Somogyi Néplap, 1972. február (28. évfolyam, 26-50. szám)

1972-02-20 / 43. szám

ATALANTA Termezy Bén! nobra (1931%. Szervusztok, magas hegyormok! Újgörög klcftisz-dal Szervusztok, magot hegyormok, virágnevelő mezők! Harmatot éghasadások, holdsütéses éjjelek! Szervusztok, kleftiszlegények, vitézek, mindahányon! Nem hátráltok meg a harctól, benne küzdőtök bátran. Papp Árpád íordítása J. Ojszlcnder: A tehetség AZ író J. CSbulln újból jelentkezett a szerkesztőség­ben, de elbeszélését ez alka­lommal sem fogadták el köz­lésre. ' »Nem hajlandók közölni — gondolta sértődötten, ahogy ott ült a vendégőben. — Majd közölnék, ha meghalok, de akkor már késő lesz!« Ügy megsajnálta magát, hogy el is pityeredéit. A következő napon a hely­séget kereszti! lszelő foiyó partján megtalálták Cibulin kalapját. Keresték a .hullá­ját is, de sehol sem akadtak rá. A helyi lap szerkesztősége nekrológban tudósított az esetről, amelyben mindent megírtak, ami ilyenkor szo­kás. És természetesen közöl­ték — igaz, erősen kijavítva és lerövidítve — a bajt hozó elbeszélést is. Égy hét ' múlva azonban elhanyagoltan, gyűrötten, szakállason megjelent a szer- kesztosegben Cl bulin, és Kö­vetelte a honorariumot. Ki­fizettek neki a pénzt, ám ő ezzel nem érte be. Bement a főszerkesztőhöz, és előhúzott egy köteg kéz­iratot. — Irták-e vagy sem, hogy tehetséges vagyok ? — Irtuk — fújta ki magát 4 főszerkesztő. — Irták-e vagy sem', hogy “korán elment, mielőtt még megírhatta volna életművét?« Kénytelem-kelletlen a fő- szerkesztő erre is igennel vá­laszolt — Hát én megírtam. Itt van, közöljék! — mondta Cibulin, letéve a kéziratot a tőszerkesztő elé, és már távo­zott is. Az egész szerkesztőség Ci­bulin kéziratain dolgozott: ja­vítgatták. átírták. A lapban pedig egyre-másra jelentek meg a korábban vízbefulladt- oak vélt író elbeszélései. Iro­dalmi körökben pedig hihe­tetlenebbnél hihetetlenebb mesék kaptak lábra Cibulin •ikeréről. A !aip főszerkesztője már valósággal félt bemenni a •zc.ru e«7. tőségbe, de CibuUa így ia rátalált. Leszótftotta útón-útfélen, és a kezébe nyomta gyűrött kéziratait Végre aztán felmondta tehet­sége a szolgáatot Ki írt ma­gából mindent mindent amit csak tudott Megjelent utolsó Írása I*. A szerkesztőség ekkor föl- lélegzett Örömük azonban nem yolt tartós, mert az utolsó írás megjelenését követő napon a helységet keresztülszel ó fo­lyó partján — a kalapjukkal együtt — ott találták, vízhat­lan tasakokba kötve három másik író kéziratkötegeit ia. Oroszból fordította: Stgér Iirirp M ásNI tere keim Hódoa Pálné a szövetkezet élére. Kívülről érke­zett, fürge tekintetű szemmel nézett körüL Mindjárt az első délben ész­revette, hogy külön-külön asztaloknál ebedelnak a mun­kások, a technikusok, az iro­daiak. Összetol atta az aszta­lokat, s ettől fogva mindnyá­jan együtt ettek, két hosszú sorban. Hódosi Pálné azonnal tege­zódni kezdett a nőkkel. A ta­karítónőkkel is és a tanuló­lányokkal is. ha elmúltak ti­zenhat évesek. Mint a népi állam megszilárdulásának haj­nali szakaszán. Egyéb intézkedéseivel ét szokásaival is arra töreke­dett, hogy családias levegőben éljen ez a kis létszámú üzem. Az elégedettek örömmel hajtogatták: Hódosi Pálné tudja, mi a demokrácia, s lám az egyszerű eszközökkel is megvalósítható. Mások, keve­sebben, úgy vélekedtek, hogy hajkurássza a népszerűséget, és eszközei igen praktikusak, egy fillérbe sem kerülnek. Ez utóbbit egy éven bélül megcáfolta az a nyomós tény, hogy Hódosiné segítségével a szövetkezetiek meghódították a szakmában elérhető legjobb fizetéseket és munkafeltétele­ket, A z idén, éppen nők nap­ján kászálódtak ki a napsugarak a hetek óta vastagodó, már homlokszorító szürke­ség mögül. Először próbálko­zó tavaszigéretet is szállított a fény. Ettől eleve is derű­sebb lett mindenki. Az étke­zőben pedig — meglepetésük­re — kót-két deci bor várta az ebédelőket. Hódosíné ho­zatta az italt. Tréfás nőnapi felköszöntőket is rögtönöztek. Majd az egyik karbantartó előadta a tudományát: hogyan lehet a mértékletes két decit egy literré fokozni. Ha az em­ber Lassan-lassan csepegteti szájába a szeszt, a hatása megsokszorozódik. Igaz-e, vagy sem, nem bizonyosodott be, mert a mókától, ahogyan hátrahajtották a fejüket és nevetés, visítozás közben egy­más szájába töltögették a bort. mindenképpen megré- szegültek. Később nem is emlékeztek rá. ki volt az. Valaki vicce­lődött: a hús — fájdalom I — nem képes ünnepi magaslatra emelkedni, ma is mócsingos, mint közönségesen. Ekkor Hódosi Pálné is kapatos volt már, legkivált attól, hogy ilyen szerteáramló, általános a jó kedv. s ezt ő teremtette Felkiáltott: — Mindent meg lehet olda­ni. kellő leleménnyel! Nekem népes családom van, nem könnyű gondoskodnom róluk Húsból mindig egy hétre va­lót veszek, s eláll szépen a ftlitafltea. egy százassal megsértem s hentes öntudatát, máre ssín­húst mér. Nagyon hirtelen nagyon ke­mény csend lett Hódosi Pálné a csend leg­első másodpercében kijózano­dott Hol félejthette az eszét?! összekócolódott. ítélete sze­rint: többek között, de talán elsősorban az különbözteti élénk indulatú lány volt A megváltozása miatt haragu­dott magára, s hogy ettől szabaduljon, Hára lökte a ha­ragját: — Megérthetnéd, hogy ne­kem a kicsim jóléte, még egyetlen mosolya Is többet ér, mint a Hódosiné vacak száz forintja. Mi az a száz forint?! Majd ezért!... Száz forintért! László Annát A bátorság rései meg a vezetésre alkalmas em­bert a vezetésre alkalmatlan­tól, hogy sohasem lazul az önellenőrzése. Ez önkontroll- vesztés volt a javából! A hangtalan keménységben, feszessegben megszólalt Tor- ner Ila. Halkan bár, de foj­tott indulattal: — Nem hittem volna, hogy ilyen beteg szellemet táplálj« a százasaiddal! Es jogtalan előnyöket szerzel magadnak meg a családodnak. A hentes öntudatát legalább mi ne fog­juk fel cinikusan. Elég, ha i úgy fogja fel... a hentes. — Bizony, igaz — helyeseli gyorsan a kis Forbáthné. Hódosi Pálné igen haraga­dott magára. S hogy ettől sza­baduljon, a többiekre lökte a haragját: — Megmondanátok, agyú kinek ártok vele?! — Nyilvánvaló, hogy kinek — háborgott Ila. — Azoknak, akik helyetted kénytelenek elvinni a csontot, a mócsin- got, a zsírt! Forbáthnéra nézett, hogy erősítse meg, de a fiatalasz- szony üres tányérját kapar­hatta. — Azok nem adnak száz forintot — mérgeskedett Hó­dosi Pálné —, s így lényegé­ben azonos értéket kapnak, mint én a száz forint plusz- szál. T udta, hogy elfogadha­tatlan az érvelése. "Ed­dig ismeretlen erősza­kos vonás, vasvonás került az arcára. Ed­dig ' ismeretlen parancshangon folytatta: — Az ebédidő ma sem hosszabb, mint máskor. Ha egy kis ünnepséget tartunk, nem ok a lógásra... Forbáthné ugrott fel első­ként. és túlbuzgó sietséggel hagyta el az étkezőt. Ila Ismét válaszolni szere­tett volna, de mert ezt Hódo­si Pálné hatalmi szóval elvág­ta, úgy érezte- alumaradt. no­ha az igazához nem férhet kétség. Forbáthné munkapad­jához szaladt. A fiatalasszony — Tudod te jól, hogy nem a száz forint a tóti — Az a tét, hogy egy szardíniásdobozbam préselő­dünk. Lakásra gyűjtünk, azért is jöttem vissza ilyen hamar a szülés után! Itt főleg az is­teni, hogy egyműszakosak va­gyunk, s ha kitesznek, esetleg háromműszakosat tudok sze­rezni, ■ akkor nincs hová ten­nem a gyereket, és maradha­tok otthon. Tragédia. Itt a ke­reset is több, mint máshol, Ila, te nem gondolkozol! A vitát távolabbról hal­lotta egy ötgyermekes anya. Miután 11a sar­kon fordult, ellen­szenvvel beszélt róla. — Van is neki mit veszte­nie! Magányos. Tudja is az ilyen, mi az élet! Egyébként se tudja. Elkörmölget az iro­dán, azután hazasétál a csi­nos garzonjába regényt olvas­ni. Ila nem nyugodott. A fér­fiakhoz fordult, hátha azok­nak egyenesebb a gerincük. Egy középkorú művezető mo­solygott az Igyekezetén: — Meg akarná váltani a vi­lágot? — Csak azt akarnám tudni, Igazam volt-e. S ha igen: nem kellett volna-e mellém áll­niuk? — Lehet — bólintott a mű­vezető, és látványosan bele­merült a munkájába. Egy fiatal fiú vállrándítá­sok közben mondta Ilának: — Mi a fenét marakodjak? Énnekem ez nem probléma. Énnekem abszolúte nem fut­ja arra. hogy havi négy-ötszá­zat ajándékozhassak a hentes­nek. Az öreg portás Idegeiben még ott lapuit az úr- és rang­tisztelet: — Igen szép volt elnökasz- szonyunktól, hogy bort hoza­tott. Meg az a kedves modo­ra is! Miinek a kákán csomót keresni! Ila megint a nőkben bízott Egyik szabad szájú, erős ke­zű csoportvezető nő legyin­tett: Olvasó-író találkozó A kultúrterem zsúfolásig megtelt ezen a délutánon. Négy órára jelezték a kez­dést, de háromnegyed négy­kor már egy üres pótszéket sem lehetett találni. Bácskai, a rendezvény szervezője ide­gesen szaladgált fel és alá, l aggódva érdeklődött, kész van-e a vendég duplája, friss, szénsavas-e az üveg kristály­víz az asztalon. Négy óra múlott őt perc­cel. amikor megérkezett Zsongorádi. Egy kissé liheg­ve. de azért könnyedén sza­ladt fel a színpadra vezető három lépcsőn. Percekig tar­tó taps dübörgött fel a néző­téren. Bácskai udvariasan le­segítette a vendég kabátját, aztán csendet kért: — Kedves elvtársakt Azt hiszem, mindnyájunk nevé­ben beszélek, amikor szere­tettel üdvözlöm a körünk­ben megjelent Zsongorádi elvtársat. Felkérjük, tartsa meg előadását, utána pedig válaszoljon kérdéseinkre. A teremben helyet foglaló mintegy kétszázötven író fe­szült érdeklődéssel nézett Zsongorádi, a méltán népsze­rű olvasó felé. — Bocsánat a késésért, de ma már volt egy író-olvasó találkozóm. Hogy is lettem olvasót Egyszerű paraszt szó­lók gyermeke vagyok, de a tanáraim már az általános iskolában felfigyeltek olvasá­si készségemre. Persze, az ábécé elsajátítása csak az el­ső lépés volt. Számtalan át­virrasztott éjszaka, napi öt­hat órai gyakorlás adta meg azt a biztonságot, amellyel sikerült elérnem, hogy most csak belelapozok egy könyv­be, és már csalhatatlanul tu­dom, érdemes-e elolvasni. Alig tizenegy esztendős vol­tam. amikor már az egyik jó- nevű kölcsönkönyvtár szer­ződtetett tagjai sorába ... Aztán siker és kudarc vál­takozott életemben... Hívtak már engem Nyugatra is ol­vasni, de én azt mondtam: nem hagyom itt a Szabó Er­vin Kölcsönkönyvtár 2. szá­mú fiókját. Ügy érzem, hazai Íróinknak nélkülözhetetlen vagyok. Ne vegyék nagyké­pűségnek, de az irodalom nélkülem teljésen céltalan és fölösleges lenne... Ez ad erőt a további munkához ,.. És most. ha Van valami kér­désük. szívesen válaszolok. A tömött sorokban ülő írók hatalmas tapssal jutalmazták az értékes előadást, aztán zá­porozni kezdtek a kérdések. — Előbb hosszan érleli magában az alapötletet, hogy — Ez váltakozó. Van, ami­kor évekig készülök, koncent­rálok a műre, van amikor improvizálok, rögtönzők. Meglátok a kirakatban egy könyvet, azonnal benyitok, megvásárlóm, és már a pult­nál olvasni kezdető. — Tervei? — Az Olcsó Könyvtár so­ron következő kötetére gyűjtök. — Az olvasáson kívül van-e még valami mellék­foglalkozása? — Igen. Golyóstolljavitó kisiparos vagyok. így szemé­lyes érdekem fűződik hozzá, hogy regényíróink, költőink, humnrisátink minél többet Ír­janak. Még jó másfél órai közvet­len hangú baráti beszélgetés után Bácskai modta a záró- szót: — Azt hiszem, mindnyá­junk nevében szólók, amikor megköszönöm Zsongorádi elv­társ értékes előadását. Re­méljük. hogy máskor is meg­jelenik körünkben. Zsongorádi kedvesen bó­lintott, és magára vette a ka­bátját. Ámde még sokáig nem tudott szabadulni az autogramkérőét ostromától. Zelk Zoltán: Ahol, ahol, ahol Mikor beléptem a kapun, a liftajtó már becsapódott és elzúgott a pillanat, csak azt a szőke másodper­cet, azt a piros villanást láttam, ahogy fiús-kurtára nyírt szőke hajjal s piros kabát­ban szállt fölfelé az Ifjúság. Megint elkéstem — ezt do­hogtam, meg ezt: Mit is kerestem Itten, ennek a seholslncs városnak ebben a sosevolt házában, ahol a kapun épp belépve, ahol a szőke másodpercek, ahol a piros villanások, ahol, ahol, ahol, ahol.. Végűi mi máat tehettem volna, M kapu küszöbére ültem, • mert i*t ülök már ezer éve, látja a kószakADú ember, látják a toronyiaké varjak ■ minden hajdani madarak: ffit a városuk kapujában, csak 01 as özvegy szerelem. tönk... Az leg került elő..« — Te is Lepénzelnéd a ! test? — Előbb egy ernyőt a tes fenekébe. Azután persaas ki lehet nyitni az emyőtl és rázkódva nevetett. Barátnője is volt Ilának as üzemben, ő a fülébe sugdo­sott: —• Hagyd már abba az uszí­tást! Most azt hiszed, hogy semmi következménye. De majd vár néhány hónapot, mielőtt súlyos hibát talál ben­ned ... Mielőtt elküld, a mun­kakönyvedben bejegyzéssel Én nagyon sajnálnám... Ezen a délutánon sokat be­széltek IIáról. Kialakult a né­zet s közvéleménnyé szilár­dult, hogy Ha fitogtatja a bá­torságát. Igen, igen: magamu­togatás az egész. Szereplési viszketegség ... Akadt, aki di­csérte Ilát. De nekimentek, mert önmagukra haragudtak, és rávetítették a haragjukat Hódosi Pálné este otthon mérlegelte a történteket Meg­becsüléssel gondolt Ilára. Tu­lajdonképpen imponált neki a lány. Alighanem igaza volt Csakhogy egy üzemigazgató semmiképpen sem foglalkoz­hat annyit a háztartással, mint más asszony. Ez világos. A lesütött színhús viszont napo­kig finom vacsora, s nincs ve­le semmi gond. Őrá mégse ugyanazok a törvények érvé­nyesek ... Mindamellett az el­vek tisztaságát őrizni kell; pontosabban tiszta elveket kell terjeszteni... Moralisták, írók se mindig képesek saját elveikhez igazodni. Akkor in­kább fordítsanak hátat a jó elveknek? A kővetkező nap Hódost Pálné felállt az {étkezőben: — Kötelességemnek tartom, högy visszatérjek a tegnapiak­ra, kedves munkatársaim Nem szégyellem bevallani: hi­báztam. Torner Ha vélemé­nye volt a helyes. Kérem, hogy ezentúl is mondja meg mindenki a magáét bátran és szabadon. Számítok rá... Kö­szönöm. Megtapsolták. Hódosi Pálné }Őiestes «ta­gadta • tetszést Ügy érezte: jár is neki, az efféle helyre- igazításban van valami hősies. Azt már nem hallotta meg, hogy a tenyerek kedvetlenül verődtek össze. H em kívánták tudatosíta­ni az emberek maguk­ban sem, de rossz ked­vük támadt. Kevert- nek-kavartnak, bizony­talannak mutatkoztak a dol­gok. Ej, érdemes annyit fog­lalkozni ezzel?! És a sejté­sükkel, hogy a hentes tovább­ra sem nélkülözi majd a heti százasát. Viszont Hódosi Pál­né akkor is ritka rendes. Megfogalmazatlan rossz­kedvűk Torner Hára szállt A füstös-pemyés anyag a következő napokban Ila alak­ja köré rakódott Még később, hetek-hónapok múlva megkövesedett... tá­volról sem a füstös-pemyés rosszkedv, hanem az ellen­szenv. Nem szerették Hát Hogy miért nem? Az okára idővel senki sem emlékezett— • • • Az a hentes, akihez Hódosi Pálné járt reggelenként az üzlettől két saroknyira par­kolt a kocsijával. Hogy ne le­gyen feltűnő. Bs mivel jó­akarói óvták, villát egyálta­lán nem építtetett. Hogy ne legyen feltűnő. Radnal István• tükörként öbölnyi csend viharos iengeren mosolyok estien között oáros tengerszem magányon vert hid ragyogó fogsorod tárt ajkamat tükörként hordozod J MOOT) I Vuinuf, ltim i

Next

/
Oldalképek
Tartalom