Somogyi Néplap, 1971. január (27. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-01 / 1. szám
F íiöentÓG ember Kutas Pista bátyám, de kiváló böllér. A disznóöléshez pedig ügyes böllér kell, aki egyből beletalál a képset, hogy az asszonyok meg Be hallják az ártatlan jószág yisítását Apám. előkészítette a szalmát, átalhozta Bozőéktól a »ezüstöt és a katlant, anyám beszerezte a szükséges fűszert meg rizst, meg a húsdarálót Varga hentesektől. — Rendben is volnánk! Ijedten néztem körül. — Hát a/ füllentés Pista bátyám? — Nézd csak! — hőkölt meg apám. — Nem azt ígérte, hogy hétre itt lesz? Anyám akkorát nevetett, hogy az üst is kifényesedett télé. ~ Te még hiszel neki? S ezen még a szenteskedő Bozsik Mari néni is kacagott, akit bélmosásra hívtunk. * * * Ügy állított be nyolc óra tájt, mint aki egy félórával korábban érkezett. Kicsomagolta a rongyba csavart késeket, sorba rakta őket az asztalon, szép rendbe mind az ötöt. Utolsónak a fekete fenőkövet tette ki. A kétes tisztaságú rongyot zsebrevág- ta, csak a rojtos vége lógott ki —Hogy álltok? — kérdezte azután a családot. — Csak téged vártunk! — intett apám szemmel az udvar felé. Anyám pálinkát töltött az embereknek. Pista bátyám a két ujja közé fogta a poharat, hirtelen az orráig emelte, lebillentette, mint a gémesküt vedrét. Rémület fogott el, hogy elnyeli poharastul. De az utolsó pillanatban visszarántotta a kupicát, s máris odatartotta anyám elé, újításra. — Halljátok, mi jutott az eszembe! — mondta figyelmet követeivé. Arca azonban meg sem rezdült, és kurta, kis zsíros bajusza úgy hetykélkedett tömpe orra alatt, akárha acélból volna. Feléje figyeltünk mindannyian. — Ilyen pálinkát a Piavénái ittam utoljára: — S mint aki meg akar győződni a mondottak igazáról, az előbbi I bűvészroozdulattal tüntette el a dicsért italt, s máris odatartotta poharát anyám orra alá. — Akkor is ilyen lélekve- szejtő fagyok jártak — folytatta. — Megfagyott a köpés, amíg leért a földre. Toporogtunk a lövészárokban, mint a tojósgalamb. Azt mondja a főhadnagy: »Pálinka kéne most, fiúk! Jó kisüsti pálinka!« összefutott a nyál a szánkban. »Honnan lehetne keríteni?« Egyszercsak észrevesz engemet: »No, Pista« — aszongya —, »most mutasd meg, hogy mit tudsz!« Itt ismét kiürítette a poharat, és könnyedén, természetesen odatolta anyámnak, hogy töltsön. — No, ha csak az kell, én megmutatom! Régen kilestem, hogy által, a vonal közelében éjjel-nappal füstölög a szeszfőzde kéménye. Fogtam magam, ki az árokból, egyenesen a szeszfőzde felé. Bátran mentem, tudtam, hogy a digók ujja is ráfagyott a kakasra, nincs kedvük a lövéshez. Negyed óra sem telt el, már vissza is értem. Tekertem magam mögött a híradósok rolniját. Azt - a gumicsövet, amibe a drótot szokták behúzni. »Hát te megbolondultál, Pista?« — kérdezte a főhadnagy. »Meg a fenét!« — mondtam és egy nyisszantással elvágtam a gumicsövet s odatoltam a főhadnagy szájához: »Ezt szíjjá meg, ha tudni akarja mi a jó!« Ügy megszí tta, hogy alig' akarta abbahagyni. Mert jófajta törköly folyt abból, éppen ilyen garattisztogató, bicskanyitogatp, lélekmelegítő. mint eZ itt, A ddig csak a szám tátottám, de most már nekem is. kzöíhóm kellett.' Honnan került a csőbe az a pálinka, Pista bátyám? — Hogy honnan? — és barackot nyomott a fejemre —. A másik végit belógattam egy százákós szeszgyári hordóba. LAKOS GYÖRGY: Szaladó disznótor Kerényi Grácia: ÜJ ESZTENDŐ KÖSZÖNTÉSE Kit szorongva s várakozón köszöntünk, száz új gondunk, új örömünk hozóját: új esztendő, szárnyas idő szülötte, lépj be közébünk. Lépj elő a mit-se-tudott ködéből, új napot gurítva a téli égre, told előbbre újra a századunkat, hetvenegyedszer. Békességet hozz s havazó türelmet, gondolathoz csendet, erőt a tetthez, minden váratlanban a gazdagítót látni taníts meg. Űj esztendő, tél derekán köszöntünk, új esztendő, szép ragyogó reménység, add: szeressük benne4 az életünket, mint a madárdalt! Andrássy Lajos: Banális? Csodát ne várj,! Teremts magadnak és tiéd, S tiéd vele az alkotói láz is, e soha meg nem vásárolható kín... Igaz-e így? — Te mondhatod: banális. r (Barabás Ferenc linómetszete.) KEREKES IMRE: r Pista, bátyám még háromszor ürített a rendkívüli törkölyből, minthogy éppen annyi a magyar igazság, ez<- zal megragadta a nagykést, és elindult az udvaron át az ól felé, ahol a nagy, fekete berksíri várta erőtlen röf- fenések közt aZ ítéletet. Volt vagy kétmázsás, és fekete volt, mint az ördög. Mindamellett még korántsem volt érett, inkább csak amolyan félhízásban levő. — Ezzel nem bírunk ketten — jelentette ki a füllentés Pista bátyám. — Hidd át a Kamuka sógort, azzal a málészájü fiával együtt! Alig tudták négyen is lefogni, de Pista bátyám gyakorlott keze és éles kése gyorsan végzett vele. Anyám tálba szedte a vért, és egyre csak azon lamentált, hogy valami gyéren folyik, abból nem lesz véreshurka. — A kolbász a fő! — esi- . títgatta Pista bátyám, niíg a kést törölgette az alvadó vértől. Odafordult akkor apám a füllentős Pista bátyámhoz. — Hallod-e, István, én abból egv szót se hiszek; amit az imént meséltél, mert éppen tegnap dicsekedtél, hogy sose voltál frontkatona! — Én-e?! — Te bizony! a pám kiemelte a kertajtót a sarkából, odakészítette, hogy legyen min a disznót felszabdalni, de Pista bátyám még nem találta meg a kedvező választ. A szalmát villázta a mozdulatlan állat "hátára a pörzsöléshez. Közben minden pillantása azt példázta, hogy rajta nagyfokú méltánytalanság esett. A gyufa kétszer is eltört, míg végre a harmadik tüzet fogott Körmire égett, úgy hajította ét De mintha a láng a fejében is világot gyújtott volna, mert így szólott apámhoz, nagy hangon: - Ha az nem igaz, atpit meséltem, akitor az sem igaz, hogy leszúrtam a disznót, s nem él! Azzal lángra sercintett egy újabb gyufát, és odakuporodva, másfelől is meggyújtotta a szalmát. Magasba csapott a láng, találkozott a két láng, égett a száraz szalma, mint a pokol tüze. Amint ahhoz is köze kellet legyen az ördögnek, ami ezután történt. Pista bátyám még fel se kászálódott, amikor egy rettenetes, morgó, röfögő, visító szörnyeteg ugrott ki a tűzbőL S lángot hányva, füstöt okádva egyenesen az utcára rontott a nyitott kiskapun át — Sárkány! — tört ki belőlem a nagy izgalom. T- A nagyapád füllt! •— kiáltott apám bosszúsan. — Megfutott a disznónk. Utána mind, aki a lábát bírja! Pista bátyám megtáltosodott, s mint egy ámokfutó, kezében az imént megtisztogatott, félméteres ölőkéssel, száguldott a menekülő, füstölgő hízó nyomában. Mellette mindjárt az apám. Ki biztatta, ki nevette őket, de még olyan is akadt, aki odakiáltotta apámnak: — Miért füstöli élve? így tán jobbízű lesz a kolbásza? Jobb ám, ha rendesen leszúrják, megpörkölik, felbontják, de nem így, ha megcsúfolja a best? jószág a józan disznóvágási hagyományokat. Még elfogni sem lehet, olyan félelmetes, hogy mindenki a házba menekül előle. Szerencsére Kamuka sógor éppen hazafelé , tartott, amikor mi az utcát riasztottuk a nagy üldözéssel. Nem tétovázott. Széles, nagy terpeszben megvetette a lábát az utca közepén, szemben a havat hányó, bősz állattal, s várta a pillanatot, hogy elkaphassa a fülét. Az meg csalt rontott neki, mintha szét akarná szaggatni. De Kamuka sógor nem volt ijedős ember. Kivárta az alkalmas pillanatot, és odakapott a fekete fülekhez. Csakhogy megkésett a fogás, a látványos ügyeskedés sikertelen maradt Ellenben a disznó ügy a hátára kapta. Kamuka sógort, mint egy műlovast. Peckesen és rémülten ült rajta, mégpedig a visszájára, míg csalt le nem bukfencezett a hóba. A disznó meg csak szalad, még integetett is a farkával: »Oda a disznótor, belőlem nem esztek!« Tán még ma sem érjük be, ha önmagától meg nem állapodik a Konkus-kocsma előtt. Ott megállott szegény pára, s úgy elfeküdt a gyét hóban, ahogyan az ajtódeszikára illesztették volna apámék. P ista bátyám homloka kiveréjtékesedett S míg máskor gondolkodás nélkül bekeveredett volna a kocsmába, most megkövültén állt, és egy árva szó sem libbent a száján. Apám sajnálkozva nézett rá, s csak annyit kérdezett: — No, István! Történi-e ilyen veled a Piávénál? — Alszol? — kérdezte az asszony. — Nem alszom — mondta a férfi. — Máskor hamar elalszol, — Igen — mondta a férfi —, ma nem tudtam elaludni. — .Valami, történt? — kérdezte a nő. — Nem tudok róla ... — Mégis ... máskor már régen alszol. — Ma pem tudók —mondta a férfi. — El kell menned orvoshoz állapította meg az asszony, — Végül úgy jársz, mint én. — Te hogy jártai? — kérdezte a férfi. — Jó, ha két-három őrét alszom... — Nincs semmi bajom — mondta a férfi. T~ Dehogynem... — mondta az asszony — már három évvel ezelőtt is azok az idegdolgok jól megijesztettek. Akkor valahogy rendbe jöttél, s azóta felé sem nézel az orvosnak. — Nem vagyok ideges — mondta a férfi. — Akkor sem voltál.... csak nem találtad az egyensúlyod. Azt mondtad, úgy érzed magad ezen a földön, mintha egy . kötélen állnáí két ház között — Ja..'. — mondta a férfi —, ez igaz. De most fekszem ... — Jó volt az a tál? — kér- kérdezte az asszony. — Nekem ízlett. — Már úgy értem, nem volt romlott a hús? — Az lehet... — mondta a férfi. — Nem éreztem — mondta az asszony —, bár előfordult már, hogy eladtak romlott árut. — Ritkán — mondta a férfi. Az asszony sötétben megkereste a rádió gombját, de már nem volt műsor. — Ilyen későn van — mondta az asszony. — Nem tudom, mennyi az idő. — Dehogynem tudod — mondta az asszony —, az előbb megnézted az órát — Már elfelejtettem. Az asszony felült, a sötétben átnézett a másik ágyra, ahol a férfi feküdt, az éppen megszívta a cigarettát, felparázslott az arca. ■— Nem emlékszel, mennyi az idő? — kérdezte az asz- szony. — Nem — mondta a férfi. — Köteles vagyok én erre emlékezni? — Nem vagy köteles — mondta az asszony —, de ezt azért mégis furcsának tartom ... — Pedig ez nem furcsa... — Kérlek, ha valami bajod van, légy szíves, mondd meg! Ezzel a hajnali diskurzussal npm megyünk semmire. Mondd meg, ha valami bánt, vagy talán én... — Nem, nem... — mondta a férfi. — Szó sincs róla. Te igazán nem, és senki más __és egyáltalán sénki é s semmi, csak nem tudok aludni. — Éppen te, aki csak letetted a fejed.. Az asszony hanyattvágta magát az agyon, aztán a két tenyerét a mellére fektette, és úgy is maradt. Gondolkodott. — Milyen szörnyűség — mondta később —, hogy az embernek így kell bámulnia a sötétben. — Csukd be a szemed — mondta a férfi. Kösz... — mondta a nő. — Nagyon hálás lennék, ha megmondanád, höl siklott ki ez a mai napod. Valami történt veled, az biztos ... —- Semmi —. mondta a férfi.-» Az lehetetlen ... Úgyis kitalálom, azt hiszem, mar nyomon vagyok. — Ne fáradj! — mondta a férfi —, nem történt semmi. .— Na, és ? ; , — Semmi és. Nem történt semmi, annyi az egész. — Ennyi? — Hát nem elég ez? Nem elég baj ? — mondta a férfi. f~ Ezt nem értem —mondta a nő. — Nincs semmi, és ez a baj? — Igen kérlek, ez a baj. — Jó, ha ez a baj, valamit akkor is csak érzel. — Nem érzek semmit — mondta a férfi. — Szóval azt akarod mondani, ez a semmi a baj. — Ugyan kérlek... te ezt úgy sem érted — mondta a férfi. — Már hogyne érteném — mondta a nő. — Nem vagyok én hülye, hogy’ ne értsem. De lía egyszer nincs semmi, se itt, se ott, se máshol, akkor mit kell értenem? :— Nem megmondtam — válaszolt a férfi, -L Most azt akarod, hogy olyan dolgot magyarázzak, aminek semmi értelmei Ezt vagy megérti valaki, vagy nem. T- Vagy nem — mondta a iíő. Engedelmeddel ezt nem értem, s nem is akarom érteni. — Ezt tudtam — mondta a férfi. Elnyomta a cigarettát, s lehunyta a szemét. Érezte, hogy az asszony valahol a sötétben a tekintetét keresi. El akart kerülni minden találkozást. — Szóval azt akarod mondani, hogy az a semmi, amit nem érzel... az nem hagy aludni. — Valahogy így — mondta a férfi. — Mégis, mit akarsz ezzel mondani? — Semmit.. mondta a férfi. ’ Az asszony kiugrott az ágyból, a sötétben nekiment a,, karosszéknek. Ki tapogatta és beleült. Legalább negyed órát ült ott szótlanul. •— Alszol már? —7 kérdezte' végüL — Ugyan kérlek... — mondta a férfi. — Feküdj le, mert megfázol. A nő szót fogadott, bebújt az ágyba. — Csak azt szeretnem tudni, miért lett ez neked egyszerre ilyen fontos? — Micsoda? — kérdezte a térfi. — Hát az a semmi. . . — Kezdjem most neked elölről, hogy az a legfontosabb ... Áz asszony hallgatott, a könyöklés is kifárasztotta. Álmos lett, és leküzdhetetlenül aludni kívánt. Hanyattfeküdt, , és utoljára az ablakra nézett.-- UajnaioQit- —mondta az asszony. — Tudsz valami jobbat? Zelk Zoltán: Ragyog a tél Elült az át. S ma itt a tél. A sunyi és kegyetlen. Mily lopva szállta meg a dér ezt az ártatlan kertet! Jön az egyszínű kuszaság és elnyelik a vermei a zizegést, a csobogást, a zúgó, tarka csendet Ragyog a tél is. tudom én, villog mint kés a kéz ben. csikorgó sörét lesz a hó kivert kutyák szivében, föltépi az özek hasát a zúzmara szilánkja s a dermedt, absztrakt eg alatt fáradhatatlan madarak szállnak a messzi nyárba Tál gyertyával m.wmg. fúakó ■Judit kerámiája,) SOSfOÖ'S'S JSTÄ-Pt,At* Pesteik, ÍS&L 3s»'aár i-
