Somogyi Néplap, 1970. október (26. évfolyam, 230-256. szám)

1970-10-21 / 247. szám

a pályaválasztásról Hogyan kapott szárnyat egy iskola ? A FIATALOK pályaválasz­tási irányításának bonyolult kérdésköréből, a szülőre, a pe­dagógusra háruló feladatrend­szeréből csak egy részterület az egyetemi továbbtanulás gondja. Az érdekeltek tájéko­zottsága — adatokkal bizonyít­ható — elsőrendű fontosságú­vá vált. Az Egyetemi Számítóközpont összeállított egy csaknem száz­oldalas tanulmányt; a Művelő­désügyi és Munkaügyi Minisz­térium tájékoztatóját. Több éves statisztikával támasztot­ták alá, és maximumra tervez­ték az egyetemi, főiskolai ke­retszámokat, iránymutatónak tekinthetjük a következő évek­re is. A csaknem ötvenezer érett­ségiző (gimnázium, technikum, szakközépiskola) tanulóból hu- szonkétezer jelentkezik felső­oktatásra, s ez körülbelül há­romszorosa a jelenlegi helyek­nek. Nem szükséges tehát hangsúlyozni, hogy a megfele­lő helyre irányítás fontossága is megnövekedett. A felsőokta­tási intézmények 266 szakcso­portjából több mint ötven he­lyen nem volt annyi jelentke- :ő, mint ahány helyet bizto­sítottak. Ide gyakorlatilag a felvételin szerzett minimális pontszámmal is beiratkozhat­tak, más karokon, szakokon nem egy esetben 10—12 jelent­kező jutott egy-egy helyre, sőt voltak szakok (pszichológia­angol, francia, orosz; pszicho­lógia-biológia), ahol harminc­ötvenszeres túljelentkezésre számítottak. A rádió, a televí­zió, a sajtó rendszeresen fog­lalkozik a műszaki főiskolák­kal szembeni érdektelenséggel, mely jórészt a tájékozatlanság miatt van. Sorolhatnánk a bu­dapesti Kandó Kálmán Villa­mosipari Műszaki Főiskolát vagy a Dunaújvárosi Felsőfo­kú Kohóipari Technikumot, de a Győri Közlekedési és Táv­közlési Műszaki Főiskolát is, ahol kihasználatlanul marad­tak a felvételi lehetőségek. 1970-ben a gimnáziumokban érettségiző 15 000 tanuló az utóbbi arányban jelentkezett továbbtanulásra: pedagógus­nak 6000, műszaki pályákra 3000, mezőgazdaságba 1000, orvosnak 1500, közgazdasági és jogi pályára 2000, egyéb he­lyekre 1500. A számokból is látszik — bár országszerte nagy szükség van pedagógu­sokra (elsősorban a természet- tudományos tárgyakat oktatók­ra és idegen nyelv szakosok­ra), a jelentkezési arány túl­zott, s nem felel meg a nép­gazdaság, a társadalom valódi igényeinek és szükségletének. Tanácsolom a továbbtanulni vágyó diákoknak és szüleiknek, hogy még a jelentkezési lapok kitöltése előtt keressék föl az osztályfőnököt, mert minden­képpen szükség van egyéni tájékozódásra. A felvételi vizs­gatárgyak 2., 3., 4. évi jegyeit és a várható érettségi ered­ményt átlagolva megtudjuk, hogy hány pontot visznek ma­gukkal. A cikk elején idézett kiadványból kiderül, hogy az illető karon azzal a pontszám­mal, illetve a felvételi vizs­gán a szerezhető pontmennyi­séggel reális-e a továbbtanulá­si igény. Ha nem — célszerű változtatni, mert éveket ment­hetünk meg. Közelebbről a kaposvári Táncsics Mihály Gimnázium ilyen irányú mun­káját ismerem. Továbbtanulás­ra jelentkező tanulóinknak több mint hetven százalékát vették föl a múlt évben is, és a hasonló tanulólétszámú isko­lák között' már évek óta az or­szág öt legjobbja között van intézetünk a minisztérium hi­vatalos összesítője szerint. AZT HISZEM, az eddigiek valamennyi pedagógus tapasz­talataihoz hasonlóak, s ilyen­képpen a közvélemény tájé­koztatására készült jegyzet igazságát bizonyíthatjuk. Szíjártó István Filmjegyzet Onibaba Az irodalomtörténet jegyezte föl, hogy Ady Endre idejében működött egy színház Párizs­ban és úgy nevezték, hogy Grand Guignol. Ha tartalmá­ban pontosan akarnánk visz- szaadni — a nagy borzalmak színháza, ahol gyilkolnak a színpadon, és