Somogyi Néplap, 1972. április (28. évfolyam, 78-101. szám)
1972-04-02 / 79. szám
I zsáknak úgy tönt, hogy a teve és a jegesmedve makacsul követi, mióta megpillantotta őket a cirkusz vasrácsai mögött Nem tudta magyarázatát adni, hogy miért éppen a teve és a jegesmedve szegődött a nyomába, hiszen egyiket sem kedvelte igazán. Egész úton nem mert hátranézni, csak amikor a kapuhoz ért, gyorsan oldalt pillantott, de sem a teve, sem a jegesmedve ... Fellélegzés helyett azonban inkább egy kis csalódást érzett Megállt az udvaron, a cn- pőraktár vasajtaja előtt. Aggodalmasan nézett föl a világos konyhaablakra, mintha nehéz mulasztások nyomták volna a lelkét. Mindig így ért haza. Izsák érezte, hogy az anyja nem azt jelenti már számára, mint régen, s ő sem azt jelenti az anyjának, amit szeretett volna. Az anyja a villany alatt varrt vagy az egyenruháját tisztogatta a párolgó ételszagban, és szitkozódott, hogy milyen keveset fizetnek a villamos- vezetőknek. Széles arca elkomorult, és egy-két pillanat alatt megöregedett. A mostohaapja este hat órára már beivott Bánatosan nézett, mintha komoly segítségre szorult volna, s egy zöldségesbódét emlegetett, ahol meggazdagodhatott volna. Aztán maga elé rendelte Izsákot. — Tanultál ÚJ nótáit? — Nem tanultam. — Akkor énekelj a régiekből!... — legyintett a mostohaapja. A zsebébe nyúlt * forintokat nyomott Izsák markába. Ritkán verte meg, a Cú mégis, ha a mostohaapjára pillantott, mintha puskacsőbe nézett volna; talán erős, türelmetlen hangja miatt, talán a bot miatt, amire járás közben támaszkodott, de talán leginkább amiatt hogy a mostohaapja sohase gyógyulhatott meg. Izsák nem tudta még, hogy mi van a szavak mögött, az anyja nézését sem tudta megfejteni, csak fájt, egyre mélyebben 4ájt, amikor az anyja és a mostohaapja ordítoztak egymással. Nemcsak a pofonok fájtak, amiket az anyja kapott, hanem a türelem is, amivel elviselte. Izsáknak nem volt bátorsága nemet mondani, sőt ahhoz sem, hogy makacsul hallgasson, és így, ha kellett, énekelt engedelmesen. Fölment az emeletre. A vaslépcsőn csattogott a saruja. Végigsietett a bérkaszárnya hosszú függőfolyosóján. A szomszédok ablakain kisugárzó fényeknek csak annyi idejük volt, hogy megpillantsák Izsák vékony, inkább szívós, mint erős alakját, lenyirbált szöghaját, gumisaruját, amihez elég hideg volt már és kinyúlt pulóverét, amely alatt egy sportegyesület dresszét hordta. Lenyomta a kilincset. A konyhaajtó zárva volt Kopogott — Ki az? — mordult ki mostohaapja a konyhábóL — Én. Izsák... — Menj ahhoz, akivel eddig csavarogtál! A fiú megint kopogott — Nem hallottad, mit mondtam? — kiáltott mérgesen a mostohaapja, s valami könnyebb tárgyat az ajtóhoz vágott Thfery Árpád: Az emberek hazamennek Izsák egy ideig tanácstalanul ácsorgóit az ajtó előtt Nem szólt. A kilincset még néhányszor óvatosan lenyomta: hátha... N em érzett szomorúságot, haragot sem. Azt sem érezte, hogy közben mennyi idő telt eL Lement az udvarra, egész hátra, ahol a szemetesedényeket tartották. Egy ideig reménykedve nézegetett az emeletre, de csak egyszer nyílt ajtó, a lépcsőház mellett. Márton nővére libbent át hangos nevetéssel a szomszéd lakásba, a sörgyáriakhoz. Izsák ennek az egy ajtónyitásnak is örült, mert eszébe juttatta Mártont. Sőt, mintha egyszerre maga előtt látta volna Márton orkánkabátos alakját, komoly, kissé megkeményedett arcát, ahogy két hete vasárnap — amikor hazajött látogatóba a nevelőotthonból — itt ültek az udvaron, egymás mellett az asztalos deszkáin, a dróthálós műhelyablatk: alatt — Jó ott? — faggatta Izsák óvatosan. — Jó. — Jobb nem lehetne? — Lehetne, de így is jó. Izsák gyanakodva nézegette a barátját — Nem szoktak bántani? — A nagyobb fiúk. Néha. — A felnőttek? — Azok nem. Izsák nem nagyon értette, hogy azelőtt mindig sajnálattal gondolt Mártonra. Tizenegy éves létére ezt eléggé igazságtalannak tartotta egy tizenhárom éves fiúval szemben, most azonban egyszerre önmagát érezte sajnálatra méltónak. Talán mert egészen új volt Márton orkánja, a cipője, a nadrág, s minden, mintha egy kirakatból szedte volna össze Vagy talán csak azért, mert igazán látszott rajta, hogy két évvel öregebb ... Márton, mielőtt elköszönt, megmagyarázta, hogy merre van a nevelőotthon, ha Izsáknak a hónap első vagy harmadik vasárnapján eszébe jutna, hogy meglátogassa. A konyhában elaludt a villany. Izsák reménye, hogy a mostohaapja beengedi, elfogyott A kapuból innen is, onnan is belenézett az utca sötét torkába, de sem a teve, sem a jegesmedve nem volt ott Emiatt egészen távolinak, már-már hazugságnak látszott a nap, különösen a cirkusz, a foltozott sátor, amely lomhán magasodott a padsorok fölött; a sovány, égő szemű állatok, s a trapéz, amely úgy lengett ide-oda fönt a kupolában, mint egy unatkozó madár. Az anyja szolgálatban volt A vágóhídnál megtudhatta volna, hogy melyik vonalon teljesít ma szolgálatot, de nem akart kérdezősködni. Felszállt egy villamosra, amelyik a város közpe felé indult. Késő volt már. Föltámadt a szél, a rendező-pályaudvar felől átfújt a peronon. Izsák Bement a kocsiba és leült. Az ablakhoz támasztotta a fejét. Végigpillantott az esti utasokon, s azt gondolta értetlenül: miért van az, hogy az emberek akkor is hazamennek, ha nem szeretnek otthon lenni? Oemény Ottó: Nyílik tüzfeju tulipán Hózáporokkal a tavasz jelenéseket hordoz megőriz egy foltot belőlük estig a horhos hajnalra elolvad az is gyönge ftT szökken nyílik tűzfejű tulipán kék kertjeinkben egy szilánkot a fagyból árkok északi öblén különben ragyog minden — új láng a régi fisakén Nem érezte magát idegennek az idegenek között, s az sem bántotta, hogy a mostohaapja nem engedte be. Régóta várt arra, hogy egyszer elkövetkezik majd egy olyan este, amikor senkitől se fog félni. Jól érezte magát a villamoson, legföljebb az zavarta egy kicsit, hogy fázni kezdett. L ehunyta a szemét, s ettől a kis mozdulattól egyszerre minden megváltozott: az estét fényesség, a színek csodája töltötte be. Minden csupa fehér lett, sárga, zöld, és kék is egy kevés; a villamos is elnémult, mintha zajtalanul úszott volna a levegőben. Egy alacsony, lódenkabátos ember bátorítóan integetett az ajtóból, majd egy darab csokoládét emelt a magasba. Olyan nagy volt, mintha csokoládéhegyből pattintotta volna le; szemben egy fiatal lény felnyitotta nagy szempilláját, s háta mögül képeskönyvet húzott elő, aztán szétnyitotta, s egy pillanat műve volt, hogy ott hullámzott Izsák előtt a tenger, homokpartján fénylettek a kagylók, csigák és a kavicsok. A vezető csilingelt kettőt-hármat, majd megállította a villamost, és hátrakiáltott: Bánatos bozótos, Füles mélázó helye, feltételes megálló... És valóban, csak oda kellett pillantani a magasból: Micimackó, Malacka, Füles jóindulatú érdeklődéssel álltak Tigris körül, aki éppen beleharapott egy bogáncsba, s azonnal csuklani kezdett... Így ment ez egész úton, az álom és az ébrenlét határán. Izsák boldog volt. Boldogságát csak az zavarta, hogy egyre jobban fázott. Nem nyitotta ki a szemét, míg csak a villamosvezető, aki a végállomáson kezében az JUHÁSZ GYULA KÉT VERSE Húsvétra irányváltóval és a menetszabályozó karral át nem ment a kocsi másik elejére, útközben fel nem ébresztette. Izsák megköszönte a, figyelmességet. — Én már megérkeztem — mondta, és leszállt, örült, s egy kicsit meg is lepte, hogy így ki tudta mondani, mintha máris célhoz ért volna. Könnyűnek érezte magát, legföljebb amiatt volt némi lelkifurdalása, hogy az anyjának nem szólt az elhatározásáról, s egyszer sem említette, hogy mennyire fél otthon. Nem kérdezősködött. Biztos volt benne, hogy Márton útbaigazítása alapján megtalálja a nevelőotthont. Jöttek- mentek a késő esti emberek, a bepárásodott utcák is jöt- tek-mentek; a barátságtalan udvarok, a tér száraz fái és szobrai, csak jöttek-mentek; ügyet sem vetettek rá, s ezért Izsák nagyon hálás volt. Nem félt tőlük. A hosz- szú, kaszárnyaszerű épülettől sem félt, legföljebb egy kis csalódást érzett az üvegkapu előtt, mintha arra számított volna, hogy várni fogják, talán maga Márton is. A kapu zárva volt. Csöngetett. Egyelőre azonban hiába nyomta az arcát az üveghez, senkit se látott a folyosók felől közeledni. R övidesen ismét csöngetett egy hosszút, bár érezte: az csupán percek kérdése, hogy ki fogják nyitni előtte a kaput. Annyira biztos volt ebben az érzésben, hogy még mielőtt világos lett volna az előcsarnokban, lehunyta a szemét, hogy erőt gyűjtsön, és egy időre elbúcsúzzon az álmoktól, mert egy ilyen komoly, sőt szigorúnak látszó épületben, amilyen előtt állt, olyan álmokról, mint az övéi nyilván szó sem lehet. Köszönt e vers, te váltig visszatérő Föltámadás a földi tájakon, Mezők smaragdja, nap tüzében égő, Te zsendülő és zendülő pagony! Köszönt e vers, élet, örökkön élő, Fogadd könnyektől harmatos dalom: Szívemnek már a gyász is röpke álom, S az élet: győzelem az elmúláson. Húsvét, örök legenda, drága zálog, Hadd ringatózzam a tavasz-zenén. Öröm: neked ma ablakom kitárom, öreg Fausztod rád vár, jer, remény! Virágot áraszt a vérverte árok, Fanyar tavasz, hadd énekellek én. Hisz annyi elmulasztott tavaszom van Nem csókolt csókban, nem dalolt dalokban! Egy régi húsvét fényénél borongott, S vigasztalódott sok tűnt nemzedék, En dalt jövendő húsvétjára zsongok. Es neki szánok lompot és zenét. E zene túlzeng majd minden harangot, S betölt e Húsvét majd minden reményt. Addig zöld ágban és piros virágban Hirdesd világ, hogy új föltámadás van! Győzelmi elégia 1919 Repülni kezd az ember, Ikarusz! És nem zuhan tengerbe néha már. És hétfátyolos jövendő ködében Rá Ikária, új hazája vár! Repülni kezd az ember, Ikarusz, S ujjonganak egy új kor hegedűi, S borús gyönyörrel gondolunk ma rád. Ki először próbált repülni! Ó, végtelenség, téged keresett Odysseáján mindig is az ember, Szálló szavak és áradó zenék mind Feléd törtettek: végtelenség, tenger! És végre ma elkopni kezdenek A szűkös törvény érckarmú betűi, S az ember Ikaruszt sajnálja már. Ki először próbált fölrepülni! Mily szép lesz új hazánk: a mély magas, Nem szédülünk, ha tűnő rögre nézünk, Hol emberárkok és embertúrások Lesznek nevetségünk és kedvtelésünk! Mily új csodák: a rög barnul felénk, És rajta szürkülnek a rög tetűi, S hálásan gondolunk rád, Ikarusz, Ki először akartál repülni! 0, lesz még sok zuhanás, sok viasz, Mely törött szárnyát a tengerbe ejti, De példák vannak, és mi fölmegyünk már Ha int hazánk, az ég, s a végtelen hí! Ö, lesz még sok zuhanás, sok viasz. És vár a rög, az örök, temetői, És a te sírod mindig visszavon Ö Ikarusz, ki viaszszárnyadon Merészeltél, szárnyaién letörni! 1909 Nagy emberek barátsága - népek barátsága Zichy és Macsabeli Nagy emberek, nagy egyéniségek barátsága népeket köthet össze, hozhat közelebb egymáshoz. Így volt ez megyénk neves festőművésze Zichy Mihály és Macsabeli híres grúz író esetében is. Honnan eredt barátságuk’ E kérdésre választ ad Zichy Máriának — a festőművész unokájának — Macsabeli unokájával folytatott levelezése. Zichy Mihály illusztrálta Rusztavelli, Tigrisbőrös lovag című eposzát. Macsabeli tagja volt az eposz kiadására alakult »kollégiumnak«, együttműködésük 1881-ben kezdődött. A grúzok nagyra értékelték, hogy a festőművész honorárium nélkül készítette el a rajzokat. A megbeszélt 12 illusztráció helyeit 34-et küldött a kiadóba, hogy választani is lehessen. Zichy a kísérő levélben azt írta, hogy »1így bánjanak a rajzokkal, mint ahogy a grúzok bánnak az érintetlen lánynyal, — finoman és óvatosan,,« Ez arról tanúskodik, hogy a festőművész jól ismerte a grúzok szokásait, ugyanakkor megőrizte a Rusztavelli eposz nők iránti tiszteletét. Rusztavelli művét Pétervá- ron adták ki, abban az időben e városban élt Macsabeli testvére, aki vállalta az eposz kiadásának gondozását. A két testvér levelezéséből kitűnik, hogy a grúz körökben nagyra értékelték Zichy Mihály közreműködését a kiadásban. Macsabeli egyik levelében becsének a következőket írta: »Fogadd tőlem és Kartve- llsvilitől (a Rusztavelli eposz kiadója) mély hálánkat azért, hogy mindent megértettetek és úgy hajtottatok végre, ahogy kell. Maradok abban a reményben, hogy mégegyszer találkozni fogok ZichyveL« Zichy Mihály a maga részéről nagyra értékelte a grúzok meleg kapcsolatát és hálás volt alkotó munkájához nyújtott segítségükért. 1881. szeptember 12-én a következő szövegű táviratot küldte Macsabelihez: »Hálás vagyok, nagyra értékelem az ön barátságát.« A két híres ember unokája nagyapjukhoz méltó barátságot kötött egymással Zala községet és Tbiliszit sok száz kilométer választja el, a levélváltás azonban lehetővé teszi, hogy Zichy és Macsabeli emléke az unokák életében is továbbéljen. Hogyan került kapcsolatba a két unoka? Kérdésemre Zichy Mária válaszolt: — 1970-ben hazánkban járt Alferidze grúz újságíró és felkereste Zala községet is. A múzeumban történt látogatása után cikket írt a tapasztaltakról. A továbbiakról már Jele- na Macsabeli ad számot levélben: »Nagy érdeklődéssel olvastam az egyik grúz újságban Alferidze cikkét, melyben a Zichy Mihály Múzsámba tett látogatást és az önnel való találkozását írja le. Megható hangon fordult az ön nevében a grúzokhoz, hogy küldjenek a múzeumnak könyveket és cikkeket nagyapjáról. Számomra nagy örömet jelent, hogy létezik a Zichy Mihály Múzeum. Bátran állíthatom, hogy minden grúz nagy szeretettel és hálával emlékezik az ön híres nagyapjára.« Mária néni nagy örömmel mutatta a Grúziából érkezett könyveket és újságkivágásokat. Ezek a küldemények bizonyítják, hogy Zichy emléke elevenen él egy tőlünk távoli országban és összekötő kapcsot jelent a magyar és a grúz nép barátságában. — Távoli barátnőm, Cse- lidze: Iván Macsabeli című könyvét küldte el, — és ezt. — Mária néni egy nagyon szép nő fényképét nyújtotta át. A titokzatosan befelé forduló tekintetű, szelíd mo- solyú nő Jelena Macsabelit ábrázolja. Áttanulmányoztam a múzeum birtokában lévő Kelet Hajnala című újság egyik számát. Zichy Mihályról A. Kokája újságíró így emlékezett meg: »Köztársaságunkban szeretettel ■ tanulmányozzák a nagyszerű magyar festőművész munkásságát. Sok tudományos cikket, karcolatot és monográfiát szentelnek neki, de még ez a nagyszámú munka sem ad kimerítő vá- aszt a tehetséges mester alkotói hagyatékáról.« Az újságcikk hírül adja még. hogy a közelmúltban 50 új Zichy alkotást talált meg G. Sarad- ze, a grúz akadémia munkatársa. A grúzok magukénak vallják Zichy MiháM, Illő lenne Somogy megve lakosságának is alaposabban megismerni nagy festőművészét Születésének 145. évfordulója évében erre sok lehetőség nvílik. A tavasz beköszönté- től a zalai múzeumba tett kirándulás gazdag élményt kínál, a kiállítás anyagából az érdeklődők meggyőződhetnek a magyar—grúz barátságról is. Bóra. Ferenc 8 SOMOGYI NÄPIAP Vasárnap, 1972. áprűV» X.
