Somogyi Néplap, 1971. január (27. évfolyam, 1-26. szám)
1971-01-24 / 20. szám
KÖZÉPKOR Géppashás !S a padlásKonccsni György kiállításáról. (Selmeczi Tóth János felvétele.) Mai ciprusi költik versei Papp Árpád fordításai Kiprosz Hrlszanthlsz: VERS A SZAVAKRÓL A szavak eleink vérében gyökereznek, évezredek viszontagságai adták a lelkűk; némelyik bőrét idegen lándzsák hasogatták, némelyiknek megtörték ragyogását, t a haladást és a hanyatlást látod az ingükön és a sarujaikon, valami gyötrődést az élet jelenségeikben. A »-szeretlek-x-nek és a »halál«-nak nincs földi hazája: összehangolta őket a teremtő. Vers az újról Minden kor egy új nép is egyben; ' a levél a régi levélből sarjad, de azért új, bár hasonlít a mához a tegnap, a ma mégsem a tegnap: új hang, új szándék — mégha mindjárt egy is a sor és egy is az írás. KOSZTASZ TH. MONDlSZ: Egy Budapesten élő menekült görög lányhoz Miféle vágy izzik szemedben Görögország után, melyet nem ismersz, miféle nosztalgia szomoritja el mosolyod Görögország után, melyet nem ismersz, hová térsz vissza — emlékek nélkül, hová pillantasz vissza — »vissza* nélkül, miféle nap- darabka ellensúlyozza buzgón Budapestet, miféle kövecskék sorakoznak otthonod rejtett zugaiban? Takisz J. Filaktu; — Szedd le onnan? — mondta a hadnagy. — Mozgás! — Azt lehet — feleltem, és arra gondoltam, hogy a háború nemsokára véget ér, és én még nem láttam a fiamat, aki abban az évben született, amelyben én a frontra mentem. Beugrottam a csűr sarka mögé, és a nedves út kövén kúsztam tovább. A padlásra becsapott egy akna. Aztán egy másik. A géppuskás egy pillanatra elhallgatott, majd tovább folytatta a dolgát. A golyók a macskaköveken ugráltak a fejem körül. — Gyorsabban! — kiáltotta a hadnagy. Tudtam, hogy értelmetlen dolog tovább kúszni: az ott a padláson észrevett, és nem téveszt el, hogyha késlekedem. El kell szakítanom magamat az úttesttől, és felemelkedve futni a golyók felé a kastélyhoz, amely nincs messze, legfeljebb öt méternyire. Cikcakkban szaladtam a házhoz, bomba szaggatta nedvés falához lapultam, és letöröltem arcomról a sós esővizet. A kastély öreg volt. Egy halmocskán állt a folyó part- :án. Fáradt kariatidák tartották agyondolgozott, eres kezükkel. Hatalmas, golyóktól szétdarabolt sörényű, vicsorgó oroszlánok őrizték a bejáratát. Hátuk sima volt, és fénylett, mint a jól táplált paripáké. Gyermekek sok-sok nemzedéke sikálta fényesre nadrágjával. Mi mindennel nem szórakozik az ember! A padlásra ismét becsapott egy akna. De a géppuskás ezúttal is ép maradt. És újra felhangzott fejem fölött a gépfegyver ropogása. Az alkony gomolyokban úszott felénk. Sietni kellett, nehogy a sötétség szövetségre lépjen azzal, aki a padláson megült. Ellenőriztem a táramat, és beléptem a falak közé. Bomba döntötte le a kastélynak ezt a részét: téglahalmok, deszkák, ablaküvegek, leomlott tartóoszlopok, alóluk kikandikáló hajlított lábú székek, szakadt vásznú festmények meredeztek mindenfelé. Leomlott a lépcsőház is. De még tartotta valami, és ha óvatos leszek, ha súlytalan és könnyű leszek, akár a macska, akkor még felkapaszkodhatom oda. Ezt már jól megtanultam a háborúban — tudok könnyű és súlytalan lenni, akár a macska. A lpnrcn recsegett, de én IbJiUoU kúsztam felfelé. És feljutottam az első emelet keskeny, omladékos fordulójára. Lihegve álldogáltam a súlyos tölgyfaajtó előtt, melyet deszka és tégla torlaszolt el. Csodával határos módon tartotta magát ez a sarkából kiszakított ajtó. Nem volt időm, hogy felkutassam, hová vezet: fölöttem feketéllett a