Somogyi Néplap, 1971. július (27. évfolyam, 152-178. szám)
1971-07-11 / 161. szám
ŐRSÉGI KÉPESLAP Kopjafák a fenyvesek alatt la télen függne, a* a»«tájat — iminct a 22 településével együtt — tájmúzeummá nyilvánítanám. Ez käme talán Európa legnagyobb és legcsodálatosabb skanzenje. Olyan rezervátum, ahol az elmúlt századok minden emberi — népműve- saeö — alkotását nemcsak halott tárgyakként nézegethetné a turista, hanem élne- lakna-tevékenykedhetne ia '«le. De hát ez csak álom. A valóság szigorú prózaiságát, az Itteni emberek életének nehézségeit azonban a festői szubalpeá táj sem tudja eltakarni. Megállók Kondorfa község meredek, partra nyújtózkodó útján. Csigalassúsággal két tehénke kapaszkodik felfelé Mögöttük nyikorgós parasztszekér. A tehenek előtt öreganyóka, mezítláb. Ügy lépked, hogy a barmok is utána igazítsák mozgásukat. A szekérderékban hasas kád, tele vízzel, amiből csur- ean, cseppen, ahpgy a parthoz ágaskodik a szekér. A nyári nap tikkasztó sugarai persze már a saroglyánál felnyalintják az elhullajtott cseppeket... — Nagy kincs a víz, lelkem .—• emeli rám fá- cadt tekintetét az öregasz- iszony, amikor a tetőn megáll, barmaival együtt egy kis fujtatásra. — Nincs kút a portán? — Csak olyan esőfogóféle.-*■ Kiszáradt? — Hát... régen volt eső. — Nem lenne egyszerűbb, ha a jószágokat hajtanák le itatásra a völgybe? — A ... — tátogatja fogatlan száját —, az aprojószágot nem lehe hajkurászni. Ki győzne utánuk ugrabugrálni? Meg aztán öblít ia valamit az ember... — Ugyan hány éves tetszik lenni? — fia tetszik, ha nem, én már elmúltam nyolcvan. — Aztán hangosan nógatja barmait. Imién már fürgébben guru) utánuk a szekér. A víz sent csorog a kádból, de nedves oldalára néhány kecskedarázs tapad. Szinte hallom, hogy cuppognak, mint a kisdedek az életet adó emlőn .... • . Hajításnyira onnét, egy öregember kaszál. Ahogy odaérek, éppen köszörül. Kaszát fen. Kérem, adja át egy rendre a szerszámot. Egy kicsit bizalmatlan. No, nem a barátkozást illetően, hanemhogy nem néz ki belőlem ilyen ősparaszti tevékenységre való alkalmasságot. De, amikor látja, hogy szépen, ritmusosan meregetem a fűbe a kaszát, megnyugszik. — Valamikor csinálhatta — szól az elismerés, de mindjárt a kritika is: — csakhogy sok a kószáló... — Az meg mi? — Hát, ezek, e — emel fel egy -marék levágott fűszálat, amit bizony az én kaszám nem tóit ki a rendre. — Na, de gondolom — böki feljebb izzadt homlokáról a kalapot —, magáinak ez úgy se kenyere. — Öregapámnak meg enél- kíjl is járna már kenyér. — Az lenne már az úri — nevet hangosan —, hiszen jól bírom én még magam. — Hány esztendővel a vállán? — Hetvenhattal. — Jöjjön le velem a faluba, s igyunk egy korsó jó hideg sört a barátságra! — Az bizony most jó lenne —- rándul a bőr szikár, csontos arcán —, de megköszönöm. Amíg le nem vágom ezt a nyilast itt, nem vehetem váltamra a kaszát: Odébb cséplőgépet takar el az erdős dombhát. A gép dobjának duruzsoló, dongó hangját messziről is jól hallottam. A falu kovácsműhelyénél elidőztem. A mester alacsony, tömzsi, Botond-termetű ember. A karját emeli -a tenyere helyett, merthogy az csupa olaj és korom. — Mióta veri a vasat? — A hajnali harangnál hamarább csendítek, uram... En a mester éveire gondoltam, de engedtem, hadd fújja ki belső tüze parazsát. Panaszkodott: nincs élég gömbvas, patkó, kerékráf. De még patkószeget sem kapni. Nem ér már ez a mesterség egy hajítófát sem. Pedig itt, ahol téesz sincs a rossz gazdálkodási körülmények miatt, bizony még elkelne a kovács munkája. örisaantpétenen — a tájegység -»fővárosában« egy tanító meg ilyesmivel fájdít- ja a szívem: * — Néhány éyvel ezelőtt élt itt a szomszédos faluban, Szattán egy nagyon öreg asz- szony. Azt mondják, az még sámán temetési szertartás szerint siratta él a halottakat. — Felvették magnetofonra? — Sajnos, nem.