Somogyi Néplap, 1971. június (27. évfolyam, 126-151. szám)
1971-06-06 / 131. szám
/ Egy délután a lakótelepen ÁTKELŐK Farkas Aladár szobrászművész alkotásai s&ál(j8ite (Selmeczi Tóth János felvétele.) Este hot éra. A lakótelep ei, nyüzsög. Minden ablakban fej vagy kéz, minden ablakban tompán csattog a porrongy. Kétszáz ablak, kétszáz porrongy. A modern bérház ajtaja előtt két sámli. Rajta két feketén darvadozó varjú. Két állig feketébe öltözött, fekete fejkendős öregasszony. Meg- adóan hagyják, hogy arcukat cirógassa a késő délutáni napsugár. Egykor szép falusi estéket látott öregek, otthon eppen ilyenkor hajtották haza a jószágot, és a port megszűrte az akác édes illata. Itt csak a por maradt, a sámli és a fekete főkötö. Jönni kellett A gyerekeket Pestre helyezték. Nem is beszélnek róla Minek. A két öregtől valamivel odébb három ember ütemesen dolgozik. A kocsimosó család. Öcska kis Fiat, de nagyon szeretik. Minden nap — a munka végeztével — ahogy hazatérnek, kisvártatva megjelennek hárman, sortban, vödörrel, szivaccsal. Nekik már nem jutott garázs. Mindenki szeme láttára végzik dolgukat. Nyűg ez a kocsi. Az asszony combja ijesztően hatalmas, hurkás, mint egy túltáplált óriásbébié. Széles háta húsvéti kötözöttsonka. A vékony trikón áttetszik a melltartó kínnal összeszorított pántja; alatta és felette buggyan a háj. Dolgozik, csorog róla a víz. A férje: Gandhi. Pipaszár láb, a térdig érő sortban a magáén kívül még öt idegen férfi lába elférne. Egyetlen csöpp verejték nincs az arcán és a homlokán, pedig a keze motolla, és a derekát sem kíméli. A harmadik a fiú. Jól sikerült, izmos gyerek. A munkát és talán a szituációt is rühelli. Arca szégyenlős, időnként minden ok nélkül röhög, és markírozik. Beül a kocsiba, fékpróbát tart, azután a világítást tanulmányozza. Nyomkodja a dudát; sajnos minden jól szuperál. És ekkor jön a haverja, ö a ház különszáma. Minden este és vasárnap a százméternyi járdán, a ház előtt, általában három-négy , órát sétál. Hátratett kézzel, le-fel, le-fel. Jól felépített, fiatal testét különböző maskarákba bújtatja. Azt hinné az ember, hogy a cirkusz porondjára készül vagy éppen az ágyba bújna már a pizsamájában. De ő tempósan lépeget: száz métert előre, száz métert hátra. Arca torz. Haja vékonyszálú, se- színű, egyenes haj, hosszúra növesztve a vállát veri. Szemére a vakok fekete szemüvegét rakta, és sétál. Egykét óráig élvezi a helyzetet, sütkérezik az ablakokból rámeredő tekintetek bámulatában, és akkor jön Ö, az igazi. Egy ország őrjöng érte. Alacsony, szemén a vakok fekete szemüvege, haja vékony, seszínű, egyenes szálú, hosz- szú, a vállát veri. Járásában nyoma sincs annak a ritmusnak, amellyel egy ország fiatalságát megőrjíti. A felesége is jön. Feltűnően szép, szőke nő. Éppen egy fejjel magasabb híres férjénél., A kapuból még együtt léptek az utcára, azután egy méter, két méter, öt méter és az asszony előnye egyre nő, mert a férj okosan lemarad. Zsebébe nyúlkál, talán kulcsot keres vagy mit. Kínos helyzet, de nem teheti nevetségessé a feleségét, hogy olyan magasra nőtt. Az asszony már a kocsiban ül a volánnál. Ekkor a férfi is siethet már. És titkos imádója, rajongója, majmolója, a gyenge másolat, aki egy kapu alól lesett, most kibújik, és ismét rója a járdát. Már ismét azt hiszi, hogy ő — ö! Van itt a téren egy kövér, de nagyon fiús leányzó. Ügyes, erős és bátor. Minden fiút