széles patakban csorog a művér Thália desz­káin. Ilyen grand guignol eleve­nedik meg a japán háborús filmekben, sőt amolyan «■sza­muráj filmiskolát« teremtettek már. Valósággá és mindennar possá válik az ölés, az erköl­csi normák súlyukat vesztik, és minden tett jogos, amit egy marék rizsért tesznek. Ha az Onibabát a többi szamuráj- filmhez hasonlítjuk, vérengzés tekintetében talán kevéssé lát­ványos, de ezáltal értékesebb is! Érezzük a história régisé­gét, az erős absztrakciót, és az öregasszony tragédiája szinte a megtévesztésig emlékeztet Brecht Kurázsi mamájára, csak éppen japán miliőben és egy másik háborúban. De a hasonlósága bizonyíték! És úgy tűnik, hogy a közönségnek is sokkal többet ígér ez a film az egyébként nagyszerű üzletet hozó szamuráj borzalmaknál. És nemcsak ígér, ad is! Nem látványos csatajeleneteket, ha­nem emberi nyomorúságot mutat be a kamera — a hábo­rú végtermékeként. Kevés sze­replővel, hatalmas susogó nád­ban készült ez a film, állan­dóan mozgó, ringatózó, nekünk talán egzotikus környezetben, — igen magas fényképezési technikával. És ez a természet­ből, emberekből fakadó, az élet-halál nagy végleteiben mozgó dinamika alaptónusa lett a filmnek, amely egyéb­ként vitathatatlanul oktató, di­daktikus szándékú. Az élet­ösztönt, a szerelmi vágyat nem lehet agyonijeszteni egy ál­arccal, babonasággal. Viszortt tehetetlen mindez az ember- fölöttinek ábrázolt, szinte em­bertől független háborúval szemben. Lehet, hogy a régi ballada, az ősi félelmek sugall­ják ezt, de lehet az is, hogy tudatos filozófiai koncepció. A rendező pesszimista pacifiz­mussal válaszol korunk egyik nagy kérdésére, a *lesz-e há­ború?'«-ra. Lehet azon vitatkozni, hogy válasz-e ez a film, vagy csak naturálisán hű rajz. Minden­képpen erénye — adósságai el­lenére is —, hogy az emberi nyomorúság vádló, lélektanilag is hitelesen ábrázolt természet­rajza. író**« Tibor Tárgyilagos hangú, tényközlő levelet kapott szer­kesztőségünk Rigó Lajos bala- tomlellei iskolaigazgatótól, so­rait örömmel olvastuk. — A harmincas években épült, öttaintermes iskolaépület mellé egy romos, műemlék jel­legű kastélyt^ örökölt a múlt­tól a község. Á hajdani felleg­vár ma már nem alkalmas is­kolai célra. Tizennégy tanuló- csoportnak öt elfogadható és három szükségterem áll ren­delkezésére. A községi tanács végrehajtó bizottsága felismer­te, hogy ilyen körülmények között megfelelő oktató-nevelő munkát nem lehet végezni. Ezért a múlt évben saját erő­ből megkezdte az iskola bőví­tését. Erre a kezdeményezésre föl­figyelt Széli András, a Bala- tonboglári Állami Gazdaság igazgatója, a megyei oktatási tanács tagja, Lakatos András, a gazdaság főkertésze, me­gyénk országgyűlési képvise­lője. Mivel a gazdaság érde­keltségi körébe tartozó isko­lák közül a lelleibe jár a leg­több gazdasági dolgozó gyer­meke — csaknem száz —, je­lentős támogatásról biztosítot­ták a tanácsot. Ezzel lényege­sen meggyorsították az építke­zés ütemét. Hasonló segítséget nyújtott a SZOT is, kilencvenegy helyi dolgozójának gyermeke jár az iskolába. A tervezési munká­latokat Keresztes György épí­tészmérnök, a karbantartó üzemegység vezetője társadal­mi munkában végezte el Jab- ronkri János technikus segítsé­gével. Az építést a tanács házi bri­gádja végzi Weber Lajos nyug­díjas építész irányításával. Az épület egyik szárnyát már birtokukba is vették a ta­nulók. Az építkezés teljes befejezése után tíz korszerű és három megfelelő tanterem, három szertár és egy iskolai szabad- polcos könyvtár, valamint al­kotómunkára alkalmas nevelői szobák állnak a tanulók és a pedagógusok rendelkezésére. A helybeli termelőszövetke­zet és a községi tanács egy-egy televízióval ajándékozta meg az iskolát. Az iskola újjávarázsolásá­ban maguk a tanulók is nagy lelkesedéssel vesznek részt. Az iskolabővítés teljes tervezési értéke: egymillió­nyolcszázezer forint, társadal­mi összefogással egymillió fo­rintból készül el. A megtakarí­tott nyolcszázezer forintból a községi tanács az óvodát két foglalkoztatóteremmel bővíti. Zágráb—Budapest levéltáraiból Megyénk XVIII. századi művelődéstörténete A múzeumi hónap egyik fi­gyelemreméltó előadását dr. Kanyar József levéltárigazga­tó tartotta hétfőn este a TIT-székházban. A kutató számos levéltárat áttekintett dolgozatának elkészítéséhez, legutóbb a jugoszláviai egy­házi levétárakat fogta kérdő­re. Tanulmányában arra ke­resett választ, hogy az euró­pai virradat korában, a török- dúlás után mi volt a helyzet Somogybán ? Nehéz körülmények között, a kor alacsony technikai szintjén kultúrtájjá alakította e nép megyénk akkori föld­jét. Mi jellemezte ezután a művelődési életet? Űjabb vizsgálódások kimutatják, hogy már a század első évti­zedeiben voltak iskolák So­mogybán, igaz, nagyon ala­csony színvonalon. Figyelemre méltó, hogy egy nyolcvanhá­rom lelkes községben ugyan­úgy vöt iskola, mint a kétezer lelkes Szigetváron, Kaposvá­ron, vagy a kétezerháromszáz lelkes Nagybajomban. Volt iskola, de a látogatott­ság nem haladta meg a húsz százalékot A korabeli Euró­pában ez nagyjából ■ megfelel szomszédaink állapotának, de elmarad a művelt Nyugattól. Kanyar József előadásában rámutatott a korabeli iskola­ügy fogyatékosságaira is, töb­bek között arra, hogy egy ki­csit sem jellemezte a gazda­sági szemlélet az oktatást. Számtant például csak öt so­mogyi iskolában tanítottak a XVIII. század éveiben. Ezért is nem érezte szükségét az is­kolának a magyar parasztság. Az előadás foglalkozott továb­bá megyénk általános közmű­velődési képével, irodalmával. Kanyar József tanulmánya a levéltár évkönyvében jelenik meg.-j~^.áüid hazafelé sietett. J ) Kezében divatos Skay- táska, hóna alatt féltve szorongatott csomag. Léptei keményen kopogtak a törede­zett betonjárdán, mellét a vi­szontlátás várakozó izgalma feszítette. A nyárvégi szombat délután alkonyuló jegyei telepedtek az utcára. A rőtvörös fényben hunyorgó kerítések, a hétvégi járdasepréssel felkavart ful- lasztó por, állatok visítása, az etetés lótó-futó aktusai, mind­mind ismerősök voltak. Csak... Valahogy más volt összessé­gük íze, hangulata. Nem tar­toztak már a mindennapok szokott keretébe, emlék vol­tuk átlényegítette, nosztalgi­kus zamattal telítette őket. S ugyanakkor felrebbentették a múlt ezernyi élményét, apró mozzanatát. Hiszen itt minden ismerős volt, semmi sem vál­tozott. Talán ott az omló-dű- ledezö kerítésből hiányzik né­hány tégladarab, vagy itt, a szőlő levele lett sárga, s fürt­je tömött, matt arany. Dávid rohant. Csomagjára gondolt, és a boldog belső kényszertől elmosolyodott. A csomag tartalma számára so­kat jelentett. Kamaszos íté­lete nyugati filmekben látott wiskyvedelő szuperembere­ket, reprezentációs bárszekré­nyeket mérlegelt, de a m«sik serpenyőben ajándékozó örö­me tartotta az egyenleget. Közeledett házuk, fél otthona felé. Nyeszlett törzsű japán­akácok jelezték udvarukat. Dávid kedve szökött egyet. Érzései zuhatagában a vi­szontlátás öröme dörömbölt leginkább, boldog feszültség­gel, újító ujjongással, rombo­ló dühvei és megváltó daccal elegyesen. Mielőtt belökte volna a mo­hos kiskaput, megtorpant. Ér­des klarinéthang súrolta érzé­keit, belemarkolt, s mint a vízbe hulló kő, ingerlőén fod­rozta emlékei körét. »Akácos út...« — recsegte a hang­szer érzelmes, csippantó tril­lákkal zsúfoltan. — Apa csu- rákozik — gondolta a fiú. Hallgatta kicsit, aztán belé­pett a kapun. Anyja szaladt elébe, isme­rős mozdulattal, a kontyót igazgatva. Dávid csikóvir- goncsággal ragadta mellére anyját, forogva, együtt nevet­ik csókolgatta ráncos, öreg arcát. — Nézze, mit hoztam! — bontogatta a csomag iát. De a meglenett öröm kiáltása el­maradt. — Minek költöd a vénzt? — zsörtölődött anuja. ám Dávid érezte a korholás boldog­büszke alavhanniát. — Apa? — kérdezte volna, de a szándékot kettészelte az ajtó nullása. — Szerbusz! — nevetett rá apja. s nyújtotta a kezét, majd az arcát. Arca piros volt és sűrűn borostás. Bar, et atyai csókjának enyhe do­hányillata valamikor beletar­tozott a férfiasság dávidi fo­galomkörébe. — Hová nő ez a gyerek? — tapogatta Dávid hátát elisme­rően. — Anyádat máris zseb- retehetnéd! Az átértékelődés csaknem teljesen megszűnt. Olyan is­merős volt minden. Jobban, mint másutt, bárhol is. Hoz­zátartozott, több volt akár­milyen emléknél. — Nem rossz, ugye? — mu­tatta ajándékát, a csillogó, sárga szifont. Apja laposakat pislantott a készülékre. Sehogy sem tet­szett neki csillámsárgasága. Karcsú teltsége nem illett az asztalhoz, a sötétbarnára su­vadt, vaskos asztalhoz. A csil­logó fémfej mérgesszürke pá­rát lehelt a zöld borosfiaskó­ra, a kormos asztalitűzhelyre és a rozoga lábú hokkedlire. — Bolond vagy. te, gyerek! — morcoskodott. — Miért nem vettél valami ételt in­kább? Sovány vagy, mint az agár. « Dávid már a készülékkel szorgoskodott. — Van valami bor, apám? Beletöltöm, és pezsgőt csiná­lok. — Szétdobja azt a micso­dát. Nekem nem hiányzik a pezsgőd. Tölts bele inkább vi­selt — Ugyan — legyintett Dá­vid — majdnem azonos a fajsúlyúk. Nem lesz baj, ne féljen! — Jó, jó, te tudod — hu- nyászkodott meg az öreg. — Ezt tanulod. Közben az anyja tányéro­kat helyezett az asztalra, és sonkát, kolbászt, kenyeret. — Gyertek! — invitálta őket. A hazai zamata gyöngyöző borral locsolva remek volt. A fiú mohón gyömöszölte ma­gába a kolbászt, és ürítgette a poharakat. Apja is derekasan helytállt — Haknizik-e még, apám? — fordult Dávid tele szájjal feléje. — Tudod, hogy jó pénzt hoz a házhoz! Bár egyre rit­kábban járok már, nem úgy, mint régen. Inkább magam­nak fújom ... meg anyádnak. Dávid nevetett. Szíve sze­rint csak helyeselni tudta apja visszavonulását, de meg­próbált együttérzőnek mutat­kozni. — Nocsak, nocsak — pörö­gött. — Ne vegye úgy a szí­vére! Semmit sem szabad mellre szívni. Semmit, érti? — Értem hát — morgott az öreg elkedvetlenedve. A társalgás vakvágányra te­relődött. Csend hullott közé­jük, izzasztó csend. Az apát megdöbbentette m jiámak fel­lengzős jótanácsa, a fiút meg- torpantotía, apja arcán és or­ra körül képződő, jól ismert, két kemény ránc. — "Oda van azért az ócskaságért« — gondolta. — Finom az új szóda — kattintottá át a váltót sietve az anyja, mert ő is megérez­te: pirosat jelez a szemafor. — Majd bennünket is beido­mítasz, hogyan kezeljük. Dávid temperamentuma nem bírta el ezt a poént. Ha­talmas kacagás, tinédzsernye­rítés áradt ki a torkán. — De anyám, csak a lova­kat, meg a kutyákat idomít­ják! — harsogta. És felállt, hogy szokása szerint összecsó­kolgassa a kis töpörödött öregasszonyt, de grimaszba rándult arcán elcsattant az első pofon. Azután a máso­dik is. Ügy felképelték, ahogy az meg van írva.* — Te, rohadék! — üvöltöt­te apja, és a sarokba vágta a szifont. Dávid komótosan felvette zakóját, kezébe ragadta « táskáját, és kilépett az ajtón. T~\ste volt. Elindult vaktá­f~lj ban, cél nélkül. A har­madik ház mellett bak­tatott, amikor néhány hang­foszlány akaszkodott belé: ».... ha végigmegyek rajtad én...« öreg klarinét reszketeg hangja. Recsegett. Tele fejfájditó csippanásokkal. Osttpor Tibor SOMOGYI NÉPLAP

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom