Somogyi Néplap, 1971. január (27. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-31 / 26. szám

M

indennap korán indulok hazulról, s fél hét körül beérek. Az ebédlő, öltöző, melegedő egyetlen helyiség. Amíg az ember meg nem szokja, a szagok keveréke kifacsarja a tüdejét. Dörmög az olajkályha, az emberek duruzsolnak. Ha behunyom a szemem, óriási hajón érzem magam. Még általános iskolás koromban elvittek egy tengeri útra. Az öregem nagybátyja Olaszországban él. Mindenképpen azt akarta: maradjak nála, majd ő felnevel. Anyám azonban a szívéhez szorított, s így eldőlt a további sorsom.

Lassan gyülekezünk, várjuk a művezetőt. Valamivel hét óra előtt betoppan, a csizmájáról leveri a havat. Neveket kiahál, eloszt, intézkedik:

— Pataki, Horváth, Zalai, maguk hárman vasat hordanak!

— Én is? — kérdezem, pedig jól hallottam a nevemet.

— A, maga a területi AB- bízottság soros elnöke lesz!

— Az más! — emelem meg a sapkámat.

Bolondozom, pedig akkora bennem a feszültség, hogy majdnem szétdob. Egy kis nevetés fut végig az embereken, mint tavasszal az ablakon bevetődő napsugár. Ez jólesik.

A vasúti sínek a telep végén húzódnak. Az éjszaka érkezett vagonokból ott szórták le a betonvasat. A tekercseket vastagon belepte a hó. Amikor kifelé mentünk, akkor is hullott, egyenlőtlen foltokban, akár a szaggatott papír.

Horváth elgondolkozva baktat, szinte tudom, hogy valamire készüL Egyszerre meg is torpan, és megfog bennünket.

— Azt hiszem, eléggé összeszoktunk. Alakíthatnánk egy brigádot.

— Ahhoz kevesen vagyunk — mondja Zalai.

— Mi lennénk a magja, aztán jönnének a többiek. Ehhez persze azt is tudnom kell, nincs-e más szándékotok?

Zalai vállat vont, és dör- mögött valamit.

— És te? —- nézett rám Horváth.

Nem szóltam. Azon tűnődtem : megmondhatom-e most. De nem! Ebben az ünnepélyes pillanatban mindent elrontok. Majd később. Talán ha leülünk valahol.

—'— Nem beszélsz? — sürgette Horváth..

— Hagyd! — intett Zalai —, szülési szabadságon van a lelke.

— Ez most nem tréfa! — mondta ingerülten Horváth.

— Miért kell mindenről azonnal dönteni? — kérdeztem, hasonló hangnemben.

Mogorván mentünk tovább. Eltakarítottuk a havat, néztük a kibukkanó kötegeket. Tudtuk, ha hozzányúlunk, a fémbe sűrített fagy átüt a kesztyűn, és süt, mint a láng. Előhúztuk a durván ácsolt szánkót.

— Na, emberek! — sóhajtott Horváth.

Komótosan rakodtunk, s néha megborzongtunk a csontfaragó szélben. .

— Az emberiség marha! — közölte Zalai, amikor az első fuvarral elindultunk. — Futni hagyja a szelet, ahelyett, hogy befogná. Például erre a szánra is felszerelhetnénk egy vitorlát.

— Ekkora ésszel hogy maradhatsz segédmunkásnak? — mondta egy kis gúnnyal Horváth, s közben rám nézett Tudom, a kérdés nekem szól, az érettségizettnek. Nehezen hiszik el, hogy pillanatnyilag kielégít ez az állapotom.

Megint habozom, megmondjam-e nekik, hogy mibe fogtam. Talán meg sem lepődnének, készültek rá. Tapasztalom, hogy hullámzanak bennük az érzések. Egyszer befogadnak, máskor csak vendégnek tekintenek.

S

zakadatlanul fordultunk, mégis úgy látszott, mintha hozzá sem nyúltunk volna a rakáshoz.

— Osztódással szaporodik! — nézett rá megvetően Zalai t Közben láttuk, hogy két auto érkezett. Csak úgy potyogtak belőlük az emberek. Kísérleti építkezésen dolgoztunk, megszoktuk a látogatókat.

— Ez a finom dolog! — mutatott rájuk Horváth. — Ha akarnád, köztük lehetnél.

8

— Ütadban vagyok?

Bámészkodtunk, amíg a fagy bele nem mart a nadrágunkba.

Aztán a vendégek a közeliinkbe kószáltak, s hallottuk,

hogy a gépesítésről beszélgettek. Akkor elképzeltem, hogy nemsokára felnő itt egy daru, s én ülök a fülkéjében, és irányítom. De hát ez sem volt igaz, mert hol leszek én már

Még ábrándoztam, amikor váratlanul megjelent a művezető.

— Pataki — szólított meg —, a központból Kovács akar magával beszélni.

— Nafene! — figyelt fel Horváth.

— Csak vele? — kérdezte Zalai.

— Csak. Azt mondta: maga tudja, miért.

— Szóval tudod? — nézett rám Horváth.

— Sejtelmem sincs — vágtam ki ingerülten, elvörösödve. — Lpgyen szíves, mondja meg neki, hogy nem érek rá! — mondtam a művezetőnek. — Jöjjön ki, ha akar .valamit!

Valójában nem mértem elmenni, szégyelltem magam. Abban bíztam, hogy Kovács nem baktat idáig.

— Ki ez a Kovács? — hajolt hozzám Horváth.

— Egy tag a központból.

— Igazán? Na, most már ne játszd meg magad!

Tétován pislogtam, s akkor megláttam Kovácsot. Elszántan taposta a havat, közeledett. Valóban, kár lett volna minden színlelésért.

— Az oktatási felelős — mondom zavartan.

K

ovács közben odaért, és hangosat köszönt. ...Megfigyeltem,- hogy akik az irodából j öltek, mind azt gondolták, hogy a munkásoknak harsogva kell köszönniük.

Nekem azt mondta: — Szervusz! — A másik kettőnek: — Jó napot, szaktársak!

Biccentettünk mi is, de nem hagytuk abba a munkát. Á leglelkesebben én feszegettem buktattam, gurítottam a tekercseket.

— Vártalak — mondta mosolyogva Kovács —, megígérted, hogy bejössz.

— Nem értem rá — dör- mögtem.

— Ugyan már. Munka után már nem lehet olyan fontos dolgod. Én már számításba Is vettelek, csak az íveket kell

kitöltenünk. Ősszel mehetez

az előkészítőre!

Lopva a másik kettőre figyeltem. Meglepetten fogadták a beszélgetésünket.

— Hát akkor jössz? — sürgetett Kovács. — De biztosat mondj!

— Szerdán — mondtam bizonytalanul

— Na, vigyázzunk csak! Ezzel nem lehet játszani.

— Mondom, hogy szerdán.

— Jó, várlak! Szervusz! Viszontlátásra! — Intett Horváth éknak, aztán elment.

Percekig némán pislogtunk egymásra. A halántékom dobolt, a fülem zúgott, mintha robbanás lökött volna oda.

— Vajon minket miért nem tegezett ez a tag? — fordult Horváth Zalaihoz.

— Talán érződik rajtunk a proliszag — mondta Zalai.

Horváth odahajolt hozzá, s körülszaglászta: — Van benne valami!

örültem, hogy tréfálkoznak, és megkönnyebbültem.

— Azt hiszed, én most odavagyok, mert szervuszt mondott? — vidámkodtam, és Horváth vállára tettem a kezem.

Lelökte.

— Hordjuk a vasat, szaktársak! — kiáltotta öblös hangon. — Egyre kevesebb a me- lós, több az úr! Helyettük is csak kell hordani. Nem igaz, Zalai?

— Minden szavad arany!

— Ne marháskodiátok! — böktem meg Horváthot. — Olyan nagy baj, ha valaki

többet akar?

— Te álmunkás! — nézett rám. — Nem az a baj! Hanem ahogyan Intézted, az rosszul esett! Miért nem mondtad már reggel, amikor a brigádról beszéltem? Talán égy szót megérdemeltünk volna.

Dühömben belerúgtam a hóba, kimozdítottam egy darab jeget, s az keményen Horváth lábszárának ütődött. Felhördült, ledobta a feszítővasat, s nekemugratt.

Kisiklottam előle.

Kergetőzni kezdtünk a szánkó körül. Kimelegedtünk a lihegő, ziháló fogócskában, s gőzölgött az arcunk. Horváth lekapta a sapkáját, s hozzám vágta. Félrehajoltam, s a váratlan mozdulattól egyensúlyomat vesztve letenyereltem a földre. Horváth már nem tudott fékezni, nagy lendülettel belém botlott, s jó mesz- szire elvágódott.

Feltápászkodtam a könyökömre, és vártam, hogy mit

fog csinálni. Nem mozdult. Akkor lábra álltam, odafutottam hozzá, megérintettem a karját: — Jól van, öcsi — mondtam békítő hangon. — Fejezzük be! Neked volt igazad.

Még mindig nem mozdult, s

valahogyan furcsán feküdt. Intettem Zalainak. Leguggoltunk, s ketten biztattuk. Végre eszünkbe jutott, hogy megfordítsuk.

Elnehezülve mozdult, arca mint a sárga viasz.

— Telefonálj a mentőkért! mondta reszkető hangon Zalai.

Amikor elvitték, be kellett mennünk az irodába. A művezető őrjöngött. — Megcsúszott? — kérdezte tizedszer.

— Igen — mondta Zalai. — Megcsúszott, és elesett.

Felém fordult, s én bólintottam:

— Igen, így volt

A nap hátralevő részében külön helyen dolgoztunk. Délután az öltözőben kerültünk össze. Már Indulásra készültünk, amikor odaböktem neki:

— Meglátogatom Horvá- thot.

— Ez klassz dolog volt tőled! — ragyogott fel az arca.

— Elkísérlek.

A kórházban, mintha megbolondultunk volna, úgy viselkedtünk, mint a hódítók. Pimaszkodtunk az ápolónőkkel. Egy harcos matróna ki is akart utasítani. Végre eljutottunk az orvoshoz.

— Alaposan megütötte a hasfalát — mondta a doktor.

— Reméljük, a mája nem sérült meg.

— Láthatnánk? — kérdeztük izgatottan.

1— Jó — bólintott beloegye- zően —, néhány percre.

— Mit gondolsz, szóba áll ■velünk? — kérdezte Zalai a folyosón. Ettől a kérdéstől én is féltem. Nem mertem válaszolni.

Horváth mélyen alattunk feküdt az ágyon, s nagyon távolról pislogott ránk. De mintha mosolygott volna. Zalai is észrevehette, mert óvatosan megbökött

— Hogy vagy? — kérdeztem.

Bizonytalanul mozdult a keze. Aztán erőtlen hangon megszólalt:

— Szerdán ne felejts el.bemenni! Az egyetemen jó lesz. Ékszer dolgoztunk ott télen. Fűtött termek, a folyosók Is melegek. És lányok is vannak.

H

allgattam. Azt kellett volna mondanom: — Nem megyek, melletted maradok, míg megerősödöl!

De ez csak üres hősködés lett volna.

Egy ápolónő szólt, hogy menjünk. Lehajoltunk hát, s ujjunk hegyével megérintettük Horváth kezét. Emlékszem: ijesztően hideg volt A kapuban ácsorogtunk egy darabig. Üjra eleredt a hó, s ha felnéztem, a kavargáson túl semmi sem látszott.

akkor...

Simon Emil:

Az egyetemen jó lesz

TÁR LATO N

Szllickij AnatollJ domborművé

(Selmeczí Tóth János felvétele)

f NYELVMŰVELÉS

Igazán annyira nehéz a magyar nyelv?*

Azt olvastam az Élet és Irodalomban (az 1908. évi 40. számban, annak is a homlokán), hogy irodalmunk fordítóinak »A világ legnehezebb nyelvét kellett megtanulniuk«. A következő számból kiderült, hogy az eredeti kéziratban még ott volt a mondat tárgya előtt az egyik jelző is. Eszerint a helyesbítésnek végső megállapítása nyelvünkről: »A világ egyik legnehezebb nyelve. Elégedjünk meg ennyivel.«

Hadd mondjak ellent: Ne elégedjünk meg ennyivel se! Most ne kutassuk, mi az oka, hogy régóta mi magunk terjesztjük legbuzgóbban nyelvünknek ilyen hírét. Általában sose voltunk jó hírverői értékeinknek. De legalább annyira türtőztetnünk kellene ebbell balgaságunkat, hogy ne ítélkezzünk ilyen

I könnyedén, kétes valóságlátással épp külföldi barátaink, ‘►irodalmunk szálláscsinálói« előtt.

Érvül, bizonyságul kénytelen vagyok személyes tapasztalataimmal előhozakodni. Iiúsz-egynéhány évig tanítottam külföldön a magyar nyelvet, tizenkét évig a bécsi egyetem lektoraként. Jobbára német anyanyelvűek voltak tanítványaim, de akadtak változatosan mások Is. Így bőven szerezhettem tapasztalatot arra nézve, hogy valóban nehéz-e a magyar nyelv külföldieknek. Akár magánóráimon, akár az egyetemen mindig azzal a felvilágosítással kezdtem első óráimat, hogy nem olyan nehéz ám a magyar nyelv, amilyennek kikiáltják. Igazolásul mondtam valami egyszerű, könnyű szerkezetű magyar mondatot, amelyből láthatták, hogy a magyarban nincsen nyelvtani

I

nem, nincsen »der, die, das«, nem kell ragozni a jelzőt, nincsenek bonyolult vonatkozású igeidőink stb. Bizonyára ez az állandó bátorítás szintén hozzájárult ahhoz, hogy könnyebben legyőzték az elháríthatatlan nehézségeket is.

Természetesen nem lehet minden tanítványunkkal egyformán jó eredményt elérnünk. De néhányukat már próbásább vállalkozásra is kapathattam. Ketten lefordították Babits Mihálynak Az európai irodalom története című nagy művét. Lefordították Sőtér Istvánnak egyik regényét, a Kísérteiét, majd egy nagyobb csoport másfél év alatt befejezte Kosztolányi Dezső Ember és világ című kötetének, összegyűjtött apró remekeinek magyarra tételét. A negyvenes évek végén megszüntették a bécsi Collegium Hungaricumot, tisztviselőit hazarendelték. Évek múlva újra megnyílt az intézet, nem Bessenyeiéit volt testőrségi palotájában, hanem egy új épületben. Kénytelen voltam abbahagyni a bécsi német fordítói gárda nevelését, szervezését. Csak két kötet jelenhetett meg: Sőtér regénye (Das

Gespenst) és Babits műve (Geschichte der europäischen Literatur), mind a kettő a bécsi—zürichi Europa Verlag kiadásában. Az utóbbi néhány héttel hazaköltözésem előtt, 1948. december elején látott napvilágot, Illyés Gyula előszavával. (Basch Lóránttól, Babits irodalmi hagyatékának gondozójától tudom, hogy ő megküldött Babits könyvéből egy példányt Thomas Mann-nak. Basch szerint a nagy német író elismerően nyilatkozott a kötetről.) Kosztolányi könyvének kézirata már fiókomban maradt; se kedvem, se időm nem volt arra, hogy kiadatásával foglalkozzam. — Irodalmunk fordítóinak budapesti konferenciája, ennek buzdító alkalma bátorított rá, hogy melléktémául szóljak a bécsi fordítóknak erről a kis csapatáról, amely azóta szétszóródott.

Í

De nem is volt mellékes ennek fölemlítése, hiszen ide* Mutatvány a Ferenczy Géza szerkesztésében a Gondolat Kiadónál rövidesen megjelenő Anyanyelvi őrjárat c. kötetből. A könyvben jó néhány olyan cikket találunk, amely lapunkban látott először napvilágot.

(A szerk-j

vágó tanulsága is van: lám, egy-két év alatt annyira haladhattak néhányan a magyarban, hogy sikeresen vállalkozhattak a nem könnyű feladatokra. Azt bizonyítja ez a tény, hogy mégsem lehet olyan nehéz a magyar nyelv, amilyennek jómagunk hirdetjük.

Ámde lássunk erre egyéb bizonyítékot is. Próbáljunk belepillantani nyelvünkbe az idegen szemével! Természetesen egészen másként látja egy finn vagy észt rokonunk. Nekik nem szokatlan, hogy magyarul tanulás közben jobban kell figyelniük szavaink végződésére, mert nemritkán ott rejlenek azok' a viszonyító elemek, amelyeknek az inkább hajlító (flektáló) nyelvekben többnyire elöljáró (prepozíció) vagy más nyelvi elem a megfelelője. Sok magyarul tanuló külföldinek eleinte bizony furcsa a magyar nyelvnek ragozó, toldalékhalmozó jellege (például az ilyenféle szóalak: barátainkéival). De

hamarosan megszokják, sőt csodálják ezt a tömörséget Könnyen megértik a hírhedtté koholt tárgyas igeragozást is, nem esik nehezükre megtanulása, ha jól megválasztott példákon megvilágosodik előttük a kilenc-tíz pontba foglalható szabály. Méltányolják ezt az ugyancsak velős rövidségre törő szerkesztésmódot, amelyet Igéink ~hat, -hét, -at, -et, -tat, -tét képzőjével még tovább fokozhatunk írathatom, láttathatlak stb.; annál furcsább, hogy mi magunk néha még akkor is a tud, enged, hagy segédigét használjuk, idegenszerűen körülményeskedve, amikor a -hat, -hét, az -at, -et, stb. is megtenné, sőt helyesebb volna). Meglepi őket igeragozásunk egyszerűsége, még ha az ikes ragozás bonyolítja is egy kissé a dolgot. Mennyivel nehezebb nekünk a franciában vagy akár a németben is az igeidők és -módok helyes használatának megtanulása! Még jó, ha iskolás gyermekkori latin, görög nyelvtantudásunk (consecutio temporum!) meg- edzett bennünket. Hiába könnyű az angol nyelvtan, bizony megszenvedünk roppant gazdag, árnyalatos frazeológiájával! Mennyi gondot'okoz az orosz igeszemlélet (aspektus, »vid«), annak is, aki már jól ismeri ezt a szláv nyelvet! Ne is szóljunk azokról a nyelvekről, amelyekben a hangsúlyon kívül a hanglejtésnek is jelentésmegkülönböztető szerepe van. Zenei botfülűek felnőtt korukban képtelenek megbirkózni az ilyen nyelvekkel. Említhetnénk még sok-sok nyelvi kuriózumot: amely

nemcsak nekünk, hanem más anyanyelvűeknek is szinte legyőzhetetlen nehézség.

De itt mindjárt föltehet- jük a kérdést: Milyen fokon, milyen céllal tanulunk egy idegen nyelvet? Ha csupán olvasni akarunk rajta, akkor aránylag könnyű a dolgunk. Akármelyik nyelvvel megismerkedhetünk egy-két hónap alatt annyira, hogy szótár segítségével megértjük (főként, ha már nem első idegen nyelvünk az). De hogyha beszélni, írni akarunk azon a nyelven (persze nem a ke- deskedelmi levelezés bemagolt formuláinak szintjén), akkor már keményebb munka vár ránk.

Ügy hiszem, a legfelső fokon, az íróművészetben minden nvelv egyformán nehéz. Legiobban mégiscsak anyanyelvűnk simul hozzá gondolatainkhoz, legfőképpen érzéseinkhez

Ha irodalmunk idegen tolmácsolóinak tulajdon any„ nyelvük irodalmából magyarra kellene fordítaniuk, álkor — meghiszem — nehez volna nekik nvelvünk. mint nekünk is neh“z az övék. ha arra fordítunk roamm-Nil. Fgv kis szorcrnirvrnmal az idegen is mamivá édesgetheti a ml nyelvünket.

Ne üesszük-ri asszuk hát nyelvünk idegen ízlelgetőit a nehézség mumusával! Szokjunk le róla!

Dr. Ferenczy Gém

SOMOGYI NÉPLAP

Vasárnap, im Ja—ár *L