Somogyi Néplap, 1971. augusztus (27. évfolyam, 179-203. szám)
1971-08-29 / 202. szám
CSANÁDY JÁNOS: BALKÁN Este a fügefák kísértek csak tovább illatozva a benzingőzön át — aztán a halpikkelyes messzeségben a tenger °llapult sekélyen. Gurultunk Szófia felé. A hegyek elmaradtak, messziről mint valami tanyát, láttunk egy várost: itt született az államfő — mondták, s volt valami felemelő: ezt hallani nehéz erdők tövén. És hirtelen megmarkolt valami rég volt emlékezet: járt erre már az én szivem! Arhullámsodró ezredévek hozták? Keresztesek? Jobbágyhadak? A félhold alatt elhurcolt gyermekek? Darócban-vértben vívtam lófarkas várak ellen? Partizánnyomokat tiportam a mélybe pörgő hegyi porban? — Valami megrázott akkor a mélyen felderengő balkáni éjnek kardsuhogtató erdejében: Szülőhazám! Talán még nem is éltem? DEMÉNY OTTÓ: VÁ Z LAT Vésd egy agyagtáblára — engedetlen vagyok — törd össze és felejtsd el de a cserepek megmaradnak nézésedben egy töredék egy szó kezed mozdulatában amikor átsétálsz a parkon nem arra mész amerről hívnak mert lassan érik be a tett mert a kín bűbájos varázslat mert ma még halogatható s elront mindent a magyarázat ha tudnád hogyan tudsz szeretni ha ismernéd szépségedet légy engedelmes szót fogadni majd jó lesz ma még nem lehet Sárközy István nagybajomi háza a vármegye egyik politikai, társadalmi központja volt. A művelt házigazda szívesen fogadott vendégel közé tartoztak a somogyi költők is. Barátságában élt rokonával, P&lóczi Horváth Adómmal, aki 1797-től 1812-ig szintén Nagybajomban lakott, s jó viszonyt alakított ki a Nikién élő Berzsenyivel is. Ösz- szeköttetésüket a költő nagyra becsülte. 1812-ben — Teleki László somogyi főispán beiktatásakor — Berzsenyi így írta le Kazinczynak a vele történteket: . »■Ezen solemnitással az a becsület ért engem kicsinyben, ami Téged a Diétán nagyban. Ebéd felett Sárközy István úr hozzám jött és megcsókolt,' estve pedig b. P. S. a nagy palotába hivatott és mint poétát az egész közönség jelenlétében megköszön- tött. Köszönd meg nekik, hogy a magyar literatúrát én bennem megtisztelték/« A XIX. század elején — amikor a nemesség sekélyes. időtöltéssel és a vármegyei események bonyolításával kötötte le minden energiáját, figyelmet érdemel az érdeklődés és tisztelet az irodalom iránt. Az irodalompártolók; között ekkor Sárközy István fáradozott a legtöbbet a somogyi poéták érdekében. Csokonait Pálóczi mutatta be Sárközynek, aki örömmel fogadta e messzi vidékről jött poétát. 1798. június végétől 1799. május elejéig Csokonai Nagybajomban Sárközynél la8 MANFRED JENDRYSCHIK: Alapjában szimpatikus NYELVMŰVELÉS ÚJ nép a parton A „vidékiesség A komp már megtelt, de a partról még özönlött a nép. Az emberek vidámak voltak, jó kedvűek, ahogyan az szokásos a szombat délutáni napsütésben. Alfréd a komp kátrány szagú korlátjánál horgonyzott le kerékpárjával, és a fekete víztömeg lassú sodrását figyelte. A motor egyhangú zörgése ritmikusan hullámzott át a bárkán, amely felett sirályok röpködtek, de most nem rikácsoltak, és nem rontottak neki a fáradt hullámoknak. Mintha szokatlanul magasan szálltak volna, fehér, nyugtalan szárnyuk a széllel perelt. Az ősz hajú kalauz tarkakockás ingében és elnyűtt, olajfoltos nadrágjában, bőrtáskával a nyakában körbejárta az utasokat, serényen osztogatta a jegyeket. Aztán felhördült a motor, fortyogott a víz, meglódult a lomha komp. Az ősz hajú elsétált Alfréd mellett, de nem szólt hozzá. Miután beszedte a viteldíjakat, lepakolt a szolgálati