Somogyi Néplap, 1971. szeptember (27. évfolyam, 204-229. szám)
1971-09-26 / 226. szám
ITALO CALV1N0: AZ ETHORDO NYELVMŰVELÉS Amit nekik is „tudnia“ illenék? A leemrartiatőságl ez az olyannyira örömteli, boldogító tulajdonsága ennek a kerek és lapos •ténynek. Amikor az ember lecsavarja a födelét... már e mozdulatra összefut szájában a nyál; kivált, ha nem tudni, mi van benne, merthogy reggelente az asszony rakja bele az aznapi ebédet. Aztán ha már lent a fedő, előtűnik az összenyomott étel; lencsefőzelék egy kis hurkával, vagy keménytojás céklával, esetleg kukoricamáié szárított tőkehallal; mindez szépen elrendezve a kerek felületen — olyan szépen, akár térképen a szárazföld, s a tengerek, és ha kevés is, azt az érzést kelti, mintha tömény volna s laktató. Amióta Marcovaldo segédmunkás délben nem jár haza, hanem éthordóból eszi az ebédet, minek utána lecsavarta a fedőt, s mohón beszippantotta az étel illatát, előszedi a zsebkendőbe bu- gyolált evőeszközt, melyet ott tart mindig a hátsó zsebében. Mindenekelőtt néhányszor beletúr villájával az ételbe, hogy kissé felfrissítse, felpúpozza, egyszóval olyan halmazállapotba hozza, mintha épp most tálalták volna; hisz annyi órán át volt összepréselve!... Egészen tömbszerű lett, megmerevedett Ekkor aztán egyszeriben kitűnik, hogy bizony kevés. »Jó lesz lassan enni« — gondolja Marcovaldo, de máris kapkodja be az első falatokat, farkasétvággyal, sebesen. Elszomorítóak ezek az első falatok; ilyenkor elcsüggeszti az embert a hideg ebéd sivársága. De aztán máris jön a boldogság: lassaként e szokatlan színhelyre áttéve is meghitten ismerszik föl az otthoni ebéd minden íze, illata. L eül egy utcai padra, közel a munkahelyéhez; minthogy messze lakik, s ha délben haza menne, sok időt veszítene, no meg a lyukak is megszaporodnának a hetijegyén. Így hát az e célra vett éthordóban elhozza magával az ebédet, s kinn eszik, az után, miközben elnézi a járókelőket; aztán iszik egyet az utcai csapból. Ha épp ősz van, lehetőleg olyan padot választ, ahová Süt egy kis napocska; a fákról hullongó fényes, rozsdavörös levelek helyettesítik az asztalkendőt; a kolbászhéj a kóbor kutyáké (egyhamar a barátja valamennyi), a morzsákat meg a verebek csipegetik fel, amikor épp senki sem jár arra. »Vajon miért, hogy itt oly örömmel fedezem fel a feleségem főztjének ízeit, míg ha otthon ebédelek, a sok sírás, veszekedés meg szemrehányás közepette azt se tudom, mit eszek?« — gondolja Marcovaldo. Majd meg rádöbben: »Most látom csak! Hiszen ez a tegnapi vacsorából maradt!« S már újra kedvetlen. Történt pedig egyszer, hogy Marcovaldo felesége — miért, miért nem, biztos a gazdaságosság okából — nagyobb tétel kolbászt vásárolt. Három este egymás után kolbász és sárgarépa-főzelék volt vacsorára. • Délben a kolbász meg a sárgarépa-főzelék ott lapult az éthordóban; hidegen, zsírosán. Feledékeny lévén, Marcovaldo újra meg újra kíváncsian, ínyenc módjára csavarta le a fedőt (mindig elfelejtette, mit vacsorázott előző este), s így nap nap után, ugyanaz a csalódás érte. A negyedik napon beletúrt villájával az ételbe, még egyszer megszagolta, majd felállt a pádról, s a nyitott éthordót maga elé tartva szórakozottan elindult az úton. A járókelők csak nézték: egyik kezében villa, a másikban sárgarépa-főzelékkel teli edény, úgy sétál; s mintha nem tudná magát rászánni, hogy belekóstoljon. Valamelyik ablakból leszólt egy kisfiú: — Hé, te ember! Marcovaldo fölnézett. A gyerek egy előkelő villa földszinti ablakában könyökölt, s előtte, a párkányon tányér fehérlett. — Hé, te ember! Mit eszel? — Sárgarépa-főzeléket kolbásszal. Amikor 1963 decemberében átvette az irodalmi No- bel-díjat a Svéd Akadémián, a következő gondolatokkal fejezte be rövid beszédét: »Ezen az egyre szűkebb világon egymásra vagyunk utalva. Meg kell keresnünk az embert, bárhol legyen. Amikor a Tfiébába vivő úton Oidipusz találkozott a Szfinxszel, s az feladta neki a rejtvényt, Oidipusz azt válaszolta: az ember. És ez az egyszerű szó elpusztította a szörnyet... Sok szörny van, melyet meg kell semmisítenünk. Jegyezzük meg hát Oidipusz feleletét!« Ami a görög költőt illeti, ő mindig ezzel a szóval próbált felelni az elmúlt ötven évben azokra a kérdésekre, amelyeket egyéni sorsa és népe történelme tett fel neki; és talán azért olyan sötét költői világa, mert néhányszor tapasztalnia kellett, hogy egy-egy szörny nem pusztul el a válasz hallattán. Szmirnában született, és szüntelenül vágyott vissza a kisázsiai szülőföldjére, ahonnan el kellett költöznie a családnak 1914-ben, apja hazafias tevékenysége miatt. Mikor aztán 1922-ben a törökök felgyújtották a várost és a görög lakosságot kitelepítették, úgy érezte, örökre a — Jó dolgod van! — Hát... — Képzeld csak: nekem rántott velőt kell ennem! Marcovaldo belenézett a párkányon levő tányérba. Gyönyörű darab rántott velő volt: kerekded, puha, omla- tag, mint egy felhőgomoly. Marcovaldo kitágult orr- cimpával szívta be az illatát. — Miért? Tán nem szereted a velőt?... — kérdezte. — Nem szeretem. Azért is zártak ide, mert nem akarom megenni. Kidobom az ablakon! — Hát a főtt kolbászt szereted-e? — Szeretem! Olyan, mint egy vízisikló... Mi sosem eszünk ilyet... — Nos, akkor add a tányérodat, neked adom az enyémet. — Éljen! — A gyerek boldog volt. Leadta Marcovaldomak a díszes majolikatányért, s hozzá az ezüstvillát, Marcovaldo meg fölnyújtotta az éthordót s pléhvilláját. Mindketten nekiláttak. A gyerek az ablakpárkányra könyökölve, Marcovaldo pedig vele szemben egy pádon. lángok martalékává lettek a visszatérés dédelgetett álmai. Az Égei-tenger túlsó partja^ lassanként szimbólummá nőtt a költő lelkében, míg végül úgy érezte, hogy népével együtt örökös bolyongásra ítélt újkori Odüsszeusz; körülöttük a múlt romjai, kopár, vigasztalan táj, »felejtő emberek«. A gyökértelenség érzetét felfokozta benne az 1926-ban kezdett diplomáciai szolgálat is, amely mindig más országba szólította. Költészete, mely »tanulmány a kettéhasadt világról«, igaz emberi értékek őrzője és hirdetője; és az a Jorgosz Szeferisz, akinek művében olyan nagy erővel visszhangzik ez a szó: »fájdalom«, írta öregember a fo- lyónál című versében: Egyszer csak a gyerek háta mögött feltűnt egy kisasz- szomy. — Uramisten! Fiatal úr! Mit eszik? — Kolbászt! — És ki adta ezt magának? — Az a bácsi! — mutatott Marcovaldora a gyerek és az abbahagyva az önfeledt maj- szolást, megállt szájában a falat. — Dobja el! Mit hallok?! Dobja el rögtön! — De hisz olyan jó... — És hol a tányérja? Meg a villája? — A bácsinál... — rebeg- te a kisfiú, s megint Marco- valdóra mutatott, aki a levegőben tartotta a villát. A nő elkezdett ordibálni: — Tolvaj! Tolvaj! Fogják meg! Tolvaj!... M arcovaldo felállt, még egyszer rásandított a velőmaradékra, aztán odalépett az ablakhoz. Fölrakta a tányért s a villát a párkányra, megvető pillantást vetett a nevelőnőre, majd hátat fordított. Hallotta az éthordó csörömpölését, amint ott gurult mögötte a járdán; hallotta a gyerek bömbölését, meg azt is, ahogy durván becsapták az ablakot. Lehajolt, s fölszedte az éthordót. Egy kissé behorpadt; már nem lehetett jól rácsa- vami a fedelét. Fogta az egészet és elindult vissza a gyárba. »ha a fájdalom emberi, embernek nem csupán fájni születtünk« A nemzeti sorskérdések, a fasizmus, a polgárháború, Ciprus szabadságküzdelme ihlették nagy kompozícióit (Mithisztorima; Asziné királya; Kihli; Ciprus, ahol jósoltak nekem), amelyek az európai modem költészet kimagasló alkotásai. »A bolyongás és nosztalgia költőjé«-nek — aki bárhová ment, magával vitte, magában hordozta hazáját, »mint egy sebet« — életútja 1971. szeptember 20-án véget ért. Művei azonban tovább őrzik az újra és újra felszakadó eleven sebet: Görögországot. Papp Árpád Még az iskolát járt magyar emberek egy része se igen tartja számon utóbb, hogy a mi nyelvünkben a főnévi igenévnek — latin műszóval infinitivusnak — csodálatosképpen kétféle típusa is van. Az egyik, az alapforma pusztán -ni végű; ez nem utal meghatározott nyelvtani személyre: tudni, kérni, törődni. A másik ezenfölül személyragot is kap, s pontosan az egyes, illetőleg a többes szám első, második vagy harmadik nyelvtani személyre vonatkoztatja az igenév kifejezte folyamatot: (nekem) tudnom, (neked) tudnod, (neki) tudnia; (nekünk) tudnunk, (nektek) tudnotok, (nekik) tudniuk — vagy kissé régiesen, irodal- miasan: tudniok. Az utóbbi alaksorral pedig mi sok más nyelvnél tömörebben kifejezhetjük mondanivalónkat: a tudnia kell kifejezés például azt is jelzi, hogy az egyes szám 3. személynek kell tudni valamit, így hát az őneki szót akár el is hagyhatjuk mellőle. A tudni kell szerkezet pedig épp a személyrag hiányával utal arra, hogy általános folyamatról van szó: azaz mindenkinek tudnia kell ezt vagy azt. De ha más eszközzel úgyis megmondjuk, hogy melyik nyelvtani személy cselekvéséről szólunk, akkor ugyancsak megfelelhet ez az általános forma: »Neki is tudni (de ez sem rossz: tudnia) kell erről!« Aki bármelyik szomszéd nép nyelvét — vagy akár a távolabb használt angolt, spanyolt — ismeri, az tudhatja, ezek nyelvtani rendszerében csak az első (az általános) változat megfelelője él. Sőt még a rokon finnugor nyelvekben sem alakult ki a mienkhez hasonló személyra- gos sor. (Annál meglepőbb, hogy a spanyollal, olasszal, franciával, románnal rokon portugál nyelvnek szintén van pontos nyelvtani személyre vonatkozó főnévi igeneve.) Az ilyen kivételesen ritka, finom információs eszközök helyes használatára azonban kétszeresen kell ügyelni. Az alábbiakban azért két — tapasztalatom szerint többé- kevésbé gyakori — h i b á - r a és helyesbítésükre szeretném fölhívni a figyelmet. a) Lássuk először az egyszerűbb fajtát! A idei könyvhét táján olvashattuk irodalmi hetilapunkban: »Ha nagy az átfutási idő (a könyvkiadásban), akkor is lennie kellene új kön y- veknek, amelyek épp mostanra futnak át a nyomdán.« Látni való mármost, hogy itt a többes szám 3. személyű rágós alak volna helyes: »akkor is lenniük kellene új könyveknek«. Persze az idézett szerkezet akkor sem válnék hibássá, ha az igenév ragtalan (lenni) alakban maradna, hiszen az új könyveknek részeshatározó úgyis megnevezi, mire vonatkozik. Másik példámat egy — vezető napilapunkban is közzétett — fontos régebbi nyilatkozatból veszem: »a pártoktatásban az eddiginél nagyobb helyet kell kapnia a gazdasági kérdéseknek.« Itt sem kétséges, hogy a kapniuk alak kívánkoznék a szerkezetbe, a kérdéseknek részeshatározóhoz illően; de itt is megfelelne akár az általános igenévi forma: kapni. (Az értekező próza mindamellett szívesen él ilyenkor is a személyragos igenéwel, bár a személyi vonatkozás kétféle — személyragos és részeshatározós — jelzése némi terjengősséget okoz.) Mondanom sem kell, hogy az egyes szám 3. személyű ragnak a többes 3. személyű helyetti alkalmazása a beszélt nyelvben még gyakoribb. A rádió úgynevezett riportalanyainak beszédében naponta több példa is akad rá; így a legutóbb is: »A tsz-eknek mégsem szabad arra gondolnia, hogy.'..« Pedig a mondatban egymással értelmesen összefüggő részeknek ez a nyelvtani »egyeztetése« a gondolkodás szabatosságát is védi, nemcsak az információ egyértelműségét biztosítja. b) Térjünk most a bonyolultabb részletre! A másik vétség akkor fordul elő, ha a kell, lehet, illik, van, szabad, kellemes, tilos, képtelenség típusú személytelen állítmány alanya ként használt — előbbi pontunkban már megismert — főnévi igenéven kívül még egy főnévi igené,vi bővítmény is előfordul, s a fogalmazó hirtelenében nem tudja, melyiket személyragozza. Ilyenkor néha az a hiba, hogy izgalmában mindkettőt személy raggal látja el. pedig csak az alanyt volna szükséges: tehát ami megmondja, hogy éppen m i kell, lehet, szabad stb. Délutáni lapunkban találtam néhány hónapja ezt a példát: »A sportolónak vesztenie is kell tudnia«. Mi az, ami a sportolónak kell? Elsősorban tudnia (vagy tudni) kell neki. A veszteni igenév már csak a hiányolt tudás tárgyát fejezi ki (mit tudnia?): azt pedig ma nemigen szoktuk személyragozni. — Hasonló hibás szerkezetek a beszélt nyelvből: »Nem lehetett rögtön megtanulnom, használnom« (helyesen: megtanulnom a használatát; esetleg: használni); »Hasznos dolog volt beszélniük tudniuk a venlégekkel« (magyarán: beszélni tudniuk). Máskor meg az a baj, hogy a kettő közül nem a személytelen állítmány alanyául, hanem éppen a további, b ő- vítményül használt főnévi igenevet személyragozzák. A legmeglepőbb példa néhány éve, egy művészetkritikai folyóiratunk szerkesztőségi beköszöntőjében fordult elő: »A kritikának mércét kell tudni adnia... a születő új művek értékeléséhez«. A helyes mondat ez lett volna: »A kritikának tudnia (vagy csupán tudni) kell mércét adni...« Más ilyen szerkesztésű mondatok az élőbeszédből: »Az eredményt nincs miért titkolnom akarni« (helyesen: titkolni akarnom; vagy az akarás mozzanatát elhagyva: »... nincs miért titkolnom«); »Még nem szabad a kisfiút magadhoz venned kívánni« (értsd: »...magadhoz venni kívánnod«; utolsó két mondatunkban nem hagyhatjuk el az alanyi szerepű igenév személyragját, mert csak ez jelzi, hogy kinek a cselekvéséről van szó). Befejezésül csak ennyit: ne gondoljuk, hogy az ilyen finom szabályokat a nyelvtanírók vagy épp valamiféle »nyelvcsőszök« találják ki! A nyelvhasználat törvényszerűségeit fokozatosan maguk a nyelvet használó nemzedékek alakítják ki. A nyelvtanírók és a nyelvhelyesség szakértői rendesen csak fölismerik, megállapítják a gondosan .fogalmazók nyelvében érvényesülő értelmes rendet; s persze igyekeznek aztán másokban is tudatosítani és általánossá tenni az elért, legjobb szinten való közlés formáit, irtogatni a zavaró hibákat. De mindezt közérdekből teszik: a jövendő nemzedékek javára, illetőleg a magyar és más nyelvek kutatóinak tanulságára. Dr. Tompa József JORGOSZ SZEFERISZ: UTAZTAM Utaztam, fáradoztam; írtam keveset; és tervezgettem a hazatérést negyven évig. Az ember — minden korban csecsemő — szelíd, miként az állat, és vad, miként az állat. Más mindent elborít a tenger, mint a partot — szavunk visszhangját, öleléseinket. Fordította: Papp Árpád DEVECSERI GÁBOR: Korfui perc Láttam a sziklák közt a juhokat, mind fölfelé mentek. A tengeröböl mellől, mely minekünk szép s nekik is kellemes. Föl a sziklák közötti vályúba, úgy megtöltötték, mint annak a rendje, tulajdonképpen folyó hullámzott abban a vályúban fölfelé, folyam, áradat, juh-özön, juh-mindenség, és mind föl; föl gyönyörűen; föl gyorsan; föl miért? Most fazekakban emlékük pihen. SZŰCS BERNÁT: Őszi fák El Hová mentek, őszi fák, kopáran ? Az ég rátok szakad szürkén Varangy nyom a földhöz. Menjetek csak őszi fák, fényesen. Fölszakad az ég, kéken Zölden szálltok a magasba. Akik földhöz tapadva élnek, holtak. Akik szerelemmel szállnav győznek. SOMOGYI NEPLáP Vasárnap, 1*71. i ÉLET A KÖZÉPKORBAN Békása; Csaba festőművész táblaképe. (Selmeczi Tóth János felvétele) Jorgosz Szeferisz emlékezete A bolyongás és nosztalgia költője
