Somogyi Néplap, 1971. december (27. évfolyam, 283-307. szám)

1971-12-05 / 287. szám

Kettős portré Fink Felix (St. Pölten) felvétele. (A Barátság Hídja nemzetközi fotókiállítás anyagából.) Somogyi Pált Heltal Jenő: IFJÚSÁGI AHOGY ÖREG íróhoz illik, lelkesen érdeklődök a fiatal és a legfiatalabb magyar iro­dalom iránt. Büszke vagyok arra, hogy sok fiatal írótár­sam megtisztel barátságával és bizalmával. Irodalomról beszélgetnek velem, elhozzák nekem verseiket, kis novel­láikat és drámáikat, s meg­kérnek- arra, hogy olvassam el, mondjak véleményt róluk, és döntsem el azt a számuk­ra és talán az irodalom szá­mára is rettenetes fontos kérdést: érdemes-e ímiok 'agy helyesebben teszik, ha máris végérvényesen szögre akasztják a lantot Iparko- dok segíteni rajtuk, óvatosan és tapintatosan, valahogy*n úgy, hogy se a dicséret, se a korholás ne fájjon nekik. Nem könnyű munka ez. An­nál nehezebb, mert ezek a fi­atal barátaim csakugyan fia­talok, nem álfiatalok, hanem Igaziak, ti zenkét-tizennyolc évesek. És érzékenyek. Szá­mukra az irodalom egyelőm álom csak, nem megélhetés. Ezeknek a gyerekeknek a bizalma már csak azért is ér­tékes számomra, mert senki & és semmi sem kötelezi őket arra, hogy nevemet ismerjék és tiszteljék, és engem jeles írónak ünnepeljenek. A gim­názium sovány tananyagába a magamfajta kövér író bele se fér. Bágyadtan veregeti válla- mat az irodalomtörténet is. Az egyetemen egyszer egy jobb sorsra érdemes szeren­csétlen kislány rólam akart értekezni, de a tudós pro­fesszor jóságosán leintette: — Várjunk, amíg meghal, akkor nem bánom, beszedhe­tünk róla. AZ A KISLÁNY férjhez ment azóta, a tudós profesz- szor meghalt, nekem pedig nem sürgős az egyetemen való megdicsőülés. Szerény ember vagyok, jó nekem az a kisszakaszos halhatatlanság is, amelyben ma sütkérezek. A halhatatlanságot különben is addig élvezzük csak, amíg élünk. Mentül tovább élünk, annál hosszabb ideig vagyunk halhatatlanok. A legtöbb eset­ben a halál nemcsak az éle­tet üti agyon, hanem a hal­hatatlanságot is. Egy csapás­sal két legyet Fiatal barátaimnak nem vagyok öreg író. Számukra a huszonöt évesek az öregek, azok a huszonöt évesek, akik a huszonhat éves írót szid­ják öregnek. Az irodalomban mindenki enmagával kezdő­dik és fejeződik be; az egész játék azon alapszik, hogy sem előttünk nem volt senki, sem utánunk nem jön senki. Abban a pillanatban, amikor észrevesszük, hogy más író is van a világon, nemcsak mi, az írás nem öröm többé, ha­nem szenvedés. Miféle irodalmi problémák Izgatják ezeket a gyerekeket? Valami nagy bizonytalanság van bennük. Ugyanaz, amely tapogatózásra kényszeríti az Üregeket te. Nem értik meg ezt s világot, amely nem érti meg őket Szeretnék föltárni magúikat, az igazukat. Szeret­nék elmondani a mondani­valójukat. Nyilvánosság kell nekik, szószék, megaton, tú­KÖZLÖNY dió. Sajtó. Ifjúsági közlöny. Szerkeszti: Péter. Péter ötödik gimnazista, jó barátomnak a fia. Kedves, okos fiú, tehetséges és lelkes. Azért látogatott meg, hogy elém tárja az ifjúsági közlöny tervét Megbeszélték az isko­lában, hogy újságot adnak ki. Sokszorosító , vállalat fogja előállítani. Hektográf? Mi az? Megmagyaráztam peki, hogy az én gyerekkoromban vegyi tintával, kézzel írtuk, és zse­latinlapról húztuk le az új­ságot Szép nevük volt ezek­nek a magánú jságöknak: Hajnal. Tavasz. Első kísérlet stb. Az enyémet Hasznos Aurórának hívták, abban je­lent meg első regényem. Uta­zás az északi sarkra — ez volt a regény címe. De odáig jutottam el csak, hogy a sark- utazó fölvette a