Somogyi Néplap, 1971. március (27. évfolyam, 51-76. szám)

1971-03-21 / 68. szám

Szóljatok szép szavak! A műkedvelő színpadi mozgalom országos bemutatkozása 1 színjátszók országos be­mutatószínpadának előadásai, az egri karneválok, az irodal­mi napok, pódiumfesztiválok, színjátszónapok, valamint vi­ták, konferenciák, tanfolya­mok, szakmai bemutatók hosszú sora előzte meg a mű­kedvelő színjátszó-együttesek ez évi országos bemutatkozá­sát Március első napjai és június közepe között közel hatszáz együttes áll a zsűrik elé, a «»Szóljatok szép sza­vak!« című vetélkedő kereté­ben, — bizonyítva felkészült­ségét, művészi színvonalát. A megyék legjobbjai öt te­rületi döntőn találkoznak — Győr, Kaposvár, Eger, Szen­tes, Budapest vállalta ezeket a feladatokat —, s az itt is legsikeresebben szereplő cso­portok kerülnek tovább az országos döntőbe, ahol öt együttes verseng a helyezé­sekért A fődíj: egy művelő­dési autó, melyet a győztes megye tájoló csoportjai kap­nak a színházak által nem látogatott területek műsorel­látására. Valamennyi megye értékes jutalmat ajánlott fel a ki­emelkedő műsorok díjazására, és azok az együttesek, ame­lyek nem kerülnek be a terü­leti döntőbe — ha egyébként műsoraik rangosak, művészi értékűek — meghívást kap­hatnak a pódiumfesztiválra vagy a balassagyarmati iro­dalmi színpadi napokra. A rádió már a területi döntő­ket közvetíti (fő műsoridőben, vasárnap délelőttönként), s így az egész ország nyilvá­nossága előtt bizonyíthat a műkedvelő színpadi mozga­lom: hol áll ma, mennyit fej­lődött az utóbbi években, mi­lyen mondanivalója van a társadalom számára, hogyan szórakoztatja, neveli közönsé­gét. Az előzetes tapasztalatok biztatóak. A tavaly megren­dezett országos és tájjellegű bemutatók azt jelzik, hogy a mozgalom tovább frissült, új, közéleti töltésű mondanivaló közlésére vállalkozik. A legnagyobb hagyományokkal rendelkező központi együtte­sek művészi színvonala sokat fejlődött, s ez elsősorban a témaválasztásra, a rendezői munkára a színjátszók szín­padi beszédtechnikájára vo­natkozik, míg a csoportok mozgáskultúrája — még a legjobbaké is — sok javítani­valót kíván. A hatszáz nevező csoport természetesen nem áll azonos színvonalon, de az elmúlt években tapasztalhat­tuk, hogy kis és rosszabb körülmények közt dolgozó együttesek is megelőzhették a több éves múlttal rendelkező csoportokat. A verseny tehát ma még teljesen nyílt, sport­nyelven szólva: többesélyes. A nevező együttesek számára azonban önmagában is sokat jelent. A hatszáz színjátszó közösségben közéi 10 000 fia­tal és felnőtt szaval, játszik, szerepet alakít — tehát írók gondolatainak tolmácsolásá­val művelődéspolitikai külde­tést teljesít. Az ország egyes területei természetesen más­más képet mutatnak, s a ne­vezési lapok száma bizonyos fokig jelzi, hogy melyik me­gyében hogyan kísérték figye­lemmel ezt a régi, de mindig megújuló mozgalmat, hogyan támogatták, segítették eddig a csoportokat. Pest megye például 54, Szabolcs 43, Bor­sod 38 csoport jelentkezését közölte. Akad viszont olyan megye is, ahol csak négy együttes vállalja ezt a hasz­nos, szép játékot! Milyen bemutatókat Mthat a közönség? A játékszabályok a rádió adásidejéhez igazod­tak, így egy-egy csopórt kb. 25 perces műsorral léphet a közönség és a zsűri elé. Ezen belül láthatunk — s az elő­döntőktől kezdődően a rádió­ban hallhatunk — egyfelvoná- sosokat és dramatizált no­vellákat, népi komédiákat és szatirikus műsorokat, dráma­részleteket és dokumentumjá­tékokat, rádiódrámákat és versekből szerkesztett össze­állítást. A nevezési lapok közt tal­lózva igen sokszínű, gazdag irodalmi, drámai anyag akad kezünkbe. Egy Somogy me­gyei csoport például Brecht- nek Az óceánrepülő című rá­diójátékét, egyik jeles bá­nyászegyüttesünk pedig a ve­szélyeztetett helyzetben lévő gyerekekről készített doku­mentumjátékot mutatja be. A Csongrád megyei együttesek műsorainak írói közt Thomas Mann, Radnóti, Mocsár Gá­bor, Illyés Gyula, Déry Tibor, Őrsy Ferenc nevével találko­zunk. A pécsi és a Baranya me­gyei csoportok nevezési lap­jairól műfajokat írtunk ki: oratórikus színjáték, irodalmi riport, pódiumjáték, komédia egy felvonásban, szatirikus összeállítás... A fellépő együttesek köre is hasonlóan széles. Pódiumra állnak kisközségek és nagy üzemek csoportjai, diákszín­padok és honvédségi alakula­tok színjátszói, fiatalokból s idősebbekből álló együttesek. A csoportokat fenn­tartó művelődési intézmények, az üzemek, az iskolák, a ta­nácsok támogatása, az erkölcsi és anyagi »ráfordítás« min­denképpen megtérül, nem­csak az esetleges díjakban, hanem a nemes szórakozásnak hódoló együttesek megszilár­dulásában, művészi színvona­luk fejlődésében, a közönség jobb műsorellátásában. Bicskei Gábor Szirmay Endre: QYÓQYULÁS A kórterem fehér falán a csönd tűnődve legelészik felkapják fejüket az őzek; vérzik az erdő alatt a forrás tükre; a reménység ezüstbe játszó fekete üszke leszáll az iszap hideg mélységeibe, a sárga csórű, kék tollú madár hangtalanul bukott le ide, meghűsíteni vérző torkát, és felhessenteni a fény ringó bokrát, hogy szabadon szállhasson messze, erdő zsongásé jellegekbe — hajnal zengésű arany szárnyon, túlszállva béna ájuláson, vágyakon, híváson túlemelkedve, az élet győztes hitét énekelve — és szárnyalni feljebb, egyre feljebb, hogy védő, tisztító mosolyodban végre biztos gyógyulást leljek. 1971. március 9. A •*■¥?■« iíözérűteg egy ma­gas domb tetején he- 'yezkedett tüzelőállás­ba. Az egység tagjai közül még senki sem sebesült meg, pedig már jóné- hány lokhájtásos amerikai re­pülőgépet leszedtek. A domb lábától mintegy kétszáz méternyire folyócska csörgedezett, és egy keskeny ösvény vezetett, valahonnan a távolból. Az üteg harcosai naponként tapaszalták, hogy az ösvé­nyen többnyire ugyanabban az időpontban egy kisgyerek bukkan föl, s magát lombok­kal álcázva halad célja felé. A sasszemű tüzérek azon vi­tatkoztak, hogy a lombok alá bújó, ugrándozó, le-leguggoló kisgyerek fiúcska-e vagy kis­lány. — így csak a fiúk szoktak ugrabugrálni! — vélte az egyik katona. — Kislány az, barátom! — állította a másik. — Hiszen virágot szed! A vita során mindig Hoan, a szakács jött tűzbe a legjob­ban, s el is határozta, hogy végére jár a dolognak. Amikor a következő , nap hajnalán ismét kirajzolódtak a távoli dombok zöld sziluett­jei, Hoan felkapta a vödreit, és leballagott a patakhoz. Mi­után telemerítette az edénye­ket, leült egy kőre, és várt... Az élő bokor hamarosan fel is tűnt az ösvényen, szaporán közeledett, s most már semmi kétség sem férhetett, ahhoz, hogy ez a zsemlearcú, könnyű léptű kis teremtés leányka. Varkocsai mosolyogni valóan rövidkék voltak. Egyik kezé­ben aktatáska, a másikban pedig ételhordó volt. A kato­na előtt szó nélkül megállt Az álcázásra való gallyakat lerakta a háta mögé, a föld­re, s ajkai mosolyra húzód­tak: — Jő reggelt, bácsi! — Szervusz ... Iskolába igyekszel? — lépett közelebb a kislányhoz Hoan. — Igen. Iskolába. — No, gyere, pihenj csak le egy kicsit! — telepedett vissza Hoan a kőre, s ölébe ültette a gyereket. — De miért ilyen kora reggel mégy? — Mert anyuka így paran­csolta... Ilyenkor még nem­igen járnak a repülők. — Hányadikos vagy? — Elsős. — És hazafelé miért olyan későn jársz mindig? Nagy, kerek szemekkel bá­mult a katonára a kislány. Nem tudta elképzelni, hogy ez az ismeretlen ember hon­nan tud őróla ilyen sok min­dent? — Anyuka nem engedi — válaszolta készséggel a lány­ka —, hogy hazamenjek ebéd­re. Ezért viszem magammal a déli ennivalót is. Rámutatott á kis ételhor­dóra: — Estefelé már nem jár annyi repülő, s nem is vesz­nek olyan könnyen észre. H nan csodálkozott, és megkérdezte tőle: — Hogy hívnak? — Hay. — És hány éves vagy? — Hét. Elsőbe járok. Muy tanító néni tanít. Arra la­kónak, Ml? —- mutatott apró, rózsaszín kezecskéjével egy távoli domb felá — Az én apukám is katona. Anyukám pedig a teatermelők brigádjá­ban dolgozik. Ha nagy le­szek, én is teát fogok szedni. Annyi aranyos kis lepke van a teák között a dombokon! — -Nem nehéz ezeket az ágakat hurcolni? — mutatott Hoan a lerakott gallycsomőra. — Tessék! Visszaadom. — Visszaadod?! És miért? Miért nem fogadod el az ajándékunkat? Jó szívvel ad­juk, hidd el! — Anyukám azt mondta, hogy idegenektől semmit sem szabad elfogadni. — No, de hát mi nem va­gyunk idegenek — terítette vissza Hoan Hay vállacskájá- ra a köpenyt — Mondd meg' Dang Manh Thöong: KISLÁNY ÉS KATONÁK — Hát nem éppen könnyű, de muszáj. Azt mondta a taní­tó néni, hogy így nem vesz­nek észre olyan hamar a re­pülők ... Hoan futva ért fel a vöd­rökkel a dombra. — Na, ugye, nekem volt igazam! Kislány! — mesélte el a többieknek a találkozást A kislánypártiak elégedet­ten veregették Hoan vállát, a fiúpártiak meg savanyúan dühnyögtek. De az ügy ezzel még nem volt befejezne, mert valaki azt mondta: — Hét bizony elég nehéz is annak a szegény gyereknek azokat a gallyakat cipelnie még az iskolatáska és az étel­hordó mellett — És mi lenne, ha varmánk neki sátorlapból egy terepszí­nű kis ruhát? — kérdezte egy másik tüzér. — Pompás ötlet! — helye­seltek a többiek. S úgy tettek, ahogyan mondták. A terepszí­nű kis köpeny egy­kettőre elkészült. Más­nap reggel Hoan vitte le a patakhoz, s boldogan nyújtotta át Haynak. — No, rajta! Vedd csak feli A kislány szót fogadott -t' No, mit szólsz hozzá? Szép? Tetszik? Hay kissé értetlenül, de bol­dogan simította végig ujjacs- káival a zöld színű anyagot — Nagyon tetszik __ — Ezt a mi katonáink varr­ták neked, Hay. Ajándékba, örülsz neki? A kislány gyors mozdulattal vette le magáról a köpenyt, és a szakács felé nyújtotta. a mamádnak, hogy ez a kato­nák ajándéka, s meglátod, még ő is örülni fog neki! E naptól kezdve a katonák hajnalonként és késő délutá­nonként felváltva jártak le vízért a patakhoz, hogy talál­kozzanak a kislánnyal. Hay mindig örömmel állt meg, s elújságolta a vele történteket: — Ma egy új éneket tanul­tunk ... — Ma tízest kaptam olva­sásból ... — Ma én rajzoltam a leg­szebb körtéket... — Otthon én mindig segí­tek ám anyukának, s már rizst is tudok főzni... Az egyik napon aztán még­is hiába várták a tüzérek az ösvényen Hayt. Vajon mi tör­ténhetett? Egyre lesték, táv­csővel figyelgették a dombol­dalt, ám a kislány még dél tájban sem mutatkozott. És még később sem. A katonák gondolataikba merülve aggo­dalmaskodtak. Beteg lenne?.« Vagy talán az éjszaka a repü­lők, amelyek arra jártak... Alkonyat után Hoant küld­ték le a faluba, hogy járjon a végére a dolognak. »Bizonyára csak beteg. Bi­zonyára csak beteg« — hajto­gatta egyre magában a sza­kács, s futva tette meg az utat a faluig. Amint azonban kibukkant az erdőből, meg- toroant Borzalmas látvány fogadta. Lerombolt, füstölgő vagy még égő házak meredez- tek esetlenül a semmi felé. Az egyik ház romjai között egy hajlott hátú, öreg néni keresgélt-kutatott valami vagy valaki után. — Néniket — saSKtotfca meg Hoan az idős asszonyt. — Ezeket a házakat itt az éj­szaka bombázták le? — Igen. Persze — tekintett feléje gyanakvóan a néni. — Ki vagy te? — Egy a katonák közül. Er­refelé van az állásunk... És mondd csak... a Hayék há­za ... az is leégett? — Le. Teljesen porig égett... A család az elmenekült... S a néni lassan, fájdalma- ‘ san, vontatottan kezdett be­szélni a múlt éjszakáról, a re­pülők megjelenéséről, a bom­bázásról, Hay sebesüléséről... Hoan meg csak állt, állt s szinte kővé meredve hallgat­ta a fájdalmasan koppanó szavakat. — Csak nem rokona vagy a családnak? — kérdezte vé­gül az asszony, s Hoan csak éppen mormogott valamit vá­laszképpen. Mire a néni vál­lalkozott rá, hogy elvezeti az erdőbe, s megmutatja neki Hayék rejtekhelyét. A kunyhó az erdő sűrűjé­ben állt, nem is olyan messze a falutól. A sebesült kislányt — akit éppen etetett az anyja a kato­na belépésekor — rögtön ész­revette és felismerte Hoant. Szólni is akart valamit mind­járt, de csak az ajka mozgott, hang nem jött ki rajta. Lát­szott a gyereken, hogy rette­netesen szenved, s hogy ma­gas láza lehet. Csupán a sze­me égett-ragyogott olyan tisz­tán, okosan, mint azelőtt mindig. Hay feje mellett ott hevert az ismerős iskolatáska, s egy darabka zöld színű anyag. — Elégett... — súgta szin­te alig hallhatóan a kislány. — Annyi baj legyen! próbálta vigasztalni Hoan. — Majd varrunk mi neked egy újat... S az még szebb és jobb lesz, mint amilyen ez volt... M ásnap reggel, amikor ellenséges lokhájtásos gépek jelentek meg a horizont felett, a »H« tüzérüteg katonái még gyorsabban és pontosabban irányították fegyvereik csö­veit a közeledő célpontok felé. A katonák szemében és szívé­ben még engesztelhetetleneb­ből lángolt a gyűlölet, s a legelső sortűz után máris zu­hanni kezdett égy repülőgép. A gyilkos vasmadár pillana­tok alatt a földbe fúródott, s a tüzérek állásától nem is olyan messze robbant szét százezer, millió darabra... Fordította: Krecsmary LásaSé KÖNYVSZEMLE Metszetek és dimenziók Az ember nemcsak mások­kal, hanem önmagával is örökké küzd, s e küzdelem lényegében maga az élete — így summázhatjuk a legtö­mörebben annak a könyvnek a lényegét, amely a Szépiro­dalmi Könyvkiadó felszaba­dulási regénypályázatán di­cséretet kapott, s most a kiadó gondozásában megje­lent, Az író, akit az olvasó el­kötelezettségéről éppúgy is­mer, mint fordulatos cselek- ményszövési képességéről, új művében is a kimeríthetetlen témaforráshoz, a nagy törté­nelmi sorsfordulókhoz tér vissza. Alig több, mint egy évtized van 1945 és 1956 kö­zött, s mégis: a tíz esztendő nemcsak sorsokat embere­ket de történelmet is formál Egy lap a történelemkönyvből Fametszet a »Mai bolgár grafika« című kiállítás anyagából. (Selmeczi Tóth János felvétele.) Esendőkből kovácsol hősö­ket magabiztosokat silányít remegőkké, kitermel felfuval- kodottakat és áldozatosan küzdőket Jellemeket farag, s jellemeknek hitt alakokat változtat — a főhős kulcs­szavával élve — köddé. Ese­mények mélyébe nyúlt hát Földes Mihály, hogy mindezt fölszínre hozhassa, s siker­rel tette. A könyv nemcsak esemé­nyeiben, cselekményében, de alakjaiban is a kor tükre. Hű tükör. Nem szépít, nem torzít olyannak mutatja azo­kat az éveket, amilyenek voltak. Bonyolultak, nehezek, áldozatokat szedők, de: hol­napot is alapozók, jövőt egyengetők. Bencze, a főhős kilép a börtön kapuján — e pillanat­tal indítja a szerző az ese­mények gyorsan pergő kép­sorát hogy időben és helyszí­nekben sűrűn váltakozva elénk vetítse az értelmiség címszó alatt összefoglalt em­bercsoport ellentmondásos arculatát. Múlt, jelen és hol­nap keveredik a hosszú évek után újra szabadon lépkedő Bencze gondolataiban, s ahogy lépteit követjük, azon kapjuk magunkat: egyre Iz- gatottabban szurkolunk neki s érte; gondolatai, tettei mind jobban a saját gondolataink és tetteink is. Mert a Földes Mihály teremtette »metszetek és dimenziók« valamennyiün­ket próbára tettek, de már nem egy regény lapjain... (M) SOMOGY» NfiFLAF Vasárnap, 1971- március SÍ, I

Next

/
Oldalképek
Tartalom