Somogyi Néplap, 1970. december (26. évfolyam, 281-305. szám)
1970-12-11 / 290. szám
LENIN ÉS AZ ÓRA f Huszonkét éve történt 99 (Toltam az idén a VIII. kerületben látogatóban. A pártbizottság üléstermében, ahol beszélgettünk, volt a falon egy Lenin- portré. Az idő telt-múlt, és én utána mondtam az elvtársaknak: még valami kell arra a falra: egy óra.” Kádár János mondta el ezt a kis történetet kongresszusi zárszavában. Teljesebbé tette vele a falra nem függeszthető, csak bennünk élő Lenin- képet, mert az a „Szokrátész koponyájú és mindent látó szemű, tömzsi, izmos Lenin” talán egyetlen személyes tulajdonával sem bánt oly szűkmarkúan, mint az idejével. Gorkijnak semmiesetre sem lehetett igaza abban, hogy hajlam lett volna Leninben az aszkézisre, hiszen Krupsz- kaja egyik visszaemlékezésében így ír: „Anyámmal együtt egy vámőrnél kibéreltünk két kis szobát. Hamarosan Iljics is megérkezett Sokat fürdött a tengerben, rengeteget kerékpározott — nagyon szerette a tengert és a tengeri szelet —, Kosztyici- nékkal vidáman csevegett mindenféle semmiségről, élvezettel ette a rákokat, amiket a házigazda fogott nekünk.” Ez azonban nem jelentette azt, hogy a legkisebb elnézést is tanúsította volna önmagával szemben, ha úgy érezte, valami zavarja a munkájában. N. A. Alekszejev jegyezte fel a Londonba érkező Leninről, hogy nem akart a többi xszkrás között a kommunában élni, mert „tudta, hogy az Oroszországból és külföldről érkező elvtársak, jó orosz szokás szerint, örökké rajta csüngenének, mit sem törődve az idejével, ezért arra kért, hogy lehetőleg kíméljük meg a túlságosan gyakori látogatásoktól.” A munka az t más volt. A munka nem üres fecsegés. A munkára Lenin semmi időt nem sajnált. „Hetekig vesződtem azzal, hogy valósággá 1 ,kivallattam’ egy hozzám ellátogató munkást arról az óriási gyárról — írja —, amelyben dolgozott. Igaz, a leírással (egyetlen gyár leírásával!), ha igen nehezen is, úgyahogy mégiscsak elkészültem, de megtörtént, hogy a munkás a megbeszélések után homlokát törülgetve, mosolyogva mondta: „Köny- nyebb túlórában dolgozni mint megfelelni a maga kérdéseire!” Nem sajnálta Lenin az időt arra, hogy Diderot és d’Alam bért dialógusát a materializmus természetéről személyesen lefordítsa; jutott arra is energiája, hogy a francia mellett megtanuljon németül, angolul, olaszul; egyszer egészen váratlanul derült ki róla, hogy tud csehül, és egyebek között felkeltette érdeklődését valami a bolgár nyelv iránt is, mert nagyon sürgetett egy szótárt, amihez valamilyen oknál fogva, úgy látszik, csak nehezen juthatott hozzá. S ha már a szótárnál tartunk! Szovjet-Oroszország egyik legnehezebb periódusában, 1921-ben írta a következőket: „Litkensz elvtárs! Találkozásunkkor elfelejtettem megkérni arra, hogy ellenőrizze, hogy áll a mai orosz nyelv (Puskintól Gorkijig) (rövid) szótárának összeállításával foglalkozó tudósbizottság ügye.” Ismeretes Leninről, hogy egyszer kifejezetten azért utazott Géniből Londonba, hogy beülhessen kedvenc könyvtárába, a British Múzeumba. Rendkívül fontosnak tartotta, hogy szavait lehetőleg senki se értse félre. A Komintern III. kongresszusának egyik biBESZELGETTÜNK. Sok minden szóba került. S ahogy ez lemii szokott ilyenkor, a szorosan vett témától, ami miatt tulajdonképpen találkoztunk néha, szinte észrevétlenül el-elkalandoztunk. Az egyik ilyen „elkalandozás” mostanában gyakran eszembe jut. „Úgy van az — nemegyszer bebizonyosodott már előttem —, hogy jó elmenni mindenhová, ahol valamit láthat az ember. Mert soha nem lehet tudni, mit talál, amit hasznosíthat ...” — valahogy így mondta Rózsa István, a kál- máncsai Aranykalász szövetkezet elnöke. Aztán el is mesélt nyomban egy példát. Egy bemutatón jártak a szövetkezet vezetőivel, ott látták a faipari kutatóknak egy érdekes munkáját. Egy tízszer huszonöt méteres fóliás épület volt, amely húsz vagon burgonya tárolására alkalmas. „Fölkeltette az érdeklődésünket — mondta az elnök —, hiszen burgonyatermelő gazdaság vagyunk. Es nemcsak a tárolás miatt figyelemre méltó ez a megoldás, hanem azért is, mert mi évente 40—45 vagon burgonyát két-három kilós csomagolásban adunk át a MÉK-nek. Asszonyaink, akiknek ez télen folyamatos foglalkoztatást jelent, sokat szenvednek a hidegtől, és különben is problémás prizmát bontani a fagyban. Ez a tárolási mód rgn"sapásra mindent megoldana”. Beszélgettek, tárgyaltak kiderült, hogy az épületet k! kell próbálni, a sorozatgyártás csak azután indulhat. Ehhez a kísérlethez azonban anyagiak is kellenek. Meghányták-vetették a dolgot, míg végül is arra az elhatározásra jutottak: érderrfes a kutatókkal egy új kapcsolatot, együttműködést kialakítani. „A lényeg az, hogy mi körülbelül harmincezer forintot bocsátottunk a rendelkezésükre. Ennek fejében a kísérleti év után a prototípus fele áron a miénk lesz, és ezen túlmenően még további két tárolót is fogunk vásárolni.” Különösen sok kommentár talán nem is kell ehhez a beszélgetéshez. Létrejött az együttműködési kapcsolat a megye egyik pontján. Egy kapcsolat, ami mindkét fél számára előnyös. S áttételesen tulajdonképpen nemcsak nekik nyújt új, kedvező kilátásokat, hanem mindazoknak, akik ugyan nincsenek benn ebben a kooperációban, de a téma érdekelheti őket, mert szintén burgonyatermeléssel foglalkoznak. KOCKÁZAT? Kétségtelen, hogy az is van benne. De ez a kockázatvállalás olyan, ami elengedhetetlenül szükséges gazdasági életünk minden területén ahhoz, hogy az egészséges. dinamikus fejlődést biztosíthassuk. Kálmáncsán ezt felismerték — és élnek vele. Sőt: jól élnek vele! .. Segíteni kell a szövetkezetek és az állami vállalatok társulásait, bátorítani a termelési, feldolgozási és értékesítési kooperációt” — mondja ki a pártkongresszus határozata. A kálmáncsaiak ebben a szellemben cselekedtek. Példájuk — példa. . A beszélgetés talán azért jut mostanában többször is eszembe. Vörös Márta Egy kapcsolat néhány gondolat zottságához írta: „Közölték velem, hogy a bizottságban a magyar — helyesebben, egyes magyar — kommunisták ellen irányuló szavaim elégedetlenséget keltettek. Ezért sietek írásban közölni önökkel: amikor emigráns voltam (több mint 15 éven át), jómagam is többször „túlságosan baloldali” álláspontot foglaltam el (mint most látom). 1917 augusztusában szintén emigráns voltam és pártunk Központi Bizottságához túlságosan „baloldali” javaslatot nyújtottam be, amelyet — szerencsére — teljes egészében elutasítottak. Természetes, hogy az emigránsok gyakran „túlságosan baloldali” álláspontra helyezkednek.” Csak most, ennek a nagy, Lenin-kereső, centenáriumi évnek az idején tárulkozik fel legapróbb részleteiben is, hogy mi mindenre is jutott az idejéből annak, akinek a portréja mellől Kádár János hiányolta az órát a VIII. kerületi pártbizottságon. Lenin nem azért tudott szűmarkúan bánni az idejével, mert mindent a forradalomnak rendelt alá. Pontosabban: amikor a forradalomról volt szó, akkor őróla magáról is szó volt Azt hiszem, Lenin nem tartozott a lemondok típusához, azokhoz, akik áldozatot hoznak. Lenin szenvedélyes kielégülést talált mindabban, amit csinált, s éppen azért, ha valamit nem szeretett, azt nem is próbálta titkolni. F orradalom és tengeri fürdőzés; figyelmeztetés néhány magyar elvtárshoz és egy hatalmas ország szocialista építőmunkájának irányítása; törődés az Iszkra gondjaival, s nem törődés azzal, mit szólnak majd a londoni iszkrások, hogy nem akar velük lakni; utazás a tengerért és utazás a könyvekért. Ez így, mind együtt, nagyon elhihetően — egyedül elhihetően — hangzik Leninről. Azt azonban már senki sem hinné el róla, hogy akárcsak egyetlen elvesztegetett percet is megbocsátott volna, amit fölöslegesen akartak rákényszeríteni értekezlet ür- gyén. Nemcsak azért, mert racionális elme volt, hanem mert szerette, amit csinált. Fodor Gábor A semmitől—öt és fél millióig Elsargult papírlapot tartok a kezemben. Újra meg újra olvasom a régen írt sorokat: »Jegyzőkönyv. Készült a Szabóiparosok Termelőszövetkezetében 1949. január 8-án. (Kaposváron, az István utca 2. szám alatt.)« A Kereskedelem és Szövetkezetügyi Minisztérium megbízásából Papp István szövetkezetügyi felügyelő tartott 72 szempont szerint vizsgálatot egy alig létező, koldusszegény szövetkezetben. (A jegyzőkönyv megállapítja, hogy »a szövetkezet 1948. december 18-án alakult«.) A múlt élő tanúja Balázs László, a Kaposvári Textilruházati Ktsz elnöke, a szövetkezet egyik alapító tagja így beszél azokról az időkről. A kisiparosok külön ültek Fiatal szabómester voltam még 1948-ban. Nehezen éltünk. Kevés volt az anyag és sok a gond. Éreztük, hogy tenni kellene valamit. De mit és hogyan? Ezekkel a gondokkal küszködtünk. Egyszer Tóth István, az akkori városi párttitkár megkérdezte tőlem: »Miért nem szerveztek szövetkezetét? Kiutalásra kapnátok anyagot. Együtt könnyebben menne a munka.« Néhányan összejöttünk, latolgattuk a dolgot, s meghirdettük a szövetkezet alakuló gyűlését. 1948. november 5-én tartottuk a KIOSZ tanácstermében. (A Beloiannisz utca 18. alatt.) Negyvenen jöttek el. Köztük huszonhét kisiparos. Már vágni lehetett a füstöt a teremben, mire odaértem. A kisiparosok külön ültek. Előttük habzó, zöld fényű sörösüvegek. A szövetkezet megalakulásáról beszéltünk. Elmondtam, hogy közös műhelyben dolgozunk, s egyformán részesülünk a termelt javakból. Erre nagy zajt csaptak: »Adjuk oda a drága gépeinket, és mi is csak annyit kapjunk, mint akik üres kézzel jönnek?! Hát köszönjük az ilyen szövetkezetét!« És faképnél is hagytak bennünket. Mi, tizennyolcán viszont nekivágtunk az ismeretlen útnak. Megalakult a kaposvári Szabó Termelő és Értékesítő Szövetkezet. A tanács három Ids helyiséget utalt ki Kaposváron, az István utca sarkán. Ott kezdtük meg a munkát. Kemény hideg volt. Hazulról hordtuk a fát, mint régen az iskolások. Sőt, a cérnát is. Én elnök, vasaló és anyagbeszerző voltam egy személyben. Először Gombos Móric kereskedő rendelt kétszáz öltönyt. Később azt szerette volna, ha egészen az ő malmára hajtjuk a vizet. Nekem azt mondta: »Gyertek Kongresszusi munkaverseny az Észak-somogyi Tsz-szövetség területén A kongresszus befejezte nagy és jelentős munkáját, ám a tiszteletére kezdeményezett és folytatott munkaverseny, mint másutt, megyénkben is nagyon sok helyen tovább folytatódik. Az Észak-somogyi Termelőszövetkezeti Területi Szövetséghez tartozó szövetkezetekben a munkaverseny különböző formáit szervezték a X. pártkongresszus tiszteletére. Ez a verseny a munkákból, a feladatokból adódóan tovább folytatódik. A részleges értékelést jónéhány helyen elvégezték már, és a legkiválóbbakat elismerésben részesítették. A tapasztalatokat vizsgálva általánosságban elmondhatjuk, hogy vállalásaikat kivétel nélkül teljesítették a brigádok, a munkaversenyben részvevő szövetkezeti tagok, alkalmazottak. A felajánlások többsége az volt, hogy feladataikat, munkájukat jobb minőségben, a tervezettnél jobb eredménnyel végzi,c. Ügy is mondhatnánk: ki-ki többet tesz a maga terühozzám, fiaim! Értsétek meg, hogy alaptőke nélkül nem lehet csinálni semmit! Jobban jártok nálam, és megfizetlek benneteket.« — Nem megyünk, Gombos úr — mondtam. — Mi, akik beléptünk, itt akarunk megélni. — Este se jöttök el hozzám dolgozni? — Nem. Este sém megyünk el. — Jól van. De magatokra vessetek! Mától kezdve lemondom a kétszáz öltönyt. Lemondta. Nem rendelt több ruhát. S mi nagyon nehéz helyzetbe kerültünk. Nem volt se pénz, se anyag, se munka, ösz- szehívtam a tagokat. Mihez kezdjünk? Latolgattuk, hány- tuk-vetettük a dolgot »Menjen küldöttség Pestre, a párt központi vezetőségéhez« — határozták el a tagok. Mentünk. Fogadtak bennünket. (Az előcsarnokban élelem, szendvics, sütemény. De nem ment le egy falat sem a torkunkon, pedig kopogott a szemünk az éhségtől.) Elmondtuk, hogy megszűnik a szövetkezet, ha nem segít a párt. A kereskedők megfojtanak bennünket. »Menjenek haza az elvtársak, mire hazaérnek, ott lesz a pénz!« — mondották nekünk. Másnap csengett a telefon. Az OSZH-tól kerestek. — Kapott tízezer forintot : szövetkezet. Jöjjön, elnök elvtárs, vegye fel a pénzt! Mentem. Káprázott a szemem. Sohasem láttam egyszerre annyi pénzt. Másnap kaptunk megrendelést az EKISZ- tőL Talpra állt a szövetkezet. Nézem a régi írásokat. 1952 végén már hatvan tagja van a szövetkezetnek. Színjátszó csoportja, sőt tánccsoportja is működött. Társadalmi munkában varrták a ruhákat a szövetkezet tagjai. Átsüt a lelkesedés a sárga papírokon. A háborútól meggyötört békére vágyó ember nyugodt öröme ez. Ingek — Beszéljen a jelenről! — kérem az elnököt. — Kétszázhatvanheten dolgozunk a szövetkezetben. Tizenegy részlegünk van. Harminc ipari tanuló sajátítja el a szakmát. — A termelés? — Több mint 15 millió az első háromnegyed évben. Erre az évre 20 milliót terveztünk. — Milyen gazdag a szövetkezet? öt és fél milliót ér a saját vagyonunk. Az állóeszközeink értéke meghaladja a három és fél milliót. Jelentős az exporttermelésünk: 6,6 millió forint értékű bérmunkát végeztünk exportra. — A jövő? — Szeretnénk egy modern textilüzemet az új ipartelepen. Várjuk, hogy felépüljön az üzletközpont és a szolgáltatóház az Irányi Dániel utcában. Oda kerülnének a méretes szalonok, itt tervezzük az emeletre a méretes javítóműhelyt. A folyosón egymásra rakva sorakoznak barna dobozokban az ingek. Az öltözőben ingek. A parányi raktárhelyiségekben ingek. Az elnöki szobákban ingek. Ingek mindenütt, a padlótól a mennyezetig. Nézem, és arra gondolok: elkelne már egy korszerű raktár- helyiség ennek a régi — ma is több támogatásra érdemes —, nagyrészt fiatalokból álló szövetkezetnek! Szakács Erzsébet 150 köbméter import Négy vagon áru Angliába és Svédországba Kefetesteket készítenek a balatonendrédi Zöldmező Termelőszövetkezet melléküzemében. Svédországija és Angliába már két vagonnal útba is indítottak. Két újabb vagon pedig az év végéig jut el innen a megrendelőkhöz. Az új létesítménynek ez az első éve, ahogy Fülöp János, a melléküzem vezetője elmondta. A fát Csehszlovákiából szállítják ide. Százötven köbmétert hoztak eddig. Jövőre redőnygyártással is foglalkoznak majd. Két szalagfűrész, egy kombinált gyalu- és fúrógép dolgozik itt. Már készítik a körfűrészt is. Tizenkilenc embert foglalkoztató melléküzem ez. Hófogókat is készítenek. A tervek szerint egyébként a félkész termékekről a késztermékgyártásra állnak majd át. létén, »magasabb fokon« látja el feladatát. Jól kifejezésre jutott ez többek között a lengyeltóti Somogy Népe Termelőszövetkezetben is, ahol az egész versenyidőszak alatt eleven valóság volt — és az ma is — a többet-tenni őszinte szándéka, akarata. Érthető hát, hogy miután a párt- és gazdasági vezetés értékelte az eredményeket, mintegy negyvenezer forint célprémiummal jutalmazták a legkiválóbbakat. Hasonló példát találhatunk a kéthelyi Aranykalász szövetkezetben is, ahol vállalásaikat összességében 117 százalékra teljesítették a versenyben részvevő szövetkezeti tagok. Itt 29 200 foi-int jutalmat osztottak ki. Szövetségi szintűn a munkaverseny eredményeit 14 szövetkezetben értékelték eddig, és 488 tagnak több mint kétszáz- tizenháromezer forint jutalmat osztottak ki, közülük huszonkilencen pedig megkapták a mezőgazdáság kiváló dolgozója kitüntetést. D, L Hófogók is készülnek itt. SOM^GFl NÉPLAP Péntek, 1970. december 11. 3
