Somogyi Néplap, 1971. március (27. évfolyam, 51-76. szám)

1971-03-07 / 56. szám

VARGA DOMOKOS* A kis kései Ural riport egy csecsemőről tartott fülét-haját* hűzza-té­A lds kései fehér kötött sapkával a fején fek­szik az ágyában- Nem szokott sapkában fe­küdni, nincs is miért, Mikor mindig meleg a szoba, de a kis kései most beteg. Fü­lére ment az influenza: jobb- ról-balról fel kellett szúrni, hogy kijöjjön a genny. Ilyenkor szakad meg az em­ber szíve. A kis kései alig múlt fél éves, és születése óta •— születése? fogantatása óta! — soha mást nem érzett, nem is érezhetett, csak azt, hogy őt mennyire szeretik. Már anyja is úgy várta, olyan repeső boldogsággal, ahogy csak első gyereküket szokták várni a fiatal kisma­mák, a tiszta szemű, tiszta ar­cú kis szűzmáriák. S attól fog­va, hogy a kis vakarcsot a vi­lágra hozta, az nem fogyott ki nemcsak az anyai mosolyok­ból, hanem az apaiakból, a testvériekből, a rokonaiakból, a barátaiakból sem. A régiek azt hitték, nem szabad mutogatni a gyereket, meg ne verje valaki szemmel. A maiak mást hisznek: jó, ha egy gyerek kicsi korától meg­szokja, hogy neki sokan örül­nek. A kis kései ezt szokta meg: járását-kelését, jövését-me- nését, rásugárzó szemefé- nyét. Ahogy napról nap­ra növekszik és okosodik, már legalább olyan figyelem­mel lesi, nézegeti az ágya előtt ácsorgókat, üldögélőket, beszélgetőket, mint azok őt. Lesi, nézegeti, s nyilván kü­lönbséget is tesz apja, anyja, testvérei és a ritkábban lá­tott vendégek között, de sen­kit nem érez idegennek. Sen­kinek a láttán nem sír, sen­kitől nem fél, minden ráde­rülő arctól az ő arca is felde­rül, s a neki szóló kedveske­dő szavakra a maga módján — gagyogva-gügyögve — még vissza is felel. BÍZIK AZ EMBERISÉG­BEN. S akkor ezt az ártatlant el­viszik orvoshoz, mert na­pok óta lázban ég, s panaszo­san kiabálja bele a világba, hogy neki valami' fáj. S kap­kod a füléhez ... Csak nem a fülével van baj? Apja-anyja jól bebugyolál­ja, és viszi a hólepte fehér utcákon, viszi a rendelőbe, ahol szintén minden fehér, az asztal is fehér, a székek is fe­hérek, a szekrény is fehér, a doktor bácsi köpenye is fehér. Nézi a gyerek — az utazástól, cipeléstől, zötykölődéstől, úgy látszik, elnyugodott kicsit — nézi, nézi a sok fehéret, ami­lyet ő még soha nem látott. De nem sokáig nézegetheti, mert az asztalnál ülő fehér­köpenyes, fehérfityulás néni már be is írta egy nagy könyvbe, hogy A BETEG GYERMEK NEVE Júlia, ko­ra hat és fél hónap, s most már nincs mentség, apjának le kell vele ülni egy székbe, hogy a szemben ülő doktor bácsi megnézhesse. A doktor bácsi homlokán egy féltenyérnyi homorú tü­kör van, azzal vetíti bele a falilámpa fényét a kis kései­nek előbb a jobb, majd a bal fülébe, s mindjárt közli is: kétoldali középfülgyulladás... A kis betegnek a fejét már eddig is erősen tartani kellett, két karját is leszorítani, két lábát is befogni apja térdei közé, ne tudjon rángatózni, kapálózni. De most még erő­sebben le kell fogni. A fehérfityulás néni Is fel­áll az asztaltól, ő is odajön segíteni. Ketten fogják a kis hat és fél hónapost, ketten birkóznak vele, mert üvölt mint a sakál, s minden ere­jét megfeszítve próbálna sza­badulni. De nincs szabadulás, az a hosszú, hegyes tű van csak, amit a doktor bácsi ha­tározott, biztos mozdulattal döf bele a fülébe, hogy a ju- kon kijöhessen a genny. Még. mindig jobb, mintha az agyára menne, minthogyha a koponyáját kellene majd meglékelni a felgyűlő genny miatt... Jobb, persze, hogy jobb. Mondogatja is az ember ma­gának, hogy mennyivel jobb így neki, szegény ártatlannak, aki már csuromvizesre izzad­ta magát az erőlködéstől és az ordítástól, aki már vérvö­rös arccal vonyítja bele a vi­lágba, hogy őt senki nem szereti, hogy őt csak markol­ják, szorítják, szúrják, gyöt­rik, hogy őt már eladta a kín­zóknak a saját anyja és apja is. Ilyenkor szakad meg az em­ber szíve. Így szakadozott régen Is, amikor a mostani nagygyere­kek voltak kicsik? így, igen, így, de talán mégse ennyire. A húszegyné­hányéves fiatalok mintha még jobban bírnák az ilyet. Az öregedő szülők szíve vi­szont minden gyermekfájda­lomra jóval érzékenyebb. M ég az a szerencse, hogy a kis kései nem tart haragot. Minden oka megvolna rá, hogy ettől fogva sértett, morcos arccal nézzen a világ­ba. Hogy megvesse a rá neve­tőket, hogy rémülten rázkód­jék össze, ha kedveskedő arc­cal nyúlnak is érte. Hogy ne bízzon már senkiben, sem­miben. De nem. Ö nem olyan. Ne­ki már annyi szeretet jutott ebben a rövid kis életében, hogy úgy látszik, ő még egy ilyen méltatlanul mostoha bá­násmódot is órák alatt el tud felejteni. Nemcsak bűnbánóan rá-rá mosolygó apját-anyját fogadja vissza birtokába, oda­pi-ráncigálja épp oly bizo- dalmas buzgalommal, mint eddig, hanem egy-egy bevető­dő és ágyátóf tisztes távol­ban megálló vendégtől sem riadozik. Nem ismer idegent még most sem, csak igaz ba­rátot Pedig még mindig nyava­lyás, még mindig vannak hő­emelkedései. Éjszakára mele­gített sószacskót kap mind a két fülére, s nappal se kerül le fejéről az álla alatt ősz- szegombolható, könnyű, fe­hér kötött sapka. Fájdalmai is lehetnek, mert panaszosan fel- felvinnyog, olykor még keserves bőgésre is fakad, úgy kell elcsitítgatni, elnyug­tatgatni. De embertől nem fél. Sőt, mintha még több ember­meleget kívánna mint más­kor: a másokhoz tartozás el­ringató, csendes biztonságát Y '.gy a legtöbb kicsi így van? Alighanem. A fájdalom, a betegség csak ragaszkodóbbá teszi őket Még vi­gyázni is kell, hogy elesett ál­lapotukban nagyon rá ne kapjanak az ölben- és karon- ülésre, a szüntelen kedveske­désre, ajnározásra. De sokan közülük megválo­gatják azért, kibe vessék, vagy ne vessék bizalmukat Az egyik felnőtthöz hozzási­mulnak, bizalommal ráha­gyatkoznak, a másiktól azon­ban elhúzódnak: rúgnak-ka- pálnak, zokognak, de nem en­gedik, hogy az ölébe vegye őket Magam Is sokat tűnődtem már: Mi válik nagyobb hasz­nára a gyereknek? Az-e, ha mindenkiben bízni tanul ki­csi korában, az-e ha még a neki okozott fájdalmakat sem rója fel a környezetének, vagy pedig az, ha korán kü­lönbséget tesz ember és em­ber, barát és idegen, jó és rossz között De ma már túl vagyok az ilyen tűnődéseken. Nyugod­tan kimondom: jobb azoknak a gyerekeknek, akiknek a szí­vét már a kezdet kezdetén oly nagy bizalom szállja meg nemcsak szülét hanem más felnőttek iránt is, hogy azt a bizalmat se szigorú szemű doktor bácsik szurkálásai, se egyéb csalódások nem tudják megrendíteni. Nagy gyerekeimen látom: szépen felserdültek, kezdenek már-már belenőni A NA­GYOK társadalmába, de oly nyíltak közvetlenek ma is, akár kiskölyök korukban. Nem félnek az emberektől, annyi egészséges bizalommal és önbizalommal mozognak a világban, mint 'akik minde­nestül otthon vannak benne. Honnan szerezték ezt a de­rűs biztonságot? Gondolom, onnan, ahonnan húguk, a kis kései kezdi most szintén megszerezni. Pici, majd kicsi koruk éveiből, mi­kor ezer alkalmuk volt a ta­pasztalatra : milyen sokan sze­retik őket A ház, ahol nőttek, soha nem fogyott ki vendégekből: barátokból, rokonokból, jó ismerősökbőL Nem mintha nagy vendégeskedések foly­tak volna: nem volt arra pén­ze a szegény szülőknek, akik minden másfél évben újabb gyereket tettek a kiságyba, és meg sem álltak a hatodi­kig. De így is vidám volt'a ház. Bor se kellett hozzá, hogy megoldódjék a vendé­gek és a háziak nyelve, s vé­gé-hossza ne legyen szombat- vasárnaponként, de még hét­köznap esténként is a mesél- getéseknek, dalolgatásoknak, a gyerekek lovagoltatásának, dobálgatásának, kacagtatásá- nak, közös fürdetésének, fek­tetésének, altatásának. Külö­nösen az ismerős fiatalok szálltak bele szívesen ebbe a mulatságba: legényfiúk és nagylányok, de gyakran a család idősebb barátai is, ki­vált akiknek a sors nem adott saját gyereket... Akárki jött a házhoz, köze­li hozzátartozónak számított. Nem egyszer megtörtént, hogy mikor a vendégek' men­ni készültek, egyikük is, má­sikuk is hívta valamelyik gyereket: »Nem jössz el ve­lem?« ök tréfából mondták, de a kicsik komolyan vet­ték, s mentek volna velük akár a világ végére. Holott talán aznap látták őket elő­ször életükben. így nőttek a mostani »na­gyok«. S ezt az útravalót, ki­csikoruknak ezt a paradicso­mi bizalmát máig a szí­vükben hordják. S a kis kései? Aid csak­nem tizenhárom évig várt, hogy fiatalabbik nénje után ő is a vi­lágra jöhessen? ö még csak most gyűjti az útravalót Szüleitől, bátyjai- tól, nénjeitől, rokonaitól meg a sok jó baráttól, akik között a nagygyerekek nőttével me­gint egyre több a fiatal. Oly­kor kissé túl zajos is a ház, de ezt is meg lehet szokni. Jobban, mint a kihalófélben lévő családi otthonok gyászos csendességét. Most a betegség miatt itt is nagyobb ugyan a csend. Kí­mélni kell a kis késeit, ahogy fehér kötött sapkával a fe­jén ott fekszik az ágyában, s fel-fel vinnyog néha a fájda­lomtól. De máskor meg mosolyog, így betegen sem állhatja meg, hogy rá ne nevessen egy-egy feléje forduló, fölé­je hajló kedves arcra. Szenved szegényke De bí­zik az emberiségben. Szobrok és emberek Atomháború és galamb. (Farkas Aladár szobrászművész kiállításáról.! Fekete ló. (Aligi Sassá szobrászművész budapesti kiállításáról.) (Selmeczi Tóth János felvételei.) Bede Anna: MAR NEM VAROM Már nem várom, hogy megtérjen hozzám altár árnyék, akár vihar képében az a fekete asszony, aki voltam nagyon keleten, valaha régen, Már nem figyelem a pulzusomban vad zuhatagok zubogását. Már nem keresem a pupillámban volt tűzvészek szelídült mását. Sorsomhoz magasodva mondom; itthon vagyok, nagyonis jó itt Már nem kutatom a horizonton hajdani létek vízióit S ha álmomban még megrohannak régi regék, dallamok, képek, és kalandozva, rég-elhamvadt távol korok ködébe lépek; Európára ébredek fel, erre a csupafény pokolra, telve hitekkel és sebekkel, gyönyörködve és fuldokolva. KIÁLLÍTÁS O N-A eseti iparművészet 59 éve* című kiállításról, Tfi+h .7finn* leVvétetC.) Művészi kiadványok A Sculptura Hungarica és a Tessedik-album Többnyelvű albumot jelen­tetett meg SCULPTURA HUNGARICA CÍMMEL a magyar szobrászatról a He­likon Kiadó, Cifka Pé­ter neves művészettörténész írt gondolatgazdag bevezetőt Koffán Károly művészi fotói­hoz, amelyek igaz képet ad­nak mai szobrászatunkrőL A közel száz mesteri repro­dukció meggyőzően vall ar­ról, hogy alkotóink az utóbbi tíz-tizenöt év alatt megte­remtették a korszerű, magas szintű, mélyen humánus és szocialista eszmeiségű szobrá­szati formanyelvet. Sejtettük, tudtük is néha, egy-egy ki­emelkedő mű felavatásakor, de bizonyossággá most lett bennünk ez a tudás, hogy együtt láthatjuk a legújabb termés javát: szobrásza tunk fölzárkózott végre képi kultú­ránk többi ágához; utolérte — sót lényeges vonatkozások­ban meg is előzte például — piktúránkat. Amiben nyilván közrejátszott szorosabb kötő­dése is a modem architektú­rához. Mai szobrászatunk forma­világa örvendetesen változa­tos. Kisfaludi Stróbl Zsig- mond, Pátzay Pál hagyo­mínv^rrő stílusa és Mikus Sándor klasszicizáló mintá­zása, néhai Ferenczy Béni és Vedres Márk antik rene­szánsz harmóniái jelentik az egyik végletet A másikat pe­dig az elvont plasztikai be­széd olyan mesterei, mint Borsos Miklós, Vilt Tibor, vagy Laborcz Ferenc. S e két pólus között meny­nyi szín és árnyalat! Mint például Somogyi József duna­újvárosi Martinásza és ex­presszív erejű hódmezővá­sárhelyi Szántó Kovács Já- nos-emlékműve, a nagysze­rű Medgyessy Ferenc népi ihletésű, darabos figurái vagy Schaár Erzsébet modem tér­plasztikái. A Tessedik-albui Ruzicskay György sajátos műfajú alkotása: rajzregény. Hőse Tessedik Sámuel, az európai látókörű tudós, a nép javáért heroikus küzdelmet vállaló prédikátor, tanító és a »mezei tudományok« úttö­rője, a XVIII. század egyik kiemelkedő alakja. Ö honosí­totta meg a lucernát, ő volt az, aki megalapította hazánk első — alapelveiben ma is példamutató — gazdasági is­koláját. A lóherét, az akác­fát, s jónéhány más növény- és gyümölcsfajtát ültetett, ki­kísérletezte a szikes talajok javítását. Mindezt állandó, s mindig szinte reménytelen harcban a tudatlansággal, a meg nem értéssel és a hala­dásellenes erőkkel — amint ezt megírta megrendítő Ön­életírásában. Ez az önvallomás inspirál­ta Ruzicskay Györgyöt a 70 lapból álló rajzsorozat meg­alkotására. A drámai hangvételű képe­ket — az Együgyűség, a Ba­bona, a gyilkos Gúny és az ostoba Bizalmatlanság, az eszményi Merészség & a lé­lekölő Kétségbeesés jelképeit — néhány szavas szöveg, Tessedik önéletírásának hite­les szavai kísérik-magyaráz- zák. A komor képeket urai lapok váltják: bensőséges vallomások a művész és hő­se szűkebb pátriájának, az Alföldnek természeti szépsé- geirőL Ruzicskay György mintegy összegezte e művé­ben régebbi rajzregényei, a lírai Szerelemkereső, a ko­runk vezető eszméit megra­gadó Világosság felé című sorozat művészi tapasztala­tait A rajzalbum artisztikus kiállítása a kiadó — Szarvas város Tanácsa, amely nagy szülötte, Tessedik Sámuel emlékére sem fukarkodott az áldozattal — és a gyulai nyom­da dolgozóinak odaadó, gon­dos munkáját dicséri. ÍArtncrt iOMOOTI XÉPLár Vaairsa», 15TL «átd— X

Next

/
Oldalképek
Tartalom