Somogyi Néplap, 1971. május (27. évfolyam, 101-125. szám)
1971-05-30 / 125. szám
Erdet Ferenc:* A tanyákon húzódik a front NYELVMŰVELÉS Űj nép a parton A „vidékiesség" és a köznyelr I. Kerék Imre: CSAK A FÁK Elúszik minden csak a fák csők ók maradnak meg nekem kőlyőkkorom rigói fürdenek esővert leveleiken szemrésnyi láthatáromon föllobogó zöld fáklyatüzek vándorlásomban kísérőim lei üzent értem veletek ebéddel kínáló szederfák csillagvigyázó csőszök jegenyék ingyen szállást adók anyám öléből kiszakadva az otthoni kert csöndjét odahagyva utamon ti biztattatok 6 forradásos ágbogon lüktető apró fotocellák márciusi rügyek fészekóvó elágazások göcsörtös odvak gyantás dudorok osztatlan szabadságom napja ragyog fölöttetek a szilánkokra hullt időben álmot hitet sodró időben megtartó menedékeim madarak vasbeton fölé ívelő légikikötői lendítsetek magasba gallyatokról segítsetek nekem kitiltva játék szerelem önfeledt paradicsomából hinni valamiben Márffy Ibolya: Ördögök tánca Ördögök tánca ez a miénk: kinyújtózva a szélben, forrón a jégen, cseppként a végtelenben. Ha elindultunk, nincs, ki megállitzia a szédülésben. Mikor ólmot öntenek s fénye sincsen! — Álarc nélkül szeretve egymást az őszinteségben! A z állatsereglet elhagyni készült a várost, hogy tovább menjen más városba, hogy új terepen rakják sorba a vasrácsos ket- receKet, s az állatok szagával telített levegőben új bámészkodóknak magyarázza a nádpálcás mutogató: »-Itt látható a jaguár, a február, a március ... és az összes ragadozó vadállatok. A teherpályaudvaron egymás után rakták fel a ketreceket a vasúti kocsikra. Ment minden szép rendjén, csak az oroszlánnal történt baj. Ketrecének egyik széle már rajta nyugodott a teherkocsi párkányán, éppen a másik szélét emelték, hogy aztán az egész súlyos szerkezetet rálökjék a kocsira, amikor a ketrec visszazuhant, s ahogy a kövezetre vágódott, kinyílott az ajataja. De nemcsak az ajtó nyílott ki, hanem az ajtón az oroszlán is kizuhant a szekrényből. »Hohó!» — gondolta az oroszlán, azzal a pillanatnyi dühvei, amit minden élőlény érez, amikor elvágódik. »Hohó!'« — gondolta az oroszlán még egyszer, ahogy elszállt hirtelen ingerültsége. Es egyszerre félelem szorította meg a szívét, azt a szívet, amelyről az arabok és négerek azt tárták, hogy aki eszik belőle, az nem ismeri többé a félelem érzését. »Szent isten, ebből baj lesz, sőt alighanem végem van!« — állapította meg az oroszlán. Mert a szekrény felborult, mégpedig úgy, hogy az ajtó a fenekére került. Az oroszlánnak visszamenni ^ szekrénybe nem lehetett. Az oroszlán elszabadult Az oroszlán állt, reszketni kezdett, s irgalomért esdve nézett körül. Irgalom azonban nem volt sehol, mert a vele foglalatoskodó munkások máris eszeveszetten rohantak a szélrózsa minden irányában. 1930—1932-ben , a nagy válság éveiben mint szegedi egyetemisták szemináriumi gyakorlatként vizsgáltuk itt a paprikát és a tanyákat. Nemegyszer tűnődtem akkor azon, hogyan lehet ezen a földön nagyüzemi szocialista mező- gazdaságot szervezni. Bevallom, nem tudtam elképzelni hogyan. Maga a föld: homok, szél- hordta buckák és vizenyős- szikes semlyékek váltakozása, ahol a növények élete is, az emberek és állatok mozgása is nehéz. Nem is települt be sokáig ez a vidék, századokon át úgy nevezték, hogy »kun puszták«. A XVIII. század második felétől kezdve indult meg az idetelepülés. Fokozatosan sűrűsödő tanyákat építettek itt, eleinte ideiglenes szállással, majd állandó lakhelyül. A XIX. század második felében pedig a szőlő- és gyümölcskultúra honosodott itt meg. Tömörkény István, Móra Ferenc és Móricz Zsigmond írásai őrzik a világ számára ezeknek az időknek és ezeknek az embereknek az emlékét. De végül is győzött az ember, s valamilyen megélhetést mindenki talált a homokon: nem kevesen tűrhető paraszti jólétet is elértek, néhá- nyan pedig meg is gazdagodtak. Mindezt azonban mérhetetlen munka árán, mégpedig különleges módon befogva a munka homoki tanyai rabságába. És ez a homokhoz és tanyákhoz kötött élet nem gyorsan változik: sem a föld és a rajta való gazdálkodás természetében, sem a tanyai életben, sem az emberek tudatában. Mégis nagy változás történt 1945 tavaszán, bár ez nem látszott meg kívülről a tájon. Ezt a földreform idézte elő. De ez itt különösen zajlott le: a földhöz juttatott parasztság nagy része nem kapott új földet, ellenben tulajdonosa lett annak a tanyának, amelyben addig bérlő volt. A földreformmal megszűnt a szegedi tanyák megInnen-onnan fenyegetően ijedt kiáltások hallatszottak: »Vigyázat! Mindenki meneküljön! Be kell a kijáratokat zárni. Héj, ne menj arrnr Jesszusom, Dóri!« Az oroszlán állt és nézett, és reszketett. Ezt a helyzetet aligha lehet élve megúszni! Mégis, mit lehetne csinálni? Mert a végveszedelemben az oroszlánember mindent megpróbál, illetve a vízbefúló oroszlán még a szalmaszálba is belekapaszkodik. Még egyszer szemügyre vette a felborult ketrecet. Hiába, oda .visszamenni már nem lehet. Azután arra gondolt, hogy lefekszik, behunyja a szemét, s úgy marad mozdulatlanul. De hát ez is céltalan lenne. Hirtelen eszébe jutott egy bútorkereskedés, amelyet egyszer látott valahol, amikor egy városon keresztül szállították, természetesen ketrecben. Milyen jó lenne egy ilyenbe menekülni, s a kirakatban szőnyeg gyanánt leheveredni. D e nem lehetett tovább morfondálnia, mert néhány száz lépésnyire emberek jelentek meg, kezükben kést, revolvert, puskát tartottak. Megnyílt egy emeleti ablak is, valaki fegyvert sütött el. Hatalmas durranás, és látni lehetett az elszánó lőporfüstöt. A fele sem tréfa a dolognak, innen menekülni kell. Hirtelen megfordult, s elkezdett a nyílt pályán kifelé cammogni. De még egyszer visszanézett, nem gondolták-e meg magukat az emberek, nem lobogtat-e valaki fehér osztottsága a régi örökföld tulajdonosai és a városi föld bérlői között: mindenki tulajdonosként lett gazdája és rabja a homoknak, a kertnek, a tanyának, s ha nehezen éltek is az új tulajdonosok, boldogok voltak. Fél évtized sem telt el ezután, s megindult a szocialista átszervezés. Az első roham itt balul ütött ki: a hagyományos tanyai-paraszti élet különösen tömör falába ütközött az újító szándék, s meg is akadt benne. Ezekben a tanyai községekben nem álltak Össze olyan átütő erejű ' gárdák, akik az eszmétől és létviszonyaiktól hajtva állhatatos és fegyelmezett úttörői lettek volna az amúgy is különlegesen nehéz körülmények között megvalósítható szövetkezeti gazdálkodásnak. Itt munkásmozgalom is alig volt; csupán egy-egy híve élt távol egymástól. A szegedi buzdításra olyan szövetkezetalapító csoportok szerveződtek, akik eleve elkeseredett harcba kényszerültek az óriási tanyai-paraszti többséggel, s maga ez az úttörő csoport is, az őket támogató párt- és állami tekintély is súlyos helyzetbe került. E harc akkor emberáldozatot is követelt: Í950 januárjában Zákányszéken megölték Kiss Imrét, aki párttitkár is volt, szövetkezeti szervező is, és gyilkosai — az ottani gazdák — közül kettőt kivégeztek, hármat életfogytig tartó rabságra ítéltek. Sokáig rettenettel emlegették ezen a tájon az emberek a bűntettet és a bűnhő- dést is, de okait is, amelyek ide vezettek. Nem is sokat haladt előre a termelőszövetkezetek szervezése ezekben a községekben egészen 1959-ig. Lenin úgy mondta, hogy a mezőgazdaság szövetkezeti átszervezése »kerülő út«. Nos, a szegedi homokon az akkor hazánkban országosan megtett szövetkezeti- kerülő úthoz képest ftt ‘még' külön kerülő utat kellett tenni. így jöttek zászlót. Nem bizony. Sőt, ellenkezőleg ! Már futva közeledek feléje1 »Hajrá, utána, nem szabad kiengedni, agyon kell ütni« — ordítoztak, s újabb lövések dördültek el. Az oroszlán óriási ugrásokkal futni kezdett. A pályaház külső területén dolgozó munkások riadtan ugráltak fői az üresen álló vagonokra. Volt, aki a kerekek közé bújt, volt, aki a tetőre mászott, volt, aki bezárta maga után a fülke ajtaját. De volt, aki mihelyt biztonságban érezte magát, azonnal támadólag lépett fel: a vagonok ablakaiból kalapács, széndarab, nyitott bicska röpült az oroszlán felé, s valami úgy az oldalába vágódott, hogy fájdalmában felordított: — Hohoho-hó-ó-ó! De csak egyet, egy rövidet, hangja hirtelen elhalt, mintha azt is megbánta volna, amit mondott, és szeretett volna letérdelni az emberek előtt, a fejét a földre hajtva, biztosítani őket legbékésebb szándékairól. De hát hiába, ez tiszta öngyilkosság lett volna, összesszedte tehát magát, egy óriásit ugrott előre, s megint száguldani akart, egyenes irányban, ismeretl-n cél felé. De szemközt magával újabb embercsoportot látott, dorongokkal, puskákkal fölfegyverkezve. Oldalt fordult hát, s átugrott a deszkakerítésen. Egy népes utcára zuhant, majdnem elgázolta a villamos, de a kalauznak az utolsó percben mégis sikerült fékeznie, elég ügyetlenül persze; nem fog fizetésemelést kapni. Lett erre az utcán óriási rémület (a délutáni lapok úgy írták, hogy: pánik). Az eiszalétre a belső övezetben a termelőszövetkezeti csoportok, illetőleg mai nevük és szervezeti formájuk szerint szakszövetkezetek A külső övezetben ugyan jogi formájuk szerint termelőszövetkezeteket szerveztek, ezek azonban mindmáig nem váltak olyan szövetkezeti nagyüzemekké, mint a megye egyéb területén. A kétféle formában és a két övezetben tulajdonképpen ugyanarról van szó: e terület és társadalom különlegesen nehéz talaján hosszabbra nyúlt és máig sem fejeződött be a mezőgazdaság szocialista átszervezésének a folyamata. Ez azt is jelenti, hogy a harc is folyik még, ezért kell itt frontról beszélni. Ez a front nem áll: fokozatosan nyomul előre a szocialista mezőgazdaság vonala. Mikorra lesz mind a 34, illetőleg 38 homoki termelőszövetkezetből eredményesen gazdálkodó jó szövetkezet, s a 17 szakszövetkezetből is hasonló közös gazdaság? Ahhoz még hosszú idő kell, de a türelmetlenség is jogos, és gyorsítani is lehet az előrehaladást. Természetesen nem valami durva beavatkozással vagy éppen parancsszóval. A siker titka, hogy mielőbb és minél több olyan »áttörés« legyen, mint a forráskúti és a balástyai, illetve a zákányszéki. Siettetni a folyamatot csak ilyen megnyert csaták sorozatával lehet. A csaták megnyerését azonban előrelátó szervező munkával elő is lehet mozdítani. Mindenesetre javítja a helyzetet az ésszerűtlen üzemi keretek megváltoztatása, a kellően megalapozott összevonások, valamint olyan termelési profilok kidolgozása a termelőszövetkezetek számára, amelyek jobban járható utat nyitnak számukra,, mint az eddigi gazdálkodásuk •Részlet a nemrég elhunyt kiváló tudós és politikus »Magyar- ország felfedezése» című sorozatban, a Szépirodalmi Kiadónál megjelent munkájából, amely Szegedről és Csongrád megyéről szól. badult oroszlán most már nem is tudott volna egy helyben megállni, futnia kellett. Jobbra fusson, balra fusson? Ha már benn volt a végső szerencsétlenségben, mi sem természetesebb, mint hogy elkezdett cél nélkül vágtatni a város belseje felé. Emberek, járművek, menekülés, ordítás és vészes sikolyok mindenfelé. Az oroszlán félelme észbontó izgalommá fokozódott, már nem látott semmit, csak valami zűrzavaros, mozgó, tarka masszát. Életösztönének még egy utolsó megnyilvánulásául egy nehézkesen kacsázó kövér asszonyságot a végső érvvel akart meggyőzni arról, hogy senkit nem akar bántani, csupán élni szeretne, nem kell tehát tőle félni, nem kell menekülni, nem kell az ijedtséget fokozni és terjeszteni: rávetette tehát magát, a földre teperte, és a két első mancsával erősein lefogta, hogy maradjon már békében, ne is mozduljon. M ég ezzel az utolsó manőverrel sem volt szerencséje, mert az anyóka, szegény, szörnyethalt az Ijedtségtől is, no meg hát a tapintatlan érintések okozta halálos sérülésektől. Éppen jókor érkezett a kétségbeesett oroszlánhoz két biciklista rendőr, akik revolverlövésekkel megölték. Utolsó fantáziája az volt, hogy egy szép, új, nyitott ajtajú ketrec előtt áll; ő beugrik a ketrecbe, s valami ügyes és kedves ember gyorsan becsapja s bezárja utána az ajtót. •A könyvnapra megjelent »Az elszabadult oroszlán» című kötetből. (Szépirodalmi Kiadó) Illyés Gyula írta meg annak idején »Csizma az asztalon« című könyvében, hogy a pusztáról a városi iskolába fölkerülve egyik jómódú városlakó osztálytársa többek között így szólta meg: »Nem is úgy beszélsz, ahogy mi.« Ez nyilvánvalóan a falusi diák szóejtésére vonatkozott, hiszen az író másutt meg azt jegyezte föl: milyen gyötrelmet okozott neki az iskolában a maga vidéki szóejtése: az f betűt az iskolai »szabályok« ellenére »ef« helyett következetesen »áf«-nak mondta. Ez még az első világháború táján történt. Azóta nagyot fordult a világ a nyelvnek, illetőleg a nyelvet beszélő társadalomnak az életében is — hiszen a kettő elválaszthatatlan egymástól. Újra csak Illyés Gyulát idézzük, aki a második világháborút követő nagy társadalmi változás tanújaként így ragadta meg mintegy két évtizede a nyelv életére is kiható nagy átalakulást Űj nép a parton című versében: Fürdőruhában széplépésü nő — Jó alakja az eleganciája. Hogy ideillik! Mily »előkelő«! S mi mindent mond el, ahogy kisfiára pillantva elkiáltja: »Hun mész te, Fercsi!. Vigyázz, beesői A tóparti pillanatot még közvetlenül a nagy társadalmi változás legelején rögzítette a költő. Akkor talán már senkinek nem jutott volna eszébe, hogy megszóljon bárkit is azért, mert saját szülő vidékének szokása szerint másként ejti a szót, mint az iskolát járt, tanult városi emberek. Az igazán művelt emberek mindig is tudták, hogy az országban — a földrajzi tagoltságnak megfelelően — különféle helyi nyelvek, nyelvjárások alakultak ki, és senkit sincs jogunk megróni azért, mert másképp ejti a szót, mint a más vidékiek vagy a városiak. A közben eltelt idő újabb változásokat hozott. Ma talán már a vers hősnője sem így mondaná: »Hun mész«, hanem így: »Hot mész«. S a vidékies hangzású »beeső« helyett bizonyára azt mondaná már: beesel, ahogyan az ország »uralkodó nyelvjárásából«, a köznyelvből — s ennek írott változatából: az irodalmi nyelvből — amelyet a rádió, a televízió bemondói, szereplői beszélnek, s az újságok, könyvek írói használnak, megismerte. Azt a kényelmetlenséget azonban, amelyet Illyés Gyula diákként osztálytársai között érzett, ma is sokan érzik még, akik vidékről, falusi környezetből kerültek városba, sokszor százakat, ezreket igazgató fontos, hivatalos beosztásba. Szülőfalujukból, lakóhelyükről magukkal hozták vidékük nyelvjárásának egyéni ízeit, s ezektől nehezen tudnak megválni, rá-rá- csúszik: a nyelvük még olyankor is, amikor szándékosan kerülni akarnák. Igazság szerint nincs is oka szégyenkezésre annak, aki őrzi nyelvében, beszédében szülőföldje nyelvjárásának ízeit: hiszen annak idején a dunántúli Berzsenyi és Vörösmarty, a tiszántúli Csokonai és Arany János, az Erdélyi Jósika Miklós is így tett; ámde éppen íróink érezték égető szükségét a sok-sok helyi nyelv, nyelvjárás fölé emelkedő közös nyelvnek, amely a sok nyelvjárási változatból a legjobbnak, legszebbnek érzett formákat válogatja ki, s amelyet éppúgy használhat levelében, írásában a zalai országgyűlési követ, mint a pesti újságíró vagy folyamodványában a bihari jegyző. Ez az egységes nyelv, az iskolázottak közös nyelve nem egyik napról a másikra született meg, de amióta — mintegy száz éve — tagadhatatlanul kialakult, illett hozzáigazodnia annak, aki tollat vett kezébe vagy a nyilvánosság előtt szólásra emelkedett. Különben nyelvi tarkabarkaság támadt volna országosan. A legkiválóbb íróink által megteremtett egységes nyelvhez nekünk is illik alkalmazkodnunk, kivált ha nagyobb nyilvánosság előtt szólalunk fel. Otthon mindenki járhat pongyolán, házi ruhában, sőt akár népviseletben is, de közgyűlésre, színházba mindenki fölveszi az oda illő ruhát. Ilyenformán van ez a nyelv dolgában is. A hangtani, kiejtésbeli eltérések ütköznek ki legélénkebben a más vidékiek beszédéből. Az Illyés Gyula verésben szeréplő »széplépésű« fiatal nőről nem nehéz kitalálnunk, hagy dunántúli volt: az esel igealakot ott hallani gyakran így: eső. Az -I hangnak ez az »elnyelése« természetesen nemcsak a dunántúli beszédre jellemző »vidékiesség«: a voltam helyett a vótam, a dolga helyett a dóga, a holnap helyett a hónap más vidékeken is gyakran előfordul. (Mivel pedig a művelt beszédben az -Z hangzós alak a szabályos, sokan igyekezetükben még olyan szavakat is l hangzóval mondanak, amelyekbe pedig nem illik: így lesz a szónokból néha »szol- nok«, a »jövő hónap*-ból »jövő holnap* — ami legalábbis épp olyan hiba, mint a vidékies szóhasználat.) A dunántúli nyelvjárásokra különösen az igeragozásban jellemző az -l hangok »elnyelése«. Nagy írónknak, a Dunántúlon fölcseperedett Németh Lászlónak nem egy elbeszélése ifjúsága kedves tájain játszódik, s korai írásaiban falusi hőseit eredeti nyelvjárásukban beszélteti. Pályadíjnyertes első remekének hőse, Horváthné ÍRT korholja lányait: » ... mit öH~ tek ezt a bátyátokat? Nem-e dógozott a legtöbbet? Nem-e vöt a gazda? Szegény apátok, az sokszor három napig is ekódorgott, aztán féhótt részegen került haza ... Mégis kihúznátok alula a fődet, evennétek a házat, amibe gyerek- ségtül lakik?« A dógozott a mai köznyelvben s az irodalmi nyelvben: dolgozott, a vót: volt, a főd pedig: föld; az ekódorgott s az evennétek alakot is vidékiesnek érezzük ma már, noha még sokfelé hallani; természetesen az író is elkódorog, elvennétek alakot használ különben, csupán parasztasszony hősét íellemezte ezzel a dunántú- lias vidékies beszéddel. Egy másik — ma is élő — dunántúli sajátságra is találunk példákat Németh László összegyűjtött munkáinak a közelmúltban megjelent első kötetében: — »-Gondútam, szépen kézimunkáz, megcsinána egy-két futót a staférumgomba. — Rá is vagy szorítva. Ide egyszer tette be a lábát. Nem bájolja el a másik fiam is« — korholja az »Akasztófavi- rág« hősének, Pintér Janinak anyja Mariskát, a leányát. A gondútam helyett a mai köznyelvben azt mondjuk: gondoltam, a szorítva helyett azt: szorulva. A gondoltam-ból nemcsak az -I hang maradt el, amint megfigyelhetjük, hanem a második szótag magánhangzója is mélyebb, »zártabb« a köznyelvben használatosnál. Ez is vidékies, dunántúli as sajátság, ámbár a mélyebb, »zártabb« magánhangzók használata hazánk más tájain is előfordul. De erről legközelebb lesz szó. Dr. Sza&gyi rmvm SOMOGYI WBPI.AP ▼Mánia* WIL NAGY LAJOS:* Az elszabadult oroszlán
