Somogyi Néplap, 1972. február (28. évfolyam, 26-50. szám)

1972-02-15 / 38. szám

A FEKETE VÁROS ; A ,,megfejeli“ Dürrenmatt B‘ i izom benne; sokan lesznek, akik a tévé­sorozat után megvá­sárolják a könyvesboltokban, vagy leemelik a könyvtárak polcairól Mikszáth Kálmán különös regényét, A fekete várost. Különös regény! Ta­tán jobb jelző is kínálkozna jellemzésül, de hűsége miatt — ezt választottam. Különös, mert különös volt a kor is, melyben fogant. A siker csú­csán a nagy Mikszáth Kálmán a derűs, a kedves, az idill­teremtő, ország mesélője meg­érzi, felfogja a kor válsághan­gulatát. 1907- et, 1908-at írtak... A századelő csendjében különös, még soha nem észlelt parázs izzik, amelyből az első világ­háború lángjai magasodnak ki majd. Milyen különös az írói lélek! Mint a földrengést jelző műszerek, jelez, tudtul ad minden halk remegést, mely a társadalom felszíne alatt gyűrűzni kezd. Képeire árnyék borul, idilljei zöld üde- ségét sötét sejtések borítják. És félti, nagyon félti nemze­tét Érzi a katasztrófát, és re­megő kézzel, izgatott ihlettel keresi; ki az, aki gátként ma­gasodhatna a közeledő vesze­delmek elé. 1908- ban a Vasárnapi Üjság kezdte közölni A fekete vá­rost A különös, árnyékos-bo­rús félelmet sugárzó, a pestis harangkondulásaiban vész­harangot zengető magyar re­gényt — történelmi regényt. Mi, ma már az utókor mérce- tekintetével értjük félelmét, s ismerjük jóslata igazát. És a műveivel gazdag olvasó háló­jával adózunk igényes törté­nelmi regényének, amely ki­tárja titkait. A lőcsei histó­riában korát tükrözi az író. Mérlegre tesz polgárt és ne­mest, bemutatja viszályukat is. Fetaiagasztosítja s elsirat­ja mindkettőt, ítéli és óvja mindkettőt. A lőcsei polgár­ság — általában a polgárság, erényeivel és gátlásaival, quendelek és fabriciusok, a nemesség pedig, az örök no- tabildtás, gőgös és hazafi is (Thököly-kor). És nincs happy end, nincs a Szent Péter eser­nyőjének boldog önfeledtsége, hanem A fekete város előtt nemrég befejezett Noszty fiú cinikus, jövő elé tekintő nihi­lizmusa itt már végzetes pil­lantássá sötétül. Sehol nem látott felmentő sereget —mert nem is láthatott. A végső si­mításra sem maradt ereje, mert még a regény közlésé­nek esztendejében, 1910-ben meghalt Mikszáth. Ezzel a majdnem posztumusz, táton- góan nyitott kérdéssel lett tel­jes és egész az életmű, örü­lünk, hogy születésének 125. évfordulóját a televízió jóvol­tából A fekete város című filmsorozattal is ünnepelhet­tük. Nyitottan is egész az élet­mű. Sűrűsödnek az utolsó al­kotásban a korábbi értékek is. Hiszen a pestis veszedelmei között változatlanul zöldell az erdő, a pénzt olvasó polgárból előtör a bő j humor, kalandok és idillek szigeteit öleli körül a veszedelmes folyamként ára­dó cselekmény. Nagyszerű volt ez a filmsorozat. Sok hiányérzet és félsikerű adap­tációkon való füstölgés után; méltó, nagy igényű munka, avatott, igazi Mikszáthot meg­elevenítő filmvilág. Mdkszá- thon nagyon könnyű szórakoz­ni, de nagyon nehéz az esz- szenciát, a sajátosan »mik- száthit« visszaadni. Zsurzs Éva rendezőnek sikerült. Em­lékeznek még a történelmi dallamok ihlette, csodálatos melódiájú, de mégis gyászosan szomorú filmzenére? Mikor felhangzott, szinte ráhangoló­dott az ember a következő ké­pek hangulatára, arra, hogy mese kezdődik sok izgalom­mal, érdekes szereplővel, sok örvénnyel és sok ezüsttiszta képpel — de a mesélő kedve