(0 Sokféle szófásmondas! hallottam az őrségi el-dóirtásos talajokról, de olyan költői módon, ahogy azt egy öreg veleméri paraszt kifejtette, senkitől. — Olyan ez a mi födünk, tudja — nézett rám hunyorogva —, mint az asszony: ha nem dédelgetik, babusgatják, elvadul az embertől... A magyarszombatfaiak, a bajánsenyeiek meg azt mondják: bizony ez csak sütve jó. Vagyis kerámiának, cserépnek, téglának. Sütik is (azazhogy égetik) mindkét helyen. A szombatfaiak a fél világot is bejárták gerencsérmesteri készítményeikkel. Én magam úgy értem, ha gyalogosan járom az őrségi fennsíkok szántóit, legelőit, mintha hullámzana ez a föld. A két-három lépésnyi bakhátakat taposva úgy ring az ember alatt, mint egy szeli- debb tenger. Ez a ringás csak a gyantaillatot lehelő fenyvesekben hagy alább. Megálltam egy kis szemlélődésre a veleméri öreg temetőben is. Ott, az Árpádkor! műemlék templomtól jobbra az erdő alatt. Elgondolkodtam: egyszer azon, hogy a temetők is meghalnak. Aztán azon, hogy azok az emberek, akik 100—150 éve , itt porladoznak, vajon mit tudnának mondani erről a földről, ahol — ahogy a — Miért jöttél? — Engedj be! — Nem szívesen. Szótlanul mennek végig a hosszú előszobán. A falakat virágmintás cseréptálak és rozsdásodó kardhüvelyek díszítik. Belépnek a poros, sötét, udvari cselédszobába. Az íróasztal fölött lógó repedezett és megfeketedett festményről díszmagyarban feszítő aggastyán néz le. A két fiatal, fehér nylaninges férfi léül a kirojtosodott hu- zatú, süppedő, öreg kanapéra. A faragott, sötétbarna könyvespolcokon bőrkötésű lexikonok sorakoznak. — Nincs sok időm —• Hallgass meg — mondja a vendég —, rövid leszek, ha jól emlékszem, pontosan nyolc hónapja fejeztük be a főiskolát. Akkor neked nem sikerült a -főiskolán maradnod tanársegédnek. Haragodban és elkeseredésedben visszavonultál ide, nagyapád perzsaszőnyeges szentélyébe. Engem különösen gyűlöltél, mert megvetettelek ezért a gyáva hátraarcért. Nem akarok hazudni, rixa is lelkiző £&- jankónak, tehetetlen fecse- gőnek tartalak. De velem együtt elvégezted a népművelés szakot, és szükség, nagyon nagy szükség van rád. Ne félj, nem akarok űjabb sebeket vágni, nem szeretnélek becsapni. Csak arról meggyőzni, hogyha van benned vér, itt hagyod díszmamohás, korhadt kopjafákra vésett feliratokból kibetűzöm — szép, hosszú emberi életet éltek. Nem ritka, aki több mint egy évszázadot, de általában 80—90 évig »dédelgették, babusgatták« itt ezt a mostoha adottságokkal vert földet A földet, amely a végén mégis csak betakargatja szeretőit... — Hát a fatemetőt látta-e már? — kérdi tőlem egy Őriben élő fafaragó művész. — Fatemetőt? — Azt — magyarázza nekihevülve, s arra kér: járjak közbe illetékeseknél, hogy mentsék meg még idejében az Őrség fekete gyémántját. Lázba jöttem én is, különösen, amikor megtudtam, hogy a fatemető, a fekete gyémánt nem más, mint az őrségben eredő Zala patakba — állítólag több ezer éve — bedőlt fák, amelyek a víz és az iszap alatt konzerválódtak. Lágyabb fémekre emlékeztető anyag, amely könnyen formálható, s művészi megmunkálás után valóban úgy csillog, mint a fekete gyémánt. (Faszobrászok álma.) És amott az élő fa. Megint erdő. (őshonos erdei fenyő.) És az erdő szélén megint- csak az önegemben Elestetedyén, betértem egy szeres, kerítés nélküli portára. A ház előtti keskeny mázolt padkán három apró gyerek csivitelt. A legnagyobbik babot fosztott egy zsomborba. — Édesanyátok? — Fej — állt fel a tízéves forma kislány s az istálló felé mutatott. Mentem az istállóba, ahol a negyedik gyerek egy aprócska lángot tartott, amivel megvilágított? az alacsony, fából tákolt építményt. Fokla. Az őrségben itt-ott még. mindig használatos mécses. Az asszony — akinek sajtárjában ínycsiklandozóan csobogott a tej — magyarázza, hogy elfogyott a petró. Egyébként a tanácskirendeltség vezetője őszintén megmondta, hogy villanyra egyelőre ne számítsanak, mert a központtól ide két kilométernyire sokba kerül a külön vezeték. Azért jől megvannak: A családfő a fatelepen dolgozik. Az asszony, meg a két nagyobb- gyerek — ha éppen nincsenek iskolában — »dédelgetik, babusgatják« a szeres ház körül az ötholdnyi földet..; Dávid József Varga Csaba; A ve gyáros őseid, és velem jössz. Hogy hova? Nemrégen vagyok művelődésiház-igazgató egy kisvárosba. Betöltetlen az egyik előadói státusz: vállald el! Ismételten mondom: nem akarlak becsapni, csak akkor gyere, ha nem akarsz megszökni néhány hét után. Gondold meg! Alföldi kisváros, egyetlen főutcával, ahol többnyire csak földszintes házakat látni. Két közepes nagyságú üzem és egy okosan gazdálkodó termelő- szövetkezet van. A parkosított főtéren egy harmincéves rogyadozó szálloda, és körben több zenés Szórakozóhely. Az elmúlt években három emeletes, modem ház épült. Az egyikben a pártbizottság, a másikba az OTP költözött. A harmadik a járás legnagyobb kórháza lett. A polgárok divatos öltönyben sétálnak az utcán, s árgus szemekkel figyelik a mini szoknyás diáklányokat. A fekete színbe öltözött parasztasszonyok egymás után veszik a színes, mintás ruhákat. A rácsos ltertkapúk előtt, az olajos gyepszőnyegen naponta sikált trabantok sorakozna*: Nem dúsgazdag ez a kisváros, de lakói kiegyensúlyo~ zocten és jól élnék, Csak tá~ Csuka Zokórtz A HÉVÍZI TONAL Ne hagyj et engem, ifjúság mosolygó, kék világa, borulj rám, mint a napsugár e szelíd pannon tájra. Ölelj át, matt e gyöngyszinű kerek kis tó, szelíden, s tündérrózsáid nyíljanak szívemben^ mint e vizen K&röskörm, e tó körül csak ifjú arcot látok, ó, élet, hintsd el bennem is örök megújulásod! Nines, nines öregség, alkonyat, s ha egyszer él kell menni — arcomon tudjam akkor is e bölcs derűt viselni. A sírban sincs más, csak álét piros, kerengő násza, hiába zúg fél olykor üt Berzsenyi bóreásza, Mezei András; Megérkezem Múlhatalan szomorúság: a hol-nem-volt ifjúság, szebb évein, testvéreim, a szabadság mellvédem továbbszolgáló katonák, testüket golyó járta át, előre.holtan egy se dűl, ragyognak sérthetetlemil. Odatámasztva véresen végig a holt töréseken, könyöklőn, kezük fegyveren, immár örökös őrhelyen. Közöttük keresem magam, még tétován, bizonytalan, s mintha intenének nekem: megérkezel? Megérkezem! A ROZS ÉNEKE A. Maknnajte bolgár művész grafikai sorosaiéból. Photographia Hungarica Mai magyar fotóművészet’ Photographia Hungarica címen magyar fotóművészeti albumot jelentetett meg az Európa Kiadó. Több mint száz képet — minden különösebb tematikai válogatás nélkül —, amelyek mégis színesen, gazdagon illusztrálják mai életűnket Objektív—szubjektív vallomások ezek. Urai vagy tárgyilagos képek, szenvedélyes vagy hidegen kiszámított hatásúak.' Égy magába roskodt öregasszony, éneklő iskolások, aztán tájak, alkotások, emberek.»; , Az egyik művészt az anyaság ihlette meg, a másikat az erő, a szépség — a sportteljesítmények, a zenélő, muzsikáló vagy a szobrász alkotók. Széljárta sziklák, felszántott mezők, hullámzó Vizek, füstölgő gyárkémények és utcai forgatagok. Arcok. Feszültek, váraké» zóak, örömteliek, vagy szomorúak. Beszédes,, sokatmondó kepék Fények és árnyékok. Fehérek, feketék, szürkék játéka. Nevek Fotóművészetünk nagyjai: Gmk Károly, Vajda Ernő, Kofán Károly, Vadas Ernő, Kálmán Kata, Esher Károly. És az ifjabbak: Sáflt- lay Zoltán, Korniss Péter, Eener Tamos, Molnár Edit Reprezentatív, szép album ■ez. Illik rá, amit Lengyel Lajos ír a fotóművészeiről; »kulturált látásra nevel, gyönyörködtet, vagy megdöbbent sűrítő képi jelrendszerével, a tartalom és a forma összegző erejével hangsúlyosan dokumentál.