padlásfeljárat, de nem vitt hozzá út. Valaha keskeny vas- lépcső vezetett oda, de most egyetlen kampón lengett. Épfáradt vagyok. Nemcsak most fáradtam el, hanem elfáradtam egyáltalán. Hogy a háború rövidesen veget ér, és meglátom a fiamat. Én nem kívántam ezt a háborút — aludtam, amikor golyók hatoltak a házamba Az alkony már itt is leszállt. A padlásnyíláshoz menNyikolaj Jevdokimov: A kastélyban történt JORQOSZ Üvegcséi között »méreg*, jódok, aszpirinek Jorgosz »Központi Gyógyszertár Faneromenisz 216, Lefkoszia társulásban álmok aranyával és a Hihetetlenre várva tölti Jorgasz élete maradékát (immár 26 éves) Nap nap után: receptek, megszokott tennivalók, a barátok, kik felkeresik, hogy egyesítsék unalmukat az övével az üzlet tarka forgatag». Délidőtájt az étkezések a szemközti restaurantban »kis adag sültet meg babsalátát, fiúi* — és várni, várni a Hihetetlent Ha netán én lennék a Jorgosz »Központi Gyógyszertár* Faneromenisz 216, Lefkoszia elkergetném valamennyi barátom, aki eljön hogy egyesítse unalmát az enyémmel beleborogatnám mindahány üvegcsém »méreg*, jódok, satöbbi egy óriási üstbe s belefojtanám magam hogy megelőzzem maradék életemet (a különbséget a h'tszonhat év és a semmi között) pen csak hozzáértem, és nagy robajjal lezuhant. Az ott, a padláson, végezte a munkáját. Tudta, lehetetlen volt nem tudnia, hogy itt vagyok, de úgy látszik, nem gondolt velem, mivel biztos volt abban, hogy elérhetetlen: madárnak kellene lennem ahhoz, hogy berepüljek a padláslyukon. Üjra felugatott az aknavető. Hallottam, amint üvöltve becsap a padlásra. Dübörgött a vas. Leomlott a gerenda. Félig függtem ezen a gerendadarabon, amely a padlásnyílásból kimeredt. A gerenda nem bírta el a súlyomat, és recsegve süllyedni kezdett Por és szemét hullott rám a padlásról. A gerenda imbo- lyogva süllyedt, én pedig kúsztam rajta felfelé, iparkodva, hogy megelőzzem mozgását. És abban a pillanatban, amikor már le kellett volna zuhannia, elkaptam a padlásnyílás szélét. Az ott, a padláson, nem lőtt. hátravetett fővel feküdt, hasához szorítva öklét. A húsából, a keze körül csurgott a vér. Lenszőke hajfürt tapadt verítékes homlokához. Fiatal volt még, aligha töltötte be a tizennyolcat. Átléptem rajta. Még élt, de alig lélegzett. Leültem a fejéhez, ráléptem a géppuskájára, és vártam, hogy meghaljon. Üvegesedő szemmel nézett rám, de már nem látott engem. Könnyek folytak az arcán, homlokára rászáradt a veríték. Kihajoltam a padlásablakon, intettem a mieinknek, hogy a dolog elvégeztetett. Ha nem is én végeztem el, de megörtént. És újra leültem a fejéhez. Nem sietett. Pedig odaát volt már egészen, ott, ahonnan nincs visszatérés, de nem igyekezett megválni a földtől. •►Üjra eggyel kevesebb-“ — gondoltam. Aztán eszembe jutott, hogy éhes vagyok, hogy Összegörnyedve, tem. Odalent nyirkos esti szag áradt. A gerenda már régen lezuhant oda, és hegyesen meredt félteié, közvetlenül a padlásnyílás alatt. Már alig tudtam kivenni az ajtót az első emeleten, és a téglával teleszórt lépcsőfordulót, ahová le kellett volna ugranom. Pontosan, kiszámítva, hogy ne zuhanjak le, és ne essem rá erre a karóként meredező gerendára. Ugrottam. A tégla- és deszkahalomra estem, amely betemette a tölgyfaajtót. De nem találtam egy pontot, amelyen megkapaszkodhatok. A tégla csúszni kezdett, hullott lefelé. Az ajtó leszakadt, és csaknem agyonnyomott. Éppenhogy sikerült félreugranom, s odalapulnom a falhoz. Az ajtó teljes súlyával a lépcsőre zuhant, és a lépcső is leszakadt. A keskeny forduló szélén álltam, és a sötét szakadékba néztem. Nem maradt más választásom, mint hogy leugor- jak oda. De ez annyit jelentet, hogy összetöröm magam. És akkor a falhoz lapulva, lábammal kitapogattam az ingatag téglákat, és megindultam a fal nyílása felé, ahol egy pillanattal előbb még az ajtó lebegett. Valahová kellett, hogy vezessen ez az ajtó, és ott talán van még egy kijárat ... Nagy, üres szoba egy része látszott, beszakadt mennyezettel, sok ablakkal, és félig elhúzott függönyökkel. Ott még borongósabb, még sötétebb volt. Elértem a fal nyílását. És hirtelen a szoba mélyén megpillantottam egy embert, géppisztollyal a nyakán. Olyan váratlan volt, hogy hirtelen visszaugrottam. Csak egy percre láttam őt, mindössze egy percre, de még a félhomályban is jól láttam az arcát, amelyet eltorzított a gyűlölet és a rémület. Nem volt hová visszavonulnom. Lábam alatt a mélység, amelynek alján vas-, deszka- és kődarabok hevertek. Ez pedig könnyen hozzám férkőzik így, és lelő, akár egy csirkét Még csak mutatkoznia sem kell, egyszerűen kidugja a fegyverét, és kész. Álltam. Tégladarabok hullottak a lábam alól. Még néhány pillanat, és velük együtt én is lerepülök. Még néhány pillanat, de addig ... Vártam. hallottam minden neszt a szobában. Most reccsent egy deszka. Talán beszakadt saját súlya alatt, de lehet, hogy ő lépett rá. Nem siet. Nem kell sietnie. Nem. Egy ember, akinek ilyen arca van, óvatos és türelmes, akár a macska. Ez nem olyan, mint az a fiú ott a padláson. Ez tudja, hogy a háború az háború — várni kell, elrejtőzni, csendesebbnek lenni a fűnél is, könnyebbnek r. szélnél. Várni kell. Várni. Hát persze. Én is megtanultam tűrni a háborúban. Én is megtanultam várni. Aki vár, az nem követ el hibát: az az erősebb, aki türelmesebb. Várni a halált, várni a győzelmet, a kitüntetést, várni az álmot, a csata kezdetét, és a csata végét Még egy tégla zuhant le alattam, és utána egy másik. Hallottam, amint nagy robajjal lehullnak, amint odalent dübörög a tetőről leszakadt bádog. És hallottam, hogy az utcán autók futnak, de ezek a hangok nem fontosak, nem ezek érdekeltek engem. Azt figyeltem, aki mögöttem állt, benn a szobában. De ő csendes és türelmes volt. Ö is megtanult várni. Akkor hirtelen újra megreccsent valami. De most már nagyon közel hozzám, közvét- lenül mellettem. És megértettem, hogy az az ember elszámította magát. Sok mindent megtanult, de azért nem mindent. Elárulta magát. Most már tudom, hol van, és mielőtt még egy lépést tehetne, végeznem kell vele. Csaknem vidám lettem arra a gondolatra, hogy megölöm. Sietnem kell. A szobában még a nap utolsó visszfénye csillog, de egy perc múlva az is eloszlik, 'Hasamhoz szorítva a géppisztolyt, beugrottam a falak közé. az ajtónyíláson át. És megláttam őt. És végigsöpörtem rajta a géppisztolyommal. Minden golyóm halált vitt. Sók halált. Végigsöpörtem rajta a géppisztolyból, és megöltem őt. A C7flfl9 túlsó oldalán tü- otUllQ kör volt, végig az egész falon. És én a tükörbe lőttem, amely ezernyi szilánkká fröccsent szerteszét. — Hét, te, a németek kitörtek! — kiáltották lentről. — Siess már! — Futok! Fordította: ténárt Bvm Huszonöt éves Európa V®, , ^ (Würtz Adám rajza.) KÁLDI JÁNOS: Téla^onvaf, anapeszluszokkal Finom alkanyi füst lobog, ing; ez idéz, kicsi lány! S az arany maradék odafönn a tetőn meg a fán. Az az ég, ami volt kifakult, tovaszállt. Töredék ez a táj. Nefelejcs szemed is kialudt, hamu lett. A kolomp szava n~ sose szól, lefagyott, halovány cinegék raja hull — beterít legelőt, jegenyét i SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1971.~jaiuár 24.