mégis mélabús. Mondja, mor­molja nekünk a fiatal Fabri- cius szenátor és Otrokóczy Rozália szép szerelmének, a zsivány Bibék (dzsentri elő­kép !) csínytevéseinek, a deli Görgey János hazaszereteté­nek meséjét, de mintha maga is elégedetlen lenne, tudja, hogy nincs jó befejezés, és a néző hallgató csöndesen for­dul el a világító képernyőtől. M inden részlet, minden hangulat pontosan il­lett Mikszáthoz. Erdő­beli kéjlak, hatalmas rétek, nyüzsgő, zsivaj gó városképek. Látványosan, zamatosán gaz­dag minden helyzet, minden arc teljes fénye felragyog a filmben. A helyszínek meg­választása, a szereplők kivá­lasztása, a kosztümök és az alakok mutatják: egy nagy­szerű alkotó közösség kovácso- lódott össze a nagyszerű célra, hogy méltóan bizonyítsák: ho­gyan őrizzük, ápoljuk és sze­retjük Mikszáth Kálmán em­lékezetét. Tröszt Tibor Herkules és az Augiasz istálló A Kaposvári Ifjúsági Színpad bemutatója Ülésezik a parlament. K ÖZ MŰ VE LÖD ÉS í T E RV EK Megyeszékhely és Kaposvár Kaposvár úgynevezett »köz- művelődési irányelveket« ké­szített az 1972. évre. Fontos megállapítás szerepel az irányelvek első lapján: -Ja­vult az együttműködés a köz- művelődési társszervek között, erősödött az állatni felügye­let. Általában jók a személyi kapcsolatok az egyes művelő­dési intézmények vezetőivel, ami a koordinált tevékenység erősítése és eredményesebbé tétele érdekében jelentős«. Több minden kiolvasható eb­ből a két mondatból, az irány­elveit elemzésében is támasz­kodhatunk és utalhatunk az olvasottakra. A korábbi évek­ben a megyei intézmények va­lósággal sérelmesnek tartot­ták, hogy a város is tervet »rak« rájuk. Részt vettem a város közművelődési irányel­veiről tartott egyik megbe­szélésen, jelentős változások­ról győződhettem meg. Fel­adatokat kértek a várostól a nem vámosi kézbén levő intéz­mények, a Latinca Sándor Megyei Művelődési Központ többek között. Magának a vá­rosi tanácsnak elég szerény intézményhálózata van: tizen­négy fiókkönyvtár tartozik közvetlenül az irányítása alá, továbbá a toponári, a szent- jakabi és a katposfüredi klub­könyvtár. Kaposvár közműve­lődését csak ezekre támasz­kodva képtelen lenne megol­dani a város. Ami azt jelenti, hogy a város lakói gazdagabb és tartalmasabb művelődésé­nek, szórakozásának biztosí­tása érdekében sajátos fel­adatok végrehajtását tűzheti ki a város a megyeszékhe­lyen működő intézményeknek. Ez látszik a legnehezebb munkának. Az 1972. évi köl- művelődési irányelvek döntő­en azt rögzítik, hogy a tanács koordinálta a társintézmé­nyek terveit; beszélgetést folytattak a megyei könyvtár­ral, a múzeummal, a mozi­üzemi vállalattal, a TIT me­gyei szervezetével — a listá­ból hiányzik a TIT városi szervezete —, a megyei műve­lődési központtal, amelyek alapvetően saját tervvel dol­goznak. A város közművelő­dési intézményein kívül az 1972. évi irányelv készítésé­hez figyelembe vették a kö­zép- és felsőfokú intézmé­nyek, a KISZÖV, a MÉSZÖV, az ifjúsági ház, az áfész, több vállálat szakszervezeti bizott­ságának, a KISZ-nek és a Hazafias Népfrontnak a javas­latait. Ezek után úgy képzel­nénk, jó, sokrétű, gazdag terv készült a város lakói számára. Erről vagyok a legkevésbé meggyőződve. Kaposvárnak pedig sajátos profilú tervre, művelődési élet­re lenne szüksége, amely nem kivonata, nem ötvözete a me­gyei intézmények saját mun­katervének. Ezt a sajátosan kaposvári tervet sürgeti a város soron kö­vetkező ünnepe. 1972 végén, 1973-ban ünnepli Kaposvár polgári jogú várossá nyilvání­tásának 100. évfordulóját. A városi tanács és a pártbizott­ság erre az alkalomra külön készít egy programot — olva­som az irányelvekben. Ehhez is csak annyit fűzhetünk hoz­zá, hogy akkor valósulhat meg ez a program, ha a város köz- művelődése erős alapokon áll, ha sikerül megoldani a megye- székhely és a város között a kívánt muiikamegosztirt. Most pedig térjünk vissza a város intézményeire, mélyeket egytől egyig felsoroltunk. Emeljük ki közülük a legtöbb problémát jelentőt. A Móricz Zsigmond klubkönyvtár — ré­gebben a szentjakabi művelő­dési otthon néven emlegettük — helyzete évek óta rendezet­len, az 1972. évi irányelvekben sem találok megnyugtató vá­laszt arra, hogy mi történik vele, most már végleg. A fiók- könyvtárak szerény körülmé­nyeit, igaz, ecseteli a városi terv, de a i elózat; k nülménye.- nek rendezéséről szóló elkép­zelések ugyancsak kimaradtak belőle. A két csatlakozott köz­ség közművelődési életéről csak jóslatokba bocsátkozva tudnék beszélni, mivel értől sem szól- rek Kaposvár vatot közműve’ lődési irányelvei. / Cikksorozatom végéhez ér­tem. Ha feltennék nekem azt a kérdést, hogy melyik városban szeretnék a közművelődési ter­vek alapján élni, Nagyatádot nevezném meg, majd Siófokot, végezetül Kaposvárt. A felso­roltak ellenére hiszem, a me­gyeszékhelyen is fog történni sok- minden, amiből tanulha­tunk, ami hozzájárul műveltsé­günk fokozáséhoz, a szabad idő hasznos felhasználásához, nem utolsósorban szórakozá- sunkhc-. Horányi Barna Igazán sajnálom, hogy csak a bemu­tatóra men­tem el. Nem figyelhettem meg például azt, hogyan ál­lítják föl, sze- gelik össze a dobogókból megformált színpadot, mely jelenleg a Rá­kóczi téri iro­daházban áll. El kellene beszélni azt is, hogy —• többek között — Me­szes István reggeltől estig hány szeget vert a gyantás za- gú, csiszológépet nem látott, nyers deszkába ... A Kaposvári Ifjúsági Szín­pad több éve összeforrott cso­port, noha minden egyes be­mutatkozásuk azt a látszatot kelti, mintha éppen most tűnnének f öl... Állandó — de váratlan — jelentkezéseik­nél csak szándékuk változat­lanabb: »Eszeményképümk a tenni kész, bátor és mindig igazgat mondó szocialista em­bertípus.-" Szinte didaktikusait fogal­mazták meg ismételten téte­leiket az Én nem fogom be pörös számat című összeállí­tásban Nyerges András versei­ből. Könyörtelen leszámolás ez a szocialista társadalom vámszedőivel, a státuszszim­bólumokkal, a haladás kerék­kötőivel. A Kaposvári Ifjúsá­gi Színpad tagjai hinni akar­nak a példaképekben; a tár­sadalomról és a művészetről alkotott nézeteik, felfogásuk korszerű, marxista alapelv — a világ megváltoztatható —. ezzel -fejelik« meg Fridtrich Dürrenmatt Herkules és az Augiász istálló című hangjá­tékát is.-Minden darabomat minden országban egy bizonyos sajá­tos módon értenek félre.« Dürrenmatt-tól származik a kesergő megállapító/, mely ide illő, a kaposvári fiatalok ugyanis jól értették félre a szerző paraboláját, dramatur­giáját, melyben szinte -alap- elv« a félreérthetőség Shaw- val és Brechttel szemben. Rendezői felfogás, hogy -el­helyezik«^ a művet a para­bola egyik pontján, avagy nem. Forró Pál, az együttes művészeti vezetője találóan azonosít a darabban hazai je­lenségekkel. (Fölösleges a ke­retjáték a Dürrenmatt-darab- hoz. És mivel olyan jó elő­adást sikerült produkálnia a Kaposvári Ifjúsági Színpad­nak a hangjátékból, helye­sebb lett volna csak erre ,a feladatra koncentrálni a fia­talok tehetségét, erejét ezen az estén.) Herkules vagy az élisziek szolgálnak nekünk tanulságos példát? A nemzeti hős is és a bűzlő bürokrata, műveletlen élisziek is. Szerencsésen tör­tént a súlypontozás. Gondol­junk csak arra; a sok bűz után milyen édesen hangzik Dejaneira szava a hazáról, melyet szeretni érdemes. Az együttesnek ez az -arány« adhat irányt a továbblépés­hez, nem lenne szerencsés ha csak a hibákon -lovagolná­nak«. Az éliszieken való gúnyoló­dás sajátos prizmán törik meg az előadásban: mintha csak Brecht 1955-ös darmstadt* üzenetét olvasnák Dürren­matt fejére: -A mi világunk a mai ember számára csak úgy ábrázolható, ha megvál­toztatható világként fogjuk föl«. Kevés lenne csak a jó szán­dékot dicsérni, a művészi él­mény legalább olyan fontos, mivel az is jelen volt a Her­kules-játékban. Nem volt zökkenőmentes ugyan az elő­adás, a szereplők kifáradtak a darab végére, felejtettek, pil­lanatnyi zavarok álltak be, kéthatrmadrészben azonban jelentős értékekkel lepték meg a nézőt. Sikerült a hang- jáiték'ból színpadi játékot for­málni, másrészt becsületeit szereztek a szereplők az ama­tőr színjátszásnak. Átlagon felüli teljesítményekről szá­molhatunk be; tetszett Faze­kas Judit Dejaneira szerepé­ben, Nagy Gábor a hős titká­ra, a darab narrátora egyben, Tantálosz megformálója Me­szes István, Élisz állaim elnö­kének fia, Horváth Péter, kü­lönösen a világra csodálkozá­sa szép. Borda György Herku­lese, Ház Attila elnöke, Soó- ky Miklós érdemel még dicsé­retet. A felnőtt, érett közön­ségnek is mulatságos szórako­zást nyújt a kaposvári fiata­lok játéka, nem utolsósorban azért, mert bőven esik szó róluk... H. B A MÁR' Birkaszagú csönd borult a gerendamennyezetű szobára. Az öreg Márkó haldoklóit. Felesége — fekete arcú, cson­tos asszony — jajongott. Csak annyit, amennyit az illem megkívánt. Fiai, a megpihe­nő varjakra hasonlító sirató­asszonyok körén belül álltak, és hallgattak. Borzolódott bennük a hideglelés; nemso­kára valami fontos esemény­nek lesznek tanúi. De min­den olyan egyszerűen, vasár- napiság nélkül történt, hogy titkon mindannyian csalódot­tak voltak. Az apjuk szeme néhány pillanatra kitisztult, eres kezével előhúzta a birka- nyúzáshoz is használt fanyelű kést, és nyújtotta a fiai felé. Ez volt a juss. Látva fiai ál- mélkodását, ezt mondta; — ölég ez, élethőö, halál- hóé ... Amikor visszahanyatlott, már nem volt benne élet. A tort követő évben a leg­fiatalabb fiút fonóba hívta Cseterics Marica. Pável de­rék legény volt, tetszett a lá­nyoknak. Holdsápadtságában szilvakék szemek ártatlan- kodta. A Csetericsék fonója külö­nösen népes volt. A rukávis lányok keze szaporán járt, a szemük kíváncsian. Pável holdsápadtságában akartak megfürödni mind. — Kume, Pável! Hall) meg bennünket; menj szénen ha­za! — mondták neki békésen a legények. De Pável nem hallotta őket. Üldögélt a sarokban, s a többieknek úgy tűnt: a ru- kávik anyagán is átlát szil­vakék szemével. Saját kését, a Márkó apjá­tól örökölt fanyelűt szegezték a mellének. — Pável! Meghalsz, ha el nem hordod sápadtságod a fa­luból. Cseterics Marica várta a hírt, várta, egyre várta a Márkó fiáról, szelídszép Pá­réiról. Aztán férjhez ment ahhoz a legényhez, aki a fa­nyelűt Pável mellének sze­gezte. Iván akkor is azzal szele­telte a szalonnát, amikor a vasúthoz került. Sínek szab­tak határt az életének, fénye­sen csillogva. Vöröslő testtel tömte a vasállatot fekete gyé­mánttal. A mozdonyvezető. a bagariaképű Schattmann rá- rámordult; — Ne lopd az időt, fiú! S látva annak rettenését, gonoszán vigyorgott sátoros bajsza alatt: • — Egyszer úgyis belöklek oda... Kezével mutatta, hogy a vérszínű lángok közé. Iván egy ízben cujkával öntözött sört ivott, és Schatt­mann fenyegetésére előrán­totta a fanyelűt! — Megölöm, ha még egy­szer fenyeget! Téli éjszakán esett a kere­kek alá. A fekete köpenyes vasútiak között suttogva ter­jedt a hír: a Márkó második fia, a vöröses bőrű Iván, nem magától zuhant a sínek közé. A bagariaképű Schattmann titokzatosan vigyorgott sáto­ros bajusza alatt a híreszte­lésen. A kést a hatóságok Petár- nak küldték el Budapestre. A szemüveges fiút testvérei »könyvmolynak« hívták. Éj­jeleket töltött a petróleum- lámpa fényénél, olvasnivaló­val a kezében. Egy este, az anyjuk temetése utáni na­pon, eltűnt a faluból. Csak akkor jött egy kurta-furcsa szövegű képeslap tőle, amikor — háromnegyed év múltán — sikerült állásba mennie. -Hivatalnok vagyok, de ma­gasabbra vágyom. Szárnya­kat akarok!« Az irattár élére való kine­vezése előtt állt. Vasárnap kirándulni mentek a budai hegyekbe. A hivatalfőnök — szalonnás arcú, csokornyak­kendős úriember — gyerek- deden göcögött Petár viccein. A többiek savanyú arcot vág­ták. Hegyre föl, völgybe le. Tudták: ez aranyszabály. Ha most a sziklákon Is ugrabug­rál ez a szeplős fiú, a vissz­hangot próbálva rikoltásaival, majd csak lebukik a mély­ségbe! S ez hamarabb meg­történt, mint remélték. Ebédet a szabadban ettek, ki-ki amit hozott. A szalonnás arcú hivatalvezető vastag sza­lámit és rozscipót. Türelmet­lenül kutatta a zsebeit, aztán — bosszúsan, hogy kérni kell — ezt mondta: — Kolléga úr! Nem adná kölcsön a zsebkését? Petár nyújtotta a fanyelűt A főnök undorodva fogta meg a zsíros, töredezett fájú kés, amelynek hajlataiba az évek alatt körömhegynyl, oszladozóban levő szalonna­darabocskák rakódtak. — Ezt a baktériumtelepet merészeli ön idenyújtani? Mi­kor mosta utoljára ezt a... ezt a valamit?! Lesz gondom magára, fiacskám! A kést másnap adta fel pos­tán Petár, amikor visszami­nősítették segéderővé. Közel dörögtek az agyük, A kézifegyverek már a ker­tek alatt katakoltak. A né­metek hanyatt-homlok mene­kültek. Ott, a gerendamennyezetú öreg házban akkor szült Stevo felesége. Az almaarcú asz­szonyka szeméből potyogtak könnyek, nehezen bírta már a guggolást. De nem feküdt ágyba. Guggolva szült anyja, nagyanyja is. — Honnan kerítsek én most bábát? — temette kezébe ar­cát a legkisebb fiú. Már nem volt rá szükség. Ott vinnyogott, nyüszített a nedves csomag a döngölt föl­dön. Stevo a fanyelűvel vágta el a köldökzsinórt. Ezeket mesélte el nekem a falu agronómusa, egy fiatal­ember. A Stevo fia ö. A dél­utáni kihalt utcán ballagdal- tunk, s egyszerre elővett va­lamit a zsebéből. A megrozs- dált, fája vesztett kés volt. Lefolyó mellett álltunk. Ke­zéből kiejtette a bicsakot, de úgy, hogy lássa,m: szándékos elejtés volt ez. A kés pendül- ve koccant a lefolyót fedő vasrácson, aztán belebucská- zott a csendesen folydogáló szennyvízbe. — Ez most már nem elég élethez, halálhoz. Leskó Lásd« «503S0GTI KfßPtAP «taää, vm. Marod» ML 5

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom