Somogyi Néplap, 1971. január (27. évfolyam, 1-26. szám)

1971-01-24 / 20. szám

< Liget a Hősök teré­nél kezdődik azok számára, akik a vá­ros — pontosabban a VI. kerület — fe~ S8S közelítik meg. En éveken át innen közelítettem meg. hetente kétszer, szerda és vasárnap délután. Eleinte apám kezén, később egyedül. Ez a legrégibb kép, ez áll az idő elején: a Hősök tere, középen a téglalap alakú, szürke sír (mindig megáll­tam, és imádkoztam apám két testvéréért, akik meghal­tak az első világháborúban, s akikről sokáig azt hittem, itt vannak eltemetve), a fekete- fehér kőkockák, s a magas­ban Árpád, a magyarok feje­delme, derekának támasztott csillagfej ű buzogánnyal, s hátuk mögött, félkörívben a királyok. Akikről később de­rült ki, hogy királyok, az idő elején csak vasemberek vol­tak, rozsdás karddal és hor­padt sisakkal. A szögletes pajzsokon, kontyos fejeken, fürtös parókákon zöld penész ült, az aranybetűket eltömte a por. Apám kézen fogva vezetett, odaértünk Hunyadi János csizmája elé, a várnai csatá­tól jobbra (még a lovak is harcoltak, tátott szájjal ha­rapták egymást, a kavargó paták alatt bugyogós török fetrengett, kezében görbe kés), vizsgálni kezdtük a fa­lat, s hamarosan megtaláltuk a jeleket Egymás felett sora­koztak a falon. Az első nyolcvan centire lehetett a földtől, az utolsó másfél mé­terre. Háttal álltam a falnak, hozzásimítottam fejem a kő­höz, apám megjelölte a ma­gasságot, és melléírta a dá­tumot. Megint nőttem néhány centit. — A fal nem emlékszik — mondtam apámnak. — A harmadik jeltől kezdve én már elég jól emlékszem, de a fal nem. Nem ismer. — Miből gondolod? — ér­deklődött apám. — Mert nem változik, nem nő, mindig egyforma. Én majd nagy leszek, és eljövök a falhoz, s a falon akkor is ott lesznek a jelek, de akkor sem emlékszik semmire. — Nem baj — mondta apám. — Te. meg én min­denre emlékszünk. Egyszer majd neked is lesz fiad, ki­hozod a királyokhoz és új jeleket kezdesz. Akkor már hárman emlékezünk, a fal meg továbbra is néma lesz és tudatlan. Nemrégen Idvittem a fia­mat a Hősök terére, a kirá­lyok alá, a falhoz. Megkeres­tük a régi jeleket. A fiam tízéves, a feje éppen eléri a negyedik jelet a falon. Most már valóban hárman emléke­zünk, a fal azonban továbbra sem ismer meg, nem tud semmiről. A fal mögött kezdődik a Liget. Ismerem minden ar­cát? a mait, a tizenöt és hu­szonöt év előttit Az embert nemcsak a vele történő ese­mények nevelik azzá, ami lesz: régóta sejtem, hogy a képek is, amelyek közt fel­emelkedik. _ M - nyarán — IOjj a -nagy ■ Tg MiJi szonyeg- * * ■ ■ bombázá­sok idején — ugyanazon a napon két­szer láttam a Ligetet. Légi­támadás előtt és után. Előtte a padokon ott ültek a régi sakkozók. Kétoldalt az út mentén, a bokrokban harc­kocsik és légvédelmi ágyúk fészkeltek, terepszinti sátrak bújtak ki a fák alól, terep­színű ponyva takarta az agyú­kat meg a tankokat. Csak a csövek szúrták át az ágakat, s a kék vason megcsillant a nap. Német egységek álcáz­ták magukat. A katonaságot a város más pontján rejtet­ték el, a Ligetben csak némi felszerelés maradt, legénység nélkül, ügyes csalétekül a re­pülőgépeknek. A légitámadás után a te­repszínű lövegek, a felhajtott aljú sátrak eltűntek a fák alól, de a kártyázok meg a sakkozók ottmaradták. Csen­desen feküdtek a fűben, és lucskos volt körülöttük a föld, vagy dobálták magukat a padokon, és hangjukat el­vitte a szél. / így mutatkozott be a há­borús Liget, s a következő hónapokban valahogy lebom­lott, levetkőzte a régi arcát, SOKÖSD MIHÁLY: Jelek a falon Álomfa (Dakó Judit kerámiája.) Bencze József: A világon sehol önmaga csontvázára csupa- szodott. Fa és fű maradt be­lőle, kp és tégla, s elveszett, ami mindebből a Liget volt. Októberben a környékbeli nép leengedte a tó vizét, és kézzel fogta ki a sűrű,, zsí­ros iszapból az elhízott, lus­ta halakat, amelyeknek fél éve, egy eve, három éve ké- nyérmozsát szórtam a hídról. Szürke délután történt ez, hideg, nedves szél fújt, s a lábközépig érő, zavaros mo­csokban, a síkos betonon meg-megcsúszva birkózott a nép a halakkal. A halak ide- oda cikáztak, a levegőbe do­bálták kétségbeesett ■ testü­ket, kicsúsztak a bizonytalan szorításból; az emberek tes­tükkel vetették magukat a kisikiani készülő zsákmányra, mellükhöz szorítva a nyálkás halakat, s felhemperedtek a bűzös, sűrű lében. Átható halszag lebegett a tő felett, s a hídon állva úgy éreztem; színe is van a levegőnek, nemcsak szaga, sűrű, lilás- szürke színe van. Az Állat­kert felől jól hallatszott a vadállatok bőgése: esti etetés ideje volt, de az állatok ek­kor már csak a vacsorájuk harmadát kapták naponta, s nemsokára már azt sem kap­ták meg. ikor a háború Bu­dapest alá érke­zett, s a város kö­rül bezárult az ostromló gyűrű, a Ligethez közel lakók az ágyú­dörgés szüneteiben jól hallot­ták a vadállatokat. Eleinte reggel, délben és este, az etetések idején; később már szakadatlanul szólt az üvöl­tés. Az ágyúdörgés megma­radt, a vadállatok bőgése hal­kulni kezdett, majd elenyé­szett: a vadállatok lassan el- gyengü.ltek, aztán éhenhal- fak. A legtovább a medvék bírták. A szovjet katonák már Kispesten voltak, amikor a ligetkörnyéki nép betört az Állatkertbe, húsra éhesen: a nagyvadak közül már csak az elefántok és a medvék voltak életben. A nép a med­vét vélte ízesebb falatnak: amikor a pisztollyal felfegy-. verkezett férfiak a barlang­ja elé értek, Zebulon, a gyer­mekek kedvence, az erdélyi barnamedve két lábra állt, s mellső mancsait összetéve élelemért könyörgött a húsá­ra éhezőktől. A mozdulat fel­tárta mellkasát, s éppen szí­vébe kapta a golyót. " Halak és vadállatok' De a Liget a háborúban nemcsak mierős állatait veszítette eL Liliput népe, a külföldi tör­pék minden délután a Liget­ben léptek fel; attrakciójuk elhomályosította a szomszé­dos Angolparkot, a rihglis- piit, a dodzsemet, sőt a pa­noptikumot is, benne Ben- degúzt, a hímgoriHát, amint éppen elrabolja az ájult Miss Jane-t, az Afrika-vadász lá­nyát. A külföldi törpéket Bomemissza-Buxbaum Jenő, a Liliput-színház tulajdonosa szerződtette a szomszédos or­szágokból, főként Lengyelor­szágból. Nem tudtak magya­rul; parányi szmokingban, uszályos estélyi ruhában, ró­zsás és ráncos arcocskájuk­kal jelentek meg az apró színpadon, s magyar szavak­kal tűzdelt nemzetközi keve- réknyelven eljátszották lord Ashton gardenpartyjät. A va- lószínűtlenül csepp ajkakról felhangzó idegen szavak csak fokozták a közönségtől távoli világ mesés romantikáját. A törpéknek saját szállásuk volt a Liget végén, külön ét­teremmel. Mióta Bornemisz- sza-Búxbaumot gettóba zár­ták, Liliput népe élelem és pénz nélkül maradt. Amikor az étterem készlete elfogyott, a törpék előbújtak előkelő szállásukról, s elindultak élelmet' keresni; szmokingos, estélyi ruhás menetük külö­nös látványt nyújthatott a bomba verte, őszi Liget üres épületei közt. Az Allatkert előtt a menet egy nyilas őr­járattal találkozott; a karsza­lagos fegyvereseket meghódí­totta a pici urak és hölgyek idegen beszéde. Kérésükre a törpék eljátszották híres mű­sorukat, a gardenpärtyt lord Ashtonnál. A keretlegények szemét a látvány előkelősége párával vonta be. Később gyanú támadt, hogy a vá­lasztékos modorú apróságok kémek lennének talán, s a fegyveresek kikísérték őket a Duna-partra. „i ifosztva élte túl a Liget a. -háborút, s ehhez képest megle­pően rövid idő alatt tért magához. A ki­száradt tavat új vízzel és új halakkal töltötték fel, az Ál­latkertbe új medvéket hoz­tak. A Liliput-színház is meg­kezdte működését. Igaz, kül­földi törpéket sohasem sike­rült újból szerződtetni. A Li­get forgalma vasárnaponként mégis felülmúlta a háború előttit; délutánonként itt ta­lálkozott a város fele. A Li­getből gyalog lehetett átmen­ni a sportcsarnokba, megnéz­ni a női pankrációt, Dudisek Ilonát, a nehézsúlyú szabad­fogás magyar bajnokát, fa- törzsnyi derekát, tolattyú- ként fújtató kebleit, melyek­ről lepattantak az ellenfelek. Itt dolgozott ekkor a világ­hírű Czája és Donner Boni­fác is. A Ligetben nyüzsögtek a koalíciós idők Budapestjének tengerfenéki egzi sztenciái: szerencsejátékosok és gyors­fényképészek, hivatásos sakk­szimultán játékosok és por­nográf képárusok, tengeri ma­laccal jósoltatok, szabadal­maztatott szentjánoskenyér­gyártók, kiöregedett ökölví­vók és prostituáltak. Az utóbbiak minden mennyiség­ben és minőségben, mázsás monstrumtól kezdve a falu­ról felkerült ibolyaszálig. Á körhinta peremén szal­maszőke, kifestett szépség járt fel-alá, s csalogatta a habozó férfiakat; gyönyörű, hegyés mellei voltak, s re­kedten énekelte a »Tengerész, ó szívem tengerész-«-t. Órá­kig el tudtam volna nézni, s kínosan lepett meg, amikor kiderült, hogy nőnek felöltöz­tetett férfi. De az ember gyorsan kárpótolhatta magát: a hajóhinta tövében kellett csak megállnia, s égnek te­kert nyakkal — mint a héjá­ra leső tyúkok — felfelé pis­logni: a hajókban párosával repültek a lányok, szoknyá­jukat köldökig fújta a szél. Leginkább a cigánylányokat lestük, mert a közmondás szerint a cigánylány bugyi nélkül jár, de a közmondás ebben az esetben »nem mon­dott igazat. Az óriáskereket inkáb hétköznap volt célszerű igénybe venni, amikor ki­sebb a forgalom: egy délelőtt lefizettük a kezelőt, s fel­vitt hármunkat, a legmaga­sabb ponton megállította az óriáskereket: elővettük a lát­csövet, s pompás látvány nyílt a magasból a Széchenyi strand meztelen női napozó­jára. De ez már évekkel késpbb történt, amikor a. Liget kezd­te elveszítem Háború előttiről átmentett vad romantikáját. A bordély házakat bezárták, s vasárnaponként egyik razzia a másikat érte a fák alatt, és a L’get mélytengeri tenyésze­te egyre inkább beszorult a Széchenyi strandra, az egyet­len legális területre. A fürdő törzsközönsége eb­ben az időben három réteg­bői állt. A hidegvizes me­dencében, a homokban a dol­gozó polgárok pihenték ki fá­radalmaikat. Az asztaloknál, csikós ernyő alatt, sakktábla és sakkóra mellett a Liget hivatásos sakkozói lesték az áldozatot, hogy egy-egy dél­után ötperces gyorsjátszmák­ban száz forintot is legom­boljanak a gyanútlan pancse- rekről. S a melegvizes me­dencében ott figyeltek az ál­lásukat veszteft prostituáltak Bruegheli látvány, ma is be- ieborsódzik a hátam: a lép­csőn, a csörgő csap alatt Sza- lonnás hátú szörnyetegek tap­sikolják tenyerükkel a vizet festéktől roncsolt, likacsos pórusú arcuk serceg a nap­sütésben, tokájuk mellükre omlik, ,8 há magányos férfi téved, a meleg vízbé, menten startolnak: körülimbolyogják. vizet fröccsentenek szemébe, csábszavakat súgnák a fülé­be. A Széchenyi strandra soha­sem jutott el a razzia, a prostituáltak mégis eltűntek a múló időben. Lassan, foko­zatosan