megpofoz, biciklizik, fut- ballozik; ha megunja, lehozza hatalmas bernáthegyi kutyáját sétáltatni, és ha évőd- nek vele, földhöz csapja a vele- egykorú fiúkat. És a ruhája mindig tiszta, a zoknija mindig fehér, a cipője mindig ragyog. Sokat dolgozhat a mamája. A kutyája harapós, de nincs rajta szájkosár, és ő mindenkit megnyugtat: — Ne tessék félni, csak játszik, nem harap a Bundi. A fiúk elkerülik, pedig fejlett anyányi. Barátnői már ,ráébrendtek testükre, már kisírták otthon a nylon harisnyát, és borzalmas színű réti külökkel sétálgatnak, lopva nézik a zöld gyepen focizó fiúkat, de azok nem néznek vissza. Semmit sem vesznek észre, rohannak a bőr után, poros, piszkos arcukon a fülük tövétől az állukig tiszta csíkokat mos a veríték. Es a csupakéz, csupaláb leányok reményvesztetten, de azért a harcot fel nem adva ringatják fejletlen testüket, és szomorúan konstatálják, hogy a nylon harisnyának, a retikülnek egyelőre semmi hatása. Tudják, más is kell majd ehhez a küzdelemhez, de már ma sem tudnak várni. Türelmetlenek. A homokozóban a helyzet változatlan. Kifogyhatatlan energiáva.1, kedvvel dolgoznak a kis emberkék. Fiatal apukák, anyukák vigyázzák mozdulataikat Barátkoznak, és megértőén összemosolyognak. Az apukák észreveszik a kislányokat, a retikülöket. Kis marhák — gondolják a fiúkról —, aztán ijedten, némi lelkiismeretíurdalással kapnak botladozó kicsinyeik után. Odébb szán a hinta, kis palinta... A lakótelep él, nyüzsög. Ezren és ezren laknak már itt, de még mindig épül a telep. Apró hangyák tíztizenhat emeletes házakat húznak az ég felé. Dömperek robognak földdel, homokkal; felpúpozott hátuk tűnik föl és tűnik el a kanyarban; hatalmas teherautók kész szobákat szállítanak; a már fölrakott sárga függönyöket lobogtatja a szél. A dömper a ház mögül kanyarodik az útra. A sofőr semmit se lát Fiatal, sósvérű fickó, élvezi a sebességet. Először a homokozó gyerekek veszik észre, hogy a levegőben magasan és hosszan repül egy bácsi. Azután a focizó nagy fiúk látják, hogy repül a bicikli is, és nyolcasba csavarodik a kerékpár mindkét kereke. Fékcsikorgás. Csúszik a hatalmas gumi, a dömper megáll. A férfi éppen a kerekek előtt fekszik. Szeme nyitva, csodálkozik. Enyhe kísérlet, szeretne felülni, feltápászAz ünnepi könyvhét egyik újdonsága Tüskés Tibor Magyarország című könyve, melyet a Móra Ferenc Ifjúsági Könyvkiadó jelentetett meg a Képes Földrajz sorozat tizedik köteteként. A kiadói szándék ismeretes előttünk: valóságos képet kívánnak nyújtani az ifjú olvasóknak a kontinensekről, tájakról, országokról. Ügy, hogy tanulni lehessen belőle, de másként, mint az iskolában a tankönyvekből... »Tüskés tanár úr« — így ismerik meg az országban mindenhol — Magyarország című könyvét olvasva elsőnek ez a kettősség oldódik föl bennem, s máris képzeletben a Magyar- országot taglaló tankönyv helyére csúsztatom hasznos munkáját. Tulajdonképpen nincs ebben a Magyarországban semmi ördöngösség, summázhatjuk elolvasása után. A hegyeket, a vizeket, a népességet, a mezőgazdaságot, az ipart, az éghajlatot, a tankönyvekben szereplő címeket és tartalmat p sem kerüli meg; Tüskés könyvében is 93 03U négyzetkilométer hazánk területe, Magyarország évi középhőmérséklete — szerinte is — plusz 10.8 Celsius fok, a Duna magyar szakasza pedig 417 kilométer , .. Ha fölütjük azonban a tartalomjegyzéket, s a fejezetek < feodni. Száján kibuggyan valami, füléből patákzik a vér. Csendben, fáradtan visszafekszik az úttestre, hirtelen nagyon sápadt lesz az arca. A feje mellett összetört üvegcserepek, egy fél vekni, egy csomó zöldhagyma és egy jókora darab szalonna. A kenyeret fel kéne emelni, a port lefújni róla és megcsókolni, mert a kenyér az áldás, az élet, A dömperes első gondolata, nem is gondolata, inkább csak érzése ez, de rohan az üzletbe a mentőkért telefonálni. A zenészek már elmentek, a többiek a térről mind odarohannak, és nézik az áldozatot, borzadállyal, kicsit messziről. Egyszerre százan, kétszázan, ötszázan állják körül az embert. Valaki, aki ért a tudományokhoz, azt mondja, hogy koponyaalapi törés. Locsoló autó jön, a tömeg szétrebben. A hanyatt fekvőt tisztességtudóan kihagyja a vízsugár. A tömeg visszahúzódik, majd ismét gyűrűt alkot. Sikolt, üvölt a mentőautó szirénája. A tömeg ismét szétrebben. A kocsiból fekete darócruhás alakok ugrálnak le. Mozognak, körültáncolják a hanyatt fekvőt, a szíve fölé hajolnak, aztán a halottat pillanatok alatt papírzsákba csomagolják. Fejére egy, lábára egy papírzsák, a dereka egy kicsit kivan, de az nem fontos. Ketten felemelik az úttestről, a fű szélére teszik, hogy ne akadályozza a forgalmat addig sem, míg a gyászkocsi megérkezik. Milyen kicsi az ember, ha meghal és papírba csomagolják. A darócruhás emberek ítéletét mindenki tudomásul veszi, a fiús leányzót elhúzza éhes, rokon alkatú kutyája, a fiúk újra választanak: most ezután ki-kivel játsszon a csapatban. A kocsimosó család oda se ment. Csak érdeklődnek az arrajáróktól, él-e még a hulla. Egy most érkező hölgy kék blúzban, zöld kockás aljban, aranyövvel a derekán megkérdi a két feketébe öltözött Varjú nénit, mi történik itt. Az öregasszonyok nem tudják, és fogatlan szájukkal bo- esánatkérően vigyorognak. Nem tudják, honnan is tudnák. Az egyik ablak alatt egy ötéves kislány visítozik. — Anyu! Dobd le a Hiteimét olvassuk, már észre- vehetünk, megérezhetünk valamit a könyv »levegőjéből«. Tüskés Magyarországában a a közlekedésről egy Petőfi- idézet alatt olvashatunk: »mini testen az erek...* Nem olcsó fogás ez Tüskés részéről, nem is hatásvadászat. Hanem akkor mi? Erre a feleletet könyve előszavának szánt »Szülőföldem szép határa« című fejezetben olvashatjuk: »Magyarország földrajza: tükör, amelyben megláthatjuk önmagunkat, s amelyből az idegenek képet nyerhetnek rólunk. A magyar földismerete: ablak, amelyen keresztül az egész világra látunk.« Nem is azokat a sorokat idézem tőle, melyekben érméi is közvetlenebb hangon vall — és hiteti el velünk »szerelmét« — a szülőföldről. Tüskés tanár úr sokat tanult ahhoz, hogy ezt a könyvét szakmailag is kifogásol- hatatlanul írja meg. Rengeteg földrajzi ismerettel kellett megbirkóznia, s ezek mind benne vannak könyvében is. De korántsem érezzük azt, hogy Tüskés mit küzdött az anyag birtokbavételével, ennek folytán magunk is »könnyen« átjutunk a tankönyvekben »akadályoknak« látszó adatokon, neveken, fogalmakon, magyarázatokon. Ugyanis ezek mellett sok-sok S öröspoharam falán a csipkéző hab megunhatatlan alakváltásait nézegettem a Szegedtől tizenegyméhány kilométerre lévő határállomáson. A kép megszokott volt — mind kerete, mind részletei szeririt. Elvevődíek s visszaadódtak a kék, zöld, piros színű útlevelek, s az idegen arcok is úgy váltották egymást, mint korábbi látogatásaim tekercsre nem vett filmjei. A turcsi orrú Merce- des-busz