Somogyi Néplap, 1971. augusztus (27. évfolyam, 179-203. szám)
1971-08-15 / 191. szám
« Felkiáltójellel a szarvasmarha-tenyésztésről Változtatni az érdekeltségen Csatornák téglaügyben A „soron kívüli” természetrajza »Korszakalkotó«, »nagyszerű«, »a szarvasmarha-tenyésztés gondjai megoldásának egyedüli módja« — ilyen és ehhez hasonló vélemények sokaságát lehetne legyezni a ba- latonszabadi tapasztalatokat ismerőktől. Mégis, nézzük, mit mutatnak a számok a korszerű, gazdaságos, jó módszerek »terjedési sebeségéről«. Az itteni hízómarha-technológiát az ország négyszáz üzemében alkalmazzák, zömmel átalakított épületekben. Uj létesítményként országosain négyezer férőhelyet építettek. Somogybán húsz (!) üzemben vezették be ezt a tartástechnológiát kizárólag átalakítással, új létesítményt a mai napig nem építettek. Lapunkban néhány hónappal ezelőtt már foglalkoztunk azzal, hogy vajon a somogyi kutatók »miért nem próféták« jobban a saját hazájukban, miért éppen itt terjednek legnehezebben a minden szempontból előnyös, hasznos kutatási eredmények. A vizsgálódások több objektív és szubjektív körülményre feletet adtak, többek között arra is, hogy az egyik fékező erő a megyére jellemző nagyfokú tőkeszegénység. ÉRDEKELLENTÉTEK A párt-végrehajtóbizottság nagy felelősséggel és nem egy esetben a sürgős megoldásért érzett szenvedéllyel elemezte az okokat, és hozott határozatokat a tennivalókra vonatkozóan. »A technikum rendkívül magas színvonalú munkát végez, teljesen azonos ez fejlett országok ilyen tevékenységével, éj j különösnek tartja, nem terjednek jobbe kiváló módszerek« — el a testületi ülésen. Aztán következtek a különböző vélemények, melyek mindegyike sok igazságot tartalmaz. Közülük ezúttal néhányat sorolunk föl: mezőgazdasági üzemeink vezetői egyre többet járnak külföldön, és nem egy esetben előfordul, hogy olyan módszereket kívánnak meghonosítani, ami a mi viszonyaink között drága, nem megfelelő. Ez a jelenség a »rosszul értelmezett tapasztalatszerzés« címet viselhetné. Ám nyomban meg kell jegyezni azt is, hogy a külföldi — többnyire drága — módszerekhez való ragaszkodásnak van egy másik oka is: a hazai gyártástechnológiákkal többnyire igen sok baj van, rengeteg hibát rejtenek magukban, aminek következtében nem is alaptalanul félnek tőlük mezőgazdasági üzemeink. Ám ez is, a tőkeszegénység is, a szakemberhiány is, mind, mind csak részben oka a kiváló kutatási tapasztalatok lassú gyakorlati meghonosodásának. Van egy körülmény, amiről eddig kevés szó esett, most viszont annál elemibb erővel kerül előtérbe. Mert joggal vetődik fel a kérdés a mezőgazdasági üzemeken kívül a jelenlegi ösztönzési rendszer mellett ki érdekelt abban, hogy ne 60—80 000, hanem 17—30 000 forintba kerüljön egy tehénférőhely?! Vajon érdekük ez a tervezőknek, a kivitelezőknek is? Nem! Miért propagálna a tervező egy (nagyon korszerű, de olcsó létesítményt, mikor a gazdasági érdeke azt kívánja, hogy ne ötmilliós, hanem például tízmilliós legyen a beruházás. Hiszen a bekerülési összeg után kapja a tervezési, lebonyolítási díjat. És épp ez vonatkozik a kivitelezőkre is. Olyan ellentmondás —• és hadd tegyük hozzá: egyre feszítőbb ellentmondás — ez, melyet ha országosan nem sikerül feloldani, megszüntetni, félő, hogy hiábavalóvá válik minden erőfeszítés. Távolról sem csak somogyi specialitás, nemcsak megyei Érdek, hogy változzon ez a körülmény. Hogy központilag mielőbb úgy módosítsák az anyagi ösztönzőket: mindazok az intézmények, melyek »közreműködnek« a mezőgazdasági beruházásokban, ne a drága, a költséges, hanem az olcsó, korszerű létesítmények tervezésében, kivitelezésében és propagálásában legyenek érdekeltek. Ehhez már tulajdonképpen csak kiegészítő, de nagyon szükségszerű lépés az, amit a testület javasolt: kössön szerződést a felsőfokú technikum a MEZÖBER országos központjával az általuk kidolgozott és kidolgozandó tartási, takarmányozási technológiák terjesztésére, propagálására. Ahogy a tanácskozáson elhangzott: »Nem egy üzemünket »megnyomorított« már az aránytalanul költséges, drága beruházás, melyeket mind ez ideig országosan is javasoltunk. Most már van olcsóbb, szakszerű, jó megoldás. Nem csupán kívánság, hanem egyenesen kötelességünk, hogy mindent megtegyünk ezek terjesztéséért.« ÜJ BERUHÁZÁS - VAGY REKONSTRUKCIÓ Már korábban említettük, hogy a szarvasmarha-állomány csökkenő tendenciát mutat, igen mérsékelt jövedelmezősége miatt. Hogy a nagyszerű, háromszázas hízómarhatechnológia vontatottan terjed, annak oka az is, hogy az üzemek többségében nincs is olyan állomány, amelyikkel egy háromszázas hizlaldát ki tudnának használni. Ebből kö- I vetkezeik, hogy a járhatóbb út I az átalakítás; a meglévő épületek rekonstrukciója. De ezt indokolja a beruházási keretek igen szűkös volta, megyénk mezőgazdaságának nagyfokú tőkeszegénysége is. Megítélésünk szerint nem túlzó, nagyon indokolt a javaslat: célszerű volna nagyobb arányú ártámogatást biztosítani a régi épületek korszerűsítésére. Egyfajta — de nagyon is lényeges ösztönzés lenne ez a korszerű, olcsó módszerek terjesztésére. »Gyorsabb, határozottabb előrelépésre van szükség« — ismét idézzük a végrehajtó bizottsági ülésen elhangzottakat, mert úgy véljük, nem lehet ezt eléggé hangsúlyozni. Megyénk mezőgazdaságának összérdeke, a negyedik ötéves tervben meghatározott feladataink szükségszerűen megkívánják, hogy a szarvasmarhatenyésztésünket nyomasztó gondok mielőbb megszűnjenek. A mezőgazdaság »nehéziparáról!« van szó, s a nehézipart sem ráfizetéssel, sem kisüzemi módszerekkel fejleszteni nem lehet! Az elmondottakból következik, hogy a tennivaló két irányú : vannak feladatok, melyeket szarvasmarha-tenyésztésünk fejlesztése érdekében itt helyben, üzemi, megyei irányítóknak, szakembereknek kell elvégezniük. Ám nem hozhat döntő változást erőfeszítésünk, ha nem szűnnek meg azok a nehézségek, amelyek országos, központi intézkedéseket kívánnak. Szarvasmarha-tenyésztésünk színvonalának emelése, az állomány létszámának növelése népgazdasági érdek. Ezért szólunk felkiáltójelek kíséretében ennek az ágazatnak a gondjairól. Sok-sok ház épül manapság. Nagy a nyüzsgés a TÜZÉP- telepeken, az emberek sokszor fél napokat is sorbaállással, tülekedéssel töltenek el, s várják, hogy építőanyaghoz jussanak. Sajnos, gyakran hiába! Előfordult már — nem is ritkán —, hogy a TÜZÉP-telepen közölték, nincs több. Majd legközelebb. — De hiszen ott is áll egy nagy halommal! — rep- likáztak a csalódottak. — Az már el van adva — így a lako- nikus válasz. Mit tesz ilyenkor az építőanyagra várók népes tábora? Elmegy legközelebb is, ott topog a sorban egészen addig, míg a befizetett mennyiséget végre meg nem kapja, s el nem szállíttatja az építkezéshez. Mivel a tégla kevés — Kaposváron tavaly megszűnt a tüskevári téglagyár, korábban pedig Jután is leálltak — bizony jó időbe telhet, amíg sikerül hozzájutni a szükséges mennyiséghez. S az egyszerű ember, aki munkakezdés előtt vagy a sebtében kivett egynapos szabadsága alatt próbálja beszerezni a téglát, még így is hátrányban van az üzérkedőkkel, s számítókkal szemben, akik nap mint nap tájékozódnak, s jó szimatuk lévén, mindig a kellő pillanatban »orrontják meg«, mikor kell és lehet téglához jutni. Nem ritka tehát, hogy az építeni szándékozóknak hetekig, hónapokig vagy még több ideig is kell várakozniuk. S közben az emberben nő, egyre jobban elhatalmasodik a hárag, á keserűség, amit semmiképp sem csillapít a kaposvári TÜZÉP- telepen szinte már közmondásos durva hang, s az az embertelen mód, ahogy a kéréseket elutasítják. A TÜZÉP dolgozóinak magatartására esetleg még akadhat mentség; végül is mindannyian emberek vaVSrös Márta A hengerőr mm Nehéz a molnárok mestersége. Dolgozni a szálló liszt- porban, figyelni a gépek működését, ügyelni a liszt minőségére. Régi mesterség ez, gyakorlatilag nem sokat változott mostanáig. Az igazi molnárok legtöbbje már nyugdíjban van, néhámyan pedig nyugdíj előtt. S nincs utánpótlás. Amilyen keresett szakma volt ez valamikor, - annál többet vesztett varázsából. Valamikor protekció kellett ahhoz, hogy valaki bekerüljön molnárnak a malomba, mesélte Céczi György, a Kaposvári Nagymalom hengerőre. A gépek egyhangú zaja beszűrődik a szobába. Termel a hatalmas üzem. Emberek, gépek hordják az óriás tárolókba a gabonát, hogy onnan folyamatosan az őrlőbe kerülve finom lisztként hagyja el a malmot. Egy régi közmondás szerint akkor megy jól a munka, ha a molnár nézeget az ablakon. Ha futkároznia kell le-föl az emeleteken, akkor már baj van. Negyvenegy éve már, hogy mint molnár dolgozik. Időnként szinte reflexszerűen tisztogatja lisztes ruháját. — Hamar belepi az embert a lisztpor — de hát ilyen a munka. Ezzel számolni kell. Ezért is nem jönnék molnártanulóknak a fiatalok. Nem szeretik a három műszakot, a port és a zajt. Pedig amikor régen valaki szakmát akart tanulni, annak keservesen meg kellett fizetnie a tudásért. Akkor még a szülei fizettek a fő- molnámak azért, hogy tanulhasson. 1930-ban a Tankovits-ma- lemban kezdett ismerkedni a szakmával. A molnárinasnak az volt a feladata, hogy reggel, a hatórai munkakezdés előtt megetesse a főmolnár hízóit, s utána ment a malomiba őrölni este kilencig. Sokszor ott aludt a gépek mellett. Most már hamiinckét éve, hogy a Kaposvári Nagymalomban dolgozik. Volt már szitaőr. lisztleszedő, koptató? zsákkötő, s most hengerőr. Az egyik legfelelősségteljesebb munka — ügyelni az őrlésre, nehogy valamelyik henger leálljon. Előfordult, hogy amikor kijött elszívni egy szál cigarettát, a hangok alapján észrevette, hogy az egyik henger nem kap gabonát. A kifinomult hallás a molnárok egyik fő segítője. Évek hosszú sora óta együtt él, dolgozik a gépekkel. Pontosan ismeri valamennyit, minden tulaj donsá- gukat. Amikor a malomba került, még fiatal legényke volt, mindenki csak Gyurinak hívta, most már Gyuri bácsinak szólítják. A gépek nagy része még most is ugyanaz, mint régen. Csak néhány hengerfejet cseréltek ki, hogy gyorsabban és jobban menten a munka. Az embereik pedig állandóan.! változnak. Ismer olyan molnárokat, akik most villanyszerelőként vagy pékként dolgoznák. A munkához szeretet is kell. Ő megbecsült tagja a kollektívának. Csendes, dolgos szakember. Többszörös kiváló dolgozó, sokszor kapott jutalmat munkájáért, a malomhoz való hűségéért. Szinte furcsa számára, hogy nem hallja a gépek egyhangú zúgását, ha hazamegy. Annyira megszokta, hogy fél attól a pillanattól, amikor nyugdíjba kell majd mennie. Pedig az az idő is elérkezik egyszer — hisz már csak a hónapokat kell számolnia. Kívánja a pihenést, de a munkát sem akarja abbahagyni. Gyertyás László gyünk, akiknek az idegeit megviseli a tartós, szűnni nem akaró rúbam, s az, hogy a téglaszűkének kellemetlen következményeit — amiről nem is ők tehetnek — nekik kell viselniük. Régi igazság: a harag és az elkeseredés nem jó tanácsadó. Egyesek hangoskodnak, s különböző fórumokon keresnek orvoslást bajukra, mások protekcióban, megvesztegetésben látják a bajok gyökerét, a többiek (a zömük) pedig csöppet sem hízelgő következtetéseket vonnak le. S teszik ezt annál is inkább, mert látják, tudják, — hiszen végül is a szemük előtt zajlik —, hogy egyesek, a legnagyobb téglaínség idején is soron kívül hozzájutnak az építőanyaghoz, sokszor egészen nagy tételekben. A telepvezető is megerősíti őket hitükben, amikor a sort megkerülő vásárló kis levelét kezébe véve, meglobogtatja azt a húsz-harminc ember előtt, s közli velük: — Látják emberek, ezért nem jut maguknak tégla! Hogyan lehet soron kívül, a sorbaállást megtakarítva építőanyaghoz jutni? Ezt vizsgáltuk a megyei tanács kereskedelmi osztályának csoportvezetőjével, Szőnyi Ferenccel és Müller Lászlóné főelőadóval A vizsgálat egy levél nyomán indult meg, amelyben azt panaszolta írója, hogy a kaposvári TÜZÉP-telepen csak az öcsi, sógor, koma vagy az, aki hajlandó bizonyos összeget lefizetni, kaphat téglát. A levélíró végletesen fogalmazott, s végsőkig fokozódott elkeseredés munkált benne... Az első meglepetés mindjárt a TÜZÉP-telepen fogadott bennünket. A telepvezető vastag paksamétát halászott elő íróasztalának mélyéből. Pontosan 313 levelet tartalmazott. Háromszáztizenhárom kérés, amolyan fél utasítás. Kérjük, hogy ennek és ennek ennyi és ennyi téglát szíveskedjenek kiadni. Természetesen soron kívül. Ami meghökkentő volt, a temérdek levelet mind 1971 első félévében írták, ami pedig még ennél is több, százezer tégla híján kétmilliót adtak ki ezertől ötvenezerig terjedő tételekben soron kívül. Ehhez számítsuk hozzá, hogy a telepen valamivel több mint 17 és fél millió téglát adtak el a jelzett időszak alatt, s ebből hozzávetőlegesen egymilliót közüle- teknek. A lakosság részére kiadott építőanyag csaknem egy- harmada tehát a másik csatornán talált gazdára. Fehér József, a Somogy-Zala megyei Tégla- és Cserépipari Vállalat igazgatója: — Valóban, a levelek zöme tőlünk származik. Mi kértük a TÜZÉP-et a külön kérések teljesítésére. Csakhogy mi legalább ennyivel többet szállítottunk. Ez év első félévében például az előírt kontingens 28 millió tégla volt, mi kilencmillióval többet adtunk át a TÜZÉP-központnak. Ennyivel kapott többet Somogy megye lakossága. A soron kívüli kiszolgálást kérő leveleinket pedig a legelemibb emberi kötelességérzetünk diktálta. Sok dolgozónk kért tőlünk téglát, s azt hiszem, nem áll módunkban kérésüket elutasítani. Ezenkívül rengeteg szerencsétlen ember fordul meg itt, nálunk, rimánkodik, sír, kér bennünket, hogy legyünk a segítségére, mert a TÜZÉP-től kidobták.' Annyian vannak, hogy ki kellett írnunk, téglaügyben csak a hét két napján fogadunk kérelmezőket. Most mit mondjak? Dobjam ki én is őket? A TÜZÉP igazgatója — Szűr Lajos — a vizsgálatot megelőző nap kereken tagadta, hogy a soron kívüli kiszolgálás létezik. Másnap Hahn Imrével, az áruforgalmi főosztályvezetővel beszéltünk: — Tény, hogy nagyon nehéz olyan cikket hibátlanul forgalmazni, amely nagyon keresett, s mégis kevés van belőle. A tégla ennek klasszikus példája. A helyzetet az is súlyosbítja, hogy sok a nyerészkedő, aki arra