Somogyi Néplap, 1972. február (28. évfolyam, 26-50. szám)

1972-02-15 / 38. szám

BON HELYETT PONT Ki-ki érdeme szerint kap jutalmat Három táblát tett elém a ktsz elnöke. Minden részleg, brigád, minden dolgozó — asztalosok, enyvezők, csiszo­lók, felületkezelők, kárpitosok — igyekezete, szorgalma, tu­dása, sőt esetleges fegyelme­zetlensége is kitűnik a nevek után sorakozó piros és fekete pontokból. Bármennyire isko­lásnak fest első pillantásra, mégis nagy változást jelent a kaposvári Lakberendező Ktsz rnunkaverseny-mozgalmában. Vadas József elnök — aki hosszú évekig párttitkára volt a szövetkezetnek — nagy lel­kesedéssel beszél arról, mi­lyen sokat foglalkozott a párt- szervezet a múlt év eleje óta a munkaverseny megújításá­val — A ktsz vezetőségét, a pártszervezetet, a szövetkezeti bizottságot az a cél vezette, hogy a saját viszonyainknak leginkább megfelelő formát vezessük be. Taggyűlésen ha­tároztuk el az alapelveket, s mindig finomítottuk, amíg el­jutottunk a mostani rendsze­rig — egészíti ki az elnök szavait Hampók Ferenc párt- titkár. Mindenki versenye — Én azt mondom, hogy a munkaverseny sokszor a fő­könyvelők versenye volt, nem ment le a munkapadokig — veszi át a szót Vadas József. — Például a kisipari szövet­kezetek egymás közötti verse­nye formálissá vált, nem von­ta be a dolgozók széles réte­geit. Nálunk az asztalos- és a kárpitosrészleg versenyzett egymással így legföljebb az változott, melyik az első és melyik a második. A két rész­legvezető egy-egy zászlócskát, aztán meleg kézfogást kapott az évzáró közgyűlésen, a dol­gozók pedig még ennyit sem. A három szocialista brigád jó felajánlásokat tett, munkája mégis ellaposodott, sablonos­sá váll s noha a napló szép voll az emberek gondolkodá­sa nem változott úgy, ahogy szerettük volna. A mostani formát minden dolgozóval megvitattuk, elveit elmagya­ráztuk. Megalakítottuk a mun- kaverseny-bizottságot, a rész­legekben, műhelyekben, bri­gádoknál elhelyeztük az érté­kelő táblákat, amelyekre rendszeresen fölkerülnek a pontok. Most a szövetkezet valamennyi tagjának jó és rossz munkáját figyelemmel kísérjük. — Honnan ered az elgondo­lás? — Egyszer olvastam a Láng Gépgyár munkaversenyéről. Ott bont kapnak a dolgozók, s egy bon tíz forintot ér. Mi jó és rossz pontot osztunk. — S miért jó ez? — Pontosan ellenőrizhető, ki végzett jó munkát, ki rosz- szat. S mivel nem mechaniku­san osztják a pontokat, közöl­ni kell a dolgozóval is, még a munkahelyi demokráciát is erősíti. Egyébként az, aki csak a kötelességét teljesíti, nem kap többet. A fegyelmezet­lenségért, a rossz minőségért azonban mindig kijár a levo­nás. Az elnök elém teszi a mun­kaverseny tervezetét, s hozzá­fűzi, hogy elsősorban arra ösztönzik a tagságot, ami na­gyon fontos a szövetkezet szempontjából. Most épül az új üzemcsarnok, s amíg nem készül el, addig elsősorban a termelékenységet emelik, a minőséget javítják, a gazda­ságosságra törekszenek. Első a minőség A ktsz hatvanféle szép és keresett bútort gyárt. Nem a nagy gyárakkal akarnak ver­senyezni, hanem a lakosság igényeit kívánják kielégíteni. Olyan heverőket, asztalokat, ülőbútorokat gyártani, ame­lyek hiányoznak a boltokból. Ezt a munkaverseny hét pontja is figyelembe veszi. Első helyen áll a minőség. A brigádok saját maguk meóz- zák az elkészült munkadara­bokat, s feltüntetik rajta a je­lüket vagy az emblémájukat. A jó minőség plusz, a selejtes munka mínusz pontot ér. Két­szer annyi pontot adnak arra, ha újítással, ésszerűsítéssel, új technológia bevezetésével, szakosítással növelik a ter­melékenységet. Figyelembe veszik a munkafegyelmet, az anyaggal való takarékosságot, a rendet és a tisztaságot is. Az átlagon felüli társadalmi, gazdasági és politikai munkát ugyancsak szépen honorálják. Legtöbb pontot az új gyárt­mány, hiánycikk tervezéséért és bevezetéséért adják. — Mennyit tervezett a szö­vetkezet a jól dolgozók jutal­mazására? — Hatvanezer forintot tűz­tünk ki célprémiumként a nyereségrészesedésből, még­pedig úgy, hogy húszezret a kárpitos-, negyvenezret az asztalosrészleg használhat fel. Az összeg felét július 23-án kifizetjük, a többit pedig 1973. január 8-án. — Már olyan is van, aki mínusz pontot kapott, mert elkésett — mondja Tihanyi Tibor, a szövetkezeti bizottság titkára. Megnézem alaposan a táb­lákat. Kiderül, hogy most az öttagú Hideg-brigád áll leg­jobban az asztalosoknál. Az egyedi bútordarabokat össze­állító munkások neve után csak piros pontok sorakoznak. A kárpitosoknál az Április 4. brigád az éllovas. Örömmel újságolják a vezetők, hogy e hónap elején két brigád ala­kult, mely a szocialista cí­mért küzd, s még egy-egy ala­kul hamarosan a szabászoknál és a kárpitosoknáL . Este rajzolnak Mekkora lesz a háztáji terület Görgetegen Ezt kérdeztük a görgetegi Búzakalász Termelőszövetke­zet elnökétől, Horváth János­tól és P'uitsek Gyula jogtaná- csostóL A háztáji terület nagysága a három üzemegységet magában foglaló szövetkezetben az • idén sem változik. Tavaly 418 t holdat mértek ki. A tagok a • múlt évben ledolgozott mun- j kanapok után kapják háztáji: használatra a földet. Aki több j tízórás munkanapon állt helyt | becsülettel, annak nagyobb í terület jut. Az alapszabály sze- | rint: »A tsz-tagok részére — | amennyiben a kötelező mun- | kamennyiséget teljesítik — ‘ nyolcszáz négyszögöl háztáji földet biztosítanak. Minden to­vábbi ötven ledolgozott mun­kanap után kétszáz négyszög­öllel több háztáji föld jut ne­kik.« A maximum: 1200 négy­szögöl. A nyugdíjasok, járadékosok változatlanul az eddig hasz­nált földterületet kapják. A szövetkezet nyolcszáz négy­szögölet ad az önhibáiukon kí­vül dolgozni nem tudó. orvost által betegnek elismert terme­lőszövetkezeti tagoknak is. A május utolsó naoja után belénett dolgozóknak is adhat háztáii földet a tsz. Egyéni elbírálás alapján döntenek er­ről. A tsz-tagokat április húsza­dikáig értesíti a vezetőség a terület kiosztásáról. így a jo­gos panaszokat is időben or- vosoliák. A kimutatás már február végére elkészül, s ez minden üzemegységben meg­tekinthető. A háztáji bizottság a tsz vezetőségével egyetértés­ben jelöli ki a területet. Az idén már a háztájiban ter­mett kukorica felét is gép töri. Igény van erre. így jelentős munkaerő szabadul fel ebben az időszakban a közös mun­káinak végzésére. A munkaverseny szerves ré­sze az újítás és az új termé­kek tervezése. Szép hagyomá­nyai vannak mindkettőnek. Tavaly például hat újításért több mint negyvenkilencezer forintot fizettek ki, viszont 399 000 forintot hoztak. Ta­valy heten pályáztak új ter­mékkel. Most is nagyon so­kan a rajzlap fölé hajolnak esténként, s azon törik a fejü­ket, hogyan lehetne minél szebb kisbútorokat kifundál- ni. Elsősorban azt kérte a szö­vetkezet a pályázat kiírásá­ban, hogy a mai modern la­kásokból hiányzó kiegészítő bútorokat tervezzenek a pá­lyázók. Fő szempont a hasz­nálhatóság, a praktikusság és az olcsó ár (!). Tíztől száz pont a jutalom, azaz száztól ezer forint. — Azt szeretnénk, ha most is kibontakozna a dolgozók alkotókészsége, s a hagyomá­nyainkhoz híven öt-hat új termékkel rukkolhatnánk ki — jelenti ki az elnök. Nem lehet mindenhol le­másolni az itt alkalmazott módszert. A ktsz-ben megold­ható a kétszáznegyven ember munkájának rendszeres érté­kelése. Egyért azonban feltét­len ajánlható, mert minden dolgozó jó és rossz munkáját mérlegre teszik, s a tényleges tudás, igyekezet alapján ju­talmazzák a szövetkezet ered­ményéhez való hozzájárulást. Lajos Géza A Raszputyin-rejtély 3. TÁNCOLÓ ASZTALOK Részlet az ideiglenes kor­mány vizsgáló bizottságának jelentéséből: »Azok a válságos idők, ame­lyekben Raszputyin megjelent a színen, a lehető legjobban kedveztek a »próféta« nagy­szerű karrierjének. Az elvesz­tett (orosz—japán) háború, a forradalmi fellendülés hullá­mát követő csalódottság, a reakció előretörése fokozta a társadalomban az idegfeszült­séget, és — főleg arisztokrata körökben — az érzéki életet. A vallásosságnak meg az érzé­kiségnek egy furcsa keveréke jelentkezett. Raszputyin kész talajra ta­lált.« Mikor — 1903-ban — először állított be a sztarec a fővá­rosba, hogy megismerkedjék Kronstadt! János tanításaival és (szerintem ez érdekelte sokkal jobban a pokrovszko- jeit) módszereivel, mindössze öt hónapig maradt Pétervárott. De távozásakor már úgy bú­csúzott új ismerőseitől, hogy hamarosan »-hosszabb időre« visszatér. A szibériai muzsik csalhatatlan ösztönnel meg­érezte, hogy ő is képes olyan karrierre, mint a Kronstadti, és hogy egy ilyen karrier kö­zege csak Pétervár lehet. Mert a főváros nemcsak Csajkovszkij és Pavlov világa volt, hanem a sötétség haszon- élvezőié, a legkülönbözőbb sarlatánoké is. Tudjuk, hogyan élt a felső tízezer. De egyik bál legalábbis hasonlít a má­sikra, a kalandot és a kaviárt sem találja élvezetesnek az, aki eltelt vele. A tétlenség ta­laján kivirult az unalom. Troj­kavágták és táncos éjszakák, vagyonokat emésztő kártyacsa­ták és vadászatok között mind divatosabbá vált egy újfajta időtöltés: a szellemidéző szeánsz. Az elsötétített szobák mé­lyén táncoló asztalokról és a végtelenből érkező hangokról álmodoztak nagyhercegek és s OMOGYI NCPLAF Keiéi, tm február 1Ä­A népfront rendezvényeire nem kell meghívó — Gyere el te is, hogy ne menjek egyedül. — Nem kaptam meghívót — mondja a fodrász, és ujjal fürgén csavarintják egymás után a divatos kontyhoz szük­séges gyűrűket. — Nekem is most küldtek először — nézegeti a tükör­ben frissen készült frizuráját a magas, fekete asszony. So- mogyzsitfa egyik postád kéz­besítője. — És ha már meg­hívót küldtek, nem mehetek oda akárhogyan. Ugye? A művelődési otthon nagy­termében a színpad előtt pi­ros terítős asztal várja az el­nökséget. Három fejkendős asszony a kályhát melengeti, hozzájuk csatlakozik negye­diknek a kézbesítőnő. Jó fa­lusi szokás szerint dehogyis vegyülnének az ablak előtt lézengő férfiak közé, akik va­salt nadrágot és nyakkendőt viselnek. A kucsmás, gumi­csizmás férfinép fél hét körül érkezik csoportosan a hatra meghirdetett gyűlésre. Elöl üresek maradnak a székek, mindenki a hátsó sorokba te­lepszik. — Mit kell itt csinálná? — kérdezi a fejkendős asszo­nyok egy ke. — Szép meghí­vót kaptam, nemzetiszínű szalag volt rajta, meg külön is szóltak, hogy feltétlenül számítanak rám. De én nem tudom ... mit jelent az, hogy Hazafias Népfront. Talán az asszonyok hallgat­ják legfigyelmesebben Mar­ion Ferenc népfronttitkár be­számolóját. Hétkor kezdődött a gyűlés, és közben egyre- másra nyílik az ajtó, a még később érkezők csöndben előbbre óvakodnak. Egy bá­csika hátul a kályha mellett elbóbiskol, csak néha-néha pislant föl, aztán megnyugod­va, hogy még mindenki ott van, újra félrebillen a feje. Nem érdeklik a népfrontéi- zottság négyéves működésé­nek eredményei? Lehet, hogy nem. Egy kis, fekete szemű legényke azonban tisztesség- tudóan szorongatja levetett sapkáját, és értelmes arccal követi, hogyan teremtett ösz- szekóttetést a népfrontbizott­ság a falu lakói és a tanács­tagok között, milyen előadás- sorozatot szerveztek a terme­lőszövetkezet gépein dolgo­zók részére, hogy külön elő­adót kértek fel a földtörvény ismertetésére, hogy három ki­lométer járda készült el Zsit- fán, és dicséretesen összefo­gott a község lakossága, hogy társadalmi munkával »bizto­sítsák a belterületi utak víz- elvezetését«. — Mindent, ami közkérdés, a népfront fóruma elé lehet és kell vinni, hogy tisztulja­nak a gondolatok és formá­lódjék a cselekvés iránya — mondta a titkár, majd átadja a szót a jelenlevőknek. A je­lenlévők azonban hallgatnak. Végül Varga István, a mar­cali gimnázium igazgatója áll fel a piros terítős asztalnál. Amikor beszélni kezd, a kály­ha mellett bóbiskoló bácsi ka szeme is felnyílik. Kialudta magát? Vagy Varga István közvetlen szavai tették éber­ré? Szerintem az utóbbi. Var­ga István a »népnevelők« leg­jobb fajtájához tartozik. Mondanivalóját találó népi mondásokkal szemléltette. De­rültség hullámzik végig az ar­cokon, az emberek összenéz- nek, aztán várakozva fordít­ják szemüket ismét az előadó felé. Végignézek az érdeklődő arcokon, és arra gondolok, milyen kevés kell hozzá, hogy az emberek megértsék az or­szág gondjait és azt, milyen szerepe van — vagy lehet vagy lehetne — a népfront­nak az ő életükben. A Hazafias Népfront főtit­kára azt mondta egy helyütt: A falvakban nincs problé­ma, ott könnyű elérni az em­bereket. A városokban már nehezebb dolga van a nép­frontnak. Ez logikusnak látszik. Egy kisebb településen minden hír szájról szájra jár — az is, ami nem kellene —, miért ne lehetne tudatosítani a közsé­gek lakóiban-, hogy a népfront rendezvényeire nem kell kü­lön meghívó, oda mindenki elmehet, sőt, az a jó, ha du­gig telik a nagyterem. Rezes Zsuzsa 4 kémények mestere Öltözete sötét. Fekete nadrág, ka­bátszerű fe­kete ing. Keze Icérges, a rán­cok is feketék. Mosolyog, sze­me mellett ezernyi szar­kaláb táncol. Csak a kendője fehéren, rencsét ember öltözete, mények értője, re ő. Somogyvári Lajos 1948 óta tisztítja a há­zak »sötét« ké­ményed, vég­zi szorgalma­sán ezt a »me­leg« munkát. — »Meleg« bizony. A gyá­raknál vagy száj- virít A sze­llőző ismert A ké- szak- meste­nagyhercegnők; unatkozó urak és hölgyek kerestek kapcsola­tot egy másik, talán még szá ­mukra is új élményeket ígérő világgal. Mindenki, aki így vagy úgy segíthetett a természetfölötti tájakra való utazásban, aki szokatlannak, rendkívülinek bizonyult, a gyors siker remé­nyében léphetett be ezekbe a körökbe. A szakállas szibériait az isten is ezeknek a szalonoknak teremtette. Például az Igna­ty ev-szalonnak. AZ »IGAZI OROSZOK« Ez a gyülekezet nemcsak okkultizmussal, hanem politi­kával is foglalkozott. Tagjai ultrakonzervatív főpapok és főnemesek voltak, akik még az udvari vonalvezetést is »libe­rálisnak« találták. Alekszandr Pavlovics Ignatyev gróf, III. Sándor diplomatája és főhiva­talnoka, támogatott minden hódító törekvést, minden nem­zetségi és fajüldözést. Két okkultista szeánsz kö­zött a Fekete Szalon — így hívta Pétervár »a fekete gróf« körét — tagjai politikáról be­szélgettek. Az ultrareakciósok szélesebb szervezete az Igaz Oroszok Szövetsége volt. A szövetség pétervári — tehát országos vi­szonylatban legfontosabb — hangadói az Ignatyev-szalon- ban gyülekeztek. Itt kellett te­hát felbukkannia annak a pa­rasztnak, akit a testület vezetői sajátos politikai misszióra sze­meltek ki. III. FEJEZET Paraszt a palotában Az Ignatyev-szalonon ke­resztül ismerkedett meg a jö­vevény Oroszország egyik leg­tekintélyesebb egyházfejedel­mével Germogen szaratovi_ püspökkel, az Igaz Oroszok» egyik pillérével. Ö is — a sző-1 vétség többi vezetője is — úgy f érezte: a sztarecben megtalál-1 ták a politikai céljaiknak leg­jobban megfelelő, engedelmes eszközt. Elhatározták, hogy ezt az eszközt nemcsak lefelé, ha­nem felfelé is megpróbálják hasznosítani. A szövetség számára sokat jelentene, ha kreatúráját »a nép képviselőjeként« valahogy be lehetne juttatni az udvar­ba és harcba vetni a konzer­vatív oldalon. Ez persze nehéz dolog volt. A cári palota kapui csak a bennfentesek egészen szűk köre számára tárultak fel. íFolytatjuk.) üzemeknél nincs idő am, hogy a teljes kihűlést meg­várjuk. Be kell mászni, ha­son csúszva dolgozni a ké­ményhez vezető üregben. Elő­fordult már, hogy kúszás k ős­ben a könyökömről és a tér­demről leégett a bőr. Ezt a munkát pedig gyak­ran kell csinálnia, de nem­csak neki, társainak is. — Tisztítani, égetni kell. öt évenként f üstnyomáspr óhát kell tartanunk mindenütt. A szerszámokat vállára akasztva most is munkába in­dul. Ilyenkor, reggel nyolc óra felé »fölfegyverkezve«, társaival együtt Ki-ki a maga körzetébe. — Milyen, szerszámokra van szüksége? — Tolókefe, csőkefe, go­lyóskötél. Ez utóbbit emeletes épületek tisztítására használ­juk. Az emeletes épületekhez most már rádiótelefon is van. Ezeknél a házaknál több em­ber dolgozik, és a rádiótele­fon biztosítja, hogy nem kell le- és felfutkosni, kiabálni, hogy »így« vagy »úgy« Jó. Mint régen tettük. Családjáról érdeklődöm. — Három gyerekem van. A legnagyobbak fiam katonakö­teles. A két kicsi még általá­nos iskolás. Nem tudom, mi­lyen szakmát választanak ők. Van még idejük! — Megszokott kérdés, még­is felteszem. Ha még egyszer kezdené... — de félbesza­kít. — Ha még egyszer kezde­ném, nem ezt a szakmát vá­lasztanám. Nagyon szeretem, de a mostani világban nines már jövője. A technika ered­ményei, a gáz és esetleg vala­milyen újabb energiát szolgál­tató »csodaszer« már nem igényli egy-két évtized múlva a mi munkánkat. No azért remélem, hogy ő még mint kéményseprő megy nyugdíjba. És valljuk be őszintén: ha egy kicsit ké­nyelmetlen is — de hangula­tos —, szeretjük a cserépkály­hában pattogó, duruzsoló tüzet, a régi, »hagyományos« fűtést. És szeretünk olykor egy -szerencsét hozó« emberrel, a kéményseprővel találkozni. Fenyvesi Beáta

Next

/
Oldalképek
Tartalom