Somogyi Néplap, 1972. március (28. évfolyam, 51-77. szám)

1972-03-08 / 57. szám

Száztizennyolc tsz-kűldött fórumán Szövetkezeti mozgalmunk eredményei, gondjai Felelősséggel, reális számvetéssel készül szövetke­zeti tagságunk a termelőszö­vetkezetek második kongresz- szusára. Az értékelés, a ta­pasztalatok összegezése már hónapok óta folyik a megyé­ben; s az északi és a déli tsz- szövetség után tegnap a Kö­zép-somogyi Termelőszövet­kezetek Területi Szövetsége is megtartotta küldöttválasztó ér­tekezletét. Ezen a tanácskozá­son a 118 küldöttön kívül részt vett a járás és a megye számos párt- és állami, mezőgazdasági irányítója, országgyűlési kép­viselők, ott volt és felszólalt Szirmai Jenő, az MSZMP Köz­ponti Bizottsága mellett műkö­dő szövetkezetpolitikai bizott­ság tagja, Fábri István, a me­gyei tanács elnökhelyettese és dr. Németi László, a TOT mun­katársa. A közép-somogyi szövetség­hez tartozó hatvankét terme­lőszövetkezet igen különböző adottságokkal rendelkezik. S ez a körülmény önmagában utal arra, hogy sokoldalúan és sok­féleképpen jelentkeznek a »ÜJ SZOLGÁLTATÁST ve­zet be a kaposvári TÜZÉP Vállalat a Somogy megye te­rületén építkezők jobb kiszol­gálására; 11 helyen az elő­jegyzés sorrendjében biztosí- jálc az építőanyagot, és kíván­ságra a helyszínre szállítják.« Lapunkban — s az ország főbb lapjában is — megjelent ez a tájékoztatás, amit bizo­nyára szívesen fogadtak az építkezni szándékozók. Nemré­gen azonban a marcali nagy­községi pártbizottság ülésén el­hangzott az a panasz, hogy a szállítási szolgáltatást furcsa módon gyakorolják a 2. számú balatonszentgyörgyi téglagyár­ban, s a környékén levő TÜ- ZÉP-telepeken: csak az a vá­sárló kaphat a Balatonszent- györgyön készülő B 30-as blokktéglából, aki egyúttal a fuvart is befizeti. — Dolgozóinknak segíteni akartunk családi házuk minél gyorsabb és olcsóbb felépíté­sében, s ezért részükre ked­vezményes, olcsó fuvart ad­tunk. De nem vehették igény­be, mert állítólag a téglagyár szerződést kötött a veszprémi Volán Vállalattal, hogy kizáró­lagos joggal csak ők szállíthat­ják ezt a téglát — mondta el néhány vállalat, termelőszö­vetkezet és állami gazdaság I gondok, a nehézségek és más mértékkel kell mérni a fejlő- \ dés eredményeit is. Ez a teg­napi — lényegében az elmúlt négy évet összegező — szám­vetés jól tükrözte ezt a sajátos helyzetet, és nagyon tömören, körültekintően summázta az eltelt időszak legfőbb tanulsá­gait. Bernáth Ferencnek, a szövetség elnökének beszámo­lójából, s az ezt követő hosz- szas, elmélyült vitából híven tükröződött az az őszinte ten­ni akarás, amely parasztsá­gunk túlnyomó többségét jel­lemzi, ha nagyüzemük jövő­jéről van szó. »Az elmúlt négy év a terme­lés fejlesztésének kiemelkedő időszaka volt« — méltán hang­zott el tegnap ez a megálla­pítás. A közös vagyon több mint 22 százalékkal növeked­ve ma már meghaladja a más­fél milliárd forintot; a közép­somogyi szövetkezetek a kor­szerű eljárások egész sorát ve­zették be, jelentősen fejlesz­tették üzemük műszaki-techni­kai színvonalát, amelynek eredményeképpen számotte­vően emelkedtek a termésho­zamok. Sok adattal lehetne bi­ * I tünk, hogy helytelen volt a kedvezményes fuvarok igény- bevételét megtagadni, s a TÜZÉP Vállalattal közösen azonnal intézkedünk, hogy ezen a gyakorlaton változtas­sanak. De az a véleményünk, hogy a közületek továbbra is csak az általunk kötött szer­ződés alapján kaphassák meg a balatonszentgyörgyi gyár­ban, illetve a környékén levő TÜZÉP-telepeken a szükséges téglát. Véleményt kértünk a megyei pártbizottság gazdaságpoliti­kai osztályától, a megyei ta­nács kereskedelmi osztályától, s jártunk a