Somogyi Néplap, 1971. március (27. évfolyam, 51-76. szám)
1971-03-21 / 68. szám
< A párizsi kommün magyar kapitánya Emlékezés Győrök Leó Györgyre A Pallas Lexikon az első, amelyben — még életében — megemlékeztek róla. Más lexikonok ehhez képest újat alig írnak. Az anyakönyvben a keltezés 1847. április 22. Győrök Leó György nem volt tudatos forradalmár, de forradalmi módon cselekedett, és méltóvá lett arra, hogv a kiemelkedő forradalmárok között emlegessék. Méltó arra, hogy a párizsi kommün centenáriumán megemlékezzenek róla, hogy tudomást szerezzenek elévülhetetlen tetteiről hazájában is — legalább annyira, mint Fiúméban, Londonban, különösen pedig Párizsban. Leó György egyéves volt, amikor kitört a szabadság- harc, és apja hadbíráskodott; kétéves volt, amikor elárverezték vagyonukat, és négyéves, amikor meghalt édesanyja, s alig több, amikor két kistestvére — Lajos és Anna Gizella — meghaltak. 1858—59-től már Székesfehérvárrá járt gimnáziumba. Bizonytalan, hogy mikor indult Székesfehérvárról Fiúméba, a tengerészeti akadémiára. Tizenkilenc éves hadnagyként már bejárta a világtengereket. A hatvanas évek közepén két vagy három évig Angliában, Cardiffban élt. Valószínűleg nagyon szerényen. Talán tanított valahol, esetleg nyelveket; festett, és eladta képeit. Sedan alán Párizsban egyszerre három egyetemre is járt. Az egyiken mérnöki diplomát szerzett, a másikon irodalmat vagy filozófiát tanult, a harmadikon festeni. A festészetben és a politikában professzora, mestere Courbet volt. Valószínű, hogy a mester eszméi és magatartása hatottak rá. Kevésbé valószínű, hogy hatásukra jelentkezett a hadseregbe, amikor III. Napóleon 1870. június I9-én megtámadta Németországot. A sedani vereség után Győrök Leó György Párizsba került, és amikór a köztársaság kormánya szaboltálta a város védelmére való felkészülést már a köztársaság katonájaként — hadnagyként — tiltakozott a munkások oldalán. 1871. március 18-án hajnalban csapatokat küldött a kormány a Montmartre-re és Párizs más kerületeibe, hogy lefegyverezzék a munkásokat Amikor azonban összetűzésre került volna sor, a katonaság megtagadta az engedelmességet. A kormány kénytelen volt a várost kiüríteni, s a kommün központi bizottsága átvette a hatalmat. A harcok első napjaiban Párizs kulcsa a Porte Mail- lot volt. Környékének tüzér- parancsnoka s a II. zászlóalj parancsnoka ekkor Győrök Leó György volt fl barikádlwnttsÉghan A Kommün április 8-i ülésén megszavaztak egy barikádbizottság létrehozásáról szóló határozatot. A bizottság tagjának Győrök Leó Györgyöt is megválasztották, immár századosi rendfokozattal. A néhány nappal későbbi jelentések viszont már őrnagyként említik. A versailles-1 hadvezetés is elismerte, hogy a Győrök vezette tüzérek derekasan harcoltak Porte Maillot övezetében. »A Porte Maillot ágyú- ütegei állandóan csapatainkat lövik« — állapította meg április 11-én jelentésük. A város déli részét védő Issy-erődöt első naotól kezdve hevesen támadták a versailles-iak. Az erőd védői áprilisban még keményen állták a sarat, de mikor május elsején megadásra szólították fel őket, a parancsnok, Eudes tábornok lemondott Több egybehangzó vélemény szerint Eudes tábornok helyére Győrök Leó György került Május 24-én Győrök őrnagy kapta a Kommüntől azt a megtisztelő feladatot hogy a vendome-i oszlop, a napóleoni militarista politika emlékére emelt emlékmű ledöntését irányítsa. Győrök a feladatot teljesítette. Május 21-én, vasárnap, a versailles-iak bevonultak Párizsba a Saint-Cloud-kapun. fl szívének szánt lövedék A forradalmárok elszántan harcolva vonultak vissza. Ezekben a napokban Győrök Leó György csapataival — akkor is Dombrowsky tábornok mellett — a Montmartre-n harcolt A tények szerint Győrök személyesen irányította az utolsó erőd védelmét. Négy napig harcolt még »a lángokban álló Párizs északi peremén, védelmezve a Kommün zászlaját«. Hat napon át — utcáról utcára, házról házra — folyt a harc. A város egész területén (néhány utca kivételével) megkezdődött a vérengzés: a kommunárd- Győrök Leó ok kivégzése. A végső küzdelmek során — május 27-én vagy 28-án esett fogságba Győrök Leó György és állt a kivégző osztag elé a Pére Lachaise-ban. »A fejének és a szívének szánt lőve dékek -azonban csak a lábán ejtettek sebet. Az éj leple alatt igyekezett biztonságo sabb helyre menekülni __« A »biztonságosabb helyinek honfitársa, Grisza Ágoston, a 48-as emigráns magyar szabadságharcos lakása látszott. Csakhogy Griszát is gyanúsították a felkelésben való részvétellel. (El is fogták, akkor már azért is, mert Győröknek menedéket adott.) Egyszerre tartóztatták le mindkettőjüket, majd Versail- les-ba szállították őket. A lexikonok szerint, újra halálra ítélték, vagy ahogy másutt írják: gyarmati kényszermunkára. A foglyokat — köztük Győrök Leó Györgyöt is — később a Párizs melletti Satoy-tábor- ba vitték. Onnét indultak Brestbe 1871. június 8-án. Május 28-ától összesen 12 000 fogoly érkezett a bresti táborba. Pontonokon vitték őket a Kikötőbe. Az Aube (Hajnal) nevű hajóra, amelyre Győröket is hurcolták, 975 deportáltat zsúfoltak. A foglyok fele — más források szerint kétharmada — négy hónapon belül meghalt. Nem sokkal később az osztrák—magyar monarchia párizsi követségétől kért levélben segítséget A felmentést megkapta, és a párizsi kommün György esztendejének végén már idehaza volt Itthon — vasúti mérnökként dolgozott. 1873-ban egyetemre jelentkezett magyar—francia szakra. Amikor — 1877-ben — végzett, Fiúméba nevezték ki tanárnak. Ott írta meg az olaszok számára magyar nyelvtankönyvét amivel szakmai körökben is elismerést aratott. 1880-ban Budapestre költözött, és a IV. kerületi reáliskolában tanított élete végéig. Bizonyíthatóan öt — családja szerint — nyolc — nyelven beszélt. Közben festett és hajózott flz iTolsfi évelt A kettőt szinte külön sem lehet választani, mert hajóútjai során készítette vázlatait Csaknem kizárólag tengeri képeket festett, ö volt az első magyar tengerfestő. 1883-tól állított ki a Műcsarnokban és a Nemzéti Szalonban. 1900- ban hagyatékából a Műcsarnok emlékkiállítást rendezett. Néhány képét ma is a Nemzeti Galériában őrzik. Viszonylag fiatalon halt meg. Életének utolsó szakaszában sokat betegeskedett. Talán a szíve helyett lábába fúródott golvó ütötte seb és a deportálóhajón szerzett betegség sem múlt el nyomtalanul. 1899-ben 52 éves korában önkezével vetett véget életének. Csaba Imre KERÉNYI GRÁCIA: Kora tavasz Felhők vonulnak rom felett váratlan jött a tavasz, nem fáj jégzöldből kékre vetkezett Árnyak borítják a füvet le se kopott, csak mi kopunk meg vajúdva sírnak a rügyek vágyott zene a mi fülünknek. Nézd, a kibomló ibolyák hogy összehúzzák gyenge válluk repülnek fennen a libák de holnap megnyesik a szárnyuk. Arcod bronzába belekap a kor, ráncot gyűr derekadra — tiszta vagy, mint a madarak dalaim szivárványos atyja! Nádfödeles szívembe te költöztél be, akár a fecskék, a teremtmények élete bennem repes, ha te szeretsz még. Lakatos István: EPITAFIUM Költészet! Álmok, emlék temetője, holt fény, Ágnes, egy sírkő sikolya. A végtelen — örökre fáj — legyőzve. Nem támad fel semmi, soha. Kocsin, útban Keszthely (elé Martyn Ferenc festőművész rajza a Berzsenyi-sorozatból. (A Rippl-Rónai Múzeum kiállításáról.) Pásztor János: Törékeny feszültség H árman ültünk a Volgában. Elöl a sofőr, hátul én meg a védőnő. A kocsiban sötét volt. Fiatalember vagyok, az asszony pedig ötven felé járt. De tudtam, hogy a sofőr ugratni fog miatta. Jobb lett volna, ha villanyt gyújtunk. Sötét, eső verte úton evic- kéltünk az orvosi porta felé. A Volga imbolygott, himbált a gödrök között. De a riport, amiért a mecseki faluba jöttem, már jegyzetfüzetemben volt. Felőlem zuhoghatott Egy fiú kimentette pajtását a megáradt vályogvető tóból: róla készültem írni. A védőnő ott volt az esetnél, 6 nyújtott elsősegélyt, ő adott injekciót a tetániagörcs ellen. Én persze, az életmentő fiúhoz jöttem. A védőnőtől csak útbaigazítást kértem, ö kalauzolt a fiúhoz meg a tóhoz. Délután eléggé megismertem az asszonyt. Értelmes, edzett teremtésnek látszott, nem is lehetett más, a foglalkozása megkövetelte tőle. Két évtizedet töltött nyeregben, két évtizedig járta a tájat lóháton. Itt, a Mecsek mélyén, ma is szükség van arra, az orvos meg a levélhordó is így jár. Főként ősszel és télen. Szerettem volna látni, amikor fiatal volt. Most legalább negyvenöt éves lehetett, hozzám mindenképp öreg. A férje párttitkár volt a községben. A tágas ülésen nem kellett szoronganunk. Az asz- szonv is, én is a pamlagnak vetettük a kezünkét, így egyensúlyoztunk a rázós úton. Egyszerre megéreztem a kezét. Lassan hozzáértette az enyémhez. Szégyelltem elhúzódni tőle, vártam, hogy 6 fog észbekapni. De nem vette el a kezét. Ottmaradt, bizalmasan rásimulva az enyémre. A sofőr — gondoltam — jobban tudta! Én puritánnak tartottam ezt az asszonyt, s kezemet, amelyet most nem akart elengedni, az imént mé? tűzbe tettem volna érte! P-'sze, könnyű volt okot találni. Hiszen abban a korban volt, amikor sok nő nem gondolkozik többé. Orvosi esetnek tartottam, és ráhagytam, hogy szorongassa a kezem. Sőt, végül is megsajnáltam. — Maga — suttogtam —, nagyon egyedül lehet... Hangosan felelt: — Igen, mióta betegállományban vagyok... — Mióta? — Ó, már fél esztendeje! Ebben a percben megérkeztünk a házhoz. A kocsi megállt, a vezető bekapcsolta a világítást A hirtelen fényben az asszony elrántotta a kezét — Bocsánat! — súgta. S láttam, hogy elvörösödött Ez ismét érthetetlen volt de nem sokat törődtem vele. Megköszöntem a fáradságát és kiszálltam A kocsi tovább ment hogy hazavigye a védőnőt Az orvos — hajdani diáktársam — bőséges vacsorával várt Régi kalandjainkat idézgettük, s a bor már-már előcsalta belőlem a fecsegő kamaszt Lám — mondtam volna —, ma is fiatalok vagyunk még! És kajánul, részvét nélkül kiadom neki a védőnőt legújabb sikeremet.. De hát hármasban voltunk: a felesége is ott ült. Inkább a múltnál maradtam jfél lett, mire valahogy szóba hoztuk az ügyet amiért leutaztam a községbe. — Mondd csak ... nincs itt valami túlzás? Valóban életmentés történt? Éreztem: bután hangzik. De nem tudtam másképp kifejezni a bizalmatlanságot ami az autóban átjárt. Mintha még egyszer csalódhatnék. A védőnő után a fiúban is. De a barátom megnyugtatott: — Ha a fiú nem húzza ki, és a védőnő nem rohan oda. a gyerek meghalt volna. Ezt megírhatod. — Helyes... Koccintottunk, és más témát kerestünk. A háziasszony azonban megállított: — Csak azt tudnám, hogy bírta beadni az injekciót?! — Miért? — kérdeztem meglepetten. — Nem értem.; — Hát — mondta az orvos —, ezt én sem értettem. Csend lett. A kávéfőző figyelmeztető sípolására füleltünk. Az asszony megtöltötte a csészéket. Odakint még változatlanul esett. Elképzeltem a csúszós dűlőket, ösvényeket, melyek a környező tanyákra visznek, s megint megsajnáltam a védőnőt. Ezeken jár, fiatal iánykorá- tóL A barátom, mintha maga is ellágyult volna. Felállt, s mint régen, amikor verseket olvastunk, átült a felesége mellé, és az asszony hajára tette a kezét. E régi, ismerős mozdulatból megéreztem, hogy felindult lehet. — Azt mondják, percekig vergődött, így is, úgy is megpróbálta kezébe fogni a fecskendőt. Végül sírva fakadt a tehetetlenségtől. Hiszen a gyerek élete függött tőle! Nem értettem. Valaki, aki húsz éve gyakorolja a hivatását, ne tudna injekciót adni? — Gyerünk! — türelmetlenkedtem — Mondd már, hogy mihez kezdett! A barátom elvörösödött, mint a versei felolvasása előtt, ha ráripakodtam, hogy ne tartson bevezetőt A szép és törékeny dolgok feszültsége volt köztünk. — Hát kérlek, voltaképp semmi... Egyszerűen nem Is tehetett mást. Szájába szorította a fecskendőt, a fogai közé harapta, s a nyelvével nyomta a nyelét. Közben, sajnos, le kellett térdelnie. Ezt pedig megtiltottam neki. — De hát mi baja? — kiáltottam feL — Idegbénulás. A jobb keze teljesen érzéketlen, ösz- szel egy vadászaton véletlen- ségből rálőtt valaki. A lova megbokrosodott és levetette. Szerencsétlenül esett... C send lett, mint hajdan, amikor befejeztük a verset, s a szavak még ott lebegtek az asztal felett. S mint akkor szokta, barátom most is megkérdezte tőlünk: — Mit gondoltok, nem kellene meghallgatni egy lemezt? Mozart zongoradarab volt. híres előadóművész játszotta De engem mintha megváltott volna. Azóta sem éreztem olyan derűt. 8 SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 197L márcia» SX.
