Somogyi Néplap, 1972. január (28. évfolyam, 1-25. szám)

1972-01-16 / 13. szám

Mikszáth az örök vetélytárs fonzé és szép, gazdag örökségünk A essázhuszonőt éwe! ez­A szépség és bátorság köbe faragöft Mestrovic előtt, 1847. június 16-án szü­letett s több mint hatvan esztendeje halott író minden mai magyar tolliargatónak vetélytársa. Es nemcsak a könyvtári statisztikákból vi­lágük ki, amelyek emberöl­tők óta azt vallják: aki olva­sót akar magának hódítani, annak Jókai és Mikszáth bűverejével kell megmérkőz­nie. Nyilvánvalóvá teszi ezt a televízió, a film, a rádió te, midőn újra meg újra vissza­nyúl Mikszáthhoz és a mai ember számára is korszerű formában kelti életre Besz­terce ostromát, a Noszty fiú esetét Tóth Marival, a Szent Péter esernyőjét, vagy mi­ként most cselekszd & tévé: A fekete várost. Ügy látszik, Mikszáth élet­művén nem fog az idő. Csak­nem száz esztendeje, hogy megjelent Az a pogány Fil- csik című novellája, de a ne­vezetes majornak! csizmadia ma is. eleven erővel él a nem­hogy fogyatkozó, de mindig nagyobb számú Mikszáth- otvasók képzeletében. Akár­csak Szűcs Pali, a széphajú Péri lányok vagy A szegény Gélyi János hőse A sok közöl Egy Mikszáth-anekdota Mikszáth egyszer kezébe vette a nagy orosz realista kortárs, Lev Tolsztoj Iván Iljics halála című hosszabb el­beszélését (kisregényét). Mi­után hajnal tájt végére jutott az olvasásnak, s már a gyer­tyát is elfújta, annyira kíván­csi. lett a műre, hogy ismét gyertyát gyújtott, s megnézte, ki is írta azt a könyvet Hát látja, hogy: Tolsztoj! Másnap a könyvet vissza­adta tulajdonosának, Szabó Endrének, a neves orosz for­dítónak, aki megkérdezte Mikszáthtól: — No, Kálmán, mit .szólsz hozzá? A nagy palóc szája szélére tolta a pipaszárat és így fe­lelt: — Hm! Barátom, most lá­tom csak, hogy mink mit nem tudunk! Mikszáth elbeszélése! és regényei többet mondanak számunkra a XIX. századi és a XX. századba forduló Ma­gyarország életéről, mint sok történelemkönyv. És ezt szin­te a népmese és a népdal ter­mészetes egyszerűségével. Napjainkban különösen nagy jelentősége van ennek. A próza modem lehetőségeit kereső írók egy részét útkere­sésében nem tudja követni az olvasó. Mikszáth írásai pedig a pásztor és az egyetemi ta­nár számára egyaránt vilá­gosak, vonzóak és szépek. Egyebek közt ezért jelent gazdag örökséget a modern magyar irodalom számára Mikszáth életműve. Másképp írni: lehet és kell. Elfelejteni, szem elől téveszteni viszont, hogy a mikszáthi iskola ne­velt milliókat olvasóvá, szá­zakat íróvá — lehetetlen. — ra — —----------,------------------------­TA KATS GYULA: Fehér egyenruhában Őrségben Süt... — De holt — Császárok, kánok és bakák s ha róluk szól, kinevetik az unokák. A gyerkőc hogy értené« miképpen lehetett? Azt tudják csak: kaszál, — mint karddal —, a hegyen .. • — Tudás és birodalom! — Kettőre is vigyázott... Az erdőn előtte küszködöm: — Nagyobbat melyikből vágott? Még nekünk is ismeretlen... Az utolsók közül való. Es elviszi, mint a nagy fes&te, a kis tavaszi folyó; — 8s hová? — Merre a tudás, világ?... A holdon járnak már... — Lehet! — ... — En Kínán Jöttem ét haza ... Tatárok ... — Bám néz ... Csak- nevet, s kaszával legyint... — De ezek, hol őrt álltam, azt se látták! ötezer ló, akár a sárkány, lángoltak szembe a vágták ... — Bz is, ha Jó, esak legyen! — Nézi, s a hold ragyog. Fehér egyenruhában áll, mint sivatagjában azok ... — Elszállnak?... Azt Is por fedi! ­Mint a semmi része, suhog az egész ... Es a kasza is, — hallom —, suhog a kezébe’. Monumentális, SBázadtstifc­ban szinte páratlan életmű az övé; magával ragadó és mégis lenyűgöz nagyságával. Egyik kritikusa azt irta: tolsztoji arányú a művészete. Mint egy öreg szláv paraszt­nak, neki te olyan, az arca, vagy mánt a hőamondák ki­rályaié: tolsztoji Életútja te. De annyira mégis más, mént minden nagy egyéniségé Szomszédiunk, kortársunk, a XX. század legnagyobb ju­goszláv művésze — -volt. Tíz éve halott. MeStrovié olyan messziről indult, mint a hasonló kvali­tású mestereik közül senki: a Dmari-hegyek világtól elzárt völgyeiből és lakói közül jött — betűt is alig ismerő fafa­ragó pásztorfiúként — a dal­mát Splitbe kőfaragó inasnak. Ott, a XIX. század végén a délszláv népek kulturális és társadalmi fölemelkedéséért küzdő lelkes irodalmi-művé­szeti klub tagjai figyeltek föl tehetségére, s vették pártfo­gásba. Segítették a műveltség és mesterség elsajátításában is. Innét 17 éves korában — 1900 őszén — került a sze­cessziós Bécsbe, ahol az Aka­démián tökéletesíthette tudá­szakon végzett 1904-ben), és megismerkedett a. századelő szellemi s művészeti irányza­taival S volt benne annyi erő, hogy művészi látásmód­ja sem vesztette el eredetisé­gét, nünt ahogy politikai szemlélete te esak erősödött, mikor a nyugati egyetemeken tanuló azerb-horvát fiatalok mozgalmába bekapcsolódva a jugoszláv egység és a polgá­ri demokratikus átalakulás harcosa lett. Poütikai maga­tartása, nézetei és »lázító« művészi tevékenysége miatt kényszerült Bécs elhagyására, s vándorolt majdnem másfél évtizeden át Európa nagyvá­rosaiban. Huszonegy éves volt csak, mikor már a Sa­lon d’ Auíomne-ban szere­pelt (sikerrel), s 1911-ben né­hány szobra megszerezte szá­mára a római világkiállítás nagydíját, és a világhírnevet. Az elvont, filozofikus jelle­gű problémák, az élet értel­mének művészi megragadá­sa foglalkoztatta; ékkor ké­szült impresszionista indítású műveinek szimbolikus alakjai jelzik ezt. Különös »színt-«, egyéni va­rázst adnak életművének a fába faragott reliefek és szobrok, a bal­káni ikonográ­fia legjobb tö­rekvéseire épülő stilizált egyénítésben. Bsmiei-stílus- kritikai szem­pontból egy­aránt bonyo­lult m&donaa- koenpozíciói — túl bármely vallásos érzé­se® — az anya- eszmény örök hordozói. Szo­morú, zárkó- . zott délszláv asszonyarc mindegyik; te­kintetével, lágy ívbesai hajló kezével az ölébe® tar­tott gyermeket vigyázza. AÜg redőzött, sima ruházat fedi alakját, s komoly, har­sát tsaobrasx és építész ósft­* m indenékelőtt oszlassunk /yi el egy tévedést: Nem * T 1 csak a művelődésre szabad! A marxi megfogal­mazás szerint a szabad idő szerepe annyi, hogy »meg­újult emberként« kerüljön vissza a dolgozó a termelési folyamatba. Vagyis testben és lélekben felfrissülve, gyara­podva. Nem vezet tehát minden út a művelődési intézményekbe. Sokkal inkább egy kis turisz­tikára, a hobbyk. »partjára«, hétvégi üdülőházakba, hor­gásztanyákra, illetve az egyé­ni kedvtelések megannyi oázisába. »Az idő rendkívül drága költekezés« — idéztük a gö­rög bölcs szavait Kétélű böl­csesség ez; mert drága az idő, ha eltékozoljuk, ám drá­ga akkor is, ha kellemesen és hasznosan (azaz személyisé­günket gyarapítva) »költeke­zünk« vele. Magyarán szólva: a szabad idő pénzbe kerül. A szociológusok vizsgálták »a szabad idő kiadásait«. A TIT nemzetközi szabadidő- konferenciáján — melyet Bu­dapesten rendeztek meg — ár. Koltai István tartott elő­adást a szabad idő felhasz­nálásának közgazdasági ösz- szefüggéseiről, anyagi és tár­sadalmi feltételeiről. Megál­lapította, hogy a hétvége ki­adásai gyorsabban növeked­nek, mint a jövedelem. I960—67 között például az előbbi 9,4 százalékkal nőtt, míg az utóbbi csak 4,5 száza­lékkal 1067-ben hazánk lakéi Mire szabad a szombat? (2.) Költekezhetnénk olcsóbban is hatszor többet költöttek autó­ra, kétszer többet üdülésre, turizmusra, hobbykra, mint 1960-ban. Ezzel szemben a könyvekre, folyóiratokra, színházba, mozira csak 25 százalékkal, fotócikkek, hang­szerek, turisztikai felszerelé­sek vásárlására pedig 42 szá­zalékkal áldoztak több pénzt. És ez; a költekezés .nem ide­gen a szabad idő természeté­től. (Hiszen nem kocsmázás, kártyázás vesztesége!) Csök­ken thetj ük-e hát a szabad idő kiadásait úgy, hogy lebe­széljük az embereket a fenti cikkek vásárlásáról? Nem! Ezzel ugyanis éppen a szabad idő funkcióját csorbítanék, az embernek — Marx által han­goztatott — megújulását, ön- reprodukcióját korlátoznánk. jb z egyetlen megoldás te­il hát: olcsóbbá kell ten- 91 ni a szabad időt »fel­szabadító-« cikkeket! Nem öncélú szójáték a fen­ti megfogalmazás; nagyon is valós tartalma van. Hiszen csak akkor élhetünk a sza­bad idő lehetőségeivel, ha nem kényszerülünk egy szá­zasért eladni a szabad szom­batunkat, ha nem köt lakó­házunkhoz a szabadidős szol­gáltatások korlátozottsága, Il­letve drágasága. Nemzetközi tapasztalatok figyel mezteteefc arm, * hétvégét pár év (esetleg évti­zed) múlva nem lehet a mai módon »kiszolgálni«. Fejlet­tebb országokban már »sza­badidő-iparágak« fejlődtek ki, *szabadidő-osztályok«-at létesített a kereskedelem, a hobbykat, turisztikát serken­tik olcsó, ötletes árukkal. A kérdés tehát így fogal­mazható: akarjuk-e befolyá­solni a szabad idő hasznos el­töltését, avagy sorsára hagy­juk? Aligha lehet kétséges a vá­lasz. A szociológusok — hazai és nemzetközi tapasztalatok alapján — a kereskedelemtől olyan »szabadidős« árukíná­latot várnak, melyek felmen­tik a pihenő embert a házi munka alól, illetve lehetővé teszik a szabad idő értelmes eltöltését. Az ipar számára pedig új piacot jelent a meg­lévő »szabadidős« cikkek és az új termékek bő választé­kának termelése. A mezőgaz­daság számoljon az üdülőte­rületek élelmiszer-, gyü­mölcs- és aöldségellátásávaL A turizmus, a kirándulóhe­lyek növekvő népszerűsége az étkezési és elszámolási felté­telek megteremtését szorgal­mazza. S mondhatnám a köl­tővel: »Proletár, folytatnám, de unnád« ... Hiszen as ólet valemesiayi területére kihat a szabad idő művelődéspoliti­kai célkitűzéseinek megvaló­sítása. A szociológusok szerint 1985-ben rendkívül fellendül a motoros turizmus, s hozzávetőlegesen 1 millió 300 ezer autóval szá­molnak. S csupán töltőállo­másból 3500—4000 építendő. És az utak, az útmenti »foga­dók«? Hiszen egy szép napon autóra ülhet majd a fél or­szág. A barkácsolók száma hétszeresére növekszik. Az üdülés, víkendezés és az uta­zás kiadásai 1985-ig a nyolc­szorosára emelkednek. Alig­hanem minden tájegységnek ki kell fejlesztenie a maga üdülőterületét. Láthatjuk, temérdek a ten­nivaló! Talán ma még fel sem fog­juk, milyen változást hoz a szabad szombatok bevezetése hétvégi életmódunkban. Az emberi személyiség fejlődésé­nek nagy lehetősége! Ám sem a puszta felvilágosítás, sem a rögtönzés nem célravezető a szabad idő termékennyé tételében. A nevelés mellett az anyagi feltételek megte­remtése az egyik alapvető tényezője annak, hogy szabad idő és az ember újjászületése egyaránt bekövetkezzen. Önarckép. (1936)' monikus belső szépséget su­gall. E korszak nagy alkotásait azonban a nemzeti történe­lem sorsfordulói ihlették. A tervezett kosovói (rigómezei) emlékmű elkészült darabjai, amelyek antik dombormű­vekre emlékeztető míves megformálásukkal — enyhe stilizálással —. finoman meg­munkált alakjaikkal külön kiemelkednék életművéből. Ezekkel — ő maga írta — nemzete történelmének »leg­nagyobb pillanatait« készült szintézisbe foglalni, »mintegy figyelmeztetésként az eljö­vendő nemzedéknek, amely szenvedései által előkészíti az utat a szabadsághoz«. Az örökre befejezetlen Ko­sovo-ciklus monumentális domborművei és a többi tör­ténelmi íémájú mű valóban aktuális politikai célt szol­gált: fölhívta a figyelmet né­pe és hazája sorsára, amelyet az első világháború akkor még csak tragikusabbá tett. Ezekben az években kezdett bele — békére vágyva s az ember embertelen.szenvedé­sei ellen tiltakozva — új szimbolikus reliefsorozatába (Jézus élete), amelyet csak a második világháború alatt folytatott, s az 1950-ea évek­ben fejezett be. A háború kíntól vonaglő döbbenet« kompozíciói után a húszas és harmincas évek viszonylag nyugodtabb idő­szakában alkotta legjelentő­sebb klasszikus műveit Eze­ket alig lehet stíluskritikai elvek szerint csoportosítani, mert jellegzetes vonásaik ép­pen a tartalom és forma egy­ségéből — egyrészt az adott művészi feladatból, másrészt a témának leginkább megfe­lelő formanyelvből — adód­nak. Harmónia, szépség, meg­talált életöröm jellemzi erős realista látásmóddal formált szobrait, alakjai azonban to­vábbra Is a népi és nemzeti hagyományok tudatos művé­szivé szintetizálását mutat­ják. Nyugtalan útkeresése vi­szont különös egyéni expresz- szivitással párosult, amelytől nem idegen a vonalak túl­hangsúlyozása sem. Ekkor Zágrábban és Splitben dolgo­zott, s bár az egységes ju­goszláv állam Karad jordje- vic-dinaszíia vezette szerb burzsoáziája eltaszította az aktív politikától, a maga módján folytatta harcát A képzőművészeti akadémia szobrászprofesszoráként új snűvésznemzedéket nevelt s európai színvonalra emelte a jugoszláv szobrászatét. »Egész életemben páratla­nul súlyos örökséget hordoz­tam magamban — vallotta —, a szegénységet: családomét és népemét. Az első segített hogy ne ijedjek meg az anya­gi nehézségektől.. a máso­dik pedig arra ösztönzött hogy kitartó legyek a mun­káidban legalább annyira, hogy az én munkaterülete­men csökkenjen népem sze-' génysége... Ennek átérzése tett képessé arra, hogy né­hány értékes művet alkos­sak«. A bátorság. Öntudat az erőnek és elszánt küzdelem­nek jelképei a klasszikus harmóniát árasztó realiszti­kus hősportrék, a történeimi- népmondai hősök, a MiloS Obiliő, a Marko Kraljevicek, a Harcba indulók, a Domogoj íjászai.' A hősöket gyászoló nőalakok megindító szomorú­sága és megejtő szépsége pe­dig mind mint egy-egy kő- ben-bronzban testet öltött ballada tűnik elénk. S az a Mestroviő, aki átélte két vi­lágégés meg az őket követő törékeny béke nyugtalansá­gát, harmonikus szépségbe ötvözte életigenlést sugár­zó, felemelő, művészien em­beri alkotásait. Kurucz Ferenc MrézveéS SndláüL (Sfeíef* (Iff*—SSJ

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom