Somogyi Néplap, 1971. augusztus (27. évfolyam, 179-203. szám)
1971-08-29 / 202. szám
KÖNYVTÁRAINK Ra jól emlékszem, * műit év végén lezajlott könyvtároskonferencia második napján — a szünet után — né- hányoldalas sokszorosítványt találtam a székemen. Bele sem néztem: eltettem. Nem mintha a se hideg, se meleg felszólalások annyira lekötötték volna a figyelmemet. Fél óra múlva azonban észre kellett vennem: úgyszólván mindenki ezeket a papírlapokat nézegeti, s1 csak fél füllel figyel a szónokra. Mindez addig tartott, mígnem a felszólalók is arról kezdtek beszélni, ami a papírlapokon volt olvasható. Egyre szenvedélyesebben. Nyoma sem volt immár a jólfésült óvatoskodásnak. Igaz, az első pillanatban csak a hozzáértők ismerték f<fl, hogy a III. országos könyvtárügyi konferencia ajánlásainak tervezete cím mögött mi rejtőzik. Aki azonban figyelmesen végigolvasta az oldalakat, az meg kellett értse: a konferenciának sorsdöntő kérdésekben kell állást foglalnia. Csakhogy a pontokba szedett kérdőjelekre sokféleképpen lehet válaszolni! S a tervezet Achilles-sarka tudniillik épp az volt, hogy a válaszok körvonalazása háttérbe szorult a kérdésfeltevésekkel szemben. Márpedig nyilvánvaló, hogy nem lehet csak kérdezni. Még akkor sem, ha az is vitathatatlan, hogy más a válasz Szabolcsban, más a' Dunántúlon, nem is szólva a tanyák-falvak- kisvárosok könyvtári helyzetének összemoshatatlanságá- ról. Mindenesetre a problémák leplezetlen fölsorolása megtette a magáét. Fölszakadtak a zsilipek: mindenkinek volt kozzátennivalója, kiegészítem valója, javaslata. Másfél nap alatt csaknem száz ötlet, módosítás, kifogás hangzott. el. Senkit sem lepett meg, hogy a konferencia rendhagyó módon ért végét: b küldöttek semmiféle doku- i mentumot nem fogadtak el. Csak egy bizottság alakult, amely azt ígérte, hogy egymásfél hónap múltán — azaz január végére, február elejére — az elhangzottak figyelembevételével végleges formába önti az ajánlásokat. Tévedtek. Nem számítottak ugyanis arra, .hogy a vita továbbgyűrűzik. Akik például nem kaptak szót a konferencián, írásba foglalták mondanivalójukat. A tanácskozás sajtó- visszhangja is nem egy esetben vitára. állásfoglalásra ösztönzött. S bebizonyosodott, hogy a könyvtáx-ak jövőjéről korántsem csupán a könyvtárosoknak kell határozniuk. Hiszen az a jövő nemcsak az övéké kell legyen. Hanem a társadalomé! Ennek a kissé közhelyszerű igazságnak az érvényesítése rendkívül nehéz. A szóban forgó bizottság például többhónapos munkát végzett azért, hogy — legalább elvileg — kidolgozza az érvényesítés alapjait — feltételeit. A napokban jelent meg mindössze nyolcoldalas kiadványuk: A III. országos könyvtárügyi konferencia ajánlásai. Tudom, hogy furcsán hangzik: engem mindenekelőtt meglepett — a stílusa. A könyvtárosok »ajánlanak«, »•kémek«, szerényen »fölhívják a figyelmet« a problémákra. Mintha elbizonytalanítaná őket a látszat: maguknak kémek. Ámbár ez a »maguknak« — mi vagyunk! Mi, akik — kár volna tagadnunk — túlságosan is szűkmarkúan bánunk a könyvtárakkal. Az utóbbi három-négy év statisztikái egyértelműen azt tanúsítják, hogy az állami költségvetésen kívüli anyagi források jelentősen apadtak. Sok helyen »spórolnak« a könyvtárakon. Nem véletlen, hogy »■A munkások és az olvasás« című kiadvány szerint 486 üzemi dogozó véleménye álapján 12 felsorolt foglalkozás közül a könyvtáros — az utolsó előtti. (A közértboltvezető s a bérelszámoló is megelőzi...) Mit kellene tenni? — öt- lik fel az emberben a kérdés. »Sürgős intézkedésre van szükség!« — felelei rá a megszokottság. Ebben kimondatlanul is benne van: »fölülről«. Az ajánlások azonban arról a fölismerésről tanúskodnak, hogy fölöttébb naív dolog azt hinni, valamiféle központi rendelettel, intézkedéssel egycsapásra rózsaszínűvé varázsolható az ország könyvtári helyzete. Amikor az általános kulturális fejlődés a helyi önállóság kiteljesítése felé tart, a problémák megoldásának a mechanizmusa is kell hogy változzék. Azaz a megoldás nélkülözhetetlen elemévé válik a helyi erők megnyerése, jelen esetben a könyvtárak ügyének. Jé példázza ez! a falusi könyvtári körzetek kialakítása. Tulajdonképpen Pestről is elő lehetne írni, milyen nagyobb településeken kell fejleszteni azokat a könyvtárakat, amelyek ellátják a környezetükben lévő 3-—4 kisebb falu és tanya olvasóit. Úgynevezett letéti könyvtárak segítségével, amelyeknek könyvanyagát a központból cserélik. Nyilvánvaló ugyanis, hogy ily módon egy-egy körzet könyvvel való ellátása — mondjuk így: könyvtári kultúrája — számottevően megjavítható. Papíron fölöttébb egyszerű: a könyvtári centralizáció szükségességét senki sem tagadja. Amikor azonban az anyagi erők összpontosításáról van szó, a »fölöttébb magától értetődő« egyszerre »bonyólult«-tá lesz. Miért? Azért, mert X körzetközponti könyvtára csakis úgy fejleszthető ki a jelenlegiből, ha az érintett falvak, illetve e falvak kisebb-nagyobb vállalatai, termelőszövetkezetei kulturális célokra szánt forintjaik bizonyos részét a KÖNYVSZEMLE Pörben a világgal Urbán Ernő novellás kötete Húsz esztendő novelláit tartalmazza a kötet. Az író színes világát tárja elénk, s talán jobban is, mint regényei. Azt lehetne mondani: ahány írás, annyi világ. Urbán kitűnően ért ahhoz, hogy hangulatot és atmoszférát teremtsen egyszerre a szerint, hogy drámai összecsapások, szomorú helyzetek vagy — másik végletbe lendülve — derűs pillanatok, vidám fordulatok krónikása legyen. Változatosság és krónika — ez Urbán írói tartásának egyik alapmotívuma, amely a novellás kötet természeténél fogva kiugróan érvényesül ebben az összeállításban. E változatosságon belül azonban az alaptétel soha nem módosul, Urbán a valóság krónikása, s ehhez a . valósághoz tűzön-vizén át ragaszkodik. Ebben a kötetben is szenvedélyesen űzi és hajszolja az igazságot, s mindenre és mindenkire való tekintet nélkül áll ki az emberség vagy — még pontosabb megfogalmazásban —az ember mellett. Ezek az értékek emelik Urbán novellás kötetét — amely a Szépirodalmi Kiadónál jelent meg — az átalakuló falusi Magyarország hű krónikájává. (K.) JÖVŐJE leendő központi könyvtárnak adják. Azaz, ha fölülemelkednek önmagukon: áldoznak valamit a holnapjukért. A könyvtároskonferencián elhangzottak arra figyelmeztettek: egyelőre igen messze vagyunk a fontiek megvalósításától. A tervezett körzet- központok elenyésző hányadát sem sikerült — még csajc alapjaiban sem! — kialakítaná _Az ajánlásokból az is kitűnik: nemcsak a szűklátókörűség miatt. Hiányosnak a tervek! Egyelőre fehér hollónak számít az a helyiség, ahol többé-kevésbé tudják, milyen irányban ésszerű fejleszteni a következő 5—10 év során könyvtáraikat. A pers- pektívátlanság miatt a könyvtárak költségvetései tétellé egyszerűsödnek: ennyi és ennyi jut új könyvek vásárlására, esetleg korszerűsítésre, renoválásra. Holott aligha kell különösebb szakértelem ahhoz, hogy bárki megértse: nem lehet pusztán a forintokra, bízni az ország könyvtári kultúrájának a holnápját. Mindenekelőtt azért nem, mert félő, hogy kellő előrelátás híján ezek a forintok napi esetlegességekre forgácsolódnak szét. Ezért fontos, hogy az ajánlások a helyi távlatok kidolgozásának megalapozása végett arra kérik a Művelődésügyi Minisztériumot: dolgozzon ki 15 évre szóló távlati tervet a magyar könyvtárak fejlesztésére. A másik ezzel kapcsolatos javaslat: a minisztériumnak érdemes volna kezdeményeznie egy úgynevezett központi könyvtári alap létrehozását. Azért, hogy a helyi érdekek körén kívül eső feladatokat — például az országos könyvtári együttműködés magasabb szintre emelését, a szakirodalmi információs hálózat kialakítását stb. — központilag is lehessen támogatni. Mindebből nem nehéz kiolvasni : az ország könyvtári szerkezetének átalakításáról — ráodernizálásárpl van szó. Újszerű »könyvtári gondolkozásmód« meghonosításáról. Amihez, persze, nemcsak pénzre és perspektívára van szükség. Hanem az ötvenes évek derekától származó könyvtári »törvény« újjáfor- málására is! Azt hiszem, érdemes elgondolkozni a tennivalók, ajánlások vázolta sorrendjén. Nem véletlenül került.az első helyre a helyi erők összpontosítása. Nem véletlen, hogy a könyvtárosok úgy vélik: »leni« kell megalapozni a jövőt. Mert különben a legnagyszerűbb országos tervből, a legkitűnőbb könyvtári elképzelésekből sem lehet valóság. Veszprémi Miklós A Mártírsiratóhoz 1919. augusztus 27. Az ellenforradalmi terror Siófokon S iófok történetének tragikus napjait élte át 1919 augusztusától novemberig. Tanúja volt a burzsoá-fol- desúri rendszer restaurációjának, a tiszti különítmények gyilkosságainak. A Tanács- köztársaság megdöntése utáni politikai helyzet következtében ez a nyaralóktól sűrűn látogatott község az ellenforradalom katona központja lett. A Dunántúlon óvatosan előrenyomuló román burzsoá megszálló hadsereg Székes- fehérváron berendezkedett, majd a Balaton északi oldalán Veszprémet érintve a stratégiailag fontos Duna vonalát akarta elérni. A Dunántúl déli részén egy keskeny sávban — a román és jugoszláv hadsereg között — néhány hétig nem volt megszálló sereg. Ezt a helyzetet használta ki a Szegedről francia jóváhagyással meginduló, úgynevezett nemzeti hadsereg, Horthy Miklós fővezérrel az élen. Tulajdonképpen 3500 főnyi, főleg tisztekből álló banda kezdetben éjszakánként lopakodva nyomult előre, a Dunántúlra. Útközben mindenütt leszámoltak a proletárhatalom híveivel. Horthy augusztus elején értesítést kapott Siófokról, hogy az ott állomásozó volt Vörös Hadsereg néhány tisztje elismeri és várja őt. Először provokációnak vélte, majd a Nemzeti Hadsereg egyetlen működőképes repülőgépére ült, s szárnysegédével együtt Siófok határában szállt le. Itt augusztus 13-án valóban talált már kisebb szervezett ellenforradalmi egységeket E zenkívül több őszt is várt rá, és felajánlotta szolgálatait. A helyi földbirtokosok közül is többen várták Horthyt. Saját fegyvereseivel jelentkezett öreglakról, Jankovich Bésán Endre, a több ezer holdas szadista földesúr, aki válogatott kínzások után végezte ki a lengyeltóti járás politikai és közigazgatási vezetőii. Hamarosan Siófok környékén is akasztott. Ö és különítményeseik lettek Horthy fővezér testőrsége. De itt jelentkeztek Pusztakovácsiból a Bogyai földbirtokos fiúk is egy kisebb csapattal. Gyakorlott gyilkosokká váltak augusztus közepére ők is. Utánuk érkezett a tulajdoni képpeni »fő sereg« és a Prónay-különítmény a Balaton déli partjára. Az utóbbi száz főnyi, egzisztenciáját s földiét vesztett tisztből állott. A földbirtokosok, államhivatalnokok és aktív tisztek osztálygyűlöletüket és kisebb- nagyobb sérelmeiket az ártatlan emberek százain büntetlenül kiélhették. A fasizmus első magyar előfutárai voltak, akik szadista módon számoltak le foglyaikkal. Naphosz- szat a strandokon és kocsmákban őgyelegtek, éjszaka pedig a letartóztatottak életének vetettek véget. Prónay százada Siófok mellett Űjpusztán (ma a Balatonúj- helyi Állami Gazdaság) rendezkedett be, és háromhetes ottléte alatt naponta 6—8 embert gyilkolt meg. Elterjedt módszerük volt a Balatonban való agyonlövetés; kivégeztek volt vöröskatonákat földbe- ásással és kettéfűrészeléssel is. Prónay mellett a kommunisták és volt vöröskatonák üldözésében nem maradt el a környéken állomásozó Ostenburg-, Bánó-, Madary-, Kirchner- és a Siebenlist-kü- lönítmény sem. A proletárhatalom falusi vezetőinek megcsonkított holttestével teltek meg a Siófok környéki kukoricások, nádasok és erdők. Siófokon ezekben a véres napokban tizennégy helyen őrizték az ellenforradalmárok a parasztság, a munkásság és az értelmiség soraiból való foglyaikat. Az akkori Siószállóban lévő térparancsnokságra vitték először azokat, akiket a környéken fogtak el. Innen a szomszédban lévő Hullám-szállóba, a katonai nyomozókhoz szállították őket, ahol félholtra verték valamennyit. Az elfogott dorogi vöröskatona bányászokat például ott gyilkolták meg. A különféle szállodák, panziók pincéi — s a kereskedők nagyob raktárai is — letartóztatottakkal teltek meg. A legnagyobb fogda a Fő utcai Varasdi-féle gabonaraktár volt, ahol állandóan mintegy félszáz embert őriztek. Oda hurcolták utolsó éjszakájukon a veszprémi elvtársakat is. A Veszprémet megszálló román királyi hadsereg ugyanis átadta a letartóztatott helyi tanácsi és pártvezetőket a siófoki főve- zérségnek. A harminckilenc veszprémi kommunistát onnét hurcolták el 1919. augusztus 27-én a részeg csendőrök Lészay főhadnagy vezetésével. A tabi vasútvonal elágazásánál, a Budapest—Nagykanizsa vasútvonal mellett megásatták velük a sírgödröt. Amikor elkészültek a foglyok az árokkal, vezényszóra megkezdődött a gyilkolás. »Lőfegyvert nem használtak, szuronnyal, rohamkéssel, ólombunkóval ütötték- verték, szúrták őket mindaddig, amíg csak a halálhörgé- sük hallható volt.« A kortársi visszaemlékezést az 1947. áprilisában megtörtént exhumálás teljesen bizonyította. 1919. augusztus 27-én végezték ki a veszprémiekkel együtt Halász Lajost, a község egyik vezetőjét is. A tömeggyilkosság e dátuma a Siófokon kivégzett mártírok emlékének napja lett. A felszabadulás után Siófok 1948. október 31-én állította az első emlékművét az 1919. évi ellenforradalomban kivégzett vértanúk emlékére. Az erőteljes munkásalak rendkívüli szuggesztív hatású. A kis szobor (Megyeri Barnabás szobrászművész alkotása) sokáig a siófoki vasútállomás mögötti téren állt, s az országos úthálózat bővítése után kerül el felavatási helyéről. A most elhelyezett Mártírsirató — Bors István alkotása — mély emberi érzést kiváltó kompozíció, modem és közérthető. Méltó emléke az egykori augusztus végi éjszaka mártíréinak. A. A. SURJÁN ANDRÁS: HALLQATÁS A fehérterror áldozatainak emlékére Hallgatás fedte ezer fejüket lakatolt szájuk semmit nem felelt, szavaik helyén bíbor virágok, elfújták őket fekete szelek. Ezer helyébe lépett millió, ezerszer ezer újabb lázadó. Hallgatni nem kell, nem rebellió, őszinte szívből tépett tiszta szó. Hallgatás fedte ezer fejüket, Bizonyság nekünk ez a hallgatás, időkön fénylő, néma felelet, szitásra váró, vöröslő parázs. Hallgatás fedte ezer fejüket, elfújták őket fekete szelek. Bennünket védett véres hallgatás, bennünk a válasz: miénk lett a tett, Faragott törülközőtartó Idősb Kapott Antal fafaragása 1929-ből. (A balatoniellet Kapoli-emlekkiállítás anyagából.) Bencze József: NAGYANYÁM Nagyanyáim, bölcs szegények, fáradtak az ölelések. Imádkozó drága szentek, a jövőnek mit üzenteké Kőzsafüzér- mozgalomba gyűltetek az énekszóra, csökönyödött mennyországtól kihaltok az űj világból, Szlrmay Endre: Aranymadár A szelídülő ég alatt villan a parázs pillanat, dong a darázsló nyári ég, kong a varázsló messzeség. Hajad söpri a kék eget, ajkad ringatja éneked, a por fölsepri lépteid, puhán szitálja fényeit. S az ég alatt, a víz felett úgy göngyölöd a felleget, hogy szárnyára vegye a nyár, s röptesse az aranymadár. SOMOGYI NÉPLAP Wssámap, 1971. augusztus 29.