helyiségben, majd megállt Alfréd mellett, és nézte a fiút. — Nos? — kérdezte egy idő múlva. — Mit nos? — Alfréd nem tekintett rá. A komp egyenletesen szelte át a folyót. — Hogy élsz? — Élek... — szólt a fiatalember. — Akkor minden rendben .. — És veled? — érdeklődött Alfréd. — Láthatod... — A kalauz áthajolt a korláton, intett valakinek, majd megtörölte a nyakát. — Szerencséd van ma, öreg, az idővel... — Egész héten ilyen volt- igaz, néha annyi a szúnyog, azt sem tudod, hova csapjál... — Olyankor nehéz... — bólogatott Alfréd, és hirtelen hozzátette: — Elmegyek innen .. . — Mifene... És hová? — Még nem döntöttem. Lehetőleg minél messzebbre. Űj életet akarok kezdeni. Az öreg hallgatott, mintha a gépek zúgását ellenőrizné. Aztán mégis megszólalt: — Megértelek. Magam is el akartam menni. Messzire- messzire. De valahogy leragadtam. — öreg vagy ehhez — mondta Alfréd. — Lehet. Talán azért maradtam ... — Bizony — szólt a fiatalember — Minden bizonnyal így van. — És kiköpött a vízbe. kott, s a házigazda nagy figyelemmel kísérte a költő munkásságát, hozzáértő kritikájával segítséget is nyújtott az alkotások csiszolásához. A gyakori beszélgetések, eszmecserék örömet jelentettek vendégnek és vendéglátónak egyaránt. Sárközy annyira megkedvelte Csokonait, hogy felajánlotta: élete végéig lakjon nála. Sárközy baráti figyelmessége juttatta Csokonait 4 csurgói gimnázium pmeceptori állásába is. Tény, a költő .sokat köszönhet a nagybajomi derűs napoknak, a baráti vendéglátásnak. A sok szívesség, a kedves vendégszeretet számtalan szállal körülfonta és »nyájas mecénásához« kötötte a költőt. Szívességből, lekötelezettségből, baráti unszolásból sok alkalmi verset írt a Sárközy családhoz és azok barátaihoz. Egyik verséből kiderül, hogy a mecénás szolgálata időközönként terhis volt a költőnek: Mennyi volt a pécsi vértan, Mennyi Itthon a Kaposvárban Fáradtságom és bajomi Alig jövök meg amonnan S már letett lantom újonnan Felpanaszolja Bajom Csokonai is tudta, hogy az alkalmi verseiben az érdemek felnagyítottak s a környezet kényszerítette a magasztaló költemények írására. Alig ismerkedett meg NagyAz öreg szemei megőrizték nyugodtságukat Alfréd levette róla a tekintetét. Szemével a sirályok röptét követte. — És 6? — Mit törődöm vele! — fakadt ki Alfréd. — ö sem törődött soha senkivel... — Ne beszélj így! Anyád nem volt mindig ilyen... Szóval mégis elmégy? — Igen — mondta Alfréd. — Lehetőleg minél hamarabb. — Mi hajt? — Ki kell tömi ebből az éporodott levegőből. Menekülni az idióta pletykafé- szelcből... Tudod milyen undorító a második férje? H allgatott az öreg. Kerek, tágra nyílt szemével figyelmesen nézte a fiatalembert. — Kezemben a kilincs, s utánamkiált, hová megyek, kitudakolja, hol voltam, mit csináltam, és ez így van mindig. De amikor valamit mesélek és hozzáteszem: tudod, ahol tegnapelőtt voltam, ott,.. akkor kiderül, halvány gőze sincs semmiről, de nem is érdekli, ami velem történik... — Nem olyan egyszerű dolog ez — mondta az ősz hajú, — és nem is könnyű. Korral is jár ... — A könyökömön jön ki... Mindent elhitt, amit szájukra vettek az emberek. Az öreg hallgatott. — Üj abban csak egy jár az eszében: minél több pénzt összekaparni. Tulajdonképpen ügyes a kuncsaftokkal: »alázatosan kérem, frau Weiss ... ó, természetesen Grotzke úr«, mihelyt azonban kihúzzák a lábukat máris: »ezeknek a komisz alakoknak benyújtjuk a számlát«. Az öreg megtörölte cserepes ajkát. — Amikor tisztességesen befejezed a munkád, akkor légy kedves mindenkihez. Fiatal vagy, igyál velük, fizesd a számlát, mert különben neheztelni fognak rád a főnöknél. — Régen egészen más voltál — tagolta az ősz hajú. — Szerelőkre mindenhol szükség van ... Találok munkát. — Ott is meglesznek a magad gondjai. — Igen, de milyenek! Robajommal, máris ösztönzést kapott, hogy a » ... Helicon bodzás tövében kézmunkát űző versjártók« módján Széchenyi Ferenc főispán beiktatására verset írjon. Sárközy István főbíró is szerepelt a megyei küldöttségben, s valószínű, hogy az ő felkérésére ragadott tollat Csokonai. Versében dicsérettel és magasz- talással aggatta tele a főispánt: Örvend ama magyar Tenger, a Balaton: Örvend a Drávának ligetes Országa, Hogy főfő székére gróf Széchenyi hága. Az ünnepséghez, a vármegyei társadalmi aktushoz azonban értékes alkotás ihletése is fűződik. A költő élményei Dorottya című alkotásban — most már remekművé ötvöződve — megtalálhatók. Csokonainak Somogyból történt eltávozása után is tartotta a kapcsolatot Sárközy Istvánnal. Gyakran váltottak levelet egymással. Amikor a költő a Dorottya eredeti példányát elvesztette, Sárközytől kért másolatot, s 1801. szeptember 24-én Sárközy levélben ígérte meg, hogy teljesiti barátja kérését: mélem, értelmes gondok. Amelyeken érdemes éjszakákon át töprengeni. Utálom az üres szócséplést, hogy a tojás tavaly olcsóbb volt egy fillérrel ... az igazgatónk hadilábon áll a főnévragozással. .. A kalauz bólintott, és tenyerével a nyakát dörzsöl- gette. Vízre szögezett tekintettel mormogta: igen, igen... Aztán szokása szerint a körmét kezdte rágni. — És ha majd az új helyemen valamit nem jól csinálok, megszidnak érte, ahogy illik, akkor majd tudom, hogy jó helyen vagyok... A sirályok még mindig magasan szálltak, vakítóan fehér szárnyukat méltóságteljesen kinyújtva. A szél erősödött, kellemes hűvös érkezett. — Uh, huh — az ősz hajú pöccentett egyet. A sodrony- huzalt kezdte tekerni lefelé. Mind gyorsabban dolgozott. Kigombolt inge egészen felcsúszott. Alfréd nyugtalanul figyelte a kikötőben sürgő-forgó utasokat. Mintha csatára készülnének. — Aztán írd meg, hogyan mennek a dolgok! — mondta az ősz hajú. — Feltétlenül — válaszolt a fiatalember. — Ha netán szükséged lesz egy barát tanácsára... A z öreg még dörmögött valami alig érthetőt. Szemei idegesen fut- károztak. — Feltétlenül írok neked. Tekintetük találkozott. — Tudod — mondta Alfréd. — Mindig sokat adtam a véleményedre. De a helyzet valójában egészen más, mint gondolod. — Majd hozzátette: — Alapjában véve mindig szimpatikus voltál nekem ... — Ugyan.... ugyan ... — Hidd el, igazán mondom. — Elhiszem. Persze, hogy elhiszem. — Hát akkor... Viszlát, papa! Alfréd lelépett a köves partra. Megfordult. Az öreg alakja élesen kirajzolódott a korai alkonyatban. Köröskörül füst volt, a levegőben benzinszag terjengett. — Viszlát! — hallotta az öreg hangját. <*A Fársángot rövid nap megküldöm, ha leiratom: ez ugyancsak megkerült a ha- ramják maradványaiból, de fájdalom az a kedves kellemes Köszöntő, melyet magunk is már sokat keresgéltünk, odavan.'« A levélíró arra célzott, hogy Csokonai a nagyhajóim új ház avatására készített »Köszöntő«-jét az 1800. november 11-én a fellázadt újonccsapatok megsemmisítették. SárkÖZV Istvánt Kazinczy is kitüntette barátságával. Levelezésüket az Akadémia is kiadta. Az íróbarátokkal kialakult összeköttetés arra serkentette Sárközyt, hogy maga is próbálkozzon az írással. Elsősorban németből fordít- gatott magyarra, de fennmaradt egy 1811-ben — »Távolság előadó könyvecske« című, somogyi témájú műve, s kéziratban hagyta hátra »Az angliai hitvallás« című munkáját. Sárközy Istvlf.n irodalmi tevékenysége jelentéktelen, a korabeli költőket segítő, támogató fáradozása azonban jelentős. Ezért került be az irodalomtörténetbe. III. A főnévragozásban is vannak vidékiesnek tetsző alakok, bár itt sem tekinthetünk mindent vidékiességnek, ami valamennyire elüt, eltér a köznyelvben s az irodalom nyelvében általános formáktól. Éppen lapunk hasábjain olvashattuk márciusban Jé- kely Zoltánnak Meseinvokáció című szép költeményét: Lám a banya, lelkünk örömire, a tűzbe jut a mese végire... Az akadémiai szabályzat által is szentesített alak ez volna: örömére, végére. Avers ritmusa azonban a nyelvjárási alakot kívánta, és senkinek nem jut eszébe, hogy ezért hibáztassa az írót: olyan halvány, árnyalatnyi eltérés ez, amely nem bánthatja senkinek, a nyelvérzékét. Ne gondoljuk azonban, hogy csupán a költők élnek ezzel a »szabálytalan« alakkal — a ritmus vagy a rím kényszeréből — verseikben; nagy írónk, Németh László is sűrűn használja prózájában: »Minden gyerekivei összeharagudott érte« — mondja Jóné a dunántúli tárgyú elbeszélés lapjain. A béresasszony meg ezt mondja egy másik elbeszélésben : »... én vagyok az igazi feleséged, a másikat csak a gyerek kedviért tűröd.« Gondolhatnánk arra is, hogy ez is csak nyelvjárási sajátság a dunántúli szereplők beszédében, ahogyan Horváthné is így gondolkozik a vagyonról: »nem lesz licitáció: a fiáé lesz, a vérié.-» A köznyelvi, »szabályos« »véréé« alak azonban csupa é hangjaival sértené a fület, nem különben a kedvéért: tehát a jóhangzás okából is szinte szükség van olykor a kissé vidékies színű nyelvjárási alakokra. S hogy ezúttal nem pusztán parasztszereplőinek jellemzésére használja az iró e nyelvtani alakokat, arról értekező prózája győz meg. Műveinek bevezetőjében, a »Negyven év« című pályaképben azt írta kezdődő betegségéről, hogy »a természettudomány fegyelmivel« igyekezett azt elszigetelni. Ugyanitt azt mondja az egyik vidéki színház igazgatójáról, hogy a bemutatott darabbal »nemcsak megyéjiben ért el kivételes sikert.« A megyéjében alak egyhangú é-é hangzóit volt hivatva élénkíteni itt is a »nyelvjárásias« i. Mindebből az a tanulság szűrhető le, hogy vannak olyan nyelvtani határesetek, amelyek még átcsúsznak a mai köznyelv szigorúbb rostáján, s nemcsak hogy nem hatnak vidékiességnek, hanem még élénkítik is a köznyelv, az irodalmi nyelv tartományát. Míg előbbi példáinkban az é helyett használt í hasznára van a nyelv szép hangzásának. vannak olyan esetek is, amikor a köznyelvi é hang helyett használt i ellen tiltakozik nyelvérzékünk. A tiszántúli népdal azt mondja: Kiszáradt a tóbul mind a sár, mind a víz, A szegény barom is csak a pásztorra níz. A művelt beszédben s az irodalom nyelvében ezt ma így mondjuk: néz. Ma! Ám négyszáz éve még az ország keleti részén született prédikátor nyomtatásban is ezt írta »A magyar níp- nek szóló versében: Próféták által szólt rígen néked az isten, Az kit igírt, ímé, vígre megadta fiát... Régen így írtak, — így is írhattak —, de ma már a »régen«, az »ígér«, a »végre« alakokat használjuk a művelt beszédben s a könyvekben annak ellenére, hogy az ország kelpti felében sokan ma is így mondják: »szíp fejir kenyír«. Ezt az í-ző nyelvjárást mai nyelvérzékünk idegennek érzi, nem tartja elég szépnek (sem »szípnek«!). A »szögediesnek« tartott ö~ zás viszont — amely különben az országnak más tájain is divatos — mértékkel használva élénkítheti az irodalom nyelvét is. Illyés Gyula egyik remek nyelvi föl jegyzésének »Hangfölvevő« a címe — nem »Hangfelvevő« —, mivel abban a több e egyhangúságot okozna. A »felesleges« helyett sem »fölösleges« igyekezet az ö-ző alak használata: nyelvünk jóhangzása látja hasznát. A fel igekötő helyett is használhatjuk bátran a föl alakváltozatot: »felmegyek« helyett mondhatjuk nyugodtan: »fölmegyek«, sőt a »felfedezés« is csak nyer vele, ha »fölfedezés«-nek mondjuk s írjuk. (A »veder« helyett is mondhatjuk: »vödör«, a »seper« helyett »söpör«: nem vádolhat meg senki vidékiességgel.) Ezzel szemben szabálytalan, s egyszersmind félreértésre is adhat okot a -ban, -ben rag helyett használt -ba, -be olyankor, amikor nem hová, hanem hol kérdésre felelünk vele. »Délelőtt a gyárba voltam« — ez így nem helyes, vidékies színezetű; a köznyelv szerint így kell mondanunk: »Délelőtt a gyárban voltam.« A -bóZ, -bői alak helyett sok helyen -bul, bül alakot mondanak, s éppígy a -tói, -tői, -ról, -röl helyett túl, tül, -rul, rül-t. A szabályos itt is az előbbi, de a házbul, kéz- rül, fejtül alakot sem érezzük bántóan vidékiesnek, s nem volna helyes túl szigorúan hadakoznunk ellenük, hiszen a költői nyelvnek — a rímek miatt — szüksége van rájuk, s él is velük. A dunántúli — zámolyi — születésű Csanádi Imre például tetőrül alakot használ versében, hogy a megörül igével egyberímeljen: Az eső a tetőrül... bőg, mint aki megőrül (ítéletidő, ablakból) Ezzel természetesen nem a határokat akarjuk elmosni: vannak olyan vidékiességek, amelyek valóban bántóan kiütnek az idők hosszú során kikristályosodott irodalmi nyelvből, s amellett semmi új színt, semmi gazdagodást nem is jelentenek. Ilyen például az amellett, emellett határozó helyett újabban nagyon elterjedő azmellett, ezmellett. íróink nem használják, gazdagodást nem jelent a köznyelvben, tehát szükségtelen. Befejezésül még egy mondattani példát hadd említsünk meg. Voltaképpen erdélyi nyelvjárási sajátság, de ma már nagyon elterjedt a napi sajtóban s a széppróza nyelvében egyaránt. Egy amerikai író regényének fordításában olvashattuk: »Kitámolyogtunk, de Starrt ott felejtettük, s így vissza kellett szaladjunk érte.« Szabályosan — a köznyelv szabályai szerint — ez így hangzanék: »s így vissza kellett szaladnunk érte.« E jelenség erdélyi eredetéről Illyés Gyula így tájékoztat, életből mintázott szilágysági hősnője szavait idézve: »— A szőlő folyik!... Ki kell bontsam — mondta olyan lányos komolysággal s az alárendelt mellékmondat olyan erdélyiességével, hogy a völgyben valahol ismét Dés érződött... — Meg kell már nézzem — mondta a rendesnél is jobban megzengetve azt a puha, éneklő hangsúlyt, amelyről — akárcsak erről a különös mondatszerkezetről — nem lehet megmondani az erdélyieknek, hogy román hatás, mert szúrnak.« Maguk az erdélyi nyelvművelők is kifogásolják ezt az Idegenszerűséget, s a »kt kell bontsam»-léle alárendelő szerkezetek helyett a hagyományosabb, egyszerűbb »Kt kell bontanom« megoldást ajánlják. Dr. Szilágyi Ferene Bóra Ferenc 1845. augusztus 29-én halt meg Nagybajomban, 86 éves korában. Hosszú élete alatt volt megyei aljegyző, főadószedő, főszolgabíró és másodalispán. Haladó szellemű gondolkodására jellemző, hogy felvetette egy Somogy megyében felállítandó gimnázium alapítását, s a nemes cél érdekében Nagybajomban ingyen telket ajánlott fel. Kovái Iván fordítása Költők barátja és mecénása SOMOGTl NÉPLAP Vasárnap, 1971. an gusztus 29.
