Somogyi Néplap, 1971. július (27. évfolyam, 152-178. szám)
1971-07-15 / 164. szám
WfOSOLY-érdemrend, ARANYSEPRŰ kitüntetés, LŰDTALP-díj Az állandó jelszó: vidámság — Állj! Jelszót kérek. Most mi lesz? Nekem nincsen jelszóm. Próbálom Gulyás János táborparancsnok nevét emlegetni, de úgy látszik, a kapuőröknek Fenyvesalsón mindenki gyanús, aki él. — Vigyázni kell. Tegnap éjjel ellopták a pécsi tábor zászlaját — meséli Gulyás János, aki végül is kimentett az éber ügyeletesek karmai közül. — Ki lopta el? A táborparancsnok bűntudatosan vigyorog: — Mi. Három rajvezető észrevette, hogy kint fejlejtették a zászlót, az őrök meg elbóbiskoltak, hát átugrottak a kerítésen, és elhozták a zsákmányt. — Értem. Most félő, hogy a somogyiak zászlaja is hasonló sorsra jut — A miénket csak a rókák tudják eltüntetni. _ 77? — Tegnap éjjel riadó volt, mert megtámadtak bennünket a rókák, össze kellett fogdosni őket, és visszaszerezni tőlük a zászlót. — Sikerült? — Persze. Az asztalra mutat, ahol papírból kivágott, »ártalmatlanná tett« rókafejek hevernek. Egy ilyen játék többet ér, mintha egy hétig papolunk a zászlók megbecsüléséről. — Most nagy a csönd. Hol vannak a gyerekek? — Minden raj kiment a saját búvóhelyére. Derékig érő fűben, bokrok, fák, között csetlek-botlok találomra, míg végül nyomra vezet egy nagy nevetés. Aha, itt vannak valahol! Fenyőkkel övezett tisztáson bukkanok rájuk. Szabályos kört alkotva üldögélnek, középütt ezüstszí- mű plakett. Az virít rajta piros betűkkel, hogy: HI-HI- HÖ-HA. Amint kilépek a fák közül, a rajvezető hirtelen felkapja a MOSOLY-érdemrendet. Miután látják, hogy nincs ellenséges szándékom, hajlandók beszélgetni velem, de a biztonság okáért továbbra is szorongatják féltett kincsüket. — Tegnap mi voltunk a legvidámabbak a táborban, azért ítélte nekünk a vezetőség a MOSOLY érdemrendet. Lehet, hogy a ma esti értékelésnél másik rajhoz kerül. A »lehetőség« egy kicsit elszomorítja őket, de ahogy távozóban a felharsanó nevetést hallom, teljesen valószínűtlennek látszik, hogy létezik vidámabb raj, mint ők. Vidámabb aligha, de rendesebb igen. Libasorban masíroznak, és egy söprűt cipelnek. Honnan tudhatnám, hogy az az ARANYSEPRÜ kitüntetés? Azért kapták, mert az ő szobájuk volt a legrendesebb a reggeli szemlén. — A táborparancsnok szobájában is szemlét tartunk minden reggel — közli büszkélkedve egy kislány, és a többi ekre kacsint, de szemrehányó tekintetekkel találja szemben magát. »Mit árulkodsz?« — mondják a szempárok. — Alaposan lepontoztak! Utolsó lettem. De megálljatok csak, holnap olyan rendet csinálok, hogy... Ezt Gulyás János mondja. Az az elve, hogy játszani csak komolyan érdemes. És az úttörők nagyon hálásak érte. Betyártörténetek gyűjtője Hogyan lett Tóth Istvánból Patkó Zajos, borpárás a somogyi kiskocsma. Egyszer felpattan az ajtó, és belép egy szép szál betyárlegény. Leül az emberek közé, és esznek, isznak, mulatnak. Egyre magasabbra csap a hangulat. A kocsmáros- né odaszól a legénynek: »Aztán hány patkóval jársz te, Pista?« Tóth István — mert akkor még így ismerték mindenfelé — egyből rá vágja: »Hét patkóval.« Nagyot néz a kocsmárosné: »Az meg hogy lehet?« »Ügy — felelte a legény —, hogy négy van a lovamon, kettő a lábamon, a hetedik magam vagyok.« így lett Tóth Istvánból Patkó. Sok történet fennmaradt róla. Ezeknek lelkes gyűjtője és alapos ismerője Pap Gyula nyugalmazott református lelkész. Nézem a kis pályamunkát: »Patkó betyárlegény életének margójára.« — Miért érdeklik annyira a betyármondák ? — Minden kornak megvannak a maga betyáregyéniségei. Egy nép vérkeringése lüktet bennük, mert olyan emberek ők, ha törik, ha szakad, helyt kell állniuk — mondja. — A nép tudja, hogy ki a barát, s aki értük harcol, azt megmentik, ha bajba jut. Sok pandúrnak sikerült egyszer Patkó nyomába jutnia. Menekült a betyár, tudta mindjárt: minden, minden elveszett. Akkor megpillantott egy legelésző' nyájat. A juhásznak nem sokat kellett beszélni, azonnal elrejtette. Patkó lefeküdt, a juhász ráterítette a subát, és odahajtotta az állatokat. Mire a pandúrok odaértek, már semmi nyom nem mutatta, hogy hol a betyár. — Abban az időben nagyon sok volt a lórablás. Merészen kigondolták ám — mondja Pap Gyula, és büszkeségféle játszik az arcán. — Ha valamelyik betyár Somogybán lopott egy lovat, akkor átadta egy Debrecen környékinek, s az már nyugodtan továbbpasz- szolhatta. Itt már hiába keresték a pandúrok. Semmi áruló jelre nem bukkantak. — Tulajdonképpen hogyan lett valakiből betyár? — Raev katonaszökevények voltak. Nem akarták kiszolgálni azt a rendszert, amelyik csak nyomorúságot, kínokat adott nekik, beletaposta őket a sárba, a mocsokba. Nem akartak meghalni azért, hogy az urak vagyonát védjék. Elbujdostak, s állandóan szökniük, lapulniuk kellett. Persze csak akkor, ha a nyomukban voltak. Egyébként megmutatták az erejüket. Bebizonyították, hogy ér valamit a szegény ember, ha szembeszáll ellenségeivel, követeli az emberi életet, és egy jottányit sem enged a jussából. Patkó 1835-ben született So- mogytúron. Ö is vándorló, bujdosó életet élt. Ha látta valakin, hogy szegény ember, nem bántotta. Dobos Erzsébet tudta ezt. Amikor egyszer útra kelt, a legrosszabb ruháját vette fel. Kontyába rejtette az ékszereket. Mikor visszaért, a férje meg is kérdezte, hogy mire volt ez jó. Az asszony ezt mondta: »Ha szép ruhában, ékszerrel teleaggatva indulok útnak, akkor nem menekülök Patkótól. így azt hitte, mikor találkoztunk, hogy szegény asszony vagyok. Ennek köszönhetem, hogy megint itt lehetek. 1862. szeptember 21-én megölték Balassa József betyárt. Egy nappal később a társát is elérte a vég. Patkó Bábony- ban halt meg. — Amikor elfogták, vér és csúnya vágások borították a testét — meséli Gyula bácsi. — Már alig volt benne élet. Mikor eszméletre tért, szólt az őrnek, hogy adjon neki egy kis ennivalót és vizet. Az tojást süttetett a feleségével, és bort hozatott. A betyár látva, hogy jó szívvel teszi, így szólt hozzá: »Látom, jó ember vagy. Ezért gazdaggá teszlek. Menj ki Kéri-pusztára, ott találsz egy szalmakazlat. Abban rengeteg kincs van. Nekad adom ...« Nagyon gazdag ember lett az őrből. Fel is tűnt a pandúroknak. így aztán mindig adósságra vett földet, hogy elaltassa a gyanújukat. Később aztán békén is hagyták. A híres betyár emléke pedig még ma Is él. Aranyos Margit — Játék és romantika. Ez kell a srácoknak. A programot lapozgatom: egésznapos akadályverseny a Csillagvárban, lampionos felvonulás, tábori karnevál, jelmezverseny, lányok futballmérkőzése, balkezes pingpong, fiú és lányszépségverseny. — A fiúszépségversenyen például kifeszített lepedők között vonulnak majd a részvevők, és a lábuk csak bokától lefelé látszik. Akié a legjobban »gá- gog«, megkapja a LÜDTALP- díjat. Tréfás oklevelet mutat, amelyen a lúd szó helyére egy libát rajzoltak. Sötétedik. Sípszó jelzi a zászlólevonás idejét. Várom, hogy felgyújtsák a neonokat a gyülekezőtéren, de hiába. Az énekszó ütemére lassan lefelé kúszó zászlót a táborlakók zseblámpáinak fénycsóvái kísérik — féltő szeretettel. Rezes Zsuzsa Kisemberek — nagykanállal Javult a napközi Egy forint kellene még Ahol az ebéd készül... Két éve — nyáron — unatkozó napközisekről számoltunk be. Tébláboló gyerekek, fásult pedagógusok, szikkadt szalá- miskenyér... Mostani körképünket jóval szűke’obre foghatjuk, mert nagyon ésszerűen egy iskolába, a cseri Gárdonyi Géza Általános Isko íba vonták össze a város iithon nyaraló gyermekeit Nincsenek sokan, mintegy kilencvenöt szülő jelentette be gyermekét. — Sajnos, sok volt a felelőtlen szülő — mondja Béres Petemé, a napközi vezetője —, s ezzel a pedagógusoknak okoztak többletmunkát. Ugyanis bejelentették a gyermekeket, aztán csak ötven jár rendszeresen, nyaralni vitték a többit. Viszont a pedagógusokat kilencvenöt iar.ulóra osztottuk be. Nyugodtan írtam le most már a »nyaraló« szót, mert valóban nyaralás ez. Költöttek rá Kétezer forintért vásároltak játékot, mert főleg alsótagozatos gyerekek a napközisek. A legkedveltebb a tollaslabda. Jólesik utána a napozás, séta a közeli erdőben, hintázás a játszótéren. Szakkörök várják őket az ifjúsági házban, filmvetítés a művelődési központban. Sőt, már keskeny- filmvetítője is van az iskolának. Délutánonként úszómester tanítja őket, mert úszótanfolyamot szerveztek számukra a strandon. Ebédidőben érkeztünk. A levesnél tartottak a kis emberek, és a nagy étvágytól hajtva járt fel-alá a kanál. — Elégedettek vagyunk az ellátással, minden napra jut zöldáru vagy gyümölcs. Az étrend nyári, és a mennyiségre sincs panasz, jut még repeta is. A konyha most a Krénusz iskolában üzemel. Ott beszélgettünk a konyhafőnökkel. — örülök, hogy elégedettek a nevelők. Hét forint tíz fillér jut gyerekenként, s ebből kell »kihozni« a tízórait, az ebédet és az uzsonnát. Az idén nagyon drága a gyümölcs. És ezért nem jut minden napra, hetenként csupán kétszer-há- romszor. Egy forint kellene még fejenként ahhoz, hogy minden napra biztosíthassuk azt is. A konyhafőnök kérése nyilvánvalóan a gyermekek érdekében hangzott el. Bízunk abban, hogy nem hiába. T. T. ...és ahol »eltűnik«. Lezser „értékek” BOCSÁNAT a kérdésért, de kerülte ön az iskolát ? Csavargóit szerte az országban? Otthagyta a középiskolát azért, hogy segédmunkás és képesített hóhányó lehessen? Nem?! Hát akkor baj van... Mert emberi értékei némiképp hiányosak. Hiszen hogyan is lehet tapasztalt és magabiztos bölcs embertársunk, ha gyerekkorában csupán az ablakokat és nem a fűszeres boltját törte be. Ha cigarettát szívott sutyiban a haverokkal, és nem a békés polgárokat leste doronggal a sarkon. Higgyék el, nem légből kapott dolgok ezek, hanem leírt sorok idealizált szélhámosságokról. Olvashatók is nyomtatásban. Ifjú, a kibontakozás küszöbén álló művészjelöltek fogalmazzák meg igencsak pattanásos ars poeticájukat. Hadd idézzek szó szerint 71 egyet, az Ahol a sziget kezdődik című antológiából. »Az iskolában rossz magaviseletű voltam, begyűjtöttem egy halom csavargóélményt, veszekedtem az apámmal, voltam segédmunkás ...« És így tovább. Elnézést ■ a naiv kérdésért: ettől lenne valaki nagy művész? Tudom, hogy a magolós, simára kefélt hajú, frissen vasalt, halk szavú és abszolút felnőtt-tisztelő mintagyerek a múlté már. De nem tudom miért kell, hogy a ló túlsó oldalára átesve amolyan szupervagány, lezser értékrend- szert hirdessenek egyesek. Lehet, hogy az idézett átlagember korántsem kérkedni akart ezzel, de kérkedéssé sikerült. És idézhetünk máshonnan is Lehet, hogy ósdi a felfogásom, mégis azt vallom: művésszé általában a tebetsá<?e avatja az embert. Es ha mégis elvégezné — becsülettel és csavargás nélkül — az isko* Iáit, attól még nem lesz tök- kelütött. Aki az író, tanító szerepét vállalja, annak vállalnia kell az emberi tartást is. NEM EGY PÉLDA bizonyítja, hogy a lezser értékrend- szer sok fiatalt tévesztett meg, s vitt országutakra és galerikba. S ez szomorú tény még akkor is, ha prédikálás- nak hat a »markánsabb« csavargásetikával szemben. Senki sem kívánja a mai fiataltól, hogy mintagyerek legyen. De azt sem hiszem, hogy az országút és a kapualj lenne az Élet Iskolája. Még akkor sem, ha némely •-formabontó életrajzban« vonzó adaléknak látszik. T. T. A FUTÓBOLOND Minden reggel — pontosabban: minden kora reggel — feltűnik az utca forgatagában egy melegítés, langaléta pali, enyhén őszülő halántékkal, még borotválatlanul, és fut. Egy háztömb körül fut. Cikázik inkább. A gyalogosok, autók és motorok között, zihálva szedi a lélegzetet, s látszik, hogy soha életében már sportoló nem lesz. De. De mégis fut. Mint valami megszállott. Minden reggel! Azok, akik arra járnak kora reggelenként, már eleve úgy osztják be idejüket, hogy legyen néhány percük, amíg jól kiröhögik magukat a melegítés, langaléta palin. Aki elkésik, izgatottan kérdi a járókelőktől: — Elfutott már? — Már egy kört lenyomott az ürge... De jön rögtön megint — nyugtatják meg a későnjövőt, aki megelégedetten sóhajt, és egy cigarettát dug a szájába, hogy teljes legyen az élvezet. Es valóban: a melegítés, langaléta pali tántorog elő a sarkon, majd fellök egy hátikosaras kofát, kikerül egy babakocsival loholó mamát, pardont mond egy idősebb férfinak, és gyorsan átlihegve két megtorpanó autó előtt. Háta mögött az autósok átkával már az egyenesben törtet a következő sarok felé ... — Hülye? — kérdi valaki tömör és világos egyszerűséggel. — Nem hiszem, hogy teljesen begolyózott volna az ipse, de hogy gipszes, az biztos — magyarázza nagy szakértelemmel egy aktatáskás, aztán vigyorogva figyeli, mint esik majdnem hasra a futóbolond, mert a kanyarban, ott, a sarkon rálépett egy almacsutkára. — Nekem volt egy katonacimborám. Légnyomást kapott a Donnál, amikor futottunk vissza. Az még évek múlva is futott. Már régen béke volt, de még mindig futkosott. A légnyomástól — fejti ki szakszerű nézetét egy overállos motoros, és elpöccintve a cigarettáját, az órájára pillant: — Hűha, el- kések! — Mindent bele, Zátopek ... — Nem Zátopek ... Azzal valami baj volt. Mecser! — Azzal is volt valami baj! — vitázik két ifjonc, és már öten ujjonganak és hujjong anak: — Nyomjad, ürge!... Tied a világcsúcs... Hajrá! A melegítős, langaléta pali most fordul harmadszor az egyenesbe. Egy öreg, kendős néne aggódva szólal meg: — Nem kellene hívni a mentőket...? Hogy mik vannak manapság! Ilyen szép ember, és megbolondult. Az atomtól van ez is, én mondom ... — Sose aggódjon, nyanya! ez már napok óta csinálja, négy-öt kör, aztán eltűnik ott, szemben, abban a házban. Ez a hobbyja — nyugtatgatja egy fiatalabb férfi az aggódó nenőt. És a melegítős, langaléta pali zihálva fut be valóban most már a kapu alá. A mai napra vége az ingyencirkusznak. Többen megfogadják, hogy holnap is eljönnek, mások azon tanakodnak, hogy a tanácsnak mégiscsak intézkednie kellene: szabadon futhat egy ilyen nagy város belterületén egy futóbolond? Na, és mi van, ha egyszer késsel a szájában kezd futni? Ámo- kot fut... vagy hogy is nevezik. Hogy mik vannak! Hiába, ilyen ez a mai világ. Borzasztó. A langaléta pali otthon zihálva veszi le a melegítőt, és káromkodik: — Nem, ezt nem csinálom többet. Hát rajtam röhög már a fél város. Mit a fél? Az egész! Hülyének néznek, és igazuk van. Hát jöjjön az a nyomorult szívinfarktus! Nekem mondhatnak az orvosok, amit akarnak a gyógyító, a megelőző futásról... Nem futok ... Ha meghaltam, legalább tisztességgel mgesirat- nak, de nem röhögnek ki. Nem! ... és másnap reggel a röhögő, vigyorgó kórus közepette ismét kerülgeti a háztömböt. Melegítőben. Zihálva. A belváros forgatagában. Gjrnrkó Gésa SOMOGYI NÉPLAP CMUArtük, 1071, Július && 5