fogytak el. Csák ak­kor lehetett észrevenni, ami­kor egy sem maradt belőlük: elhaltak, nyugdíjba mentek, polgári foglalkozást válasz­tottak-e, nem tudom. Áraikor néhány évvel később, két egyetemi év közben kisegítő pincérként dolgoztam a für­dővel szemközti Cirkusz-sö­rözőben, már hírmondó sem akadt belőlük. A két folyamat különben is egybeesett: ahogy én kinőt­tem a Ligetet, úgy józano- dott vissza a Liget a város hétvégi szolid séta- és szóra­kozóhelyévé. ikor éreztem utol­jára mitikus ere­jét? Az ötvenes évek május else­jei felvonulásai idején. Vonultunk a kék diákszö­vetségi ingben, énekeltük az »Avanti popolo«-t: a célba érés után halomba raktuk zászlóinkat és tábláinkat, s kezdetét vette a nép örömé; kihátrálóban a gyermekkor­ból újból végig játszottuk a gyermekkort. Célba lőttünk, hintalóra szálltunk, ingyen sör és ingyen virsli mellett néztük a röplabda- és fut- ballbemutatókat. Amikor be­sötétedett, választhatunk: a Hősök terén az utcabálba ol­vadunk-e be vagy elszéle- dünk az elcsendesült esté- .ben, párosával a fák alatt. * • • A régi Liget mitologikus emlék, a mai Liget felnőtt valóság. Ez nem azt jelenti, hogy kevésbé érdekes. Bárki megismerheti: negyed órai autóbuszút a város közepétől. A Hősök terén kell leszállni, s elmenni a fal mellett, amely rendületlenül és kö­zömbösen áll, őrzi és tanúsít­ja az időt. A bánatos arcú kis falut háláiig hűen viszem, hogy ott az élet jobb lesz egykor, bánatosan is hiszem Nem tudok belőlük kihalni a temetőn túli tájból, a rétiföldi vívódás sírnikényszerítően ramszól. Engedjetek belőletek élnem, vessetek meg, ha feledek, én szebb hivebb hazát a falunál a világon sehol sem lelek. CSÁNYI LÁSZLÓ: Változatok egy Vörösmarty-vers témájára »Kedden az esti vonatnál várj!« Aztán beült a eukrászdá- " ba. Unatkozott, és cigarettá­zott.­A levelet az asszony bon­totta fel. Késő délután volt, épp a munkahelyéről érke­zett haza, s a félhomályban nehezen betűzte ki az öreg­asszony írását. — Meghalt? — kérdezte félhangosan, s arra gondolt, ilyenkor mit illenék csinálni. — Majd megbeszéljük — gondolta, és sietve átöltözött, hogy, vacsorát készítsen.' A férfi a szokottnál ké­sőbb ment haza, váratlan ér­tekezletre hivatkozott, de lát­szott rajta, hogy ivott. — Szegény — mondta, amikor elolvasta a levelet. — Már el is temették — tette hozzá sietve az asz- szony. — Talán írj a nagy­mamának, hogy minket is mennyire megrendített! Valami emléket keresett, egy szemvillanásnyit csupán, egy integető kart, mely fehér zsebkendőt lobogtat a múlt­ból, de nem jutott eszébe semmi. — Szegény — ismételte minden meggyőződés nélkül. — Tudod, arra gondoltam — mondta az asszony —, hogy a havi ötszáz forintot továbbra is tegyük félre. Évente hatezer, elmehetünk belőle nyaralni, talán a ten­gerre is. Régen megszoktuk, hisz úgy vettük mindig, mintha ennyivel kevesebbet keresnél. — Talán jobb is neki — mélázott a férfi, s elégedet­ten úgy érezte, magasabb rendű igazságot mondott De aztán elszégyelte ma­gát: mennyi ideje, hogy eszé­be sem jutott a kisfiú! — Mégis csak a te gyere­ked volt — mondta az asz- szony mellékesen. S rögtön Utána egy másik hangot is hallott, messzirpl, a múltmár fel sem ismerhető zugából: — Persze, a gyerektartás! Üristen, mindig elfelejtem! — Tétován nézte a férfit aki bűntudatosan számolta a pénzt. De azért karácsony felé ezt mondta: • Végy neki valamit! Ne mondják, hogy nem, is gon­dolsz rá. Valami játékot, föl húzható autót, egy mackót! Mit tudom én! A férfi sokáig keresgélt a boltban. Volt, ami nem tet­szett néki, a másikat drágá­nak találta. Végül egy mac­kót vett, mert homályosan emlékezett, hogy a kisfiúnak volt egy mackója, amit na- - gyón szeretett. S majdnem vidáman ment haza. A levélre az öregasszony válaszolt, nagy szálkás be­tűkkel. A kisfiú beteg, de az ajándékot majd utána kül­dik,. Mosdósra, mert ott van, a tüdőszanatóriumban. Nyáron még arra gondol­tak, hogy egy hétre maguk-. hoz veszik, de aztán elma­radt A következő karácsonykor már az ajándékról is megfe­ledkezett. De nemcsak az ajándékról feledkezett meg. Tulajdon­képpen mindent elfelejtett, s ami a múltból megmaradt. Olyan volt, mint egy rejté­lyes kövület, élettelen, em­lék nélküli. Néha azt sem tudta, nem egy könyvben ol­vasta-e, amelynek a címét is elfelejtette. Az évszámok, a hónapok neve is elmosódott, csak a harágos napok forgó­szelét érezte néha, s az egyet­len képen, amit megőrzött emlékezete, egy kisfiú állt, ajtócsapkodásban, kiabálás­ban vagy a megbántottság mélytengeri csöndjében, ke­zében egy filcmackóval. »Elrontottam az életemet« — gondolta néha sértődötten, s legfeljebb az jelentett elég­tételt, hogy' a válás simán zajlott le. Kapkodva válaszoltak a bí­ró kérdéseire, mintha ezzel is siettetni akarták volna a tár­gyalást, mert úgy képzelték, csak közös éveik börtönéből kell kiszabadulniuk, s egy­szerre megpillantják az eget, amely most már örökké kék lesz, felhőtlen és tündökle­tes. Az asszonynak ekkor már udvarolt egy férfi, »komoly szándékkal«, mint a bíróság előtt is vallotta. Naponta lerombolták és fölépítették életük egy da­rabját, csák a kisfiú állt ide­genül ebben a világban, ro­mok között, remény nélkül. — Vigyázz rá! — mondta az utolsó tárgyalás után, a bíróság folyosóján. — Olyan gyönge és beteges.-r- Csak nem képzeled! — kiáltotta az asszony, és elsie­tett. A férfi zavartan nézett utána, egy kicsit röstellkedett is, mért az asszony hangjában fölény volt és rendreutasítás. De nem fájt, semmi sem fájt. Nemcsak az idő mosta el a határokat: a távolság is nőtt, mintha széttolták volna életük díszleteit. A férfi nem sokkal később más városba helyeztette magát, és á kis­fiút is elvitték az asszony szüleihez. — Te szegény! — mondta az öregasszony, és megsimo­gatta a kisfiút, aki csak állt a szoba közepén, az úton be­piszkolódott ünneplő ruhájá­ban, kezében a filcmackóval. — Neki még jó — mondta az anya cigarettázva. Az öregek vállat vontak Az anya később elment a ' postára, táviratot adott föl: »Manci legalább szeret« — gondolta most a férfi mente­getőzve, s az emlékezét falán a másik asszony képe villant fel, homályosan és; jellegte­lenül, s már azt sem tudta, milyen színű volt a szeme. A levélre pillantott, amely még mindig ott volt az asz­talon, s ezt mondta: —■ Ihatod, milyen furcsa. Egy vers jutott eszembe. — Vers? — kérdezte az asszony gyanakodva. — Nem is tudtam, hogy verseket szoktál olvasni. — Az iskolában tanultam. Arról szól, hogy meghalt egy kisfiú. Petőfi, irta vagy Vörösmarty? Tálán 'inkább Vörösmarty. Hamar mentél el, szegény gyermek .. vala mi üyesmi. — Nem tudom — mondta az asszony, és vállat vont. — Érdekes, hogy felejt az ember. Pedig tudtam. Elját- szottad a játékaidat,' hamar játszattad ei... valahogy így kezdődik. Tenyerébe ejtett fejjel gon­dolkodott, de nem tudott visszaemlékezni a versre. Homályosan úgy érezte, a régen elfelejtett vers titkot őriz, talán az élet titkát. Az órára pillantott, későre járt. Az asszony is már ki- hordta a vacsora maradékát, s meg is ágyazott SOHOŰYI NßPLAr Vasárnap, 1971. január 24,

Next

/
Oldalképek
Tartalom