában mint­ha arra intene: az ember és az emberi öröm méltó a fes­tő ecsetére. Leskó László Rudnai Gábor: LILIOM í. Mennyi lom, mennyi lom! Hiúság, önzés, póz, harag. Kiborult a piacon fejed füles kosara. 2. tét is készít, a hadsereg szá­mára pedig kétezer címert fest. így aztán nem csoda, ha műhelyéből egy sereg fes- tőileg gyengén megfogalma­zott mű is kikerül. Egy-egy témát olykor tucatszor is rneg­4 kakas a tyúk után nem szaladna ily bután, és a kot-kot-kotkodáes feles­leges okoskodás. götte lépked, tempósan, ő is levetkőzik, szép nyugodtan, s lemossa magáról az üzem porát, piszkát. Ahogy félmez­telenül mindketten egy azon. mosdó fölé hajolnak, egy kissé merev tartással, de azért lökdösődve is olykor, s egymás kezéből kapkodva a szappant, fogpasztát, to­vább beszélgetnek. így élik át a bizalmas együttlét per­ceit. Néha, amint megtörlik egymás hátát, mozdulatuk simogatássá lágyul, majd öle­lésben végződik. De Elide egyszeresük fel­kiált; — Istenem! Hány óra? — És máris szalad, kapkodva felkapcsolja harisnyakötőjét, felölti a szoknyáját, megfésül- ködik, miközben hajtűit össze­szorított ajkai között tartva a szekrény tükre felé nyújto­gatja a nyakát. Arturo mö­götte ácsorog, rágyújt egy cigarettára, úgy nézi. Ilyen­kor mindig egy kis zavar fog­ja el, hogy csak áll és nem tud mihez kezdeni. Elide vég­re elkészül, az előszobában bebújik a kabátjába, megcsó­kolják egymást, nyílik az ajtó, s már a lépcsőházból hallat­szik, amint szalad lefelé. 0 I Somogyi Néplap Amerikai történet gy ismerősöm érkezett látogatóba Ameriká­ból. — New Yorkban élek, — beszélte, s egyszer súlyosan megbetegedtem és egy kór­házba vittek. Gyomorfekély, hashártyagyulladás. Az orvos már lemondott rólam. Meg, is mondta nagybácsikámnak\ — Tessék elkészülni a leg­rosszabbra. — Pszt, ne olyan hangosan, — ijedt meg nagybácsim és az ágyamra mutatott: még meghallja. — Már nem háti semmit, — mondta az orvos, és tár­gyilagosan megkérdezte: — Óhajt a temetéséről tárgyal­ni? — Máris?! — riadt meg az öreg. — Véletlenül itt van a »Pa­noráma« temetkezési egylet elnöke. Ha önnek mindegy, akkor csinálják a temetést a Panorámával. Tőlük ugyanis öt százalék jutalékot kapok. Az orvos meglátta a temet­kezési ügynököt a folyosón, aki a haldoklókat irta össze és behívta a szobába. Az megkérdezte: — Második osztályút akar 400, vagy harmadikat 300 dollárért? — Négyszázat kérek, — vá­laszolta gondolkodás nélkül a nagybátyám. — Dalárdával? — Igen. — Lehet kard az énekesek oldalán? — Lehet. — Hat gyertya, vagy tizen­kettő? — Ha lehetne, huszonnégy. Az ügynök szeme felcsil­lant. — Akkor talán válasszunk elsőosztályú temetést 600 dol­lárért. — Lehet. Szerettem volna megcsó­kolni az öreget, aki még dél­szaki növényeket és 500 sza­vas beszédet is rendelt. — Milyen legyen a beszéd? — kérdezte az ügynök. — A legmeghatóbb, könnyfakasztó gyászbeszéd: 80 dollár. Gyász­beszéd: 50 dollár. Beszéd: 30 dottám. — A 150 dollárost kérem. . Az ügynök azután odajött ! az ágyhoz — és nyilván a , koporsó miatt — megmért engem, lehajolt, és ekkor jól belerúghattam. Nekiesett az orvosnak, aki csodálkozva nézett rám. — Maga nem haldoklik? Ez nem egyezik a diagnózi­sommal. Megnézte a láztáblát és rám kiáltott: — Megsértette a kórház szabályait! Magának már órák óta agonizálnia kellene. Most felborította a Panoráma temetkezési egylettel kötött megállapodást is. Dühös lettem: — Nézze, én végighallgat­tam a temetkezési tárgyalást és hallottam a maga öt szá­zalékáról is. Ami ebben a kórházban folyik, ahhoz jó gyomor kell. Ha mostanáig kibírtam itt, akkor nekem jó gyomrom van. Viszont akkor miért haljak meg? Tehát semmi értelme, hogy itt fe­küdjem. Felöltöztem és elmentem. Palásti László 3. Adtam neked ezer csókot: megcsókoltam szépen sorban mind az ezer bibircsókot. 4. öt ujjad öt szeg, húsomban öt seb, bolond, kit a szerele keresztedre köthet. Szomráky Sándor: Útközben Miközben rád gondoltam, szilánkká hullt szét a nap és elrepedt az ablaküveg is. Kék semmiben lebegnek a felhők, szomorú-sárgán mosolyogtak a fák, amikor eszembe jutottál. Szögletesen, bárgyún fésülködött mellettem egy gyerek, lent géppisztolyával tisztelgett egy katona — s te kócosán tűntél fel és lazán, mint seben a vaitta. t

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom