Somogyi Néplap, 1971. március (27. évfolyam, 51-76. szám)
1971-03-07 / 56. szám
R szálka, természetesen előzetes bejelentés után, szorongó kebellel, repeső szívvel csengetett be a Mesterhez, akit a legnagyobb élő prózaíróként tartottak számon Rozálka feladata az volt, hogy a Mestert megnyerje a medgyesgyarmati kultúrház ünnepélyes felavatásán való részvételre. Művein kívül a szobráról ismerte, egyik legnevesebb művészünk alkotásáról, aki nem tömör vasból öntötte ki a dicsőséges fejet, hanem maga formálta egy vaslemezből, olyanformán, hogy a vonások félreismerhe- tetlenek voltak, a boltozatos koponya úgyszintén, csakhogy belül üresen. Ez sok léha megjegyzésre adott alkalmat, holott az igazi magyarázat abban rejlett, hogy amiként olykor nincs papír némely könyvek kiadására, ugyanúgy néha nincs vas némely fejek kiöntésére. Impozáns fej volt valóban. Valamelyest kopottas, mint a cirkuszi oroszlánok molyette feje, de hatalmas és lenyűgöző. A pusztulás jelei nemhogy csökkentették volna, inkább még hangsúlyozták a vonásokból áradó erőt. A lépcsőházból, ahonnan Irmuska megpillantotta, az előszobái ablak szűk keretébe foglaltan, a mester feje valószerűtlenül nagynak hatott. Teremtő atyám, mennyi gondolat nyüzsöghet ebben a fejben! A fej eltűnt, az ablak száraz kattanással bezárult, ■ csaknem egyidejűleg kitárult az ajtó. — Parancsoljon — mondta a mester, és a szoba ajtaja falé mutatott Rozálka görcsösen a csípőcsontjához szorította retikül- jét Lassan szeretett volna menni, hogy élvezze, miként tárul ki előtte a nagy író szobája, de nem bírta legyűrni idegességét Apró, szinte rán- gatódzón gyors léptekkel járt, mint egy életre kelt marionett aki végre önerejéből mozog. A karosszék mellől kérdőn pillantott vissza a' házigazdára. — Ujön le, drágám, üljön .lel —i biztatta amaz barátságosán. Körülnézetben valamelyest megtöppedt, nagy fejét cingár testre illesztették, s ez az aránytalanság azt a látszatot keltette, mintha a test a valóságosnál is kisebb, a fej pedig valódi kiterjedésénél sokkalta nagyobb lenne. A levegőt megkeserítette a sok elhamvadt szivar. Most is füstölgött egy, kékesen csavarodva bele a levegőbe. Rozálka szeretett volna legalább egyet szippantani belőle, hogy az emléket a tüdejében hazavigye... M egmarkolta a karosszék támláját. »Istenem, hát eljutottam ide!-« — gondolta. — »Ide, ahol a remekművek teremnek.« — Ezek szerint, drágám — szólalt meg a mester, s két lábát eltűnődve vetette keresztbe —, arról volna szó, hogy szívesen látnák, ha személyesen részt vennék a kultúrház megnyitó ünnepségén, mely olybá vehető, mint a kultúra zászlajának kitűzése hazánk egyik fehér foltján. Egész életem egyetlen harc a fehér foltok ellen. Mélyen megindít, hogy hozzám fordultak. Jól értettem? A lány hevesen bólintott Közben szemével kutatta az imponáló könyvszekrényen a mester műveit melyeket végül is Tolsztoj és Balzac művei között fedezett föl: — Ott vannak a művei! Az író gyanakvó pillantással követte a lány tekintetét, vajon nem történt-e valami szentségtörő tévedés, nem Szabó Dezső vagy a Passuth László műveit nézte-é övéinek. — Mondja, drágám, mit olvasott tőlem? Rozálka sorolni kezdte • műveket, míg a mester nem intett, hogy hagyja abba. *' — A kérdés értelmetlen volt— állapította meg fcütriKOLOZSVÁRI GRANDPIERRE EMIL: Látogatás a Mesternél tikusan —, azt kellett volna kérdeznem, hogy melyik mű- • vemet kedveli leginkább. Melyik áll legközelebb a szívéhez? — Mindig az, amelyik fppen a kezemben van. A Mester művei olyan ... — és karja tehetetlen körözésével kereste a megfelelő kifejezést — Enciklopédikus — segített a zavart vendégen az előzékeny házigazda. — Igen, átfogja a szellem egész látóhatárát. Nekem az imponál borzasztóan, hogy a Mester mindenhez ért — Nem az én érdemem — vonta meg a vállát amaz szerényen —, a feleségem csinált belőlem hadvezért... őőőő ... akarom mondani, ő vett rá, hogy a hadtörténetet tanulmányozzam. Az is az ő ötlete volt, hogy vasalás közben az anyag összetételével foglalkozzam. sodálkozva nézett rá Rozálka: — A Mester vasal? — Hogyne, főleg nadrágot Néha a magamét néha a másét Kezdő koromban az pósom nadrágjait vasaltam, s eközben vasakarattal behatoltam a quantumel- méletbe. A kémiai tudásomat is a feleségemnek köszönhettem, ő magyarázta meg, hogyan kell szappant főzni; ez még az életszínvonal előtti Időkben volt Természetesen ez adta a kiindulópontot, ahonnan aztán játszi köny- nyedséggel jutottam el a kolloidkémiának nem is a tájaira, hanem legmélyére. Mindennel így voltam. Elég volt egy picinyke rés a tudatlanság falán, rátapasztottam a szemem, s nemsokára a tudomány egész rejtett világa kitárult előttem. Nem készültem írónak, a véletlennek köszönhetem, hogy egyáltalán Imi kezdtem. Egy este történt, lefekvés előtt, a pádon üldögéltem a ház előtt, amikor a feleségem megkérdezte, hogy tulajdonképpen miért nem írok. Csakugyan? — kérdeztem vissza. — Miért nem írok? Alig hangzott el a kérdés, már írtam, s azóta egyfolytában írok; képletesen szólva, egy másodpercre sem hull ki a toll a kezemből. Vagy ha kihull, a feleségem azonnal a markomba nyomja. Néha fárasztó, hogy a feleségemnek része van az életem minden mozzanatában, de ezt a súlyt éppúgy nem érzem, mint ahogy nem érzékelem a rám nehezedő légnyomást Rózáikéból kifakadt a női kíváncsiság: — Hol van a felesége? A mester tétova mozdulattal mutatott a könyvszekrény megfelelő polcára, ■ álmatagon suttogta: — A műveimben. Csend lett, véglegesnek ható, történelem előtti csend. A mester tekintete suhogó számycsapásokkal szállt, nem állta útját sem a könyvszekrény, sem a fal, sem a város, sem a budai hegyek. Rozálka tekintete megtapadt a mester tekintetén, s ahogy követte szálltában, olyanformán nyűit, akár a léggömb madzagja: ez volt immár az egyet len szál, mely a mestert szerencsétlen bolygónkhoz kapcsolta. Halk huppanással a mester viszatért a földre. — És igaz — kíváncsiskodott Rozálka —, hogy a nővéreivel az eperfa alatt tanult meg japánul? — Nem — rázta meg a fejét a mester —, az eperfa alatt perzsául tanultunk. Akkor hát a viszontlátásra! Azzal felállott. ' Rozálka követte példáját, elcsukló hangon rebegte: — Nem tetszik elfogadni a meghívást? A szoba megtelt, csendes gyanakvó és kissé szemrehányó mozdulattal, melyet a mester szeme választott ki. Rozálka hideget érzett a bokájánál, önkéntelenül felhúzta a lábát. — Gyermekem, ha csak felületesen ismerné műveimet, gondolataimat, tudhatná, hogy úgy élek, mint egy remete, aki mindentől viszavonultan áll a vártán, behunyt szemmel, de éberen; tudhatná, hogy irtózom minden nyilvános szerepléstől, az én exhibicionizmusom befelé fordult, s átalakult önfeláldozássá, a legdíszesebb kirakatban sem hozna szégyent a magyar ipar ra, akarom mondani szellemiségre. Most láttam hozzá, hogy megírjam azt az új hat«- hétszáz oldalas regényt, amely megfogant bennem a református anyai ág s a katolikus apai ág együttes belső sugallatára, s melyhez immár a maga kedves személye is hozzájárul. Nem térhetek ki előle, csupa írásjel a lelkem. ' Megszállottan rogyott le írógépe előtt a székre, s ujjal rácsaptak a billentyűkre. R ozálka a harmadik utcában járt, de még hallotta az írógép kopogását Keble büszkén emelkedett fel és alá a nagy élménytől, hogy íme: emberi közeibe került az alkotás titokzatos folyamatával ... ...és akkor Baucis Foglalat. Még a régi görögöknél történt, hogy az istenek jó embert fen- rercén, Philemon és Baucis házába tévedtek. Kettejüket nagy hűségben át szeretetben találván halhatatlansággal jutalmazták meg őket — 0, az én Philemónom — sóhatjott korholó mosolygással Baucis, és büszkén végignézett a reggeli romjai fölött. A kávéscsésze alján olvadt cukor és zacc lapult, vajas kenyér héja hivalkodott az abrosz szélén. Ott feküdt a reggeli közben átfutott Árkádiái Hírlap is, első oldalával fölfelé, mert rendszerint ezt olvasta el utoljára Philemon úr. — ó, az én Philemónom! — sóhajtott még egyszer Baucis, és máris égett keze alatt a munka. Összegyűjtötte a tányérokról a maradékot, gondosan ügyelve minden morzsára, s hamarosan ragyogott a konyha a tisztaságtól. Utána vette a sásfematú szatyrot, elballagott a piacra, és a knóssosi asszonyoktól házi készítésű nektárt vásárolt, mert Philemon csak ezt szereti, s utána indult haza. A sarki üzletnél jutott csak eszébe Philemon üzenete, aki reggel kávéhörpintés közben azt mondta neki: — Végy estére néhány üveg Ambróziát! Valószínűleg vendégek jönnek fentről, s 6k azt isszák a legszívesebben. Otthon beállította a két amforát a hűtőszekrénybe, aztán nekiállt a főzésnek. Pontban háromnegyed egykor meghallotta Philemon hard szekerének tülkölését a sarokról. — Puszillak Bauclusom — rontott a lakásba Philemon. — Ebéd? ö, ez ám az igazi! Nektár spártai módra! Képzeld, drágám, csak most mondta az osztályvezető, hogy kitüntetnek ma este. Tudod, ez meglepetés, előre nem szabad tudni róla. — És akkor te hogyan födöd? — Csacsi vagy, drága Baudsom! Ezt mindenki tudja előre, mert már erről dumál egy hete az egész Polisz, csak- hát illik úgy tenni, mintha nem tudnánk róla. Mintha ma este értesülnénk róla először. — És honnan jönnek? — Pentről. — Fentről? Csak... Csak nem Athénből? — Nem. Még fentebbről. — Csak nem?! — De igen, maguk az olim- pusiak! Alighogy Philemon elrobogott harci szekerén a hivatalba, Baucis leszedte az asztalt — ö, az én Philemónóm! Az én bölcs, okos, meggondolt Philemónom! Baucis annyira meghatódott, hogy elpityeredett Le is ült egy pillanatra, de aztán fölkelt, takarított, és úgy folytatta magában: — Egyszerű ember, és becsülettel végzi a munkáját. Hű, tiszta ember Philemon. Nem jár a hetérák utcájában, nem lopja a napot az agórán, dolgozik reggeltől estig, azért a havi ezernyolcszáz obulu- sért. De íme, most meglesz a megérdemelt jutalma. Maguk az istenek szállnak le hozzánk, hogy kitüntessék. Este Philemon hazatért a munkából. Nem evett egy falatot sem, annyira izgatott volt Járkált fel-alá. — Állítólag egyszerű embernek öltöznek majd, mintha miközénk valók lennének. Ügy nyújtják majd át a kitüntetést Kinyitotta az újságot. Baucis is izgatottan várt Nemsokára kopogtattak az ajtón, és valóban: egyszerű embernek öltözve beléptek rajta az istenek. — Szép jóestét és békességet! — Szállást keresnénk és becsületes otthoni csöndet! — És hűséget! Philemon zavart mosollyal tessékelte be őket Baucis pedig széket törölt nekik a terített asztalnál. — Na, essünk túl a formaságokon! — mondta a főisten. — Kitüntetjük magát, Philemon kartárs, hiszen becsületes munkája mellett legnagyobb erénye a hűség, és korunkban ez jutalmat érdemel! Aki így szereti a feleségét, annak nem marad el az isteni igazságszolgáltatás kegyelme. — Mit kívánsz tehát, Phije- mon? Philemon zavart mosollyal kérette magát — Ne szerénykedjél— szólalt meg türelmetlenül a főisten —, az idóm kevés, nemsokára kezdődik az Öli naposon egy értekezlet .. — Háát... tetszenek tudni, a beosztásom ... nem éppen a ... kezdte lassan Philemon. Baucisnak is vágyakozva ragyogott a tekintete. Hanem a főisten megszólalt újra: — Vigyázz, Philemon, meg ne szédítsen majd a hivatal! Mert a kitüntetést nem vonjuk vissza soha, de adminisztratív úton majd intézkedhetünk, és akkor nincs mese... — Se mitológia! — tette hozzá a második isten. — Hűséged Baucishoz örök legyen! — Ezzel búcsúztak az istenek. És másnap előléptették Philemont. Külön kocsist és új harci szekeret kapott. Korán reggel indult otthonról. Reggelizni, ebédelni a Hotel Olimpusba járt. Baucis pedig egyre büszkébb volt az ö Philemonj ára. Szorgalmasan készítette a spártai nektárt, nevelte a gyerekeket, büszkén tekintett a kora reggel elrobogó Philemon után, és büszkén várta haza késő este érkező urát De hiába várt egyik este. Dobogó szívvel, hiába leste az ablakot éjfélig, hogy jön-e már. Aggódott érte. Philemon csak hajnalban tért haza. Kótyagos volt az az ambróziától, és a legszebb hetéra nevét suttogta állandóan. Alig feküdt le, amikor kopogott a hivatali szolga, s átnyújtott egy levelet. Expressz. Az Olimpusról. »Mi, a kitüntetéssel megbíztunk önben, Philemon kar- társ. De hűsége csorbát szenvedett, a magasság megszédítette. Ezért kénytelenek vagyunk adminisztratív eszközökhöz ...« Tovább nem olvashatta, mert Baucis aggódó hangját hallotta maga mögött — Mi az, drágám? — Á, semmi, csak egy levél! De hiába próbálta tagadni, az istenek, ha adminisztratívan intézkednek, gyorsan van foganatja. Karja egyre nehezült, ujjal ágakká változtak, s miközben törzse vastagodott, ezt suttogta Baucisnak: — Valaki megfúrt, drágám, és most jön a halhatatlanság! És akkor Baucis szintén lombot eresztett, szemében a szeretet fagyöngykönnyei csillogtak, karjaival átíonta Philemont, és csak ennyit suttogott: — 0, én halhatatlan Philemónóm! - - •• =■Hallhatják önök is ezt a suttogást, ha Görögországban járnak. A két fa összefonódott ágakkal ott áll Árkádia földjén, és ha fúj a szél Macedónia felől, az egyik magyarázkodva suttogja: »Megfúrtak.« A másik pedig csitítja zöld lombjaival: »0-, én halhatatlan Philemónom!« És az idegenvezetők elmesélik az istenek által jóváhagyott mitológiát, mely szerint ők a Hűség Szimbólumai. Tröszt Tibor Kiss Károly: Voltatok s lesztek még... Arab népi együttes Magyarországon Nagy sikerrel mutatkozott be az Egyesült Arab Köztársaság hazánkban vendégszereplő »Reda« 70 tagú népitáncegyütteee. Képünkön: Egyiptomi táncjelenet. Szólót táncolj Favid* Falun». Voltatok s lesztek még hú szeretők, Lesztek majd hajnalok és delelők, Es lesztek sohse-volt alkonyotok, Elmúló csillagok, ragyogjatok! Es ti, kik nem vagytok, s szerettetek. Szeretve pokolra vetettetek: Pokolban, csókban az ember elég, Csontja is eltörik, mint a cserép! Elhamvadok majd, de benneteket Erősen ölelnek a hidegek, Jeges fény világai testeteken, Ragyogni örökös éjjeleken. Mint haló lombok a fa ágain: Ragyogtok, égtek, mint bennem a kin, Mint aki lobog, mint lobog a láng, Kéken és boldogan, mint a katáng. Lettetek s vagytok még égi jelek, Lobogó- csillagok, ti porszemek! Voltatok éltemben, ragyogtatok, S lettetek égi-vad liliomok, Vadrózsák, szegfűk és vadviolák, Holtan is virágzik a sok virág, Holtan is kinyílik minden szirom, S átragyog vakító álmaimon. Mert az ég fekete, messzi bozót. Világít benne még sok régi csók: Csillagok, virágok, alkonyotok, Százezer millió gyertya lobog. De őket semmi sem verheti le, Mert ők csak vendégnek jöttek id' Égeti testüket, égi hideg, Viharok és mérges vadtövisek. Lehullnak szirmaik s leveleik? Magukat akkor is fölemelik! Ragyognak mindig a lét peremén, S égnek az elmúlás vak mezején. Micsoda virágok, mind ott ragyog, Ontják és vetik c gyöngyharmatot. SOMOGYI NÉPLAT Vasárnap, U7L anárda l