spekulál, hogy emelkedni fog az építőanyag ára, s most igyekszik nagy készleteket beszerezni. Ez is egyik oka a téglahiánynak. Mi megpróbálunk harcolni ellenük, azokat részesítjük előnyben, akik mást, ajtót, ablakot, cementet, kavicsot is vesznek, tehát biztosan építeni fognak, de hát ez nem minden ... Az is igaz, hogy mi is írtunk levelet a telepre, kérve a soron kívüli kiszolgálást. Hogy kiknek? Elsősorban saját dolgozóinknak. Aztán azok is hozzájuthatnak soron kívül téglához, akik ... szóval akik ide járnak a nyakunkra, jeleneteket csinálnak, fenyegetőznek. Csakhogy megszabaduljon tőlük az ember, megírja a levelet. Aztán, nézzék ezt az írást! A Baranya—Tolna megyei Tégla- és Cserépipari Vállalattól érkezett. A jó kapcsolatokra hivatkozva kérnek bennünket, szolgáljuk ki néhány emberüket a hivatalos út mellőzésével, olyanokat, akik tekintve a nagy munkáskéz hiányát, hajlandók a vállalat gyárában hosszabb-rövidebb ideig dolgozni. Ezt a kérést méltányosságból, vállalati érdekből teljesítjük. Ugyanezt tudom mondani arra a levélre is, ami az önök kezében van, s ötvenezer tégla kiutalását kéri a teleptől Kelemen Ferenc nevére. Ö ugye a Kefe- és Mű- anyagipari Vállalat igazgatója, a felesége a bankban dolgozik, nem tagadhatjuk meg kérésüket ... A kör bezárult. Nincs szó itt kirívó szabálytalanságokról, vagy a hatályos törvényeket súlyosan sértő cselekedetekrőL Az egész mégis valahogy rémisztőén antidemokratikus, ellenkezik azokkal az elvekkel, normákkal és az általános gyakorlattal, amelyet társadalmunk hirdet, vall, és a mindennapokban igyekszik meg- val'sítani. Miért? Az építkezések nagyobb lendületét fékező téglahiány ugyanis minden építeni szándékozót egyaránt sújt, mint ahogy az építőanyag -elltást megjavítani szándékozó erőfeszítésekben is benne van országunk minden lakosának munkája. Kaposváron mégis az a gyakorlat alakult ki, hogy egyeseket egyáltalán nem érintett a téglaszü- ke, másokat pedig — a többséget — éppen ezért aránytalanul jobban. Kivételes esetek adódhatnak, a valószínűségszámítás egyszerű törvényei szerint kétszáz-háromszázezer téglát^ kiadni soron kívül valóban humánus cselekedet lehet. De amikor az amúgy is kevés mennyiségnek csaknem az egyharmada jut el illetéktelenül, a szabályokat és rendeleteket megkerülő csatornán a vásárlókhoz, azzal már nem tudunk egyetérteni, sőt kiáltó antidemókratizmusa miatt el kell utasítanunk. Lehet, hogy a téglaipar vezetőit — nincs okunk az ellenkezőjét állítani — valóban a jó szándék vezette. De mi a biztosítéka annak, hogy a hozzájuk forduló valóban a leginkább rászoruló? Ki tudja ezt csalhatatlanul megállapítani? S hivatott-e erre a télaipar? Vagy, aki a TÜZÉP-központban az asztalt veri, fenyegetőzik, biztos-e, hogy annak a legsürgősebb az építkezés megkezdése? Hányán és hányán vannak, akik a hivatallal szemben érzett gátlásuk vagy más ökok miatt — holott igencsak rászorulnának — nem járnak utána, hanem nap mint nap új reménynyel, majd növekvő elkeseredettséggel várják, ho"y végre megkapják, amit kértek. S hogy nem ritkán fél évet, háromnegyed évet vagy még többet kell várniuk, az elsősorban a működő második csatornának »köszönhető«. A vizsgálat után a megyei tanács kereskedelmi osztálya utasította a TÜZÉP-et. hogy a »soromkivüli« gyakorlatát szűntesse be, s ne fogadjon el a Tégla- és Cserépipari Vállalatoktól semmiféle írásos vagy szóbeli kérést. Az ügy ezzel nem fejeződött be. Csupor Tibor SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1971. augusztus 15. 3
