Somogyi Néplap, 1971. január (27. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-31 / 26. szám
LENGYEL JÓZSEF: Vetélkedők avagy: mit érdemes fedni? T elefonkönyvek, lexikonok, logaritmus- táblák stb., stb. — roppant információs anyagot tartalmaznak. Ha nem volnának kéznél vagy nem ismernénk használatuk módját, bizony sokszor zavarba jönnénk. De a telefonkönyveket, logaritmustáblázatokat, lexikonokat nem azért állították össze gondos munkával egész kollektívák, hogy tartalmukat fejből tudjuk. Céljuk ennek éppen az ellenkezője! Vagyis az, hogy agyunkat megkíméljék olyan adatok tárolásától, melyekre ritkán, vagy talán soha az életben nem lesz szükségünk. Aid a telefon- könyvet bemagolja, azt ajánlatos orvosi kezelésre utalni. Nem sokkal jobb eset, ha valaki egy általános lexikont tanul meg kívülről. Az ilyen ember rengeteg használhatatlan kacattal raktározza teli a fejét, pontosabban értékekkel, melyek — zsúfoltságuk és tömegük folytán — nagyobbrészt használhatatlanokká válnak. Nehéz és mindmáig megoldatlan feladat, hogy miként kellene az iskolák tananyagát úgy összeállítani, hogy a tanuló a nyers adatokból a feltétlenül szükségeseket hiánytalanul tudja, továbbá megtanulja, hogy az előtte felmerülő kérdésekre milyen könyvekben keressen pontos választ, és végül (és ez volna a legfontosabb): miképpen kell a könyvekben le nem írt és újonnan felmerülő feladatokat a megtalált összefüggések segítségével megoldani. Egy példa: Aki a magyar irodalomtörténetben többé-kevésbé járatos, tudja, hogy Mikes Kelemen Rodostóban halt meg, sok évvel II, Rákóczi Ferenc halála után. Ennyi a nem szakember számára elég. Ha netán azt akarja megtudni, hogy hány évig élt egyedül Mikes Kelemen Rodostóban, akkor a lexikonban megnézi: mikor halt meg Mikes, a II. Rákóczi Ferenc címszónál megkeresi, hogy mikor halt meg Rákóczi, és egyszerű kivonás útján megkapja a kívánt számot. De ezt kívülről tudni felesleges. S zerencsére az ember agya nem egy korlátolt méretű, , tömött autóbusz, amely ha egyszer megtelt, új utasokat csak akkor fogadhat be, ha néhá- nyan kiszállnak. Az agyban nemcsak a feledés átlal kiszállók adnak az újabb beszállóknak helyet, hanem befogadóképessége kellő edzéssel és gyakorlattal bővíthető. De a legjobb koponyának sem szabad mindent, túl sokat — azaz feleslegeset — befogadnia. Erre figyelmeztet Szent-Györgyi Albert profesz- szor, nemrég magyarul is megjelent könyvében: »A könyvek azért vannak, hogy megtartsák magukban a tudást, mialatt mi a fejünket valami jobbra használjuk. Az ismeretanyag számára a könyv biztosabb otthont is nyújt. Az én saját fejemben bármelyik könyvszagú ismeretnek a felezési ideje néhány hét. így hát az ismereteket biztos megőrzésre a könyveknek és könyvtáraknak hagyom, és inkább horgászni megyek, néha halra, néha új ismeretekre.« A Szegedi Tudományegyetemen 1940-ben Szent-Györgyi professzor így fejezte be rektori székfoglalóját: »■Ami magát a szigorúan vett tanítást illeti: az érdeklődés felkeltését, az önálló gondolkodás fejlesztését, a belső összefüggések meglátásának képességét fontosabbnak tartom, mint az adatoknak a fejbe préselését. Az élet tartamához képest az iskolai tanulmányok ideje rövid, az élettelen adatok pedig hamar elpárolognak, és ha a hallgatóinknak tudásvágyat nem adunk útravalóul, akkor már pár héttel a vizsga után üres fejjel és kézzel fognak az életben állni, míg ha érdeklődésüket felkeltetjük, az élet elég időt és alkalmat fog adani az esetleges hiányok pótlására.« Vannak, akik még a több nyelv tudását is károsnak tartják. Schopenhauer (mikor ezt a nevet leírtam, a pontosság kedvéért megnéztem a lexikont) például az ókori görögök nagyobb értelmi képességét a római latinokkal szemben abból származtatta, hogy a görögöknek egy fogalomra csak egy szót kellett ismerniük, míg a művelt latinoknak kettőt: nemcsak a> latint, hanem a görögöt is. Nyilvánvaló, ez így elfogult, egyoldalú túlzás, és — mint az elfogult, egyoldalú túlzások mindig — nagyon bonyolult jelenséget egyetlen okra akar visszavezetni. A tudásanyag birtokba vétele az egyik feladat. A másik a könyvekben fellelhető tudásanyag értelmes használása. Ha ebben a kettőben a helyes arányt megtaláljuk, ez már az összefüggések megtalálásának is kiinduló pontja, a tudás és értelem jó gyakorlótere. »■A vetélkedők az általános műveltséget gyarapítják-“. — Ez az érv nem minden esetben érvénytelen, de arra nagyon vigyázni kellene, hogy milyen minőségű műveltséget gyarapítanak. Ha az a személy, aki — mondjuk — pontosan tudja, hogy hány évvel élte túl Mikes Kelemen II. Rákóczi Ferencet, sőt valamelyik lexikonból bevágta és pár szóban el is tudja mondani, hogy miről is írt Mikes Kelemen, ezzel nem pótolja sem a maga, sem a százezernyi tv-néző számára azt, amit akár egyetlen Mikes Kelemen-levél ismerete a szép magyar nyelvből és az érdekes korrajzból adhatna. Bizonyára meg lehetne találni a valóban gondolkodni segítő és újat mondó vetélkedők formáját is. Néha, ritkán meg is találják. De sokkal gyakoribb az a terméketlen, külföldi példákat másoló forma. Nem oly veszélyes ugyan, mint — állítólag — az alkohol. Tehát nem öl, nem dönt nyomorba, csak éppen... F élreértés ne essék. Nem az általános műveltség ellen hadakozom. Nem a »szakbarbárságot« dicsőítem. Nem mondom: légy jó. szakember és semmi mással ne törődj! Az általános műveltségtől való rideg elfordulás napjainkban még inkább, mint az előző korokban, a szakmán belül is beszűküléshez vezet, a fejlődés gátjává válhat, meddőséget eredményez. A műveltség egyik jele az, ha valaki tudja, hogy mihez ért, és tudja — vagy sejti —, hogy a még nem ismertet merrefelé kellene keresnie. Nem önhitten, büszkélkedve, de köntörfalazás nélkül sokszor be kell ismernünk: »Éhhez nem értek«. Vagy: »Ezt még nem gondoltam végig«. Vagy: »Ezt még meg kellene tanulnom«. Ez lenne sokszor a műveltség és az önismeret útján járás első bizonyítéka. S jobb, mint az a tudás, amely arra tanít, hogy mindenről, de csak felületesen, tudjunk fecsegni. Csák Gyula: A rákász Pest környéki, partján heveresztünk. Én a napon nyújtózkodtam, rokonom egy bokor árnyékában feküdt, félkönyékre dőlve. Rég voltam nála, s most, hogy lomjaim közt rábukkantam egy neki szánt faragott pipára, eszembe jutott, és kirándultam hozzá. A tó ugyan mesterséges — téglagyár mellett keletkezett gödör, de olyan régi, hogy már természetesnek hat. Bokrok, cserjék koronázzák a partszegélyt, s egyik oldalát ellepte a sás 'és a nád is. A helyi horgászszövetség tulajdona a tavacska, s öreg rokonom a halőr. — Emezt meg majd eladom — mutatta fel a régebbi pipát — Egyszer már kérték, részletre. Három tízesért vettem tavaly. Ámbár... lehet, hogy meggondolom. — Szabad itt fürödni? — Nincsen rá rendelet, én meg engedem. Amoda menj, nádközeibe! Itt hirtelen mélyül. A nádhoz közeli partszakasz omladékos volt. Nagyon magasra emelkedett, a mederbe zuhanó óriási rögdarabok azonban lejtőt képeztek, s öthat méterre be lehetett gyalogolni a tóba. Lubickolás közben egyszer csak megkarcolta valami a kezem. Különösnek sejtett, nagy tárgyat tapogattam ki, s üggyel-bajjal sikerült is megmozdítanom. Minden ol- daról zárt vesszőkosár volt, olyan súlyú, hogy nem tudtam a vízből kiemelni. Ha- sadékain bekukucskálva tucatnyi jókora pontyot láttam'benne. A kosáx-hoz madzag volt kötve, ami a partra, egy fűzfabokor tövéhez vezetett. Innen egy másik spárgán tapogatózva, félig pocsolyába ágyazott, csorba vas- fazékhoz jutottam. A fazékban nagy csomó rák mászott egymáson. Egyszercsak mozogni kezdett a bozót, és kis termetű, szőrmók képű öreg ember bújt elő. Mereven nézett, de nem szólt. — Maga itt rákász? — kérdeztem. A kis ember közelebb mozdult — Hogy lehet ezeket fogni? — érdeklődtem tovább. — Húsra jön — dörmögte a Tolsztoj-kinézetű alak, egyben zsebébe nyúlt, s parányi, mócsingos húsfoszlányokat szórt a vízbe. — Megszokja, hogy kap, aztán mindig jön. — Maga kicsoda? — dör- rent ekkor az öregem hangja. Fent állt a meredek, három méteres parton, és nagyon mérgesnek látszott. A kis ember megrettenve, behúzott nyakkal pislogott felfelé. — Van igazolványa? — Rákot fogok... — mormolta az idegen. — Itt nem lehet. Meg ne lássam máskor! — Nekem lehet — mondta emeltebb hangon a rákász.-+rí * 4 — Az államnak fogom. Ezen tűnődött egy kissé az öregem, majd ismét rászólt. — Mutassa az igazolványt. Nézd meg! — tette hozzá, engem utasítva. A fura kis alak kettéhajtott szürke kartónlapot nyújtott át. Olyan cédula volt, amit repülőkön szállított csomagokra szoktak kötni. Mindössze egy hatjegyű számot láttam rajta, s a repülőtársaság emblémáját. — Na? — sürgetett az öregem, mert sokallta vizsgálódásomat. — Rendbeö van ez — szóltam lassan, és összehajtva visszanyújtottam az »igazolványt«. Közben figyeltem az ember szőrrel benőtt arcát, de az mozdulatlan és közönyös volt. — Hogy lenne rendben? — replikázott fentről az öreg. — Ide csak sárga igazolvánnyal lehet jönni. Ilyennel — kapta elő a magáét. — De ő állami rákász — feleltem nyugodtan. — Neki másmilyen vám. — Le van pecsételve? — nyugtalankodott tovább az öregem. — Le — bólintottam. Na, nézzük, hogy csinálja! — szóltam a hallgatag rákászra. a kartonlapot, aztán felgyűrte a nadrágja szárát, s vízbe gázolt, majd lemerített két markával húzott egy hosszút, s mikorra kiemelte, három kis rák csüngött rajta. A fazékba seperte őket, aztán újra víz alá nyúlt. Eközben az öregem alkalmas pontot keresve lemászott, és ő is érdeklődéssel nézte a rákász mutatványát. Ellette Rónay György: Beszélgetés a téren Igazad van: meg kint vannak a hinták. Fölülhetsz, hajthatod magad. Később, igen, ha majd a lomb lehullt, s még mielőtt lehull a hó, eljönnek, leszerelik és aludni viszik őket. Úgy van: majd agyszer engem tz. Amikor mind lehullt a lomb. Amikor leesik a hó. Tavasszal a hintákat visszahozzák Persze te azért kijöhetsz a térre. Hintázni? Nagy kislánynak nem való már: Hogy mondod? Jó. Legföljebb néha, este, mikor nem latja senki. Nem. En se más. , Amerigo Tot: A rágalom ’■'»*» .UKTOW"*' - •. Selmecä Tóth János felvétele — Hát halat mivel fog? — kérdeztem tőle. Ijedten emelkedett fel. — Én csak rákot fogok. — Aha! — kapott a szón rokonom. — Mit tudni, nem fog-e halakat is!? — Csak rákot... — De ha mondjuk, halat is fogna, azt mivel csinálná? Bátorítóan ráhunyorítottam. Sejtettem, hogy analfabéta, és maga sem tudja, mit tartalmaz az »igazolványa«, amit bizonyára valami rossz humorú ismeretlentől kapott, de feltettem, hogy látott, amikor a kosarára bukkantam. Abból, hogy eddig nem szóltam, jóindulatomat kellett kiolvasnia. Így is volt. Ő is vigyoríntott egy furcsát, s azt mondta: — Hát... Azt is lehet. — Mivel? — Inggel. — Megmutatná? Pillanatok alatt lehúzta az ingét, görcsöt kötött a két ujjára, s a gallérba húzott madzaggal elkötötte a nyakát is, aztán a víz aló merítve húzta, mint a hálót szokás. — Na, maga így nem sokat fog — legyintett a rokonom megkönnyebbülten, és újra tömte a pipát. — Ebből él? — faggattam a szőrmókot. — Meg madárból. — Azt hogy fogja? Most már ő is megnyugodott, s kirázogatva ingét, a partra terítette, aztán leguggolt, fejét a két térde közé szorította, és füttyszerű hangokat hallatott. — Prü-prü-prü, pii-pii, prü- prüp. A, sajátos, madár-morseje- lekre válasz érkezett valahonnan a nádasból. De hogy fogja meg? — Kézzel. Villámgyorsan kaszáló mozdulatot tett, jelezve, hogy így — Hol tanulta? — kérdeztem hitetlenkedve: — Apámtól. — Melyik vidéken. — Nagy sárrét. Pöfékelő rokonomra pillantott, s alázatosan kérdezte. — Nem adna egy pipa dohányt? Rokonom átnyújtotta a zacskót. ember sodort, és jóízűen fújta a füstöt. Feketére égett, csontokra feszült arcbőrén nagy- nagy nyugalom honolt. — De jó ízű ez, te! — sóhajtott ismét rokonom, s maga elé tartva, újólag körbe- csodálta a pipát, úgy, hogy a rákász is lássa, hadd irigyelje ... Attól féltem, sírnom keli, ezért, gyorsan leguggoltam, térdem közé szorítottam a fejem, és utánoztam a madárnyelvül: — Prü-prü-prü, pii-pii, prü-prüp... A sárréti SOMOGYI SÉPLAP ■Vasárnap. 1971, január SÍi
