Somogyi Néplap, 1971. június (27. évfolyam, 126-151. szám)
1971-06-27 / 149. szám
„Kéretik nem háborúzni!” Táblák, szabályok s erkölcsi értékrendünk t álcánk végében építkeznek. Arrafelé haladva táblát lát az ember a következő figyelmeztetéssel: »Vigyázat! Építkezés. Közlekedés a túloldalon!" Miután a járókelő ezt elolvasta. egyáltalán nem megy a másik oldalra, hanem az alkalmi kerítés tövében tapics- kol végig azon a pocsolyán, ami a betonfal locsolása nyomán keletkezett. Ha bekukucskálunk a kerítésen, óriási mozgó darut látunk, amelyre feltűnő helyen piros festékkel felírták: »A daru hatósugarában állni tilos!-" Három munkás éppen a darn alatt áll, és elmélyülten tárgyal valamit. A megállóban föllépek a villamosra, ahol új felirat vár: »A vezetővel beszélgetni tilos!" Szóba állok vele, és amíg le nem szállók, kedélyesen diskurálunk. Más alkalommal benyomulok a kocsi belsejébe, és leülök arra a helyre, amely egy kicsi réztábla szerint: ■»Hadirokkantülőhelye«. A »-Terhes anyák részére« fenntartott helyen gombóccá gyúrt fülű birkózó ül. Immáron magától értetődő, hogy benzinkútnál, bányában vagy egyéb robbanásveszélyes munkahelyen nyugodtan cigarettára gyújthatok, feltéve, ha meglelem a figyelmeztető táblát, amely szerint: «Dohányozni szigorúan tilos!" Ügyszintén bátran benyithatunk mindenféle ajtón, ha azt látjuk kiírva, hogy »Idegeneknek tilos a belépés!«. Próbaképpen bejártam egy félezer munkást foglalkoztató üzemet, s a kapubejárattól az öltözőkön, a munkahelyeken s az étkezdéken át a kultúrteremig huszonnégy figyelmeztető táblát találtam, ám — természetesen — alig leltem valakit, aki ügyet vetett volna a táblákra. Megkérdeztem a budapesti rendörfőkapilanyságot: hányféle figyelmeztető tábla szabályozza a forgalmat? A válasz: hetvenhárom! Azt is megkérdeztem, van-e olyan közlekedési figyelmeztető jelzés, amelyet még nem sértettek volna meg, s a válasz: nincs. A baleseti kórházban dolgozó orvos barátomnál érdeklődtem: akad-e olyan sérülés, amelyet elkerülhetett volna a páciens, ha a szabály szerint jár éL, ha tehát a különféle figyelmeztető feliratok szellemében cselekszik? Azt felelte: szabályszerű viselkedés esetén úgyszólván egyetlen baleset sem lenne. Ugyanezt a választ adták a Legfőbb Ügyészségen ... Hát nem különös? A «-Padlóra köpni tilos !«-től «A kiállított tárgyakhoz nyúlni tilos !«-ig hozzávetőlegesen ötezerféle általános érdekű figyelmeztető tábla közé préselve élünk. E figyelmeztetések nagy többsége mindenekelőtt erkölcsi célzatú — vagyis megsértésük nem jár közvetlen felelősségrevonással, éppen ezért általában megsértjük. Felvetődhet mármost: minek ez a sok tábla? Abban az esetben persze, ha a feliratok szellemében élnénk, meglenne a hasznuk, de hát ugyanakkor az is nyilvánvaló: ha betartanánk a táblák tanácsait, egyáltalán nem kellenének a táblák. Aki lábujjhegyen közlekedik a könyvtári olvasóteremben, az bizonyára kibírná fütyörészés nélkül, akkor is, ha nem intené csendre egy falra szerelt felirat. A hiba tehát nem a táblarendszerben, hanem erkölcsi készülékünkben ván. Az első táblásember — mint ismeretes— Mózes volt. Neki támadt az az ötlete, hogy bizonyos erkölcsi-magatartás- ' beli szabályokat táblákra írjon, ám azóta micsoda szédületes «fejlődés« tanúi vagyunk! Az ő két táblára írt tíz tanácsa helyett egyre vaskosabb törvénykönyvek tartalmazzák az együttélés szabályait, olyan roppant meny- nyiségben, hogy ma már feltehetően egyetlen ember sincs a földkerekén, aki mindet pontosan tudná. Hát még, aki mindet betartaná! Azt, hogy Mózes metódusát kik fejlesztették a két darab táblától a tízezerig, és kik fejlesztik tovább manapság, nehéz lenne kikutatni. Bizonyára ilyen célra kijelölt intézmények és személyek, akiknek rátermettségükben nincs okunk kételkedni. Távolról sem akarnék hát a szakmájukba kontárkodni, csupán amatőr agytomász- ként elbíbelődök a gondolattal és belekérdezek a levegőbe: vajon megvan-e a kellő körültekintés a «táblás« erkölcsi témák megragadásánál és kiszögezesénél? Joggal védhetnénk ugyanis, > hogy a társadalmi együttélés szabályait tartalmazó törvénykönyvekből azokat iparkodnak illetékesek nagy betűkkel kiemelni és megfelelő helyeken kiszögezni, amelyek a legfontosabbak korunkban, aminthogy a maga sajátos tömörítő készségével Mózes is ezt tette annak idején. Ám e NEPMESEK vélekedésre gyakran rácáfol a valóság. Megszámlálhatatlan példányban olvasható például közintézményekben, hivatali helyiségekben, hogy: »Oltsd el a villanyt!", meg: »Ügyelj a tisztaságra!" — de sehol nem írják ki, hogy «Mellőzd az intrikál!" vagy »Légy jó mindhalálig!", holott ez utóbbi figyelmeztetések nyilván sokkal fontosabbak. Ne csodálkozzunk ilyenformán, ha valaki a »Virágot tépni tilos!" felirat szuggesztív varázsától megijedve nem is tép virágot, ellenben nemi erőszakot követ el a tábla tövében, oly módon félrenevelődve, mint Csehov egyik hőse, aki elhanyagolhatónak találta, hogy bojtos napon rablógyilkosságot követett el, de nehéz szívvel bűnbánatot tartott, mert ugyanaznap szalonnát evett. Korszerű bölcselők szerint az erköícsiség. olyan gondolkozás nélküli reflexjelenség, amely ösztöneinkben él — persze: már akinek. A legnagyobb cél az életben éppen az, hogy minden ember erkölcsös legyen, vagyis reflexeiben, idegrendszerében hordozza a figyelmeztető táblákat. Azt kellene hinnünk mármost, hogy minden egyéb erkölcsi norma ösztöneinkben él, csupán csak arra kell még figyelmeztetni bennünket, hogy ne vigyünk kutyát a helyiségbe. Ez bizony valószínűtle- nül hangzik. Inkább úgy áll a dolog, hogy Mózes kései utódai abból indulnak ki: kicsin kell kezdeni, aztán majd jöhet a nagyobb... Szokjunk hozzá előbb, hogy «kéretik a lábakat jól letörölni!«, aztán majd azt is megtanuljuk, hogy «Kéretik nem háborúzni!«. Hát persze: ez még odébb van. Így aztán — bármilyen fájdalmas is — bele kell törődnünk napjaink táblarakó embereinek realitásába. Annál is inkább, mert még a lábunkat sem szoktuk jól letörölni. Ismét csak el kell ámul- nunk, hogy micsoda könnyűnek tűnik bár s mégis micsoda nehéz dolog az általános erkölcsi haladás!.. Csak Gyula JÉKELY ZOLTÁN: Mint Kuncz Aladár felnyúltam a polcra, hogy do- Jaányt keressek, s. közben kezem beleütődött a falon lógó csellóba, amely bosszú zengéssel viszonozta érintésemet.« (Részlet a Fekete Kolostorból.) Felriadtam egy kutmélysegü alom itt sem volt — ott sem volt csodáiból, s az ébrenlétet most jobban utálom, és jobban irtózom, mint bármikor. Emlékeim egy szép vízparti nyárról már oszladoznak — világosodik —, kapok utánuk, balkezes varázsló, ki szemfényvesztésben Icontárkodik, Egy óriási, szűkfonású háló kellene nékem! O, mily diadal volna az élet, hogyha egy-egy alom benneakadna hálómban, mint a hall De én vagyok rab: nyirkos falú börtön, tornyos évek vén kolostora vár. Kezem kinyúl: csellóhúrok zokognak. Zokogok én is, mint Kuncz Aladár. BOÓR ANDRÁS: NAQYAPÖ x ÍMegrozsdált rajtad a borvirág Nagyapám — öreg zsivány — Elfutott veled a. nyolcvan év Lyukas vaskarikán A szürke tó is elfogyott' Leballagott a hold Köszönni már csak azt tudod Hogy neked meghajolt Női fej Rumi Attila fafaragása. BIHARI SÁNDOR: Tenyérnyi minta Európából Tajtékos a hegy a eseresznyevirágtől, a fogantatástól, a feltámadástól. Nem látszik a barackfa a lila lángtél, nem látszik a hegy önmagától, a szemem a csodálkozástól, ni, szárnyam suhog, vállamra vetett kabátom. Rügy a számban, agyamban folytatódik, kinyúlik, megsokszorozódik, elvegyül a széllel, szikrázik a hegy csontja, felfűzi kő-esigölyáSa tapad a napsugárhoz, rigócsőrön villámlik, lábnyomokot szemlél a földön, zuhan velem, elkeveredni a fűben, az édesízűben, keserűben. Gondolatomat telíti, csontomig szól a létezés; világít bennem, mint a foszfor. Két gyöngéded gally idáig határol tenyérnyi mintát Európából, az idő ráncából, történelmi gyalogutat, elefántfarát egy autóbusznál?, temető sarkát, ahogy a színről kiszorítja. tolul a kőház, gépszín, füst irka-firka; egy ember arcát, a szorongás absztrahálja, szül neki magányt a magányba, néz, néz, tekintetével fordul ebbe a szivárványfergetegbe. Keze, mint a gyökér, olyan fogódzót akarna, vágyik, mint a viráglomb, olyan agyra. Olyan munkára, amit most kezem végezz a föld bársonyát közvetíti az észleléshez, a halál absztrakcióiba a fű tőr döfését. A testem áramkörébe vonta hegy és ég, egy virág sejtjeiből a képzeteimbe a Nap vérrendszere kering be, amit az idő már ki takargat, halántékomon zöld árnyékok vannak, létem s a világ zűrzavarához fc agyam s a barackfa egyensúlya arányos, ki a mindenség darazsaival ércesre marattam, most a levegő kötése rajtam, sarkamtól koponyatetömig ember teremtődik! Rékássy Csaba grafikai kiállításáról. N em érzem magam illetékesnek, hogy kísérletet tegyek Lukács György gazdag életének, nagyszerű művének akárcsak felvázolására is. Olyan jelentős személyiség. olyannyira korszakalkotó, egyedülálló, mindnyájunk életét magasító jelenség volt, hogy méltatlan lenne hozzá valamiféle felületes fogalmazás, felszínes, szokványos szó. Azoknak a kortársaimnák, akiket nemcsak életművével ajándékozott meg, de azzal is, hogy gyakrabban vagy sűrűbben találkozott velük, viszont kötelességük, hogy a találkozások felejthetetlen emlékét rögzítsék. Ezt kísérelem meg én is. Már kora ifjúságomban — az első világháború előtt — ismertem és. tiszteltem Lu- , kacs György nevét Tudtam róla, hogy haladó, baloldali gondolkozó, azok közé tartozik, akik az új Magyarország előkészítésén fáradoznak. De1 szemtől-szembe egy történelmi napon találkoztam vele először, akkor hallottam először beszélni. 1919. március 21-én elméleti vitaestet hirdettek a régi képviselőházban, a Sándor utcában. Lukács György volt az előadó. Nem akarom szépíteni, kerekíteni az emléket, bizony, már nem emlékszem rá, hogy mi volt előadásának a tárgya, de akkoriban ez sem nekem, sem a többieknek — a termet zsúfolásig megtöltő hallgatóságnak — nem volt különösen fontos. Tudtuk, hogy Lukács kommunista esztéta, a változásért kiálló filozófus, s biztos, hogy a forrongó, fórra - dalomba átcsapó élet igazságait hirdeti. A harctérről néhány hónapja hazatért, leNÁDASS JÓZSEFI Találkozások Lukács Györggyel szerelt katonák, a társadalmat átalakítani akaró munkások, diákok türelmetlenül várták az előadást. De alig mondott Lukács György néhány mondatot, hirtelen abbahagyta, mert mellette az emelvényen felbukkant egy rangjelzés nélküli, katonaru- hát viselő fiatal férfi, a hetek óta illegalitásban rejtőző kommunista vezetőség V ja, Szamuely Tibor, és a terembe harsogta: — Győzött a forradalom, kikiáltották a Magyar Tanácsköztársaságot ! Lehetetlen szavakkal visszaadnom akkord érzéseinket, valamennyiünk izgalmát! & oly természetesen vettük, hogy Lukács, a tudós, velünk együtt indult kifelé, beolvadva a tömegbe, amely az Intemacionálét énekelve leszedte a termet díszítő zászlókat, és a lobogókat magasra emelve tódult az utcára. L ukacs György következő előadása ugyancsak emlékezetes számomra, már csak azért is, mert az én kérésemre tartotta meg. ötvenkét esztendeje, 1919 júniusában a budapesti vörösőröknek művészi előadást rendeztem a Nemzeti ( Színházban és Gábor Andor biztatására Lukács Györgyöt kértem meg, ő tartson bevezetőt. Az ezerféle elméleti feladattál és gyakorlati teendővel terhelt közoktatásügyi népbiztos vállalta, hogy egy olyan közönségnek, amelynek nagyobbik része először volt szinhában, a színpad és a művészet jelentőségéről beszéljen, s érzékeltesse, mit jelent Ady, mit Bartók. Milyen kár, hogy akkor még nem volt magnetofon, hogy annak a pompás, merész, bölcs előadásnak a szövege nem maradt az utókorra! Bizonyítaná, hogy Lukács György már akkor, 1919 júniusában világosan felismerte, hogy milyen szoros, fontos kapcsolat van a nemes művészet és az úgynevezett egyszerű emberek (akik egyszerűen emberek) felemelkedése között. És mindenütt, ahol módja volt rá, hirdette és segítette ezt. Aztán jött a bukás, jöttek az emigráció keserves, gyöt- relmes évei. Ültem az emigráns tömegétkeztetőhelyek gyalulatlan asztalai mellett, kozmás undorító szagok, selejt® ételmaradékok, elmo- satlan edények bűzének felhői alatt Balázs Béla, Kassák Lajos, Lukács György. és más annyi érdemes forradalmár társaságában. És voltak vitáink is. Nagyrészt tisztelettel magamban dohogtam csak kultúrpolitikai eilen- veleményemet, de volt úgy, hogy — később talán éppen Kassák Lajos megítélésében — le is írtam egyet és mást, ami ttem volt azonos Lukács György állásfoglalásával. De az mutatja e nagyszerű férfi és példamutató jellem tisztaságát, hogy amikor később, már 1947-ben, Kassák Lajos hatvanadik születésnapjára nyilatkozatot kértem tőle, feledve a régi ellentéteket, elismerő sorokat küldött. Oly időben, amikor nem volt divat, meghajtani a zászlót Kassái? Lajos előtt. Hű tudott s akart maradni eszméihez, mindenkori igaz meggyőződéséhez, ahhoz, ami szerinte a közösséget szolgálta. Tévedett is, de soha nem érdekből, s mindig abban a. hitben, hogy így szolgálja az ember magaso- dását. És ha észrevette, hogy tévedéseit a számára legfontosabb ellen akarják felhasználni, felemelte tiltakozó szavát. U toljára két év előtt találkoztam vele, a Parlament ünnepi csarnokában. A Tanácsköztársaság kikiáltásának ötvenedik évfordulója alkalmából hívtak össze bennünket, átvenni a kitüntetéseket. Az előttem levő sorban ült. Kivel is beszélgetett? Hevesi Gyulával? Nem, Kőhalmi Bélával, aki azóta szintén már elment. Félig tréfásan, félig komolyan méltatlankodott. — Délelőtt kitüntetésátvétel. délután kettőkor ünnepi ülés öt órakor fogadás, hát ki bírja ezt? Mit képzelnek, nekem dolgom van, munkáin, mondom: dolgoznom kell... egyszerűen nem engednek a munkámhoz... Irigykedve, csodálattal hallgattam, s néztem törékeny, de tulajdonképpen nem törődött alakját, Nyolcvannégy éves volt akkor, és haragudott, ha egy napra, két órára elszakították a munka iát ól SOMOGYI NÉPLAP 1971. Jths*B8 n. B