mögött lebillent a Szeged felőli sorompó. A csendes járású motor duru- zsolására tán fel sem figyeltem volna, ha a hatalmas kék test — országúti csónakként — nem úszik közvetlenül elém, és szemembe nem villannak az oldalán csillogó hamburgi cég nevét és címét hirdető acélbetűk. A sofőr — követség! taná- nácsos, fehér ingben, muskátlipiros nyakkendőben — — ott állította le a gépet pár méternyire az asztalunktól, s a gumikerekű bárka utasai rendetlen libasorban járultak elénk. Körül sem nézve a vendéglőterasz székeit foglalta el a húszegynéhány tagú csapat, a fáradtságnak olyan súlyával, hogy lezökkenésük szinte még minket, a terítetten asztalok néhány vendégét is megbillentett P ercekig tartó levegőhabzsolás után villantottak csak oda alkalmi asztaltársaikhoz, a hívatlan letelepedésért bocsánatot s egyúttal — utólag — helyet kérve. Szavuk jó negyedóra múlva eredt csak meg. Torokélmény rögződik bennünk Magyarországról, s ezek az érzések szinte karon ragadják a számokat, hegycsúcsokat, területeket... Tehát mit tanulhatúnk meg ebből a könyvből? Bőséges ismeretet hazánkról és azt, hogy szülőföldünk Magyarország, melyet szeretnünk kell, mint gyermeknek az édesanyját. — »Mi adja mégis az ÓF- szág szépségét?« — kérdezi Tüskés, és válaszol is: — »Ami az édesanyáét gyermeke szemében. Hogy az övé és egyetlen.« Könyvének fejezetei közül az egyik legsikerültebbre külön is fölhívom az olvasó figyelmét, a címe: Ahány ház, annyi szokás. Dióhéjba foglalt történelmünkről olvashatunk ebben a részben. Tüskés Tibor nem állott egyedül könyvének szerkesztésekor. Több mint harminc fotós nyújtott be mintegy kétszáz felvételét, melyeket a képszerkesztő, Lengyel János korszerűen alkalmazott a szövegben. Nemcsak tartalmi beillesztésre törekedett a képszerkesztő, hanem az érzelemkeltésben is Tüskés társa tudott lenni. A Képes földrajz sorozatban megjelent Magyarország című könyv céljától függetlenül a felnőtteknek is szép és hasznos olvasmánya lehet. Horánji Barna bői felfutó félmondatokból előbb európai városnevek gurguláztak ki, majd fülembe, tudatomig szivárgott néhány agyonrágott, szétmor- szolt, de azért ismerősnek tűnő szó. De hiszen ezek angolul beszélnek, vagyishogy inkább amerikaiul! Igazam volt. Csikágói turisták nyújtóztak el a frissen festett kerti székeken. AKÁCZ LÁSZLÓ: Gránic Kilétükre újabb üveg sör túlnyomásának segítségével derült fény. Magamba töltvén ugyanis még egy kőbányait alpári angolságommal el mertem dadogni a »From America?« mondatot, s az asztalunkhoz csöppent lófarkas gyereklány kinyíló szemeit -látva, majd »O, yes'« szavát hallgatva még azt is meg mertem kérdezni,- hogy: »All group, all student?« Äz all group all student volt! Ahogy a kis lófarkas — előbb szavait nekiszabadítva, majd szégyenlős somolygá- som, fejem bátortalan csóvá- lása láttán tanítónéniesen tagolva — elmondta: az USÁ hajdan gengsztereiről, újabban szimfonikus zenekaráról híres városából keltek útra még a múlt hónap végén, s átröpülve az óceánt, Hamburgban foglalták el a társalgásunk háttereként kéklő autóbusz bordó-bársony üléseit, amelyekről le-lekászá- lódva ismerkednek az idősebb földrész újabb és újabb országaival. Ausztriát négy napig járták, Magyarországon viszont — mivel idegen- vezetőjük azt mondta, hogy »no interest« — csak végigszaladtak. kis csíkágóiról még a következők derültek ki. Filozófiát és — a feléjük is nagyon divatos — szociológiát hallgat az egyetemen. Apja — jómenetelű fogorvos — ugyan valami gyakorlatibb pályára szánta, de hát 6 egyetlen gyerek, maga igazgatja az életét, s kedve szerint. S a többeik? Filozófus, nyelvszakos, történész, egyszóval »art student« valamennyi, szinte kivétel nélkül európai ősök indulataival mozdulataikban. Az a frottíringes, szemüvegét tisztogató »boy« félig még most is párizsi, hiszen megsoványodott bukszáját a Szajna-parton töltötte fel nyolcvanéves nagyapja. Az a boy ... És akkor már — kuncogását tenyerébe rejtve — akár egy gyerekkori pajtásnak, mesélni kezdte, hogy felröppenésük óta miképpen kerülgeti őt ez a szemüveges. Hogyan tereli magát örökösen melléje, s hogyan hívogatja várost, hegyet nézegetni esténként. Aztán egy pillanatra orrát, száját görcsbe rántotta a tréfákat megelőző nevetés. Majd felugrott, befutott a buszba, leemelt egy tollaslabda-készletet. Amikor ismét ott állt a kocsi kilincses ajtajában, intett, hogy menjek, legyek társa a szoknyás gumidarab csapkodásában. Rámkacsintott, de anélkül is tudtam, hogy mindez a szemüveges fiú ugratására van. Tollaslabdáztunk. Ö még törődötten is kömy- nyed mozdulatokkal ütöge- tett, én meg iskolázatlanul, mackósán próbáltam védeni mind erősebb csapásait. Közben kisütött a nap, és a délutáni fényben nemcsak az ide-odaröppenő kis gumi- szoknya lett világosabb, de megszínesedett játszadozásunk háttere, a mind gyakrabban nyíló-csukódó piros- fehér-zöld sorompó is. Aztán kürtőit a követségi tanácsos; indulniuk kellett. Kezet fogtunk. Ujjainkat az illendőnél egy pillanatig tovább öleltetve. Aztán még egy — szája sarkában kivirágzó — félmosoly, és nyúlna a kitárt ajtó fémfogódzójáért. Ösztönösen, tehát magyarul kiáltottam utána: »A neved! Hogy hívnak?« Aztán dadogva, az ő szavaival: »Your name! Andress!« Csak a filmkocka mondhatná el pontosan, miképp keményedett meg arca, az imént még teljesen feloldódott, s magnetofon: hogyan pattogtak elő szájából az elutasító szavak. »Nem,, azt nem lehet! Impossible!« Húztam, vagy inkább visz- szarántottam. Le, elém, a kavicsos, salakos földre. »Why?« — Miért? T ulajdonképpen ezekért a most következő, dudaszó zavarta szótöredékekért írtam meg az egészet. Olyasmit dadogott el ott, csuklóját szabadítgatva, hogy az anyja tanítása szerint mennyire féltenivaló, meggondolatlanul ki nem játszható kincs a nevünk. Hogy azt őrizni kell, vigyázni rá, nagy erővel kell reácsapni szájunk lakatját. Majd azt, hogy nemcsak az anyja, otthoni több tanára és most a programjukat intéző csoport- vezető is ... Hogy szóbaállni, ismerkedni, azt esetleg lehet, de a név meg a cím ... Különösen az ilyen idegen tájakon. »So long!« Most már tényleg mennie kell... Ment is. Felugrott a buszra, s az ajtót olyan erővel csapta be maga után, hogy úgy látszott: maga a dörrenés ugrasztottá meg a hatalmas kocsit. * *-* Autók jöttek németekkel, hollandokkal; autók jöttek csehekkel, osztrákokkal. Bizony, minden látványos szelídsége ellenére is nagyon magas, nagyon erős még ez a csupán tarka rudakkal jelzett gránic! Erős és magas, mert bennünk — az egymással látszatra na'gvon mélyen összebarátkozókban, de igazából azért idegenekben — húzódnak szögesdrótjai. Vajon mikor lesz olyan könnyen mozduló az a benti, mint amilyen szemre szép az a kinő sorompónyílás ? kulcsot... Suha Andor Tüskés Tibor: Magyarország SOMOGYI NÉPLAP Yastoo&B, Vau. június &
