Somogyi Néplap, 1971. augusztus (27. évfolyam, 179-203. szám)

1971-08-15 / 191. szám

PARASZT APOKALIPSZIS Tartozom a cím máso­dik felének magyarázatával, mert aki erre az írásra indí­tott, maga sem ismerte pon­tos jelentését egykor. Persze különös őszinteség kell ahhoz, hogy valaki könyvében tegyen vallomást ilyesmiről is; de mégsem meglepő, hiszen a könyv írója Veres Péter. Ami­ért természetesnek vesszük őszinteségét (sokszor nagy­bölcsen naivnak kikiáltott őszinteségét), annak életműve a története. S bármennyire is vitathatónak tartják sokan, mégis politikai-irodalmi élet­mű. Ezt mutatja a legutolsó, a posztomusz, néhol még fél­behagyott, de a könyvpiacon mostmár megjelent munkája, a Szárszó. Amit ajánlok az ol­vasónak. Különösen a falusi olvasónak. Valahogy különös kényszer vezetett elolvasása után, hogy ne a könyvre, az ott leírtakra, hanem írójukra gondoljak. Nemrég — amikor búcsúztat­ták — sokan lelkiismereti kérdést csináltak az életút és életmű (mert szervesen ösz- szeforrt a kettő) értékelésé­ből. Mintha rehabilitálni kel­lett volna azért, hogy sokan sokszor nem vették teljesen komolyan! Sokan, sokszor — holmi szilárd »-esztétikai-vi­lágnézeti magaslatról finto­rogtak munkáin — az íróén, tevékenységén — a politiku­sén. Éppen az utolsó könyve tanúsítja, hogy mindezen fin- torgásokkal szemben vállalja mindkét oldalát életművének. A fenti nézeteket kiváló tömörséggel summázza Ka- mondy László a Kortárs leg­utóbbi számában: »az ideoló­giából magabiztosaknak fö- lényéreztetö, elnéző mosolyra támadt kedve egy »zavaros« itéletű, nacionalizmusra haj­lamos, bőbeszédű autodidakta »túlhaladott« erkölcsi »felfo­gásán, vagy naiv és narod- nyik politikai konzervatizmu- sán«. Én a Kamondy által írottakhoz még egyszer az őszinteséget teszem hozzá. Ezt a nevélő-példaadó őszin­teséget. Ezt a megmosolyogott őszinteségek Ezt az arspoetica-őszintesé- get. Lévén hÚSZ és harminc között, nekem s a velem egy- ivásuaknak nem kell lelki- ismereti kérdést csinálni, ha róla írunk. Ha csak nem ül­tettünk az egyetem padjaiban mi is fölénymosolyt a szánk' köré némely őt »interpretá­ló« előadó példájára. Mind­egy. Én az apokalipszishan­gulatot, a nyomor, a világ- vége-várás hangulatát, az akadozó ütőerű, tikkadt ta­nyavilágot ismertem meg elő­ször azokból az írásokból, me­lyek fölött Veres Péter neve állott. Még a szép szegénysé­get. Afféle könyvmoly gyerek­ként, ezért talán közelebb is volt hozzám az Alföld igaz­sága, mint az utcánké. (Igaz, a Kapos mentéről azóta sem írtak olyan igénnyel, mint ő Balmazújváros vidékéről.) S ez az igény, ez a lázadó, vi­lágváltoztató — általánossá­gaiban és konkrétumaiban is programadó — igény művei politikuma. Erre persze csak akkor jöhettem rá, amikor megértettem (az élet- és mű­elemzési tapasztalatokkal ma­gam mögött) azt, hogy egy­részt mi a politika, másrészt mit értünk társadalomunk- ban a művek eszmeiségén. Politikai »egzisztenciájáról« lehetett vicceket gyártani (melyik politikusról nem gyártanak), de Veres Péter műveiben politizál elsősorban, mint Solohov, mint Illyés vagy Gorkij. Jóllehet a re­gény cselekményét elvitte néha az esszé, a vallomás, a lírai kitárulkozás — epikus vénában áradva. (Ez a kitá­rulkozás-igény változtatta meg egyébként a regényszer­kezetet világszerte, az avant- garde áramában, csakhogy a más társadalmi györkérzet- ben más-más tartalommal. Egyhelyütt a magányérzés a kaotikus világkép fejeződött ki, Veres Péternél — nálunk — ez a tettvágyó politikum.) ö sorsnak nevezi mindezt a Szárszóban; •vállalt, s min­dig vállalt övéivel közös sors­nak. Ez az életmű egyszer­smind a nagy lehetőség arra is, hogy az új típusú (még ha egyesek szerint régi svádájú is) művészt szemléljük mö­götte. A politikus művészt; a kor, a lenini normák, a marxista eszmeiség követel­ményei szerint valót. S ekként tegyük műveit — elsőtől az utolsóig — mérlegre. Általá­ban a művészek eszmei »tor­zulásait« is megbocsáthatónak tartják sokan, ha a másik ol­dalon megnyugtató esztétikai értékek dominálnak. Nála a kettőt néha mereven különvá­lasztották, művészetét, ábrá­zolásmódját többnyire nagy­szerűnek ítélve, politikáját hümmögve fogadva. Pedig a kettő együttes szemléletére van szükség. Értékelő és nem megbocsátó együttes szemlé­letére. A Szárszóban visszanéz ön­magára, sorsára, parasztko­máira, a falubeliekre, a bal­ítéleteire is. Aki politizál, an­nak számolnia kell — straté­giával és taktikával — (ír er­ről a Szárszóban is) a tévedés lehetőségével is. Voltak bal­ítéletei, melyek sokakat vitá­ra, igazságkeresésre indítot­tak, de amelyek semmiképp sem jogosítottak azért fölé­nyeskedésre és megbocsátó kézlegyintésekre. Olyan ez az életmű előttünk, hogy nem. tart számot a bocsánatra. Csak az ítéletre és megisme­résre. A Szárszó egyik ihlető- je kimondatlanul is paraszt­apokalipszis, a formát öltő világvége-vágyás a falúsi szektákban. Ezt tárgyalja az első fejezet. Mi lendíti ki a »tenyésztörvények« életritmu­sából, a megszokott hétköz­napi köszönésmódból és a megszokott miatyánkból a szegényt? S taszítja gyakran extatikus vallási mániába az embereket? A válasz egysze­rű, hiszen (megint csak a Szárszó felelete) ugyanaz, ami íróváválásának, politikus író- váválásának egyik nemtője volt: a nyomor. S miféle lehetősége volt a parasztnak az I. és a IX. világégés között, hogy po­litikussá legyen? Egyáltalán, hogy politizáljon? Saját és övéi somából idézi a felele­tet A helyzet — a történel­mi szituáció — pontosan ugyanaz, mint amikor a tik­kadt rabszolga egyszer fel­kapja a fejét, és lázadásra készül. Legföljebb a lehető­ségek mások, a huszadik szá­zad elejének Magyarorszá­gán. Erre tekint a Szárszó. Inkább esszé-regények ne­vezhető. Érződik rajta, hogy »utolsó munka« bár nyoma sincs valamiféle magánapo­kalipszisnek, halálfélelemnek. Józan és nyílt szembenézés. Korántsem csak történelmi értékei vannak. Ez bizonyít­ja a könyv politikus voltát. »összekeverem személyes dolgaimat a közügyekkel, az ország és világ bajaival? Igen, mert a valóságban így is volt.« Másutt ezt írja: »... nincs hiteles társadalomtudomány, és nincs történelem, tehát nincs helyes politika társada- •űom-élettdni ismeretek a nép­tenyészet tényeinek és tör­vényeinek a megismerése és megértése nélkül«. Az egyik legfontosabb gondolat, amit politikus-íróként ránk hagy­hatott. Az igényt. Az őszin­te szembenézés igényét mint a jó politika feltételét, a való társadalmi helyzet ala­pos és átfogó elemzésének igényét Veres Péter művész volt. A hév, az indulat még­is a legritkább esetben ra­gadta magával. Ez nem meg­bocsátás, csupán magyará­zat: akkor ragadta el a hév, ha a sorsközösséget ábrázol­ta tolla. Egy helyütt például a pa­raszti politikai érdeklődés csírázatát veszi szinte anató­miai vizsgálat alá de azt or­szágrésznyi érvénye helyett országossá terjeszti ki. Ez a balítélete ákarva-akaratlan, de mindenképpen jószándé­kú, mert vitatkozni csak úgy és akkor lehet vele, ha az ellenpéldák legalább olyan anatómiaiak, legalább olyan igazak és alaposak. Nem is balítélet, inkább egy föltett, válasz nélkül hagyott kérdés ez. Másutt a totalitásigény, a népábrázolás szükséglet viszi túlzásba __»... nem volt író, é s nem volt társadalomtu­dós, és persze újságíró és politikus se, aki az élettani feszültségek,,. »transzformá­cióit« meggyőző erővel ábrá­zolta és értelmezte volna.« Az életet ilyen teljességében egy alkotó képtelen visszaad­ni. A népies írók mozgalma azonban többé-kevésbé — az ő írásai is — teljes képet ad erről. A Szárszó hiányosságait persze nem szeretném eré­nyekké változtatni. Ezekkel együtt tart számot az olvasó érdeklődésére most már a halhatatlan szerző. Tröszt Tibor Száz éve született Heltal JenS Sokszínű író - könnyed és derűs Korrajzértékük túllépett a mindennapi aktualitáson PEST BÖLCS-DERŰS köl­tője, Heltai Jenő száz évvel ezelőtt — 1871. augusztus 11-én — született, hat évvel volt idősebb Adynál, s külö­nös: mégsem ötlik fel előt­tünk egy aggastyán képe; ti­zennégy esztendeje, mielőtt meghalt, sokszor láttam, de sohasem láttam öregnek. Most is így van: alakját felidézendő, azt az ifjú köl­tőt látom, aki a század vé­gén felfedezte Pestet, sőt a pesti utcát — a költészetnek, az irodalomnak. Egy kamasz nagyváros kamasz költőjét, aki finom gúnnyal, könnyed rímekkel, derűs-bölcs rajon­gással énekelte meg a pol­gárosodó, furcsa, szerelmetes Pest sihederkorát, később sokat (és méltatlanul) szidott aszfaltját, jellegzetesen pesti figuráit, színes, kavargó éle­tét. Ha a nevét hallom, máris kirajzolódik egy különös kor, amelynek mesteri krónikása volt. Szinte látom, amint af­féle modern, könnyed verset visz A HÉT című laphoz, ahol Kiss József szerkesztő úr vezényli a parádét. Ez a heltais hang szinte berob­bant a barokkos költői világ­ba, a milleniumi cikornyák közé. A híres Kató-versek nem félelmetes szenvedélyek­ről, vad indulatokról vallot­tak, hanem elegáns öniró­niáról, köznapi dolgokról — szellemesen, humorosan. »Hogy elfeledtél Kis Kató, Ez egyszerűen megható« — döntötte el könnyedén Hel- tainak ez a sora az elmúlt szerelem roppant kérdéseit. Ma már alkalmasint köztu­dott, hogy a városban is van folklór, az aszfalton is szü­letik népköltészet; nos, Hel­tai pesti versei is ilyen nép­költési forrásból fakadtak. Ezt ugyan tagadták, kivált a harmincas években, de még később is olykor. Heltai el­mondott; egyszer erről egy történetet. — Támadták ezeket a Já­nos vitéz-verseket, nem is egyszer — mondta János bá­csi (így becézték). — A fél­nyilas világban megírta ró­luk egy újság, hogy ilyeneket csak a pesti aszfalt álköltői tudnak kitalálni. Ezeknek — így a nagyhangú vezérjelölt — semmi közük a magyar nép életéhez, az igazi Kuko­rica Jancsihoz meg Iluskához. Példaként a szerinte leg­kirívóbbat idézte: »Ud­varomon há­rom vályú, abból iszik három nyáj juh.« Ez bi­zony — han­goskodott az írás — idegen a nép hangjá­tól. Szegény, nem tudta, ez a két sor véletlenül Kriza János népköltészet­gyűjtéséből való. Szelíden emlékezett még erre is a költő, elnéző derűvel, aho­gyan a világot szemlélte. Ez a könnyed de­rű, ez a hel- taís mosoly mégse vala­miféle felüle­tes, könnyűcs- ke dolog. E mögött egy sokszínű, gaz­dag életmű van: versek, táncák, novellák, regények, drámák, fordítások. S még valami: egy olyan élet, melynek útjain ez a szelíd, bölcs költő olyan következe­tességgel ment végig, hogy soha, egyetlen szót se kellett visszavonnia, megváltoztat­nia. Soha nem vallotta ma­gát másnak, mint ami volt: humanista magyar költőnek, városért rajongónak, a sza­badság megnemalkuvó dalno­kának. Aktuális írásai, melyek egy-egy jelenséget örökítet­tek meg, fényt kaptak az idő­ben. Korrajzértékük túllé­pett a mindennapi aktualitá­son. Pompás regényei — mint Az utolsó bohém vagy a Jaguár — tündéri humoru­kon, a remek jellemrajzon és nagyszerű fordulatokon túl egy világ mesteri rajzai, s mint minden igazán értékes szépírás: a kortörténeti do­kumentumok is. A tündérlaki lányok (prózában és színpa­don), az Álmok háza, a Kis­királyok — mind megannyi remek darabja egy gazdag életműnek. A finom derű azonban nem egyszer váltakozott keserű­séggel is. A közeledő fasiz­mus, az írástudók gyakori árulása idején írta Heltai Egy fillér című költői játékát (Somlay Artur játszotta a darabban). E megragadóan szép színműben a be nem váltott álmokat, a meg nem valósult gondolatokat kéri számon Heltai költő hősétől. KITŰNŐ ÍRÓ VOLT, csu­pa ízlés és igényesség. Mon­datainak látszati könnyedsé­ge, csengése-zengése mögött igazi, tudatos műgond feszült, s az írástudók felelőssége jel­lemzi minden sorát. Így hát á pajkos, a dévaj, a bájos sanszonok költője valójában kemény és következetes író. Minél messzebb megyünk elő­re az időben, annál maradan­dóbb fényt kap a Heltai-élet- mű, amely fénylett — sőt, melegített — az író életében is. Amikor az ötvenes évek elején új kísérlet indult, hogy megkérdőjelezze Heltai he­lyét a magyar irodalomban, a költő ült a Pozsonyi úti lakásában, pipafüst ködében, könyvei és emlékei között, mintha tudta volna: ez a hallgatás sem tart soká. így is történt Végre kezdték újra közölni írásait, bemutat­ták a A néma leventét 1957- ben Kossuth-díjjal tüntették ki. Demeter Imre p— ppen zajlott a Duna, r és tizenöt fok volt nulla alatt Az ember­nek az ilyen hidegben lefagy a füle. Igyekeztem jól fülre húzni a kucsmámat. A hajó­kikötő kocsmájába be kellett térni legalább belső meleg szerzésére. Egy vendég volt. Elég részeg. Avval fogadott: — Na, komám? Hát te hunnét? így kezdődött az ismerke­désünk. Aztán ő vallatott egy darabig. — Hát te mi vagy? Meny­nyit keresel? Hun dógozol? Elmondtam, amit tudtam. A kályha mellett ült. Jó csizmát, jó vattabéléses nad­rágot viselt, e fölött vastag kötött ujjast, azonfelül pedig azt a steppelt ujjú, rövid bőrkabátot, ami apró, kis kockadarabokból van össze­varrva, öves, zárt nyakú és meleg, mert kétszeres vate­linbélésű. Egyenruha az ilyesmi tulajdonképpen: ál­lami üzemek adják a nehéz, külső munkán dolgozó mun­katársaiknak. Láttam, hogy ő is állami. — Mit iszol? — kérdezte. Azt mondtam, hogy immár semmit —' mire várakozóan nézett rám. — Azt kérdez­tem: mit iszol? — Semmit, köszönöm, — De te nem kérdezted meg, hogy én mit iszok! — Nem, valóban ezt el­felejtettem. Sarkadi Imre: RÉSZEG EMBER' — No hát?) — Kérlek, élvtársam, mit iszol? — Fél rumot Néztünk egymásra. Akkor egyszer csak előszedett a zsebéből egy gumiszalaggal átkötött igazolványtokot, ab­ból a személyi igazolványát azt az orrom elé tartotta, s abban írva vala, hogy ő Sza­bó- Ferenc vájár. — Na! — Jól van. — Te mennyit keresel? De mielőtt felelhettem volna, elmondta, hogy néki ötforintos órabére van és harmincegy forintos napi ki­szállása, mert ide küldték valami erdőkitermeléshez, ahonnan is támasztófákat kell vinni a bányába. Ez na- nagyon rendbenlevönek lát­szott. —• Hej ,. — azt mondta. Ültünk egymással szemben, mint két bolond. E’el akar­tam állni, el akartam már menni, de valahányszor kísérletet tettem rá, meg­fogott, nem engedett, vissza­nyomott a székre. . — Várjál csak! N S aztán elősorjázta, ami a szívén fekszik: — Voltam én, annak ide­jén, csendőr tiszthelyettes. Bizon... fos, elfelejtettem eddig leírni az arcát. Első látásra tudniillik megviselt, nyűtt arc volt. Mint minden részeg ember­nek. A szeme bután csillo­gott, az arca csupa gyűrő­dés, törtség, mint a moso- gatorongy; a kucsmája nem hetykén, hanem lazán félre­vágva a fején. Ez volt az első látás. Hogy szürke pó­rusaiba beette magát a szén­por, feketésszürke volt az arca, hogy himbálózott, hogy buta volt és csuklott, ezt mind másnak tudtam be Ekkor szembenéztem véle, s láttam, hogy rarvaszul hu­nyorog, hogy tulajdonképpen ilyen meg olyan ember ... az ördög tudja, milyen ember. Megint felálltam, hogy elme­gyek. — Megállj! — mondta, s visszafogott — Csúnya mesterséged volt — mondtam. — Csúnya? A továbbiakat inkább úgy próbálom elmondani, ahogy ö mondta, s mert élőszóra jól fényképező agyam van, ahogy emlékszem rá. — Hát te? Nem vót szép az a kakastall? He? Hát ha te mentél az úton, oszt láttál kakastollast veled szemben jönni, mit éreztél? Nem azt, hogy megvédik a főded? A vagyonod? Mondtam, hogy nékem nem volt földem. — De nekem volt! Har­minckét hold! Na, min­degy ... Ha főded nem vót, tisztességed vót. Becsületed vót! Mi? Hát ha jöttünk veled szembe kakas tollason, mit éreztél? — Féltem. Akkor te gazember vőtál. Akkor te országos tolvaj vó- tál. Bejött az asszony. A kocs- márosné. Részeg ember mód­jára akkor véle kezdett el alkudozni, rég elfeletjve, hogy velem mit beszélt. Meg­próbálta karon fogni, cipelni, odábbráncigálni. Hogy ő akar valamit mondani néki. Aztán hirtelen hozzám for­dult. — Hát te? Most ugye? Most a dolgozóké az ország? Mi? S nagyot köpött a pad­lóra. — Meg ne verj! — mond­tam neki. — Sose vertem — húzta ki magát. — Még szép. — Kérdezd meg! Tiszántú­li vagyok, ott csendőrködtem, csak aztán mentem a Dunán­túlra bányásznak, mert nem vót más. Hát énnekem a falumba eriggy el, s kérdezd meg, ki volt Szabó tiszthe- helyettes, ott engem máig is tyúkkal, kaláccsal fogadnak. He?! Elkapta a kabátom hajtó­káját, s maga elé rántott — Na! — mondtam. — Megint verni akarsz? — Hogyhogy megint? Csak mellbe kellett lökni, egy kicsit, gyengéden: olyan részeg volt, hogy lehuppant a mögötte levő székre. Le­huppant, lehajtotta, a fejét, egy kicsit csuklott, aztán fel­nézett véreres szemekkel. — A fene! Téged nem bántlak. Szeretlek, Fizettél egy féldecit irtélen ráképzeltem a kakastollát. Ennyi volt az egész. Nem is öreg. Negyvenkét éves — ahogy a személyi igazolvá­nyából emlékszem. Ahogy az ajtónál jártam, utánam szólt bűnbánóan: — Várjál meg komám! Mer hazudtam neked. Nem is vó- tam tiszthelyettes, csak őr­mester. Csak megígérték, hogy még az év végére tiszt- helyettes leszek. Később ismerősöket kül­dözgettem, nézzék meg, és gyönyörködjenek tegnapról itt felejtett dicső hazánkfiá­ban, de későn érkezhettek, akkorra már nem volt ott. Azért valahol csak van, most is. Vannak... * H * Otven éve, 1921. ragusztus tj­én született a fiatalon elhunyt Sarkadi Imre Kossuth-dljas író. SOMÖGfl SrfiPŰAP '«sárnap, 1971, augusztus 15,

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom