Somogyi Néplap, 1971. június (27. évfolyam, 126-151. szám)

1971-06-23 / 145. szám

Utcák, terek, zöldövezet Egyre többen köszönnek A két Sinkó lány Úgyszólván minden mai ma­gyar városnak van egy új la­kótelepe, ha úgy tetszik: »Ka­liny in ja«. Ugynazokkal az öt­szintes — kocka vagy tégla alakú — házakkal, ugyanab­ban az elrendezésben. Eltűnt a hagyományosan megszokott utca, eltűnt a tér, a járókelők útja a mértani rendben sora­kozó tömbépületek között ka­nyarog. S a néhány újonnan épült aszfaltúton a gyerekek tömege hemzseg: jellegzetesen lakótelepi találmányon, a ma­guk készítette kis guruló tá­kolmányokon versenyeznek. A házak között azonban már sarjacj a fű, növekszenek a kis fácskák, s az apróságok egyre inkább megszeretik a homoko­zókat és a különféle nyújtó- s mászóalkalmatosságokat is. Nincs a városrésznek egységes képe, hangulata, minden ösz- szefonódik az alakuló mával s a változó holnappal. Ha végigjárjuk Magyaror­szág városait, a városképből — mint nyitott könyvből — olvashatunk. Viszonylag gyor­san meg lehet állapítani, hogy a városközponttól távolabb eső csendes villasorok (az úgyne­vezett tisztviselőtelep) még a két világháború' között épült. A kis szűk ablakokkal ellá­tott homlokzati timpanonnal, s nem ritkán oszlopokkal ékes­kedő három-négy szintes épü­leteket — Kaposváron a Gá­bor Andor tér — az ötvenes évek építési felfogása és meg­oldása jellemzi. Ezek általá­ban a hagyományos módsze­rekkel készültek. A hatvanas évek közepétől nőnek ki a földből az új telepek, amelyek az új, középblokkos technoló­gia, városépítészeti szempont­ból pedig a kertvárosi jelleg jegyében születtek. Az építke­zésekhez óriási daruk vonultak fel, s előre elkészített blokkok­ból állították össze a házakat, amelyek típustervek alapján készültek. Az építkezésnek ez a módja talán mindmáig a legolcsóbb. Ami a városképiét illeti: a kertváros gondolata nem új. Már a század elején szerte Európában kísérleteztek ha­sonló városrészekkel: a zöld­övezetbe telepített, olcsó blokkházakkal, amelyek egy kicsit távolabb esnek a váro­si nyüzsgéstől és a kibírhatat- lanná váló zajtól, koromtól, piszoktól. Az elgondolás itt is nyomon követhető. Nos, a tervezett lakások nagy része elkészült, legalább öt-hatezer ember lakik a vá­rosrészben egészséges, modern, szellős, világos lakásokban. Minden lakásban rendkívül praktikus központi fűtés és vá­rosi gáz szolgáltatja a mele­get. A közművesítést is sike­rült aránylag olcsón megolda­ni. A szanált Honvéd utcai szakasz tulajdonképpen már közművesítve volt, s ugyanak­kor az itteni nagy kertes há­zak lebontásával széles terek szabadultak fel, s a viszonylag kevesebb szanált ház miatt kedvező volt a is. »lakáshozam« A lakók beköltöztek, otthont találtak a Kalinyin-városrész- ben. Beköltözésük pillanatától kezdve azonban jelentkeztek a problémák is. Korjelenség — legalábbis nálunk —, hogy a lakótelep feltétlenül szükséges kapcsolódó beruházásai nem készülnek el a házakkal együtt. S ez a kalinyini város­részben is így van. Szorít az óvodahiány, s a szolgáltatóhá­lózat színvonala igen alacsony: néhány kisiparos és egy rop­pant szűk GELKA-szerviz kép­viseli csak a hallatlanul fon­tos »harmadik ágazatot«. Egyetlen ABC (igaz, hogy a legnagyobb alapterületű a ha­sonló üzletek közül), néhány zöldségfísbódé s egyetlen új­ságárusító stand biztosítja a kalinyiniak és a néhány száz méterrel arrébb épült KISZ I. és II. lakótelepek ellátását. Iparcikkbolt nincs és a kul­turált szórakozást, kikapcsoló­dást szolgáló létesítmények is mind a városközpontban van­nak. A városrész tovább épül, fejlődik. S a fejlődés során most már fokozatosabban ér­vényesülnek ezek a szempon­tok is. Hamarosan elkészül egy újabb óvoda, s közvetlenül a befejezés előtt áll a szolgálta­tóház is. Az egyhangú, uni­formizált házak között — dön­tően megváltoztatva a város­rész összképét — már emel­kedik a tízemeletes, 330 laká­sos nagy sávház, amelyben egy kisebb falu lakosságának meg­felelő számú ember kap . he­lyet. Közvetlenül mellette to­ronyház épül: szintén még eb­ben az ötéves tervben. A Hon­véd utca délnyugati és délke­leti részét is szanálják, itt rendkívül tetszetős kivitelben lábra állított hét darab ki­lenc szintes, valamint húsz négyszintes épület készül el. A lábakra helyezett épületek nemcsak a szem »csemegéi« lesznek, hanem az égető ga­rázshiányt is enyhíthetik, te­ret és fedett tetőt biztosítva a gépkocsiknak. Ugyanakkor — ha az igények úgy kívánják — az árkádos sorok közé jóval kevesebb összegért üzletsorok építhetők. — Falusi gyerek vagyok — mondja az itt lakó, jó harmin­cas tanárember. — Anyámék gyermekkoromban megtanítot­tak, hogy az embernek köszön­ni szokás. Mindenkinek, kivé­tel nélkül. A faluban ez nem' probléma, ott mindenki ismer mindenkit, s mindenki köszön mindenkinek. Később aztán nagyon rosszul esett, amikor gyermekfejjel a városba ke­rülve nagyot köszöntem min­denkinek, s az emberek meg­mosolyogtak, kinevettek. Győ­zött anyám vigasztalni... Per­sze. aztán megtanultam: csak az ismerősnek köszönj, de an­nak aztán messziről és előre! S ma, ha végigmegyek a ház előtt, ahol lakom, jólesően Meleg vizű strand épül Leányfalun A Pest megyei Tanács a Duna-kanyar rendezési program­jában Leányfalun meleg vizű strandot építtet, amit rövi­desen átadnak rendpltetéséne k. A 3 medence már készen van, jelenleg az öltözőket építik. A vizet a közeli hegyről nyerik, ahol hányat óráskor 110 C fő kos gyógyvíz tört fel. Képünkön: A nagymedence befejező munkálatai. gondolok arra, hogy lám csak: kettőt sem tudok lépni, hogy ismerősbe ne botoljak, s ne köszöntenénk egymást. Igen. a lakóház negyvenegy- néhány családja ma már is­merősként köszön a szomszéd­ra. S a fiatal apák, anyák, nagymamák a két háztömb között játszó gyerekekre vi­gyázva. szintén megismerik egymást. Előbb rendszeresen kalapot emelnek, majd egy­két közömbös szót váltanak, s végül kialakul egy olyan kap­csolat, amit általában ismeret­ségnek szokás nevezni. Van persze egy másik, ellentéte." irányú folyamat is. Ahogy a háztartásban növekszik a »második műszak« munkáját megkönnyítő gépek száma, a tüzelés, és a sütés-főzés a leg­egyszerűbb, minden gondtcjl mentes, korszerű tevékenység­gé válik, kialakul egyfajta életmód, amit háztartási önel­látásnak nevezhetnénk. A csa­lád tehát egyre kevésbé van ráutalva a szomszédra, s így egy igen természetes, évszá­zados kapcsolat satnyul, sor­vad. A városrészben ugyanakkor nagymértékű a foglalkozási demokratizmus. Kaposváron is jól nyomon követhetők a két világháború közt épült tisztvi­selőtelepek, a cukorgyári mun­kásnegyedek (utcák), a faluról városba költözőitek • telepei és a leromlott, városszéli perifé­riák. A Kalinyinban viszont együtt él — sokszor egymás közvetlen szomszédságában — a kórházi főorvos, a vállalati igazgató, a középiskolai tanár, a megyetanácsi tisztviselő, a sokgyermekes munkáscsalád­dal, a nyugdíjassal, a vasutas­sal és a kisiparossal. A foglal­kozásokat tekintve hallatlanul tarka, változó a kép. Reggel munkába menet találkoznak, gyermekeik együtt játszanak, egy emberként állnak sorba az ABC-ben. S ez így jó, így ter­mészetes. A Kalinyin-várasrészben még nem mondták ki az utolsó szót. Még csak az el­ső ütem 'építkezései fejeződ­tek be. S az eredmény? Közhaszná­latú szóval, lakonikusan azt mondhatjuk: ez van! De mi­lyen lesz? Erről Stadler Jó­zsef ír a Somogyi antológia első számában: »Ismét utca és tér fog épülni, belül tömören, biztonságot adva, alul talán üzletekkel, kirakatokkal, fény­nyel és reklámmal, a másik oldalon pedig nagy, összefüg­gő zöldfelülettel. Gyermekeink koruk szerint találhatják meg játszótereiket, mindenre lesz hely, levegő és csend. Talán nem lesz Uffizi utca és Szent Márk tér, de olyan lesz, amelyből talán csak egy akad a világon — Kaposváron.« Csupor Tibor MEGSZÓLALÁSIG*— illet­ve megszólaláskor is — ha­sonlítanak egymásra. Zavar­ban vagyok, mert a bemutat­kozás után egy perccel már nem tudom megkülönböztet­ni. hogy a két Sinkó kislány közül melyik az Ibolya és me­lyik a Gabriella. Aztán úgy folytatjuk a beszélgetést, hogy kettőjük közé ülök, s így már nem keverem össze a nevü­ket. — Én vagyak az idősebb — mondja Ibolya. — Tizenöt perccel korábban láttam meg a napvilágot, mint a húgom. Ez nagyon régen történt. 1951 júniusában, tehát már elmúl­tunk húszévesek. Aztán nevetve folytatják, hogy a hasonlatosság mennyi bonyodalmat okozott már az általános iskolában is, utána pedig a marcali Lady János Gimnáziumban, ahol a keres­kedelmi szakközépiskolába jártak. Volt olyan tanáruk, aki csak akkor hitte el, hogy az Ibolya vagy a Gabriella je­lentkezett felelésre, ha előző­leg felmutatták igazolványu­kat. Pedig nem volt rá szük­ség. hogy egymás helyett fe­leljenek. Mindketten jeles eredménnyel érettségiztek. A nagyszakácsi ikerpárt — ott élnek özvegy édesanyjuk­kal — jól ismerik a község­ben és a járási székhelyen. Marcaliban is. Azonos szenve­délyükkel, a sport iránti von­zódással sok elismerést sze­reztek községüknek, és isko- juknak is. — Különösen az MHSZ összetett honvédelmi versenye érdekelt, mert sokoldalúságra nevelt bennünket. A két testvér négy éven át verhetetlen volt, s harmadik társukkal együtt csapatban négyszer szerezték meg a me­gyei elsőséget, és eljutottak az országos bajnokságra is, ahol ugyancsak sikeresen sze­repeltek. Az idei járási döntőn Ibo­lya megelőzte Gabriellát, a megyei versenyre azonban mindketten elmentek, s nehéz volt megállapítani, melyikük izgul jobban- a sikeres szerep­lésért. Ibolya ötödször szerez­te meg a megyei elsőséget a nők közül, s ha testvére is indulhat, bizonyára ő .sem sokkal marad le. MARCALIBAN a Mechani­kai Művek gyárában dolgoz­nak. Ibolya bérelszámoló, Gab­riella SZTK-ügyintéző. — A sporton kívül milyen szenvedélyük, kedvtelésük van? — Imádunk utazni. Bejár­tuk már szinte az egész or­szágot. Győrtől Aggtelekig, Szegedtől Debrecenig. Május­ban voltunk először külföldön: a KISZ küldött bennünket ju­talmul egy tíznapos moszk- va—leningrádi útra. Felejthe­tetlen élményekkel tértünk haza, különösen a forradalom városának Lemingrádnak a ne­vezetességei tetszettek. Elhatá­roztuk: ezután minden év­ben elmegyünk külföldre is Mindketten kedveljük a ze­nét, keresetünkből vettünk már televíziót, lemezjátszót, s van lemezgyűjteményünk, a komoly zenétől kezdve a tánc­dalokig, operettekig... A tanulásról műveltségük fejlesztéséről sem mondtak le. A marxista középiskolába járnak, most lesz a vizsgájuk, utána pe­dig mindketten elvégzik a marxista esti egyetemet. Végtelenül szeretik egymást, ragaszkodnak egymáshoz. S amikor azt kérdezem, mi lesz, ha egyiküknek udvarolni fog majd valaki, nevetve vála­szolnak: — Két fiúra lesz szükség. Nagyon _ jó volna, ha ikrek lennének ők is, akkor tovább­ra is együtt maradhatnánk. Építenénk egy közös csalá­di házat, s nem kellene elvál­ni egymástól. De egyelőre nincs ilyen szándékunk ... TIPIKUSAN mai fiatalok. Kedvüket lelik a munkában, s megtalálják a KISZ-ben, a sportban, az utazásban és a zenében a hasznos szórako­zást is. Szalai László Nők és rejtvények Pedagógusnő, ötven év kö­rüli. Állandó és szenvedélyes rejtvényfejtő. — Miért? — Mert szeretem tomásztat- ni az eszemet. Kell is. Nem? Nekem olyan a rejtvényfejtés, mint a sportolónak a napi ed­zés. — Ha valamit nem tud, utá­nanéz valahol? — Eleinte bújtam a térké­pet, városneveket kerestem vagy föllapoztam a lexikont. Most már olyan rutinom van, hogy alig használok segédesz­közt. — Minden rejtvény más. Le­het ebben rutinra szert tenni? — De mennyire! Éppen az a baj. Egy idő után az ember már minden erőfeszítés nélkül képes kitölteni a kockákat. El is határoztam, ha nyugdíjba megyek, rejtvénykészítéssel szórakozorp. Az már érdeke­sebb lesz. Nagymama. Fölnéz a rejt­vényből, s homlokára tolja a szemüvegét. A nagypapa a karosszékben horkol. — Egzotikus hangszer; Hét betű, u-val kezdődik és-le a vége. DIVAT Már a vidéki nagyszálló ajtajánál baj volt: nem akartak beengedni. — Olyan zsúfolt a hall és az ebédlő, hogy meg sem lehet mozdulni — igyekez­tek eltanácsolni. De én nagy gyakorlatot szereztem a villamoson, és ide is sike­rült befurakodnom. A nézők száma pedig egyre gyarapodott. Sok szé­ken ketten ültek, az ablak­mélyedések megteltek, és amikor megkezdődött a di- vatrevü, többen már a föl­dön is elhelyezkedtek. Miközben egymás után vonultak fel a manekenek, még mindig özönlöttek a vendégek. Pedig ekkor már szigorú őrség állta útját az érkezőknek. De az emberek leleményesek, ha olyan helyre kell bejutni, ahová nem akarják beengedni őket. Nem is csodálkoztam, amikor Kemenesit pincérka­bátban pillantottam meg. — Jó trükk — gondoltam. De még nála is jobban im­ponált nekem Kőváriné, aki­vel egy házban laktam. Ez a Kőváriné alacsony, körér, csúnya nő volt. Mindenáron ott akart lenni a divatrevün, ezért, amikor ki akarták tusz­kolni, hirtelen elhatározással fellépett az emelvényre, és jobbra-bálra fordulva végig­ment a nézők előtt. A bemondó, hogy meg­mentse a helyzetet, így kon­ferált: — Egyszerű szürke kosz­tüm, alacsony, erős testal­katú, középkorúnál idősebb nők részére. A zsúfolt teremben közben tumúltuózis jelenetek ját­szódtak le. Egy nő sziszegni kezdett, mert a pálmára ült, és a rostok csiklandozták. Egy mérges ember, aki in­tézkedéseiről ítélve nyilván az igazgató volt, a csillárról zavart le egy nézőt, majd az egyik asztal tetejéről kerge­tett el egy öttagú családot. Aztán kizavart egy villany- szerelőt, akiről kiderítette, hogy maszek divatszalonja van, és csak azért állított be létrával a szállóba, hogy megnézhesse a divatrevüt. Persze, a rendcsinálás nem ment könnyen, az igazgató végül is megúnta a dolgot, leült egy székre, és egy ideig ő is a ruhákat, meg a csi­nos manekeneket nézte. Néha felállt, és figyelmeztetett egy- egy vendéget, hogy ráültek a dobogóra, és akadályozták a próbakisasszonyok felvo­nulását. Amikor valaki egy széket tolt elém, azután feleségével együtt ráállt, úgy, hogy ér- semmit nem láttam, odafor­dultam az igazgatóhoz: —■ Kérem, csináljon rendét! Ide tettek elém egy széket, és ketten ráálltak. En nem látok semmit, a széket pe­dig tönkreteszik. A megszólított egy pilla­natig habozott, azután meg­érintette a széken álló férfi lábát. Az megfordult, és amikor meglátta, hogy ki bökdösi, örömmel kiáltott fel: — Szervusz, doktor! Mit csinálsz itt? Hiszen ilyenkor fogadóórád szokott lenni a kerületi rendelőben. Az »igazgató« csendesen válaszolta: — Ne árúid el senkinek: a szálló új igazgatójának ad­tam ki magam, hogy meg­nézhessem a divatrevüt! Palásti László Nagypapa fölriad: — Szóltál? — Igen. Egzotikus hangszer, hét betű, u-val kezdődik és -le a vége. . — Ukulele — mormogja nagyapa, és feje újra a mel­lére bdilem. A harmadik szereplő az unoka. — Sétálni megyünk anyuval. Gyere velünk, nagyi! — Hagyj békén, kisfiam! Nem érek rá. Az unoka nyafog: gyereee ... — Egész héten nincs időnk. A vasárnap délután az egyet­len, amikor zavartalanul leül­hetünk a nagypapával rejt­vényt fejteni. KISZ-titkár. — Minden elém kerülő rejt­vényt megfejtek. Van egy kol­légám, akivel összehasonlítjuk az eredményt. — Be is külditek? — Igen, de csak az Ifjú Kommunista című folyóiratnál szoktam nyerni. Eddig négy könyvutalványt küldtek. Adminisztrátornő. — Amikor már káprázik a szemem a számolástól, és 78 helyett 87-et ütök le a gépen, előveszek egy rejtvényt. Pilla­natok alatt kipihenem magam. — Jobban kipihenné magát, ha mondjuk, végigdőlne egy heverőn. — Áááá ... Az agyam akkor is zúgna a számoktól. Így vi­szont a rejtvény leköt, eltereli a figyelmet, felfrissít. A TERMÉSZET KORONÁ­JA. — Rejtvényt csak férfiak tudnak fejteni. Ahhoz logika kell, kéremszépen. A nők csak kapkodnak össze-vissza, aztán félbehagyják. Egy orvosnő. — Hagyott már félbe rejt­vényt? — Persze. Ha ügyelek a kór­házban és behoznak valakit, vagy rosszul lesz egy beteg az osztályon, abba kell hagynom, de amint az időm engedi, be­fejezem. Hát igen, nem lehet szaba­dulni az üres kockák bűvöle­téből. Meg kell tölteni őket betűkkel, hogy kirajzolódjon a megfejtés: egy versidézet, vagy írók, zeneszerzők neve, egy-egy bölcs mondás ... De miért éppen a nők csi­nálják ekkora szenvedéllyel? Egy énektanámő azt mond­ta: — Ha sikerül jól megfejte­nem egy rejtvényt, rettentő okosnak érzem magam. Talán ezért. Rezes Zsuzsa SOMOGII NÉPLAP Szerda, 1971. június S3.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom