Somogyi Néplap, 1971. augusztus (27. évfolyam, 179-203. szám)
1971-08-15 / 191. szám
G yirmót Iván és fiatal hitvese, Eszter a Balaton-part nádassal és apró házacskákkal szegélyezett országútján vándoroltak egy ismeretlen cél felé, pontosan úgy, mint a modern irodalom és filmművészet hősei. Ezt a hasonlatosságot Eszter kiáltásai, máskor érthetetlen okból elhalkuló mondatai csak fokozták. — Az élet csoda! kiáltott bele a tavaszi fénybe, s ezzel Gyirmót Iván figyelmét magára vonta. Gyirmót sokat szenvedett felesége olvasottságától. Amikor józan, tervektől zsúfolt mérnökagyához eljutott egy-egy ilyen mondat, mindig megemelkedett a gyomra. Ilyenkor sietve feleségére nézett, mert az asszony arányos teste, telt keble, egészségesen piruló arca a modern művészet ar- tisztikus magaslatait is képes volt ellensúlyozni. Mi több: feledtetni. Előző este még egy kényelmes budapesti lakásban búslakodtak, és eszegettek. Rajtuk kívül a főmérnöknél egyetlen vacsoravendég volt, a házigazda feleségének öcs- cse. így nyugodtan lehetett panaszkodni, mélán elbúslakodni. A főmérnök eredetileg úgy tervezte, hogy a kellemetlen ügyekre majd vacsora után kerítenek szót, amikor néhány pohár whisky már elfogyott, és az arcok megenyhültek, de látta Gyirmót Iván merev kedvetlenségét, így a második fogásnál megszólalt: — Mit mondtak, Iván? — Nincs, nem adnak.i Elolvasták az ajánlásodat, aztán közölték velem, hogy kivételt még ebben az esetben sem tehetnek. A szövetkezeti lakások elosztása teljesen demokratikusan történik: kifüggesztik a folyosóra, mindenki megnézheti, vétót emelhet, ha igazságtalannak tartja ... — Államit kellett volna kérnünk, azt nem függesztik ki — szólalt meg Eszter, s a villája közben kicsúszott a kezéből, és a szőnyegre zuhant. A z asztalnál kis zavar támadt; a főmérnök felesége kiment a knyhába másik evőeszközért, a férfiak pedig nagyon vigyáztak, hogy még véletlenül se pillantsanak Eszterre. — Valami mást kell megpróbálnunk ... Szegény Iván, látom elkeseredtél... — Az albérlet, tudod, megy néhány évig, de aztán belefárad az ember. Úgy élünk, mint az iskolásgyerekek. Házirend ... még abba is beleszólnak, hogy meddig égetjük a villanyt. És úgye, a bére... Lakásra keresünk... — Kitaláltam valamit: adok neked egy hét szabadságot ... Holnap már be sem kell jönnöd. Pihend ki magad ... — Ha ez ilyen egyszerű lenne ... Várj csak ... Hogyan is csináljuk? Van nekünk egy kis vikendházunk Füreden. Odaadom a kulcsot, lementek egy hétre. De nem, nem is így lesz! Most, vacsora után beülünk a kocsiba, és leviszlek benneteket. Reggel már ott ébredtek. Na, mit szólsz hozzá? — Főmérnök elvtárs, hát ez ... ez ... — Együnk most jó étvágy- gyal! — mondta a főmérnök. • • • Vacsora után végigautóztak az aludni térő városon, aztán suhogva nekilódultak az M—7-esen. Éjfélkor már a víkendház betörésbiztos zár- szerkezetét tanulmányozták, majd búcsút mondtak a főmérnöknek és feleségének. Amikor magukra maradtak, Eszter nagyot kiáltott: — Az élet csoda ... Ezek a kiáltások folytatódtak a délelőtti fényben ragyogó országúton is. Ahogy távolodtak az üdülőteleptől, egyre változatosabb kép tárult eléjük. Learatott nádasok, nyári bejárók cölöprendszerei, jobbról gyümölcsösök, üvegházas kertészetek, majd egy kidöntött nyárfasor. A keskeny vízparti út ősi nyárfasor között kanyargóit a végtelenbe. A fákról sok helyen embermagasságban hiányzott a kéreg. Ezeket a sebeket fának rohanó autók ejtették. A kettészakadó karosszérialemez sok helyen az évgyűrűket is elvágta, megroncsolta. Az óriásfák egy része az út mellett hevert, gyökerestől kitépve, felszabdalva. — Ezt a disznóságot! — kiáltott fel Eszter, és mindketten megálltak. — Nem tehettek mást — mondta Gyirmót Iván. — Nyaranta itt ripityára törtek a kocsik, sok ember meghalt ebben a fasorban. Eszter hallgatagon bandukolt tovább férje oldalán, majd halk, fájdalmas hangon kinyilatkoztatott egy mondatot: — Most meghaltak a fák, és élve maradtak az emberek ... Nem, így nem jó ... Meghaltak a fák, hogy élve maradjanak az emberek... — Kisszívem, nem hagynád abba a ködrágást... — Te undok, materialista, szakbarbár. Elválok tőled. Igenis, hógy meghaltak a fák... Hát nem szép ez: Meghaltak a fák... — Eszter lassú áhítattal lehelte maga elé a szavakat. — Gyönyörű, de így elszalasztasz minden valódi szépséget. Odanézz, ott egy üdülő épül a nádasban, itt meg kis családi nyaralók, kertek! Léckapuk, és mögöttük... — Nicsak! Egy tábla... A kopott léckapun tintaceruzás felirat függött: ►CSÓNAK ELADÓN A lándzsás kerítés mögött almafák álltak, az almafákon túl egy apró házacska, üvegverandávaL — Csobog valami, hallod? — szólal meg Eszter. — Igen, egy séd ... Átszeli a kertet. Ott csillog az olaj- fűzek alatt, látod? — Óóóó... Alacsony öregember közeledett a fák között.. Sapkát nem viselt, rövid ezüst sör- ték csillogtak lekopasztott fején. — Jó napot! A csónak végett jöttek? — Igen, ha lehetne megnéznénk — mondta Gyirmót Iván. Az öregember kinyitotta a kertkaput. Kátránypapírral letakarva a csónak a házikó mögött hevert két alacsony bakon. — Látják, rendesen tárolom — mondta az ezüstkopasz házigazda, és felemelte a vízhatlan takarókat. A bakon sötétzöld, Klinker palámkozású csónaktest feküdt A tükrén fehér betűk jelezték a nevét: »Ruca«. — Szép — mondta Eszter mi az ára? — Az ára, kérem?... Menjünk beljebb... A verandán megismerkedtek az öregember feleségével is, aztán diót ettek, és felhajtottak egy pohár bort, mert mindehhez a néni nagyon ragaszkodott — És miért tetszik eladni a csónakot? — kérdezte Gyirmót nyugtalanul, és az ezüstkopasz, szomorú öregember arcát figyelte. — Mert itt nekem már nem lesz helyem ... Láthatta, építik a szállodákat, vágják a fasort, a nádast feltöltöt- ték... Ezek a kis kertek mind megszűnnek... — Kisajátítják? — Ördögöt, megveszik! Nekem kétszáz forintot ajánlottak fel négyszögöléért. Be is pöröltem az államot! — Az államot? És gondolja, hogy az állam elveszti a pert? — Persze hogy elveszti, nekem van igazam. Kijött ide két elvtárs az OTP-től vagy honnan, és magyarázták, hogy legyek megértő, mert hiszen én munkásember vagyok, ha nyugdíjas is... Bányalakatos voltam ... Másnap aztán hallom, hogy két szomszéddal feljebb a pesti manikűrösnek négyszögölenként kifizették az ötszáz forintot. — Sok pénze lesz magának. ................ — Dehogy lesz ... Na, jöjjenek, mutatok valamit! Újra végigballagtak a kerten. Az öregember megállt a séd partján, és belebámult a rohanó kristálytiszta vízbe. — Ennek inni lehet a vízét, olyan tiszta... JL tkeltek az országig úton, és egy szűk II nádibejárón a víz- 0sg ig mentek. — Ez ősnádas volt... Nyolc éve télen még farkast is láttam itt. A nádból jött elő. Megvárt, négyöt méterre, és megnézett. Porhó fedte az utat, a nyomait napokig látni lehetett — mondta az öregember, majd a víz felé fordulva egy elsüllyedt alumíniumhajóra mutatott. — Ehhez mit szólnának? Az alumínium hajónak hiányzott az árboca, s a vízből csak a fedélzeti részek ágaskodtak elő. Halak úszkáltak körülötte és a belsejében is. — Ezt olcsón megkaphatnák, és mégis vitorlás ... hathét éve tűnt el ez a hajó. A gazdája disszidált. Most, hogy strandot építenek ehhez a szállodához, a kotrósok megtalálták. Azt beszélik, a gazdája süllyesztette el. Hat- hétzezerért megkaphatnák... — És a maga csónakját? — Azzal még várni kellene. Lehet, hogy el sem adom .., Spekulálok... Na, mit szólnak ehhez a szállodához? Ellenemre van, de azért szívesen elnézegetem. A románok már betelepítették az egész tengerpartjukat ilyenekkel... Az asszony előtt nem akartam mondani, de az a per már abba is maradt ... Kiegyeztünk ... — Nahát — csóválta a fejét Eszter. — A séd mentén elmentem föl, egészen a forrásig. Állami tartalékföldek vannak ott. Azt mondtam nekik, ha a hegyoldalban adnak egy dupla ekkora földet, amelyiken ugyanez a séd átfolyik, ingyen lemondok erről... — És a csónak? — A gondnok úgy véli, itt tarthatnám az öbölben... Esetleg elvállalhatnám a többi csónakot is javításra. Olyan ötszáz forintos állás lenne ez... * — Hát akkor maga nem is akarja eladni a csónakját... — Ha tudnám, hogy ez az állás biztos, akkor eladnám. Szeretnék venni egy nagyobbat ... Mondjuk, ha két nap múlva visszajönnének, már tudnék valamit... G yirmót Iván és Eszter vegyes érzelmekkel mende- géltek hazafelé, az út szélén heverő hatalmas nyárfacsonkok között. A nap melegen sütött, a kertekből enyhe fimisz illat áradt a víz felé. Overálos városi emberek hajladoztak a víkendházak előtt, és csónakjukat javítgatták. Gyirmót Iván meg-megállt, aztán megszólalt: ' — Azt hiszem, megvesszük az öregember csónakját — Ivánkám, megőrültél, azt még nem tudom, de szombatonként majd lejövünk, és nagyokat evezünk a nádasok mentén. Bele kell vágni az életbe! Mi mást tehetnénk?... — Üristen — mondta Eszter. és sietve megcsókolta Gyirmót Ivánt az út kellős közepén. Bertha Bulcsu: Víkendházak közt Balatoni nyár Bényi László grafikája. SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1971. augusztus 14, Vasváz-geometria (Jászai Csaba felvétele.) Bencze József: BÚCSÚ APÁMTÓL Adjatok szigorú szippantású szűzdohányt néki, hisz hetven éve nyögött a nyomorba, bodor ködöket pipált őszi szelleme a holdra Vigyetek menyecskék néki szív csiklandozó vágyat a szerelemre, izzasztóit inge üde selyem rét legyen, mert zúgolódna benne az emlék, ha targyagos kínban, mocsok lucsokban pihegné el végső szerelmes szavait, mert fáj minden nyegle gőg annak, akit a szolgaság véresre mart, alázatossá angyalított. Oh, adjatok derék jó sorsot néki, ne csak a szundítani leszegzett örök koporsót. Vászoning, ne dörzsöld nyakán a fáradt ereket, hű szolgái, pejcsikók, hetyke deresek orvosért most trappolva fussatok, tudom, szívetek mégis azért dobog, hogy konok ostorát elveszítse, s ne legyen több fuvar-robot, csak csikó-dajkálő legelő. Öh, apám mennyi csalódás vérzik vas-melled fölött, a lenge legény boton csoszog, kedve kopott, benned a cammogó kín vén tehenet vár, de henceg a gép, unokád, a dugattyú-szívű domb. En sajnálom a szádba fúlt sok szép szót, magányod odvas bút szipákol. Olyan a szád, mint mérges var kút öble. Tested e föld, a hantizmok között pállott nyári izzadság szivárog, zúg a hatalmas föld, és megfogant minden átok! MOLNÁR ZOLTÁN: HANG* — Igazán, apa! — mondta Baba gyermekkori kedves, hízelgő hangján. — Olykor rendes fiú. Az abortuszra is elkísért. Apa hozzászokott már a különös beszélgetésekhez a lányával, de ez most túl különös volt. Köszörült egy kicsit a torkán, mint egy értekezleten, ha küszködnie kellett a fogalmazással. — Nem gondolod, kislányom, hogy... — Azt hiszed, a mai fiúkban olyan sok a gyöngédség? Nagyon kevesen volnának hajlandók ilyesmire... — Megható — sóhajtott apa —, megható, hogy ez a te Lacid ... — Béla. Mondtam már, Laci azelőtt volt. — Szóval ez a Béla ... Megható. A könnyekig meghat. Igazán meg, az úristenit a lovagiasságának! — Öklével akkorát vágott az asztalra, mint egy tizenkilencedik századi apa. Maga is észrevette, hogy nagyon sikerült, s szelídebb hangon hozzátette: — A modern úristenit! — De apa... — Babának olyan rosszul esett ez a hang, hogy bár halkan, visszafogottan, mégis elpityeredett. — Na! Alig találta a zsebkendőjét — Hagyd ezt kislányom ... Hagyd már abba, így nem lehet... A pityergésből, bár nyilvánvalóan igyekezett fegyelmezni magát, egészen igazi sírás kezdett kialakulni. — Megáll az ember esze. Olyan őszintén sírt, hogy meg kellett sajáümi. Egy kicsit megsimogatta a haját, hogy megnyugtassa. Erre a vállára borult A tizenkilencedik században, úgye, zokogva atyja keblére *1 a* írónak a közeljövőben borult volna, de ezt már megjelenő új kötetéből. azért sem. tehette, mert ő volt a magasabb. Zokogni azonban zokogott. Nem hisztérikusan, hanem mértékkel. Apának nyelvén volt, hogy ez nem illik egy modern lányhoz, de még idejében észbekapott. Egy szót sem a modernségről! — Na, jól van, lányom, tudod, hogy velem igazán meg lehet beszélni a dolgokat. Ülj le szépen, és ... Baba abba hagyta a zokogást, és szépen leült. Zsebkendőjével finoman felitatta a könnyeit. Az orrocskáját is megtörölte. De szólni nem szólt. Várt. — Szóval én tudom, hogy az élet megváltozott, és egészen más, mint a mi időnkben. Hogy sok tekintetben ... szabadabb ... egyszerűbb ... Közben jó kis halogató ötlete támadt. — Üljünk le, mondjuk, hármasban anyáddal... és okosan, őszintén ... Talán a jövő héten. — Köszönöm, apa. Tudtam, hogy te megértesz engem... Végül — tette utána. S mintha ebben a végűiben lett volna azért némi kis szemrehányás. Felállt, eltette a zsebkendőjét, adott egy homlokpuszit, és már indult is. Apa megijedt. Érezte, hogy jóvátehetetlen félreértés történik; hogy Baba nem úgy fogja fel a szavait, ahogy ... De már ... — Baba! — Szia, apa! S ottmaradt egyedül. Hisz voltaképpen ugye... Akad, aki nem is szól, csak a házasság után. Baba még egészen rendes. Szolid. Sok dologban szinte konzervatív is.