TÜZÉP Vállalat megyei központjában is. Az itt kapott vélemény: — A téglagyárnak nincs jo­ga olyan szerződést kötni, amely bármelyik vállalatnak kizárólagos jogot biztosít a szállításra, és ezzel kötelezi a magánosokat vagy a szállító­I eszközzel rendelkező vállala­zonyítani, hogy ez a négy év az egész szövetkezeti mozga­lomban példa nélküli fejlődést hozott. Ám az is igaz, hogy netn mindenütt, és nem min­den vonatkozásban jellemző ez a dinamikus előrehaladás. Ha a közép-somogyi szövetkeze­teket külön-külön vizsgáljuk, akkor mind a gazdálkodásban, mind pedig, a tagság anyagi­szociális helyzetében igen nagy és nem egyszer növekvő kü­lönbségeket találhatunk. Pél­dául 1970-ben az itt élő tsz- tagok 29 százalékának hatezer forint alatt volt az évi kere­sete, és csak a tagság 28 szá­zaléka részesült húszezer fo­rintnál nagyobb évi jövede­lemben. Nem egy felszólaló hangoztatta és mondta el a tegnapi fórumon, hogy a dombvidéki, rossz termőhelyi adottságokkal rendelkező ter­melőszövetkezetekre igen sok esetben hátrányosan hatnak a gazdasági szabályozók, s ennek következtében nem, vagy csak nagyon kis mértékben képesek arra, hogy gazdálkodásuk szín­vonalát emeljék. Kritikus és önkritikus lég­kör — így is lehet jellemezni tokát, termelőszövetkezeteket, a szállítási »szolgáltatás« igénybevételére. Ez visszaélés a helyzetükkel, s ellentétes a szocialista kereskedelem szel­lemével. — Hasonló értelem­ben foglalt állást a marcali pártbizottság is. Mi ezekkel a véleményekkel értünk egyet. Helyes, hogy a téglagyár az építtetők érdeké­ben a maszek fuvaruzsora visszaszorítására törekszik, s arra, hogy gyáraikban ne hal­mozódjon fel millió számra a már eladott tégla. A SZOLGÁLTATÁSBAN azonban senki nem teremthet monopolhelyzetet. E helyett mind a termelő, mind a szál­lító vállalatoknak arra kellene törekedniük, hogy különböző kedvezményekkel, jobb felté­telekkel tegyék vonzóvá a vá­sárlók körében a kínált — és nem kötelező — lehetőségeket, Sz. L. a tegnapi tanácskozást, és azt, ahogy a közép-somogyi szö­vetkezetek a második tsz- kongresszusra készülnek. Mert igaz az, hogy egy sor kérést soroltak fel (tsz-tagok járadé­kának, s nyugdíjának rende­zése, más hitelpolitikai elvek, megkülönböztetett támogatás a kedvezőtlen adottságú gazda­ságoknak stb.), de ugyanakkor elmélyülten és felelősséggel foglalkoztak azzal is, hogy a jelenlegi körülmények között mit tehet és mit kell tennie az üzemnek a szövetkezeti moz­galom fejlődése érdekében. Ahogy többek között Fábri István is, Szirmai Jenő is hangsúlyozta hozzászól ásában: igen sok kihasználatlan tarta­lékkal rendelkeznek még gaz­daságaink. Ezek a tartalékok elsősorban a vezetés színvona­lának javításában, a korszerű munka- és üzemszervezésben rejlenek. »Ne csak kívülről várjunk segítséget, elsősorban magunk tegyünk még többet, hogy a fejlődésben előre lép­hessünk;« — lényegében más­más vonatkozásban ezt a gon­dolatot fogalmazta meg Varga Sándor hetesi elnök és Koletár Józsefné kaposfüredi párttit­kár. Emellett természetesen vannak olyan gondok is — mint például a szarvasmarha­tenyésztés fejlesztésének prob­lémái —, amelyeket önerőből, a legnagyobb jó szándékkal sem tudnak megoldani szövet­kezeteink. A kongresszustól azt várják, hogy foglalkozzon azokkal a gondokkal, nehézsé­gekkel, amelyek ma még fé­kezik a dinamikus fejlődést. Am ezeknek a feltárása, a négyéves számvetés arra is jó, hogy felismerje egy-egy üzem, mi az ő belső feladata, mit kell önmagának tennie a fő célért, a gazdálkodás színvona­lának emeléséért. S ahogy el­hangzott ez tegnap: jócskán akad e téren is feladat. A közép-somouyi szö­vetkezetek történetében fontos állomás, útmutató összegezés volt a tegnapi tanácskozás. Ezen az értekezleten került sor a tizenkét kongresszusi küldött, valamint a két TOT- tag megválasztására. Az elkö­vetkező ciklusban Varga Sán­dor hetesi és Schäfer Jakab somogydöröcskei tsz-elnök képviseli a Termelőszövetke­zetek Országos Tanácsában a közép-somogyi gazdaságokat. V. M. Közös érdekeltség a dohánytermesztésben: Az ipar segíti a gazdaságot Egy furcsa gyakorlatról Kötelező „szolgáltatás!^ vezetője. Az is elhangzott, hogy a marcali Vörös Csillag Tsz — noha több tehergépkocsival, vontatóval rendelkezik, s a ta­gokat sem tudja a téli idő­szakban foglalkoztatni — kénytelen volt a kötelező »szolgáltatást« elfogadni, ha téglához akart jutni. Pedig 5000 tégla — ennyi kellett a termelőszövetkezetnek ~ fu­vardíja még Marcaliban sem kevés, ha azt számítjuk, hogy a nagyközség területén 700 tég­la szállítási díja 618 forint. Hasonlóan járt az itteni költ­ségvetési üzem, neki is van ugyan megfelelő szállítási ka­pacitása, elegendő rakodómun­kása, de téglát ők is csak fu­varral együtt kaphatnak. A SOMOGY—ZALA megyei Tégla- és Cserépipari Vállalat központjában Péter Jenő áru­forgalmi és szállítási osztály- vezetőtől kértünk magyaráza­tot a fenti gyakorlatra. A szer­ződésben valóban szerepel a kizárólagos szállítási jog. De egyik pontja szerint a kedvez­ményes fuvarok esetében ki­vételt kell tenni a gyárnak és a TÜZÉP-telepeknek. — Ezt a szerződést az épít­tetők érdekében kötöttük meg, hogy ne legyenek kiszolgál­tatva a maszek fuvarosok uzso­rájának, s a téglát időben és pontosan megkapják. Nehéz helyzetben vagyunk, mert gyárainkban millió számra halmozódik fel a tégla, s az építtetők, noha a telepeken már be'ize'ték a téglát, nem szállítják el. Abban egyetér­Százhúsz holdnyi területet ültetnek be az idén dohány­palántával a nagybajomi Le­nin Termelőszövetkezetben a tavalyi nyolcvan hold he­lyett. Honnan, miből kaptak kedvet a nagybajomnak az öt­venszázalékos területnövelés­re? Mint az a mezőgazdasági üzemek előtt ismeretes, emel­kedett a dohány átvételi ára, s nyilvánvalóan ez is ösztönöz­te a gazdaságokat. Nagyba­jomban ezenkívül azt is meg­tudtuk, hogy a termeltető partner olyan lehetőséget nyújt bizonyos feltételek mel­lett a gazdaságnak, amelyre érdemes fölfigyelni, s úgy dön­töttek: élnek vele, vállalják a feltételeket. Nézzük a dolgok egyik olda­lát, hiszen főként ez ragadta meg a gazdaság vezetőinek a figyelmét is: a termeltető — az ipar — több mint egymil­lió forint értékű gépi munka­eszközt biztosít a szövetkezet­nek a dohánytermesztés mun­kálatainak megkönnyítésé­hez. Ezekkel a gépekkel vég­zik a palántaültetést, a nö­vényvédelmet, a betakarítást, a zöld levelek felfűzését, sőt két speciális dohányszárító be­rendezést is kapnak. A másik, amit a szövetkezetnek kell nyújtania: a 120 hold dohányt négy éven át évről évre meg­termesztik, s a gépesítésből eredő többlethaszon húsz szá­zaléka a termeltetőé ... Nos, a múlt éviben 50 hoki havannájuk és 30 hold Virgi­niájuk volt a nagybajomiak­nak. Az idén már 70 hold Vir­giniájuk lesz, a havanna faj­ta területe pedig 45 holdra változik, és 5 holdon a börley fajtát termesztik. A palánta nagy részét fóliaházban neve­lik, itt 700 négyzetméternyi alapterületen készül ágy en­nek az fpari növénynek. To­vábbi 120—140 négyzetméteren hagyományos módon, meleg­ágyakban nevelik kiültetésig a palántákat. Amikor arról érdeklődtünk, hogyan oldják meg ilyen nagy terület levéltermésének a szá­rítását, megtudtuk, hogy 35 holdnyi dohányt a meglevő pajtákban helyezhetnek el, s összesen 30 holdról összegyűlt dohánylevél szárítását teszi lehetővé a már említett két speciális berendezés. A most palántaneveléshez használt fóliaháznak az az előnye, hogy ez az alkalmi létesítmény a dohányszárításnál is igénybe vehető: dohányfűzéreket akasztanak bele, s ott marad a növény mindaddig, amíg a le­velek elvesztik nedvességtar­talmuknak mintegy a felét. Ezzel mód nyílik a rendelke­zésre álló összes szárítótér jobb kihasználására, ugyanis a már megszikkadt dohányle­velekből kis helyen több elfér romlásveszély nélkül, mint a nyers levelekből. H. F. Fóliaházban készül az ágy a dohanjpalantaknak. Pénz M ielőtt bárki is szememre vetné »eretnek« felfogásomat, ünnepélyesen és a lehető legdivatosabb kifejezéssel élve leszögezem, hogy magam is a »piacról« élek. Azaz nem vetem meg a pénzt — ámbár néha szükséges rossz­nak tartam —; értékelem, ha van, hiányolom, ha nincs. Ter­mészetesnek tartam, Rogy a munkát megfizetik, jónak, hogy az anyagi ösztönzés nagyon is korszerű elvével élve egyre jobban tudjuk mérni a jót, megkülönböztetni a minőséget a selejttől, a becsületes munkát a látszatserénykedéstől — pénzben is. De ezeknek voltaképpen csak annyi közük van mondani­valómhoz, hogy a pénzről és a nem feltétlenül indokolt »dí­jazásról« lesz szó. Arról, hogy vannak-e olyan jelenségek is életünkben, amikkel nem mindig szándékosan, de mégis csak az anyagiasság terjedését csiholjuk. Túl bonyolult dolog. Ezért most csak egy észrevételt te­szek szóvá a sokból, mert izgat, s mert úgy érzem, ezen köny- nyebben lehetne változtatni. Játszunk egy kicsit Én ötleteket mondok, önök válaszol­nak rá önmaguknak, mintha valami játékklubban ülnénk. Mit szólnának — mondjuk — ahhoz, ha az iskolában premi­zálnánk a diákokat? Természetesen csak akkor, ha hajlandók felelni. Vagy: egyetértenének-e azzal a szülői ösztönzési rend­szerrel (nem én találtam ki, van már ilyen), hogy az 5-ös tíz forintot, a 4-es öt forintot ér — és így tovább? Azután. Hely- pénzszedőt nemcsak a piacra kellene küldeni, hanem a ját­szóterekre is. Ott nem a gyerekektől, hanem az arra járó fel­nőttektől gyűjtenénk pénzt, és díjaznánk a legjobb focistát, hintázót vagy bukfencezőt. Elvégre játszik — és nem is rosz- szul. Ve díjazhatnánk az óvodások homokvárát és az úttörő­zenészek trombitálását, az ultizókat és a kirándulókat, -a le­mezgyűjtőket és a jelvényeseket, sőt a numizmatikusokat is (bár azoknak sok pénzük van, ha nem kapnak is érte gyulai kolbászt). Tömörítva a gondolatsort: mit szólnának ahhoz, ha — mondjuk — mozgalmat indítanánk ezért, hogy igenis fi­zesse meg a társadalom egyéni kedvteléseinket? Végtére is: minden emberi tevékenységnek van valamiféle társadalmi haszna Játsszunk, és fizessenek! Csakhogy máris lelepleződtem, mert a gondolatok koránt­sem eredetiek. Az a társadalmi és terebélyesedő gyakorlat juttatta eszmbe őket, amely — szerintem — teljesen indoko­latlanul is anyagiasságra hajló embereket nevek És egy kicsit háttérbe szorítja, lebecsülteti az erkölcsi elismerés szerepét, hatását. Közelítsük meg a dolgokat. Ugye ritkán találkoznak ma már azzal, hogy munkatársaik körében valaki — a nagy ak­ciókat kivéve — oklevelet kap társadami tevékenységéért? De hadd említsek más példát. Egy ismerősöm mondta: — Mi ez, kitüntetés? Plecsni. Na bumm! Majd jó lesz a bársonypámá- ra, ha hozzák a koporsóm után. Inkább pénzt adtak volna, azzal többre mennék. ' Be kell látnunk: van valami igaza. Mert a serleget ma már jónéhány helyen négy—ötezer forinttal helyettesítik; a pályadíjakat akkor is kifizetik, ha nincs arra érdemes pályá­zat; szívességet — munkából — ma már igen nehéz elképzel­ni; s még azok is súlyos ezreket »kereshetnek«, akik csak játszanak. (Most igazán nem a szerencsejátékosokra gondo­lok.) I tt van például a televízió. Ne higgyék, hogy a játékos műsorokat kifogásolom. Igen hasznosak, szórakoztatók és ismeretterjesztők is egyben. Nem a játékvezetőket és nem a játékosokat hibáztatom, hanem a szemléletet. Vég­tére is: igazán büszke lehetne valaki arra, hogy több milliós nézőtábor előtt játszhat, bizonyíthatja felkészültségét, képes­ségét. Miért kell fizetni ezért? (Még akkor is, ha ezek a tele­vízió legolcsóbb műsorai.) Egyik barátom kisfia már tizenkét éves korában elhatározta, hogy a barkochbát választja élet­hivatásul De lehet, hogy később a nyelvi vetélkedőbe is be­nevez — másodállásban. Gondolják végig, milyen nagyszerű perspektíva... Ismerek egy jő képességű, összekovácsolódott közösséget. Tagjai esténként találkoznak, s a klub nagy viták színhelye. Képeiket, benyomásaikat vitatják meg, s hobbyjuk termékei bejárják a fél világot. Műkedvelő csoportosulás ez. Egyetér­tés, segítőkészség jellemzi őket. Tudnak örülni egymás sike­rének, drukkolni azért, hogy hírnevet szerezzenek a megyé­nek. De csak addig, amíg díszes plakett, oklevél, egy-egy ser­leg vagy ötvösmunka a legnagyobb elismerés. Azután egyszer osák hívatlanul betör a pénz! Marakodó vetélytársakká ved- lenek. Megindul a harc — nem a jobb prod ült tűmért, hanem a pénzért, nem egymás sikeréért, hanem kiszorításáért, nem a művelődéspolitikai célokért, hanem a divatos irányzatok pla- gizálásáért, mert manapság abban van a fantázia... A pénz kifacsarja az emberek gondolkodását. Olvastam jegyzőkönyveket — sorozatban. A látvány meg­döbbentett. Ezreket, tízezreket fizettünk ki egy-egy pályáza­ton — sokszor érdemtelenül. A zsűri jegyzőkönyvei azt »tük­rözték«, hogy nem tudni: ki miért kapott díjat. Néha még az sem derül ki, hogy a nyertes mit küldött a pályázatra. Gyak­ran elég volt annyi, hogy pályázott. De hát beígértük a díja­kat. Összegyűjtöttük a pénzt. Miért ismernénk el a sikerte­lenséget azzal, hogy valami más, hasznosabb célra fordítjuk? (S ezzel nem a pályázatok rendszerét bírálom, hanem a szem­léletet.) Azután itt van a társadalmi munka. Sokszor elhangzott már, hogy miféle társadalmi munka az, amit fizetésért, mun­kaidőben lehet elvégezni? Hol van emögött a plusz, a fel­ajánlás, az elkötelezettség a többet akarás és a többet terem­tés szándéka? Azok a szocialista vonások, amelyek lehetővé teszik, hogy anyagi erőnkön felül is előreléphessünk azáltal, hogy az emberek — a társadalmi célokkal való azonosulást kifejezve — többletet adjanak fejlődésünkhöz. Van természe­tesen sok pozitív példa, ezeket méltó elismerésben részesíti a társadalom. Nincs kizárva az sem, hogy — utólag — társa­dalmi munkáért is adjanak némi jutalmat, tiszteletdíjat, ha mondjuk nagyobb jelentőségű tervet készített egy közösség. De ez nem lehet jellemző, hisz az önkéntes közéleti tevékeny­ség veszíti el jellegét, tartalmát általa. a z anyagiasságnak persze vannak sokkal súlyosabb változatai, amelyek veszélyesebbek is. Mégis azt hi­szem, ott kezdődik az eltántorodás a helyes útról, ahol egy ideg örömünket leltük abban, hogy tehetünk vala­mit, s aztán rajtunk kívülálló okokból egyszer csak elkezd­tek fizetni érte. Igen, igazuk van, »piacról« élünk mindannyian. Csak­hogy a társadalom nem fukarkodik azokkal a dolgokkal sem, amiket nem közvetlenül, nem a pénztárcánkból érzékelünk. Valamit mi is adhatnánk cserébe. Többek között nagyobb megbecsülést az erkölcsi elismerésnek, amely voltaképpen a közösség értékítélete rólunk; köszönet az önkéntes és többet akaró munkáért. Jávori Béla seitoef! wspbap Sassd». 1992, asáíaísss 5,

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom