Somogyi Néplap, 1971. augusztus (27. évfolyam, 179-203. szám)

1971-08-12 / 188. szám

Hozzászólás a Rangon alul című cikkünkhöz Rangjához illően Egy iskolaigazgató véleménye A NAPKÖZI otthonokat tár­sadalmi szükséglet teremtette meg. Épület és tárgyi felszere­lések hiányában azonban a lé­tesülő napközi otthonok a már meglévő iskolákban kaptak he­lyei. Így jöttek létre azok a »súlyos állapotok, melyeknek legfőbb jellemzői az áldatlan elhelyezési viszonyok«, »a dél­előtt osztálytermeknek hasz­nált napközis szobák« stb. Én inkább így mondanám: a dél­után napközis szobáknak hasz­nált tantermek. A fentiekben idézett körül­mények között működő nap­közik a legjobb szándékú, szor­galmas nevelőtestületekkel sem képesek funkcióik maradékta­lan teljesítésére. Otthonnak pedig csak jóindulattal nevez­hetők. A kérdés most már csak az, hogy az ilyen »elvi napközi otthonokban« lehetséges-e ran­gos munkát végezni? A vála­szom határozott igen. Ezt nem­csak a munkáját »rangon alu­linak« érző tanítónő bizony­gatta a cikk írójának, hanem sok napközis nevelő munkájá­val bebizonyította már szak- felügyelőjének, igazgatójának, kollégáinak ■ és a szülőknek egyaránt. A tárgyi feltételeken túl a másik alapvető tényező, és mindenképpen a fontosabb, a meghaátrozó: az ember, a nevelő. A mostoha tárgyi feltételek szerényebb eredmények eléré­sére adnak csak lehetőséget. Súlyos hiba azonban, ha az igazgató, vagy más illetékes elsiklik a szerényebb eredmé­nyek fölött, pedig jóllehet több fáradság, küszködés gyümölcse az, mint más látványos pro­dukció. Meggyőződésem, hogy szakmailag jól felkészült, gyer­meket szerető, a kölcsönös tisz­telet és megbecsülés pedagógi­ai atmoszférájában élő nevelő, illetve az ilyen nevelők közös­sége képes az otthon illúzióját kelteni a gyermekekben, az »elvi napközi« mostoha objek­tív feltételei ellenére. A probléma egyszerűsítve jelenik meg, amikor »csak« a napközis nevelő »rangon aluli- ságáról« beszélünk. Nézetem szerint sokkal többről van szó. A nevelőmunka degradálásá- nak rosszul álcázott formája a napközis tevékenység másod- rangúsítása. Nem tűnik kocká­zatos megállapításnak, hogy a sokat emlegetett nevelésköz­pontúság ellenére ma is okta­táscentrikus az iskolai munka. E szemléletmód erőteljesen érződik az igazgatói, nevelői gyakorlatban. Az utóbbi évek­ben széles körben elterjedt tu­dásszintfelmérés is óhatatlanul hozzájárult az oktatásközpontú szemlélet stabilizálásához. Azt hiszem, erre egy kicsit későn figyeltünk fel! A NEVELTSÉGI szint felmé­rése már komplikáltabb ügy. Kevésbé értünk hozzá! És a napköziben főként a nevelési eredményeknek kell érvénye­sülniük. Tudásszintet több-ke­vesebb megbízhatósággal már tudunk mérni, és elég nagy gyakorisággal mérjük is az is­kolában. Ellenben a neveltsé- gi szint fokát, — egzakt mód­szerek hiányában, vagy azok ismerete híján — nem, vagy csak nagyon ritkán állapítjuk meg. Míg az általános iskolá­ban gyakran alkalmazott mód­ja az információszerzésnek a felmérés, annál gyérebb a nap­köziben, épp a neveltség foka mérhetőségének nehézségei miatt. Következmény: az isko­lai tanító, tanár gyakran ref- lektorozott, exponens személy — ha ez a lámpa esetleg min­dig ugyanabból az irányból villan is, és azonos felületet vi­lágít gyakorta —, a napközis tanító, tanár az érdektelenség homályában marad, mert szá­mára nincs megfelelő lámpa. Az értékelő tevékenység egy­oldalúsága így elvezethet az igaztalan másodrendűsítéshez. A napköziben az információ- szerzés más eszközeihez kell nyúlnunk. (Az iskolában sem lehet abszolutizált az írásbeli felmérés módszere!) Régi és bevált módszer a megfigyelés. Időigényes? Igaz. Mégsem saj­nálhatjuk rá az időt, mert ha igen, akkor a napköziben dol­gozó kollégáinkat kezeljük rangjuk alatt, és velük együtt a szocialista nevelés ügyét degradáljuk. Addig is, amíg az objektív feltételek minőségi változása bekövetkezik, segíteni kell a napköziben dolgozó kartársa­kat. Ez feladata minden igaz­gatónak! A legnagyobb segít­ség talán az lehet ha a körül­ményekre is vetünk egy pil­lantást, amikor a feladatokat megszabjuk. Ne akarjuk a maximumot, mert ahhoz nem tudjuk biztosítani az optimu­mot, de igénytelennek és kö­zömbösnek sem szabad lenni. Ha mértéktartóan tudunk kö­vetelményeket támasztani, és az elvégzett munkát pedagógiai jelentőségének megfelelően ér­tékeljük, akkor nem érzi ma­gát peremembernek a napközis nevelő. HA IGAZ, hogy nem minden igazgató és nevelő becsüli kel­lőképpen a napközis munkát — márpedig igaz, magam is tudok olyan iskolákról, ame­lyekben »sorban megy a nap- közisség« (megegyezéssel éven­te váltják egymást) —, akkor az is igaz, hogy elég tekinté­lyes számban akadnak napkö­zis nevelők, akik lebecsülik sa­ját munkájukat, sőt hirdetik, hogy sokkal jobb a napközi­ben, »nincs akkora felelősség«. Mind az előbbiek, mind az utóbbiak nézeteikkel, magatar­tásukkal súlyosan ártanak a napközi tekintélyének, rontják a napközis nevelőmunka társa­dalmi megbecsültségének fo­kát. Nem oszthatjuk nézetüket, küzdj ünk ellene, s ily módon emeljük a napközi intézmé­nyét, a benne dolgozó embe­rekkel együtt, a társadalmi megbecsültség jelenleginél ma­gasabb fokára. Várnai Rudolf Tahits Gyula: Tanú lmány kötetemről Könyvem címe — Egy kert­re emlékezve — jelképcs, de ez a kert mégis nekem való­ság, mert hiszen ezekben a tanulmányaimban az irodalom és a művészet kertjéről beszé­lek. Arról a tájról és a*rról a szellemi világról, amelynek földjét és útjait — »Művek és mesterek között« — immár több mint negyven éve já­rom és művelem. Ha pedig könyvem első fejezetét né­zem, az »Emlékezés vagy iro­dalom« ciklus sorait, akkor bátran mondhatom, hogy ez a kert egyidős velem. Hiszen ezek a sorok szülőföldemnek, Somogynak, gyermékfejjel megseitett valóságát és szel­lemi légkörét idézik. Az első élő mestert, Rippl-Rónait, az irodalomba indító pécsi egye­temi éveket és barátokat, azo­kat a hazai és külföldi költő­ket, Babitsot és Francis Jam- mesot, akik személyesen vagy írott soraikkal is világosabbá Dámvad — vörösrézből Váradi Sándor szobrászművész »Dámvad« szobrot mintáz Százados úti műtermében. A vörösréz lemezből készülő nagy­méretű alkotást a budapesti vadászati világkiállításon mutat­ják majd be. Jenővel kedden beszélget­tünk a metrón. Hónapok óta nem találkoztunk, s most nagy érdeklődéssel figyeltem előadását Pirikéről. Régi tapasztalatom: ha egy agglegény szerelmes lesz, ab­ból semmi jó nem születik. Nos, ahogyan Jenő előadta a legutóbbi kilencven nap történetét, láttam: barátom elvesztette a lába alól a ta­lajt, amelyen eleddig oltJ biz­tosan tanyázott, felszerelkez­ve az agglegénység minden tartózkodásával, kétkedésével, komótos magányával. — Tudod — mesélte —, va­sárnap volt, s én a kedvenc szórakozásomnak hódoltam. Metróztam. A Deák tértől a Fehér útig. Oda-vissza, oda- vissza. Már a harmadik for­dulónál tartottam, s éppen azon gondolkodtam, hoay ki­szállok, és a Jégbüfében eszem egy Stefániát, amikor az Astoriánál a második ko­csi első ajtaiában megjelent ö. S leült velem szemben. — Piriké szép volt és tar­tózkodó. Lábait szemérmesen keresztbe rakta, s nagy sze­meivel rám pillantott. Ha jól emlékszem, a balt rendszere­sen becsukta, és felnyitotta. Te most azt gondolod, hogy kacsintott. Öh, nem! Mikor ugyanis hosszú, udvarias is­merkedés után karon fogott, Vasárnap a meírón s az Emkénél kiszálltunk, el­magyarázta, hogy valami csú­nya porszem mehetett a sze­mébe, attól pislogott. — A Körúton a. Nyugati fe­lé sétáltunk. Sütött a nap, s engem valami ismeretlen for­róság öntött el. Tudtam, érez­tem: csak Piriké lehet az, aki a magányomat feloldja, akit talán még a lakásomban is meg tudnék szokniA No­vemberi 7. téren elbúcsúzott tőlem, mondván: ebédre hi­vatalos a nagynéniéhez, aki egykor nevelte őt. Egyébként vidéken lakik, csak vasárna­ponként jön fel Pestre meg­látogatni a nagynénit. — A következő találkozá­sunkról faggattam türelmetle­nül, de ő lágyan megérintet­te az orrom, egy kicsit meg is csavarta, s így válaszolt: »■Azt bízzuk a véletlenre, Je­nőke! Egyébként jövő vasár­nap ismét a metrón leszek.-» — Alig vártam a hét vé­gét. Vasárnap reggel nyolc­kor már a második .kocsiban a Fehér út felé tartottam. Alig fordultunk vagy tizet, mikor felszállt ismét az első ajtón, Piriké. Ha lehet, ez­úttal még csinosabb, még tar­tózkodóbb volt. A nyakamba borult, összevissza csókolt, s rám parancsolt, hogy azonnal szálljunk ki. Kéz a kézben baktattunk a November 7. tér felé, s ekkor Piriké így szólt hozzám: »Jöjjön, Jenőke, a néni magát is meghívta ebéd­re!» — Családi körben, meleg hangulatban költöttük el az ebédet, amelyet száz forinttal honoráltam. Szegény nyugdí­jas nénitől nem fogadhatok el ilyen nagy áldozatot. Ebéd után a volt apáca bibliai idé­zeteket olvasott fel, én pedig jóízűen szundítottam. Piriké Fülig Jimmiről szónokolt. — Ettől kezdve minden va­sárnap találkoztunk a met­rón, s mentünk a nénikéjé­hez. — Mit kendőzzem el a dol­got? — pirult el Jenő. — Be­leszerettem Pirikébe. Vettem neki aranygyűrűt, aranylán­cot, arany fülbevalót. Most elgondolhatod, hogy milyen boldog vagyok: vége az egye­düllétnek, van már, kivel megosszam vasárnapjaim ed­dig unalmas óráit. — Nagyon örülök, öregem — szóltam közbe. Ekkor éppen az Astoriához értünk, kinyílt a metró ajta­ja, s Jenő arcán hirtelen az aggodalom jelei mutatkoztak. — Odanézz! — bökött egy csinos nő felé. — Ott van, Piriké. De hogy kerül ide? Hiszen ma kedd van! Hátrafordultam, és meg­láttam Pirikét. Épp leült egy férfival szemben, keresztbe vetette a lábát, s bal szemé­vel hunyorgott; majd az Em­kénél felállt, s karon fogta a férfit. / A mozgólépcsőn mögéjük lopóztunk. — Csúnya kis porszem me­hetett a szemembe — mondta Piriké az ismeretlen férfi­nak. — Nehogy azt gondolja, hogy kacsintgattam. Tudja, a nagynéném itt lakik Pesten, s én keddenként vidékről fel­jövök meglátogatni. Az Emke aluljáróban el­tűntek a szemünk elől. Jenő búsan, nézett rám: — Látod, ez az én formám! Egyszer utazom hétköznap a metrón! Horváth István és szebbé tették ifjúságomat. Aki soraimat követve végig­sétál tanulmánykötetem fej e- zetein, az nemcsak útjait és tervezését, színeit, és a vers­ről, képről vallott gondolatai­mat és érzéseimet ismeri meg, hanem talán az életemet is. Nem a személyi adatokat, év­számokat és környezetet — bár erről is megemlékezem —, hanem inkább egy életstílus­ra lel. Annál inkább is. mert én a költészetet és a művésze­tet egy ilyen, az életet rs mű­vet kölcsönösen teremtő erő­nek tekintem. Valahogy így válogattam és íev állítom ösz- sze könyvem írásait is. Mint­ha egy verseskötetet tervez­tem volna ... lev Csokonai és Berzsenyi művéből »A ma­gyar poézis m^netolét« válo­gattam és így idézem napjaink költészetére víve át... Az iro­dalom történetileg érdekes új Csokonai-arcképről írt sorai­mat, melyet a múzeum kép­tárában találtam — és a Ba­jomi Helikon literátus körérő' és életéről írt fejezetet is ilyennek tekintem. A Kaleva­la és Vikár Béla idézése ne­kem teljesebbé tette azt a lég­kört, amelyből magam, is so­kat tanultam... Egry József és Kassák Lajos művében — úgy, ahogy hosszú évek és ba­rátság során megismertem uüet — az alkotást es az alko­tókat emberközelből, szemlél­ve igyekeztem nem szabályos esszék formájában ábrázolni, és így másoknak mintegy -élet­telj esebben bemutatni. Ezzel a módszerrel szándékoztam több írásomban közelebb jut­ni a lényegeshez és így adni tovább azt. Kortársaim közül Jékelyt, Martin Ferencet, Vas Istvánt, Várkonyit és Weöres Sándort, a halott Forgács Antalt és Safáry Lászlut és műveiket, idézve néha talán ez a lírai én ki is cseng a soraim közül. De ezt csak természetesnek talá­lom, hiszen legtöbb esetben vagy az »ecset poétáiról«, vagy költőkről lévén szí, ma­gáról a versírásról szólok. Ar­ról, amelyet magam is műve­lek ... Így jutottam el köny­vem »Lírai jegyzetek a mű­helyről« című fejezetéhez, amelyben a versírásról az évek hosszú során följegyzett vallomásaimat gyűjtöttem ösz- sze... (A Kőnyvvilág augusztusi számi­ból.) Levél egy nagyapóhoz Kedves Nagyapó! Teljesen igaza volt a múlt­kor. Az a fiatalember, aki betért az üzletbe, hogy va­csorát vegyen magának, nem érdemelte meg a gúnyos megjegyzéseket. Hogy hosszú haja volt? Rikító inge, meg farmernadrágja? De tiszta volt és gondozott! Nagyapó nem is tudta megállni és le­intette a csúfolódókat: — A fiatalokat a tetteikből kell megítélni és nem a kül­sőségekből. És hogy mennyire igaza volt, mutatja az is: a fiú becsületes, jól dolgozó mun­kás. Két éve, érettségi után a villamossági gyárba ment dol­gozni. Nagyapó kipirult arccal sietett ki az üzletből, miután a fiút védelmébe vette, s emiatt néhány ott-tartózkodó ártetlen emberrel hangos vi­tába keveredett. Csillogott a szeme, mert a kiállása az igazság mellett 72 éves kora ellenére is megfiatalította. Kedves Nagyapó, rokonszen­vesnek és megbecsülendőnek találtam a viselkedését és idős nemzedékének azt az életböl­csességét, amellyel lélekben, megértésben közel jutnak unokáikhoz, a mai fiatalok­hoz. Nálunk is megvan a nemze­dékek természetes váltakozá­sa, amely az élet, a társada­lom fejlődését szolgálja az új íelenségek létrehozásával. Mint minden újnak a keletke­zése, generációs változások is bizonyos megrázkódtatások­kal járnak. ■ Az ifjúság magával hozza friss lendületű alkotókedvét, minden ósdi megmerevedés elleni lázadását. A felnőttek teljes testi és szellemi érettsé­gük birtokában, élettapaszta­latokkal rendelkezve, nagy kedvvel, az életpálya biztos sínéin haladva tudnak alkot­ni." A tevékenykedő idős em­berek egy élet tanulságaival, mondhatnám megértő bölcses­séggel rendelkeznek. Feltűnő náluk a segítőkészség, a ta­pasztalatok sfcíves átadása az utánuk jövő nemzedékeknek. Szinte látom, ahogy Nagy­apó idáig érve a levél olva­sásában, bólogat, levett szem­üvegét mutató- és hüvelykuj­ja között tartva elgondolko­dik, s félhangosan mormol­ja: — Ez mind szép ... De hol vannak a rossz emberi tulaj­donságok, melyeket elég gyakran látok magam körül? És hogy lehetne ezeket meg­javítani, mint egy meghibáso­dott gépet? Negyvenöt évig dolgoztam a gépek között és az emberek között... Azokat a negatív jelenségeket hozom fel most az ifjúság életéből, melyeket együtt is láttunk. A fiatal fák kitördelése, virágok kirángatása, különösen a szombat esti szórakozás után, ráadásul ittasan ... Semmibe veszik a felnőttek tanácsait. Türelmetlenség, társadalmi, gazdasági fejlődésünk menete iránt, gondoljunk csak a fi­zikai munkához való viszo­nyukra. Jól emlékszem Nagy­apónak a véleményére: »A türelmetlenség jogos, ha tet­tekre indítja a fiatalokat, előbbrevivő erőfeszítésekre és jogtalan, ha üres követe­lés!« És a felnőttek nemze­déke? Szomorúan kell lát­nunk a közösségellenes maga­tartás jeleit: az anyagiassá­got, a jogtalan nyerészkedés­re törekvést, az isZákosságot. Az idős nemzedék sok tagjá­nál pedig megtalálhatjuk a gondolkodás megmerevedését, különösen a többi generáció­val szemben. Érzékenység, gyanakvás, az ifjúság vagy a felnőttek részéről vélt lebe­csülés, a háttérbeszorítottság, a fölöslegesség érzésének el­hatalmasodása: mind ennek az elmesze^edő gondolkodás­nak a következménye. Csakhogy, kedves Nagyapó, az ilyen fekete-fehér színek­kel ábrázolás mégis hamis ké­pet adna. Az egyes nemzedé­keknek nem minden tagjára jellemzőek kizárólag a fenti jó vagy rossz tulajdonságok, hanem csak egyes csoportjai­ra. A legtöbb emberben elve­gyülnek, összemosódnak a po­zitív és negatív vonások. Ép­pen ezért lehetséges a neve­lésük! A közösségi vonások erősítése, a közösségellenesek visszaszorítása az arra hiva­tottak elsőrendű feladata. Mindazoké, akikre emberek vannak bízva, akik embere­ket vezetnek: a szülők, a pe­dagógusok, maid a munkahe­lyi vezetők, az egyes társadal­mi szervezetek vezetői és munkatársaik legfontosabb kötelessége a nenjzet föleme­lése az emberneveié? útján. Azzal fejezem be levele­met, hogy jóleső érzés lát­nunk, amikor Ön, aki egy egész munkáséletet töltött el a cukorgyárban, még ma is a társadalmi helyzet tökéletesí­tésén, s benne az emberek ne­velésén dolgozik. Kívánom, hogy még sokáig kedves Nagyapó! Szeretettel üdvözli: Török Lehel SOMOGYI NÉPLAP Csütörtök, 1971. augusztus 12. 5

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom