Somogyi Néplap, 1970. november (26. évfolyam, 257-280. szám)
1970-11-05 / 260. szám
I HÁROM HÉT AZ NDK-BAN Kegyelet mézeskaláccsal Már a rádió is bemondta Vasárnap reggel: vigyázat, mert sokan visszaélnek a kegyelettel. Ugrásszerűen megnő a virág ára, pedig nem szebb a krizantém. Az őszirózsa sem. Csupán drágább, mert halottak napja van. Ez a nap a halottaké? — Nézze, szerintem ez nem vallási ünnep. Hanem az élők emlékezése azokra a szeretteikre, akik elmentek már. Kioktattak. Pedig nem vitatkoztam a kegyelettel. Kerestem csupán. Temetőkapu. Hatalmas kocsisor a Keleti temető szürke kerítése mellett végig, hosz- szában. Renault, Moszkvics. Fiat, Volga. Az élő gyorsaság dicsősége. öregember, kartondobozzal. — Vegyen fiatalember, gyertyát! Égesse a holtak üdvére!... Sátorlap. Három ember hangosan ^dicséri a portékáját. Egy asszony sokallja a gyertya árát — Ez magának sok?! Nézze meg, a saját kezemmel öntöttem! Igen, kérem, ezt lehet szidni, mert maszek. De lehet dicsérni is, mert maszek! Ezért sokallja a pénzt, de a cipőért, amely lerohad a lábáról, azért nem?! Mert az nem maszek... Maszek választékosság. Vettem egy mézeskalácsszívet, mert azt is árultak. Fogyott minden. Bábóra, bábszív, bábautó. Olyan régimódi, slides sapkás úrvezetővel. És márc! Méltóságteljesen csöpögött egy szürke bádogkannából. Ez már unikum. A temetőkapunál valóban vásáros a hangulat. Minden az ünnepet dicsőíti, az árus nagy vasárnapi örömét. Az ünnep a lényeg a virágárusnak is. Hogy ez az ünnep a halottaké, az már másodlagos. A temetőkanu mögött pedig ott domborodnak az első sírok. ősz van. Sárga leveleket sodor a szél a keresztek között. NyüzsPő embertömeg, égő gyertyák. — Gyüjjön, anyám, kint várom, begyújtom á motort! — Várj még! — Nem érek vissza a meccsre. Nagy forgalom van. nem lehet gyorsan hajtani. Féltem a kocsit. — Mindjárt, csak elégetem a gyertyát. — Csak siessen ... Hát, te? Kijöttél a nagypapához? — Igéén. — Szeretted a nagypapát? — Igéén. — De aranyos kis ruhád van! A nagymami vette? — Igéén. — És most megmutatod a nagypapának is, igaz? — Igéén. Sírdombok. Némelyik szerény, a másik hivalkodó. Mintha öltözék lenne a virág. Persze, ez is az élőkre jellemző különbségtétel. Mert lenn tökéletes és ősi az egyformaság. Mégis. Nemes, Váry Vár Vince. (Kitalált név') Fekete obeliszk, büszke márvány. Csak éppen körülfogta a gaz, beleharapott kerítésébe a rozsda, és a kis vaskapu zárját fölpattan tóttá az idő. Most a szél játszik vele, neki nyikorog panaszkodva. Megálltam egy egészen különös, agyondíszített sírnál. Kacskaringósan mintázott föld, cifrásan gereblyézve. Figyelem az embereket. Jelzőhasználat: — Nézd, de tündéri! — Édes... — Állati jópofa. Nem hiszik el: négy perc alatt hallottam mind a három jelzőt. A két férfit ismerem. A sírt is. Ha regény lenne, így kezdeném: “-Egy színésznő fekszik alant... « Valóban egy színésznő. És a két férfi — két egykori hódoló. Nosztalgia a délutánban. A színésznő: 1904—1963. Az egyik férfi 1941-ben, a másik 1928-ban volt hódolója. (Tőlük tudom.) Mottójavaslat: Évek, kilométerkövek, férfiak. Az idő meg az emlékek egyhangú távoli fehérségben. Csak kettő foszfo- reszkál a kövek közül: 1928 és 1941. Mintha arannyal vonták volna be. Igen. az élet is egészen jó maszkmester. Látványosság, Interjú Michael Eredetileg Nicole-nak hívták. Magyarországra más néven érkezett: Kettten Párizsban. Ez lesz majd az első honi bemutató címe is a kaposvári Csiky Gergely Színházban. S a napokban érkezett Kaposvárra a darab zeneszerzője, Michael Jary. — Nehéz a megszólítás. Herr vagy Monsieur Jary? — Német származású vagyok, de svájci állampolgár. És a darab francia. A feleségemmel magánlátogatásra jöttünk néhány napra Magyarországra. örülök, hogy megtetszett a Nicole a kaposvári színháznak. — Mikor mutatták be először? — 1963-ban Nürnbergben volt az ősbemutató. A darabról csak annyit: nehéz meghatározni műfaját, mert van benne musical is, de mégsem az. — Eszerint operettnek is nevezhető? — Nevezhető annak is, mert rokon, majdnem azonos műfaj. Olyan látványos, táncos, zenés játék. Dallam és nevetés. — Sok musical azt tanúsítja, hogy komoly társadalmi mondanivalót is elbír ez a modern műfaj. — Nemcsak azt mondom, hogy van ilyen, hanem magam zene, komédia iry zeneszerzővel is vallom. A Ketten Párizsban és más musical is általában politizál, sajátos formanyelven. Igényli ezt a közönség. Bízom benne, hogy a magyar közönség is, hiszen közelebbről ismerem. Két évet eltöltöttem már Magyarországon. Dolgoztam együtt Fényes Szabolccsal is, Kiss Manyival is. — Hogyan fogadták az első bemutatót? — A sikert mi sem jellemzi jobban, mint hogy átvették a lengyelek is. Területi színház játszotta, és úgy vélem, nagyon jól sikerült a lengyel adaptáció, bár más volt a felfogása, mint a nürnbergi bemutatónak. Egy operett-, egy opera- és prózai társulat összevonása útján jött létre a színházuk, és így nagyon jól megoldották a darab hármas tagolását: a zenét, a táncot és a komédiát.-» Min dolgozik jelenleg? « — Társadalmi, politikai problémákról beszéltünk az előbb. Most a Tamás bátya kunyhójával foglalkozom, de huszadik századi helyzetben és huszadik századi problémakörben. Szerelmi történet lesz. és a konfliktus forrása a fehérek—feketék közötti különbség Martin Luther King gondolatköréből indulva ki. Természetesen nagyon izgat a Ketten Párizsban magyarországi színrevitele is. Mielőtt bemutatják, még visszatérek Magyarországra, hogy a szükséges változtatásokban részt vehessek. A munkamegbeszélések mér most megkezdődtek. Somoss István karmester és Gyökössy Zsolt rendező fogadták a zeneszerzőt, amolyan zongora melletti beszélgetésen. »ízlelgetve« a darabot, ismerkedve a melódiákkal. «L X. Rippl-Rónai hermája előtt gyertyák égnek. Fehér haris- nyás kislány gyújtotta őket. Az előbb a katonák sírkövénél láttam. Ott is gyertyákat gyújtott. Fekete a herma. És szúr a tekintet Érzem a zsebre vágott mézeskalácsszívben unja magát a liszt és a méz. Irigylik a kő erejét. Nem tudom. Mindenesetre szégyenkezve olvadni kezdenek. Tröszt Tibor 1. A magnó lassmi melegedett be. Régi, öreg jószág, összeszorítottam a szám. tJjra a tegnapi estére gondoltam. A magnó szeme zölden hunyorgott. Az éjjel nem akart előbújni a Hold. Pislákoló, cin- gár fejét felhőköpeny alá dugta. Ravasz volt és makacs. — Az a tegnapi éjszaka! — üvöltött fel a magnó. Kinéztem az ablakon. A fák koronái eltakarták a piszkos park kopott padjait és kitaposott virágágyásait. Akár az éjjeli hangulatom. A fogpiszkáló nyárfák között kirajzolódtak a felhőperemre kapaszkodó Hold ujjai. A tekercs lassan forgott. Ügy éreztem, mintha forró kakaót innék vagy méregerős házi szilvapálinkát. Testem bizsergett, izmaim erőfeszít- tésre vágytak. — Az a tegnapi éjszaka! — kiabálta a cinegehangú énekes. Különös világba kerültem. A dal üteme, zenéje más csillagra vitt. Szemem elhomályosult, mint a belehelt vo- ,natablak. Ez a másik csillag az én belső világom volt. Nem beszéltem, mégis szavakat mondtam. Nem kiabáltam, de együtt énekeltem a szólógitárossal. A virágok! Az ég virágai! A csillagok! Hol vannak a csillagok? A Hold? Képzeletemben széttártam a karom. Sötét utcák. Égő gyertya alakú fák. Tá... tá. Tátá! Megint a cingár fejű Hold. A szemek! A szemek! Váratlanul kijózanodtam. Honnan jött ez a sós, tengeri szél? Már csak a magányom, a kudarcom éreztem. És valami kesernyés colaízt. Üres lettem, mint a feldöntött ládák. A névadó szovjet partizán volt Kedves meghívást kaptunk: Luckenwalde — 20 000 lakosú járási székhely — két iskolájának pionírjai rendeztek találkozót. Az Ernst Thäl- mannról és a Fritz Schmenkel- ről elnevezett iskolának ezerötszáz tanulója várt bennünket ünneplőbe öltözve az iskolákkal egybeépített színházban. A két direktor — Eberhart Gebier és Fritz Kohiltz — üdvözlő szavai után szovjet költők és zeneszerzők műveiből összeállított műsorral kedveskedtek az apróságok, majd a másfél ezer gyerek »megrohamozott« bennünket. Virágeső borította katonáinkat, cigaretta, csokoládé és más kedves ajándék vándorolt halomszám katonáink kezébe. Ezeket a gyerekek megtakarított zsebpénzükön vásárolták, már hetekkel érkezésünk előtt. S az általunk adott jelvények drága értéknek számítottak nekik, s azon versengtek, melyikük tud többet szerezni belőlük. Igen nehéz visszaadni azt a kedvességet, azt a felejthetetlen fogadtatást a tanulók és a tanárok részéről is. Egy szőke kislány — Martina Liebe — az első pillanattól mellém szegődött, s nem tágított, míg az iskolában voltunk. Amikor Martina fényképe. a tantermek, a szobák megtekintésére indultunk, kézen fogva vezetett, mint régi, kedves ismerősét. S amikor búcsúzásra került sor, átadott egy maga rajzolta lapocskát, ráragasztva a fényképét is: arra kért, tegyem el emlékül, őrizzem meg... Emst Thälmann harcos élete, mártíromsága ismert, de a másik iskola névadójának, Fritz Schmenkelnek nevével most találkoztunk először. — Szovjet partizán volt. Fegyverrel harcolt a fasiszták ellen. Hősies helytállásáért halála urán a Szovjetunió kormánya az egy.,! legmagasabb kitüntetéssel, a .szovjetunió Hőse cinnnei jutalmazta bátorságát, s ezzel tüntette, ni feleségét is. Az egyuori szovjet partizánról neveztük el iskolánkat ... ivgy kis házi múzeumba vezette.! bennünket. Ott láttuk a partizán fényképeit, a róla szóló könyveket, s azokat a képeket, amikor özvegye a szovjet kormány vezetőitől átveszi a kitüntetést, majd pedig ellátogat az iskolába. Tízosztályos iskola ez, a gyerekek orosz nyelven tanulnak. S hogy minél eredményesebb lehessen az oktatás, évek óta baráti kapcsolatot tartanak egy minszki iskolával, ahol a gyerejjek németet is tanulnak. Tanárok és növendékek kölcsönösen meglátogatják egymást, heteket töltenek Minszk- ben, illetve Luckenwaldeban, hogy a nyelvet elsajátítsák. Öröm volt hallgatni a tíz-ti- zenkét éves gyerekeket, akik hibátlan orosz lefejtéssel adtak elő Majakovszkij és más szovjet költők verseiből, olvastak fel regényrészieteket. Meggy őződhettünk arról, hogy az NDK iskoláiban is ha- zafiságra. a más népek iránti barátságra, szeretetre, a német nép haladásáért küzdő hősöknek példáján nevelik a gyerekeket Az ünnepség után a színházterem klubjában találkoztunk az iskola tanári karával és a legjobb tanulókkal. S ha a nyelv különbözősége okozott is némi nehézséget, ez nem zavarta a baráti kapcsolatok kialakulását. Az ismert munkás- indulókat, ifjúsági dalokat közösen, németül és magyarul énekeltük. Nehéz volt megválni az iskolától, a tanároktól, és a gyerekektől. S amikor végül is kocsira szálltunk, a tanulók serege kerékpárra pattant. Ügy kísértek bennünket végig a városom, hosszan integetve, amíg gépkocsijaink el nem tűntek... S zalai László A színházzal egybeépített luckenwaldel iskola. (Folytatjuk.) Szégyelltem a látomásaimat, az önvesztő mámort. 2. A mi zenekarunknál ismerkedtem meg vele. Hosszú barna haja, törékeny hártyabőre és fekete, mélyen ülő szeme volt. Legtöbbször szürke, rövid ujjú pulóverben járt, s a puha anyag alatt kidomborodtak kemény mellei. Kicsit zárkózottnak látszott; keveset beszélt, s úgy éreztem, súlyos, kínzó szerelmet vár. ö nevezett el Mannaónak. Most sem tudom miért. Mi közöm lehet a mannához, a pénzhez. Az első randevúnkon elmondtam, hogy nem érdekel a forint, a rang és a görög homlok. Azt hittem engem keres. Sokáig harcoltam érte, amíg szívesen találkozott velem. Előzőleg is beültünk megnézni egy-egy filmet, de kölcsönösen unatkoztunk. Vagy inkább nem tudtunk olyat mondani egymásnak, ami saját magunkat is meglepte volna. Órákig töprengtem azon, miről meséljek és hogyan, hogy legalább egyszer teljes szívből nevessen. A második találkozás után felmentünk az egyik barátomhoz. Három fiú és három lány szorongott a pici hurkaszobában. A magnó erős, recsegő hangja átitatta a bútorokat és újjongásra vágyó életünket. Ott csókoltam meg először. Néhány nappal később újra felmentünk ehhez a barátomhoz. Az édesanyja beengedett minket a fia szobájába. Egész este egyedül voltunk. Simogattam az arát, a homlokát, és egyszer-kélszer a derekát. Csókolgattam a száját. Szótlanul tűrte. Másnap este már hiába vártam egy ékszerbolt kirakata előtt. Később a legkedvesebb barátnőjének azt mesélte, hogy gyáva és hülye vagyok. 3. Dobszolo. Zaklatott, ideges ütem. Kihagyott hangközök. Forgott, forgott a tekercs. A beat-dal vízesést idézett. Zubogott, bugyborékolt a víz. Tompa, mégis rendkívül éles fájdalmat éretzem. Két órán keresztül vártam az ékszerbolt kirakata előtt. Őrültség volt, hogy nem beszéltem. Hiába mondtam volna el az érveimet, nem thront volna másképpen. Nem magyarázhattam meg. hogy nem azt akarom, amit a barátaim. Mit ér az? Inkább szerettem volna, amiről a borzongató, sejtelmes beat- énekek papolnak: szerelmet, simogatást. De ő nem tehetett másként. Olyan őrjöngést kutatott, ami elfelejteti vele öröm- telen hétköznapjait. Hozzám hasonlóan. Csak ö is írásban reménykedett, meg én is. Egyszer voltam csak boldog. Évekkel ezelőtt történt, amikor minden szombaton táncolni jártam. Amikor felkértem, azzal kezdte, hogy ugye szép a haja színe. Mosolygott., és vadul forgott; minden számra táncolni akart. Imádta a zenét, nem engedett szóhoz jutni. Csacsogott, magával ragadott. A táncest után hazakísértem, pedig kint lakott a város szélén. Akkor ismertem meg először a virágokat, a csillagokat és az éjszakát. A Hold akkor sem akart előbújni. Volt is, meg nem is. Egy hosszú, dús növényzetű réten kellett átmennünk. Bokrok és virágok között. Hirtelen leült az ösvény szélére. — Csókolj meg! — mondta. — Szeresd az ég virágait! 4. Képtelen vagyok megváltozni. Mindenkiben, mindenhol őt keresem. Szombatonként újra és újra táncolni megyek. Követem a barátaimat. Mást nem tudok csinálni. Valakivel táncolok, némelyikkel lefekszem, és így tovább. Csak őt nem találom meg. Tegnap hajnalodott, mire elindultam haza. Utcánk fölött már világosodott az ég. A lámpák egyre gyérebben világítottak. A megöregedett, hajlott hátú bérházak kisértek. Jöttem hazafelé. A nagy tölgyfaajtók félig nyitva. Az ablakok ugyanúgy. Békesség és csend. A megszürkült falak között hangtalanul múlnak az életek. A lakók korán kelnek és korán fekszenek. Éjszakáik nyugtalanul telnek, a páradús melegben nehezen alszanak. A nagymamák várják a reggelt, hogy újra elindulhassanak so-baállni a tejért. Leültem a parkban. Néztem a kitaposott virágokat. Megvártam, amíg kisüt a nap. Gyöngyözött az arcom. Még soha ennyire nem élveztem a meleget. Elfelejtettem, hogy kit keresek. Varga Csaba s SOMOGYI NÉPLAP Csütörtök, 1970. november 5. 5