« ndég voi a kultúrától, még a kommersz népdalimádattól is. MoSt találtak meg a város határában' egy római kori őrtorony fnaradványt. De a felfedezésből nem lett szenzáció és kirándulóhely, A városon keresztül vezető országút forgalmas, de a turisták nem állnak meg körülnézni. Égy a sok város közül; nincs híre és országosan ismert hagyománya. A városnak egyetlen különös, oszlopokkal, cirádás erkélyekkel és hatalmas parkkal övezett palotája van, amely a környék földesúráé volt, A különössége onnan ered, hogy ez a gazdag földesúr a' művészek mecénásaként vonult be az irodalomtörténetbe. Nem kisebb költőt támogatott, mint Ady Endrét, A városi könyvtárban minden fontosabb könyv, folyóirat és lexikon megtalálható. Kéthavonta író-olvaső-talál- kozókat rendeznek, de azon csak az érettségiző diákok jelennek meg, Sem a pedagógusok, sem a hivatalnokok. Nem véletlen ez, mert a városi tanács vezetői csak a televízió krimimüsorait nézik meg. A művelődési házban évekig nem tartottak mező- gazdaság! témájú előadást ^rvei mert a termelőszövetkezet elnöke és dolgozói inkább az eszpresszóban ücsörögnek. Gondold meg! Még a népdal- esteknek sincs sikere, pedig a legnevesebb művészek énekelnek. De ha meghívják az Omega beategyüttest, a há- romszázötvein személyt befogadó terem kicsinek bizonyul. Pedig csak egyetlen plakátot tesznek ki a művelődési ház ablakába és a népművelők nem koldulják végig a várost jegyeket árulva. És mégis: a gyári dolgozok műszakot cseréltek, . a szomszédos falvak ifjúsága kilométereket gyalogolt* hogy láthassák kedvenceiket. Nem egyszerű a helyzet. Egyre szépül a város, az emberek csinosabban öltöznek, ■ de kulturális igényűik nincsenek, Ehhez még vedd hozzá, hogy a helyi népművelési felügyelő öreg ember, aki egykor nagy érdemeket szerzett de ma már csak statisztál. A művelődési ház épületének több száz éves termeiben valamikor az iparosegylet tagjai söröztek, ’ Mindenki tudja, hogy a helyzet tarthatatlan, csak rettenetesen nehéz kimozdulni a holtpontról... Mondjam tovább? Legelőször is szakemberre van szükség, Rád. — Nem megyek. A házigazda meglepően hevesen mond nemet. — Az ügy nem érdekel vagy... ellenséges viszonyunk miatt nem vállalod? — Nem születtem forradalmárnak ... Néhány másodpercig egyikük sem szólal meg. A vendég váratlanul elmosolyodik, farzsebéből összevissza gyűrt, teleírt papírlapot vesz elő. — Mi ez? — Véletlenül találtam. Amikor félórával ezelőtt beléptem házatok kapuján, a fal mellett álló, púposán megrakott szeméttároló tetejéről, a kukafedő alól papírlapokat sodort ki a huzat. Az egyik szétriyitva elém esett. Messziről megismertem az írásod. Ne haragudj, hogy felvettem. Tudod, mit írsz? — Semmit. — Figyeld, elolvasom: »Befejezem a naplóm., mert egyszerűbb hallgatni. Sorsom megtagadta apám és nagyapám eszméit. Jó lett volna jobbágyok ükunokájának születni. Jó lenne cselekedni, hogy az űj eszméket befogadhassam. Szívesen elm annak. Megforgatni, arrébb tolni a világot...* A házigazda nem ttitaifeo- zott. Nem ugrott fel, nem rohant el, nem kiabált. Hallgatott ’Legyőztek lOMOfiT! NÉPLAP Vaaúmacb ís/ZL, július 1L