téldkabátját Megkérdeztem Pétert, mi tüzelte föl éket arra, hogy la­pot alapítsanak. Elgondolko­zott egy kicsit, de őszinte fiú, nem szépítette az okokat: — Elsősorban az, hogy a lányok is alapítottak lapot. Három szám meg is jelent már... — Mi a lap címe? —■ Tempó. KESERŰEN fölkacagtam: — Tempó! Persze! Mi lehet ma, a sport, a robogás, a lo­csogás és lebegés korában egy ifjúsági közlönynek a cí­me? Tempó! Tempó akkor is, ha lányok .szerkesztik és ír­ják. Tempó: az élet üteme, az ambíciónak meg a karrier­nek az üteme. Nagyon helyes, hogy ezzel szemben ti, gon­dolkozó komoly fiúk’is lapot csináltok, olyan újságot, amelyben komoly irodalmi és társadalmi kérdésekkel is foglalkoztok. Természetesen erről van szó, ha jól értettem azt, amit újságodról elmond­tál... — Erről van sző. — Remek. És mi az újság címe? Péter lehajtotta fejét, és halkan mondta: — Rekord. (Toiytatds a T. ótddtrőt.) — Pénzünkért adjanak va­lami élelmet — szóltam nagy hangon, hogy izgalmamat leplezzem, nehogy azt higy- gyék rólunk, hogy koldusok vagyunk, bár egy fillérünk sem volt. — Honnan jönnek? Kik maguk? — állt fel a férfi az asztaltól és felénk közele­dett. — Magyarok vagyunk — vágta ki Gálosi. — Orosz fogságból jövünk — tettem hozzá sietve. — Orosz fogságból? — kér­dezte kétkedve a gazda. A két nő az asztalnál szin­te sóbálvánnyá meredt. El­akadt a kanál a kezükben, némán, félelemmel bámultak bennünket. — Üljenek csak le — mu­tatott a padkára a férfi. — Majd mindjárt megtudunk mindent! — mondta, azzal vette a kalapját, és sietve távozott. eültünk, összenéztünk Mi lesz itt? Miért sietett ez el? Hová ment? Talán a csend- i őrökért? Vagy... Mit tegyünk? Ilyesmit gondoltunk mind­ketten, de nem szóltunk, csak a szemeink beszéltek. Az öreg az ajtóban állt, és a 48-as időkről kezdett mesél­ni. A két nő folytatta áz evést. Alig telt el 5—6 perc, a férfi egy másikkal sietve belépett a szobába. Gyana­kodva végigmértek minket. A másik vállas, szálasj 35 év körüli ember megszólalt: — Ponyemájes poruszki? — kérdezte oroszul, jó ma­gyaros hangsúllyal. — Ponyemáju — válaszol­tam könnyedén, örömmel. Erre a két férfi tekintete meglágyult, és a másik füst­marta, nagy kovácstenyerét barátságosan felém nyújtot­ta. Kezeltünk, és már magya­rul folytatta: — Honnan gyünnek? Me­lyik részrül? — A rosztovi láger volt a* utolsó állomás. Hazafelé tar­tunk Somogyba. — Én meg szentül meg voltam győződve — szólt közbe a házigazda —, hogy maguk onnan gyünnek... Pest felől. Kiderült, hogy a barija em­ber nemrég tért haza orosz fogságból, éppen ilyen ron­gyosan, éhesen, mint mi. Ko­vács a mestersége. Odakint részt vett a polgárháború­ban ... Megtudtuk azt is, hogy Kecskemét környékén vagyunk. Igen veszélyes he­lyen, a hírhedt Héjjas Iván főfészkében. vMeleg vacsorát, kenyeret, és szalonnát kaptunk. Mind­ezt megköszönve elhagytuk a házat. A kovács rögtön utánunk jött — Nem akartam beszélni ott bent az asszonyok előtt — mondta suttogva —, de tudom, ti elvtársak vagytok. A határ felé tartotok, ugye? — Igen — válaszoltam mindert gondolkodás nélkül. — Akkor csak erre tartsa­tok! — mutogatott' a sötét- ber. — Erre végig a vasúti töltés mellett, egyre csak a vasút mellett, be az erdősáv­ba. Azon túl elértek egy fa­lut, gazdag község. Azt ke­rüljétek ki... Még igen-igen messze vagytok ám, azt tud­játok. — Óvatosak legyetek! — szólt utánunk a kovács fél­tő, meleg hangon, majd el­tűnt a sötétben. * * * Az élelem, a jó szó, a ka­bát, mindez nagyon jólesett nekünk. Erőt, önbizalmat ön­tött belénk, azt, amire a leg­nagyobb szükségünk volt. Elértük az erdőt. Behúzód­tunk a sűrűbe a fák oltalma alá. Este szereztünk ismét élel­met, és éjszaka folytattuk utunkat. Gálosi mint iskolá­zott ember értette a csillagok állását. így térképünk a csil­lagos ég volt. A jugoszláv határ felé tar­tottunk. / Amint virradni kezdett, ki­szemeltük magunknak a leg­magasabb rozstáblát, s a harmatos rozsszálakat félre- hajtogatva, óvatosan belép­deltünk a tábla közepébe. Utánunk, ahogy kelt a nap, szépein felhajtogatta a rozs­szálakat A nap segített el­tüntetni minden nyomot Mintha valaki az égből ejtett volna minket a rozstábla kö­zepébe. Teljesen biztonság­ban éreztük magunkat. El­fogyasztottuk a kis elemó­zsiát, majd a harmatos, friss rozsban hanyattvágódtumk. Felettünk a kék ég, a mada­rak, és állítólag a jó isten. V alami neszt hallottunk. Feltérdeltem, és ki­kémleltem a rozsból. — Te, itt lent a völgyben lovak legel­nek — suttogtam Gálosi felé. — Ejnye, erről jut eszembe egy történet. — Mesélj — nyújtózkodott nagyot ásítva Gálosi. — Me­sélj, te sok jóit tudszl Visszaíeküdtem, belebá­multam az azúrkék messze­ségbe. — Még háború előtt tör­tént. Egy hozzánk közel eső majorban. Az uradalom mö­götti tarlón, Jent a völgyben legeltek az igásüovak. Fent a dombon a nagy kazal zabos­bükköny az1uraság parádés lovai részére volt fenntartva. Az igáslovak gyakran ráéhez­tek erre az ízes eledelre, és fájó kívánság izzót a sze­mükben, amint fel-felnéztek a dús kazalra. De nem mer­tek közeledni a takarmány felé, mert ott állt az ember ostorral, kutyával. — Egy alkalommal, mikor a kopár tarlón sínylődő lo­vakat nézegettem, az egyik magycisonitú pejló felvetette a fejét, a kazal felé bámult, ós majd egyre szaporábban lassan, határozott léptekkel, szedve lábait elindult a szé­na felé. Az ember kiabált, ostorával fenyegette a lovat, a kutyát uszította rá. A bun- dás nekiugrott, a ló szügyé- be harapott. Már az ember is ott volt, ütötte a lovat. De a nagycsontű pejló szinte nem érezte a harapást, sem az ütések záporát, mint a rü- het lerázta magáról a ku­tyát, elhagyta az embert, és vágtatott a kazal felé. Az alkonyodó nap bíborfénye ott ragyogott a lobogó söré­nyén, mint felkelő parasztok kaszáján a vér. A kutya le­tiporva szűkölt. Az ember meghökkenve bámult az ál­lat után, mely már ‘elérte a kazlat. Az ütésektől felvér­zett szájával nagyot harapott a szénába, és fejét felszegte,, büszkén, szinte győztesen rágta a takarmányt. Rágta, ette az ízes zabosbükkcnyt, s mintha ezt mondta volna: »Én szántottam, én vetettem, az én verejtékemből termett, jussom van hozzá ...« — A völgyből az igáslovak irigy­kedve, félénken néztek fglra. A domb másik oldaláról a tehéncsorda keserű, kopár tarlót rágva, gyáván bődülve bámulta a lovat... — De ejnye, te már alszol?! Húzod a seamárbőrt? Ejnye... N emsokára én is elnyúj­tózkodtam, és csakha­mar elnyomott az álom. Dél felé járt, amikor fölébredtem. Tüzelt a nap. Gálosi már éb­ren volt Ingével törölgette magáról a verejtéket. — Süt ám! örült meleg van. — És semmi árnyék. A hátam tiszta pecsenye már. — Feküdj a hasadra. — Te, Pali, nagy baj van — mondta kínosra torzult ábrázattal. — Micsoda baj? — kér­deztem meglepődve. — A ,víz... Vizünk nincs. Erről megfeledkeztünk. Ször­nyen szomjazom. Én is szomjas voltam. De eddig nem éreztem. Most en­gem is egyre jobban gyötört a szomjúság. De azért azt mondtam Gálos inak: — Oda se neki, kibírjuk estig! Ne gondolj rá, ennyi az egész. Lángoló hévvel tűzött a nap. Árnyék nem volt. For­golódtunk, levetettük az in­get, a fejünkre tettük, majd ismét felhúztuk. Izzadtunk, égtünk. Aludni tovább nem bírtunk. Kétféle kín: a szom­júság és a hőség gyötört ben­nünket. Gálosi kínjában már a zöld füvet rágta. Már-már majdnem sírt. Soha nem hit­tem volna, hogy egy ilyen erős fiatalembert a szomjú­ság és a forróság így le tud venni a lábáról. — Nem bírom. Lesz, ami lesz. Vizet! — kiáltotta ma­gából kikelve, és felugrott, hogy elrohanjon. Én is fel­ugrottam, átfogtam, és visz- szíjhúztam a földre. — Hol az eszed, te, te.'.. Háromszor vesztem össze és békültem ki Gálosival, míg végre megnyugodott. Mire feljött a nap, eljutot­tunk a Szeged alatti mocsa­rakhoz, a rég áhított határ­Barőtommal, gger Je­nővel három hónappal ez­előtt találkoztam utoljára. Kiteregetett papírlapok fölé hajolva ült a presszóban. — Mivel foglalatoskodsz? — kérdeztem tőle, — Nősüléssel. — Aha! Es ezek a papírok micsodák? — Tesztek. — Ha lennél szivéé egy k*- at&t világosabban... — Ülj le, kérj nekem még egy kávét, természetesen ko­nyakkal! S én részletesen el­magyarázok mindent... Azt te is tudod, hogy már elmúl­tam negyven, itt az ideje, hogy megnősüljek. Igenám, de k&t vegyek feleségül? N6- ismeróseim közül többen ie számításba jöhetnek. Melyi­ket válasszam kázülük? — ilyenkor, kölcsön*i döntőbb... — Vi mi itTiWi é Ugyan már! Micsoda szemléleti Szubjektív m már m « yondos számvetés léma megközelíthetetlen? A női lélek rejtelmei, birátocs- kám, kifürkészhetetlenek!... A párválasztásban is csak az objektív módszereknek van jövőjük. Ezek közül is a leg­korszerűbb a tesztkészítés. Ismered a lapok »Vegyem vagy ne vegyem?« rovatát, amelyikben autókról, rádiók­ról, borokról, teasütemények­ről és a legkülönbözőbb áru­cikkekről szakemberek által készített ismertetők nyújta­nak támpontot a tájékozatlan olvasónak ahhoz, hogy mit érdemes megvenni, mit nem. Hát ilyen listát készítettem magamnak nőismerőseimről a barátaimmal. Barátaim ki­váló szakemberek: mindhár­ma* háromszor nősültek már. íme, aa általuk elkészített tesztlapok. Olvasd csőid KIKINDAI EMESE. A legújabb típus. Áramvo­nalas karosszéria, kitűnő fu­tóművek. Tartozékai: két kő­iéi kereső isiig át) egy keresztapa Nyugaton. Hátránya, hogy üzemeltetési költsége túl magas. Százon kb. húszezret fogyaszt. (Már­mint száz nap alatt húszezer forintot.) Minősítése: jó. ZSOMBOLYAI ZSUZSIKA 1948-as évjárat> szolid, de nagyon tetszetős kivitel. Tar­tozékai: kitüntetéses diploma, főbérleti lakás, jó állás, új Wartburg, áldozatkész rokon­ság. Üzemeltetése rendkívül gazdaságos, személye* fo­gyasztóén rendkívül alacsony. Nagyon beosztó; takarékot. Minősítése: kiváló. TEMER INI ESZTER Egy kissé divatjamúlt aput, * negyvenes évek elsó felé­ből. Tartozékai: egy osztály­vezetői állás és egy eltartásra szoruló szülő. Igénytelen, üzemeltetése stem tál köttet y*s­Minősttéve: közepe*. PANOSOV AI MATILD A harmincas évek középé­put. Erősen kopott karosszé­ria, lestrapált futóművek, a motorikus szerkezet is na­gyon elhasználódott. Hamar "b egerjed, sűrűn kirobban. Tartozékai: három eltartandó idős nagynéni és három kis­korú gyermek az előző házas­ságokból. Üzemeltetése nem kifizetődő: sokat fogyaszt, valósággal falja az üzem­anyagot. (Kilencven kiló — ruha nélkül!) Minősítése: gyenge. — Ezek után nem lesz ne­héz eldöntenem! — mondta Ezer Jenő sugárzó arccal. — Látod, milyen jó, ha minden dolgában tudományos alapos­sággal jár el az emberi Ex a találkozás azért jutott most eszembe, mert a mai postámban egy nyomta­tott értesítést kaptam arról, hogy szombaton délelőtt 11 órakor tartja esküvőjét a SÍI. számú házasságkőtőteremben Szer Jenő ét Pancsovai MO­HUL... Ügy látszik, nemcsak a női lélek rejtelmei küsmerhetet- StWványí Boán* SOMOGYI boa. A PBW békanyflat sá» zen innét a börtönök, a gya­lázatok, a halálos veszedel­mek földje: Horthy-Magyar- ország terült el, a vízen túl a vonzó és számunkra még ismeretlen föld: Jugoszlávia. A párás szürkületben néze­gettük, kémleltük a tájat Álmélkodásunkból nótászó riasztott fel: »Horthy-baka a legelső a világon .. .« A dal mindössze pár szás lépésnyire hallatszott. — Hallod? — Hallom. — Gyerünk más irányba, mert ha tovább erre tartunk, belefutunk a katonák ölelő karjaiba. — Ej, de megörülnének — mosolyogott fanyarul Gálosi. A homokos, puha parton lassan, óvatosan elindultunk visszafelé. Többször hátranéztünk, de semmi gyanúsat nem láttunk, nem hallottunk, csak a hajla­dozó füzek, a sudár nyárfák susogtak. A katonanóta jó darabig elkísért bennünket. Amikor már nem hallatszott a dal, nekivágtunk a mocsár­nak. A felriasztott békák va­lóságos csatazajt csaptak, a vadkacsák ijedt káricálással reppentek fel. A víz nem volt hideg, csak friss. A fenék süppedt alattunk, néhol ágyékig merültünk. Ilyenkor nagy üggyel-bajjal cipeltük magunkat tovább. Az előt­tünk ágáló • zöld folyondárt, sást félrekotortuk, és halkan, csobogva igyekeztünk a túlsó part felé. Elértük a partot. Gálosi örömében földhöz vágta kajla kalapját — Sikerült! — sóhajtott boldogan. — Most már nem vagyunk rabok, hanem emig­ránsok. n z egyik nyárfa tövében, melyet dús fű és nád övezett, lehevered- tünk. Boldogan néz­tünk egymásra. Az alig 25 éves Gálosit valóság­gal megvénltette az egyévi börtön, a szökés, az út Üde barna arca beesett borostás, sápadt volt Az álmosság és s fáradtság sötét árkot vájt a szeme alá. Szénfekete izé­mé véreres, gesztenyeszínű haja csapzotfan, porosán az arcába hullt. Én is hasonló lehettem hozzá, mert Gálosi sajnálkozva megjegyezte: — Pajtikám, ez a szörnyű esztendő tíz évet elvett az életedbőL De most nem sokat törőd­tünk ezzel, .örültünk, boldo­gok voltunk. Elhagytuk hazánk földjét ahol üldözött, megvetett ra­bok voltunk... Mély sóhajo­kat fújtunk a szürkületi ég alá, melyeket a feltámadott pajkos szellő összehangolt a nádak zizzenésével. De ezt a szép reggeli hangversenyt nem élvezhettük sokáig. Ahogy egy kissé megszáradt rajtunk a ruha, feltápászkod- tunk, és mentünk tovább. Felérve a kapaszkodóra, széles országútra jutottunk, s ahogy körülnéztünk, egy jó kőhajításnyira az országút melletti dombosabb részen, két termetes szerb határőrt pillantottunk meg Az őrök szuronyt* fegyverén játéko­san vibrált a napfény. Én, hogy jelezzem ijedtségemet, az út menti szederfa lehajló ágát megmarkoltam és ráz­ni kezdtem. A szép, nagysze­mű, hamvas szeder bőven hullott a gyepre. Gálosi né­hányat a szájába hajított. Én is ezt tettem. Közben fél­szemmel a határőröket fi­gyeltük, nem közelednek-e. Nem szerettünk volna ve­lük találkozni, mert ki tud­ja... De úgy látszik az őrök is kedvet kaptak a szedrezésre. Amíg a két katona nagy buz­galommal rázta a fát, szede­gette a szedret, mi beiszkol­tunk $ nem messze levő rozs­ba, és onnét. le a dűlőútra. Most már nem látszottak a katonák, nem éreztük há­tunkba szúró tekintetüket, a fáradtságot ion éreztük, gyorsan szedtük a lábunkat As odalátsxó fakóvörös templomtorony irányában igyekeztünk, hogy minél messzebb kerüljünk a ha­tártól. Másnap reggél minden haj nélkül elértük Szabadka hb­ttafA i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom