Somogyi Néplap, 1971. január (27. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-24 / 20. szám

KÖZÉPKOR Géppashás !S a padlás­Konccsni György kiállításáról. (Selmeczi Tóth János felvétele.) Mai ciprusi költik versei Papp Árpád fordításai Kiprosz Hrlszanthlsz: VERS A SZAVAKRÓL A szavak eleink vérében gyökereznek, évezredek viszontagságai adták a lelkűk; némelyik bőrét idegen lándzsák hasogatták, némelyiknek megtörték ragyogását, t a haladást és a hanyatlást látod az ingükön és a sarujaikon, valami gyötrődést az élet jelenségeikben. A »-szeretlek-x-nek és a »halál«-nak nincs földi hazája: összehangolta őket a teremtő. Vers az újról Minden kor egy új nép is egyben; ' a levél a régi levélből sarjad, de azért új, bár hasonlít a mához a tegnap, a ma mégsem a tegnap: új hang, új szándék — mégha mindjárt egy is a sor és egy is az írás. KOSZTASZ TH. MONDlSZ: Egy Budapesten élő menekült görög lányhoz Miféle vágy izzik szemedben Görögország után, melyet nem ismersz, miféle nosztalgia szomoritja el mosolyod Görögország után, melyet nem ismersz, hová térsz vissza — emlékek nélkül, hová pillantasz vissza — »vissza* nélkül, miféle nap- darabka ellensúlyozza buzgón Budapestet, miféle kövecskék sorakoznak otthonod rejtett zugaiban? Takisz J. Filaktu; — Szedd le onnan? — mond­ta a hadnagy. — Mozgás! — Azt lehet — feleltem, és arra gondoltam, hogy a há­ború nemsokára véget ér, és én még nem láttam a fiamat, aki abban az évben született, amelyben én a frontra men­tem. Beugrottam a csűr sarka mögé, és a nedves út kövén kúsztam tovább. A padlásra becsapott egy akna. Aztán egy másik. A géppuskás egy pillanatra el­hallgatott, majd tovább foly­tatta a dolgát. A golyók a macskaköveken ugráltak a fe­jem körül. — Gyorsabban! — kiáltotta a hadnagy. Tudtam, hogy értelmetlen dolog tovább kúszni: az ott a padláson észrevett, és nem té­veszt el, hogyha késlekedem. El kell szakítanom magamat az úttesttől, és felemelkedve futni a golyók felé a kastély­hoz, amely nincs messze, leg­feljebb öt méternyire. Cik­cakkban szaladtam a házhoz, bomba szaggatta nedvés falá­hoz lapultam, és letöröltem ar­comról a sós esővizet. A kastély öreg volt. Egy halmocskán állt a folyó part- :án. Fáradt kariatidák tartot­ták agyondolgozott, eres ke­zükkel. Hatalmas, golyóktól szétdarabolt sörényű, vicsor­gó oroszlánok őrizték a bejá­ratát. Hátuk sima volt, és fénylett, mint a jól táplált pa­ripáké. Gyermekek sok-sok nemzedéke sikálta fényesre nadrágjával. Mi mindennel nem szórakozik az ember! A padlásra ismét becsapott egy akna. De a géppuskás ez­úttal is ép maradt. És újra felhangzott fejem fölött a gépfegyver ropogása. Az alkony gomolyokban úszott felénk. Sietni kellett, nehogy a sötétség szövetségre lépjen azzal, aki a padláson megült. Ellenőriztem a tára­mat, és beléptem a falak közé. Bomba döntötte le a kas­télynak ezt a részét: téglahal­mok, deszkák, ablaküvegek, leomlott tartóoszlopok, alóluk kikandikáló hajlított lábú szé­kek, szakadt vásznú festmé­nyek meredeztek mindenfelé. Leomlott a lépcsőház is. De még tartotta valami, és ha óvatos leszek, ha súlytalan és könnyű leszek, akár a macska, akkor még felkapaszkodhatom oda. Ezt már jól megtanul­tam a háborúban — tudok könnyű és súlytalan lenni, akár a macska. A lpnrcn recsegett, de én IbJiUoU kúsztam felfelé. És feljutottam az első emelet keskeny, omladékos forduló­jára. Lihegve álldogáltam a súlyos tölgyfaajtó előtt, me­lyet deszka és tégla torlaszolt el. Csodával határos módon tartotta magát ez a sarkából kiszakított ajtó. Nem volt időm, hogy felkutassam, hová vezet: fölöttem feketéllett a padlásfeljárat, de nem vitt hozzá út. Valaha keskeny vas- lépcső vezetett oda, de most egyetlen kampón lengett. Ép­fáradt vagyok. Nemcsak most fáradtam el, hanem elfárad­tam egyáltalán. Hogy a hábo­rú rövidesen veget ér, és meg­látom a fiamat. Én nem kí­vántam ezt a háborút — alud­tam, amikor golyók hatoltak a házamba Az alkony már itt is le­szállt. A padlásnyíláshoz men­Nyikolaj Jevdokimov: A kastélyban történt JORQOSZ Üvegcséi között »méreg*, jódok, aszpirinek Jorgosz »Központi Gyógyszertár Faneromenisz 216, Lefkoszia társulásban álmok aranyával és a Hihetetlenre várva tölti Jorgasz élete maradékát (immár 26 éves) Nap nap után: receptek, megszokott tennivalók, a barátok, kik felkeresik, hogy egyesítsék unalmukat az övével az üzlet tarka forgatag». Délidőtájt az étkezések a szemközti restaurantban »kis adag sültet meg babsalátát, fiúi* — és várni, várni a Hihetetlent Ha netán én lennék a Jorgosz »Központi Gyógyszertár* Faneromenisz 216, Lefkoszia elkergetném valamennyi barátom, aki eljön hogy egyesítse unalmát az enyémmel beleborogatnám mindahány üvegcsém »méreg*, jódok, satöbbi egy óriási üstbe s belefojtanám magam hogy megelőzzem maradék életemet (a különbséget a h'tszonhat év és a semmi között) pen csak hozzáértem, és nagy robajjal lezuhant. Az ott, a padláson, végezte a munkáját. Tudta, lehetetlen volt nem tudnia, hogy itt va­gyok, de úgy látszik, nem gondolt velem, mivel biztos volt abban, hogy elérhetetlen: madárnak kellene lennem ah­hoz, hogy berepüljek a pad­láslyukon. Üjra felugatott az aknavető. Hallottam, amint üvöltve be­csap a padlásra. Dübörgött a vas. Leomlott a gerenda. Fé­lig függtem ezen a gerenda­darabon, amely a padlásnyí­lásból kimeredt. A gerenda nem bírta el a súlyomat, és recsegve süllyedni kezdett Por és szemét hullott rám a padlásról. A gerenda imbo- lyogva süllyedt, én pedig kúsz­tam rajta felfelé, iparkodva, hogy megelőzzem mozgását. És abban a pillanatban, amikor már le kellett volna zuhannia, elkaptam a padlásnyílás szé­lét. Az ott, a padláson, nem lőtt. hátrave­tett fő­vel feküdt, hasához szorítva öklét. A húsából, a keze körül csurgott a vér. Lenszőke haj­fürt tapadt verítékes homlo­kához. Fiatal volt még, aligha töl­tötte be a tizennyolcat. Átléptem rajta. Még élt, de alig lélegzett. Leültem a fe­jéhez, ráléptem a géppuskájá­ra, és vártam, hogy meghal­jon. Üvegesedő szemmel né­zett rám, de már nem látott engem. Könnyek folytak az arcán, homlokára rászáradt a veríték. Kihajoltam a padlásablakon, intettem a mieinknek, hogy a dolog elvégeztetett. Ha nem is én végeztem el, de megörtént. És újra leültem a fejéhez. Nem sietett. Pedig odaát volt már egészen, ott, ahonnan nincs visszatérés, de nem igye­kezett megválni a földtől. •►Üjra eggyel kevesebb-“ — gondoltam. Aztán eszembe ju­tott, hogy éhes vagyok, hogy Összegörnyedve, tem. Odalent nyirkos esti szag áradt. A gerenda már régen lezuhant oda, és hegyesen me­redt félteié, közvetlenül a padlásnyílás alatt. Már alig tudtam kivenni az ajtót az el­ső emeleten, és a téglával tele­szórt lépcsőfordulót, ahová le kellett volna ugranom. Pon­tosan, kiszámítva, hogy ne zu­hanjak le, és ne essem rá er­re a karóként meredező ge­rendára. Ugrottam. A tégla- és desz­kahalomra estem, amely be­temette a tölgyfaajtót. De nem találtam egy pontot, amelyen megkapaszkodhatok. A tégla csúszni kezdett, hullott lefelé. Az ajtó leszakadt, és csaknem agyonnyomott. Éppenhogy si­került félreugranom, s odala­pulnom a falhoz. Az ajtó tel­jes súlyával a lépcsőre zuhant, és a lépcső is leszakadt. A keskeny forduló szélén álltam, és a sötét szakadékba néztem. Nem maradt más vá­lasztásom, mint hogy leugor- jak oda. De ez annyit jelen­tet, hogy összetöröm magam. És akkor a falhoz lapulva, lábammal kitapogattam az in­gatag téglákat, és megindul­tam a fal nyílása felé, ahol egy pillanattal előbb még az ajtó lebegett. Valahová kel­lett, hogy vezessen ez az ajtó, és ott talán van még egy ki­járat ... Nagy, üres szoba egy része látszott, beszakadt mennyezet­tel, sok ablakkal, és félig el­húzott függönyökkel. Ott még borongósabb, még sötétebb volt. Elértem a fal nyílását. És hirtelen a szoba mélyén meg­pillantottam egy embert, gép­pisztollyal a nyakán. Olyan váratlan volt, hogy hirtelen visszaugrottam. Csak egy percre láttam őt, mindössze egy percre, de még a félho­mályban is jól láttam az ar­cát, amelyet eltorzított a gyű­lölet és a rémület. Nem volt hová visszavonul­nom. Lábam alatt a mélység, amelynek alján vas-, deszka- és kődarabok hevertek. Ez pe­dig könnyen hozzám férkőzik így, és lelő, akár egy csirkét Még csak mutatkoznia sem kell, egyszerűen kidugja a fegyverét, és kész. Álltam. Tégladarabok hul­lottak a lábam alól. Még né­hány pillanat, és velük együtt én is lerepülök. Még néhány pillanat, de ad­dig ... Vártam. hallottam minden neszt a szobában. Most reccsent egy deszka. Ta­lán beszakadt saját súlya alatt, de lehet, hogy ő lépett rá. Nem siet. Nem kell sietnie. Nem. Egy ember, akinek ilyen arca van, óvatos és tü­relmes, akár a macska. Ez nem olyan, mint az a fiú ott a padláson. Ez tudja, hogy a háború az háború — várni kell, elrejtőzni, csendesebbnek lenni a fűnél is, könnyebbnek r. szélnél. Várni kell. Várni. Hát per­sze. Én is megtanultam tűrni a háborúban. Én is megtanul­tam várni. Aki vár, az nem követ el hibát: az az erősebb, aki türelmesebb. Várni a ha­lált, várni a győzelmet, a ki­tüntetést, várni az álmot, a csata kezdetét, és a csata végét Még egy tégla zuhant le alattam, és utána egy másik. Hallottam, amint nagy robaj­jal lehullnak, amint odalent dübörög a tetőről leszakadt bádog. És hallottam, hogy az utcán autók futnak, de ezek a hangok nem fontosak, nem ezek érdekeltek engem. Azt figyeltem, aki mögöttem állt, benn a szobában. De ő csen­des és türelmes volt. Ö is megtanult várni. Akkor hirtelen újra meg­reccsent valami. De most már nagyon közel hozzám, közvét- lenül mellettem. És megértet­tem, hogy az az ember elszá­mította magát. Sok mindent megtanult, de azért nem min­dent. Elárulta magát. Most már tudom, hol van, és mi­előtt még egy lépést tehetne, végeznem kell vele. Csaknem vidám lettem arra a gondolatra, hogy megölöm. Sietnem kell. A szobában még a nap utolsó visszfénye csillog, de egy perc múlva az is eloszlik, 'Hasamhoz szorítva a gép­pisztolyt, beugrottam a falak közé. az ajtónyíláson át. És megláttam őt. És végigsöpör­tem rajta a géppisztolyommal. Minden golyóm halált vitt. Sók halált. Végigsöpörtem rajta a géppisztolyból, és megöltem őt. A C7flfl9 túlsó oldalán tü- otUllQ kör volt, végig az egész falon. És én a tükörbe lőttem, amely ezernyi szilánk­ká fröccsent szerteszét. — Hét, te, a németek kitör­tek! — kiáltották lentről. — Siess már! — Futok! Fordította: ténárt Bvm Huszonöt éves Európa V®, , ^ (Würtz Adám rajza.) KÁLDI JÁNOS: Téla^onvaf, anapeszluszokkal Finom alkanyi füst lobog, ing; ez idéz, kicsi lány! S az arany maradék odafönn a tetőn meg a fán. Az az ég, ami volt kifakult, tovaszállt. Töredék ez a táj. Nefelejcs szemed is kialudt, hamu lett. A kolomp szava n~ sose szól, lefagyott, halovány cinegék raja hull — beterít legelőt, jegenyét i SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1971.~jaiuár 24.

Next

/
Oldalképek
Tartalom