Somogyi Néplap, 1970. szeptember (26. évfolyam, 204-229. szám)
1970-09-10 / 212. szám
I Harcszerű ISgyakorlat Soha nem szűnő fáradozással! Egy kitüntetés boldog tulajdonosa A csak a mindennapi tapasztalásokból táplálkozó munka jó lehet az eligazodáshoz, megfelel a beilleszkedni vágyó embernek, de nem annak, aki nap mint nap minőségi munkát végez, s olyan feladatokkal kerül szembe, amelyek rendszeres megújulást, »utántöltést« kívánnak. Az embert jellemző megismerési vágy, az érdeklődés biztosíthatja ezt a rendszeresen gyarapodó tartalékot. Akiben ez nincs meg, közönyös, mindenbe beletörődő kispolgárrá válik. Az út, amelynek egyik legsikeresebb állomása a Szocialista kultúráért minisztériumi kitüntetés, az elmondottakat példázza. — Meglepett, amikor átnyújtották, s egy kicsit éreztem is, nem érdemiem meg egészen. — Bízzunk az elbírálók ítélőképességében. — Bízzunk, igen. De az embernek belső értékrendje is van. Az sem hanyagolható el. Arra is kell figyelni. Szakács Erzsébet szerény, nem szívesen beszél önmagáról. Hallgatója kénytelen közvetve föltenni a kérdést. — Mondja el egy napjának történetét! — Mit is mondjak? Olyan sok minden történik, s mégis olyan kevés, ha hirtelen ösz- sze szeretném fogni őket. Az ember élete tele van napi kis izgalmakkal, apró feladatokkal, melyekre így visszaemlékezni nem is lehet már. Talán a vidéki útjaim ... Amikor kint járok a szövetkeze- | A Fehér-híd története Augusztus elején a víz kijött az országúira. A vízházat, a kutakat is elöntötte. A hídnál akadályba ütköző és visz- szafolyni kényszerülő piszkos áradatnak nem volt elég az árterület, csak rohant, s vitt magával mindent, amit csak tudott. A Kapos vize a fészer- lakpusztai hídnál, a vízművek kútjainál okozta a legtöbb kárt, mert az ivóvizüket innen kapó városrészekben több napon át nem volt viz. — Mióta az eszemet tudom, itt mindig volt híd. Még gyermekkorban, amikor napszámba jártam, a hídon mentünk oda is, vissza is, de ezen jártak a korai és késői tejesek, majd a gazdaság és a fajtanemesítő autói is. Én még Fehér- hídnak hallottam, talán azért, mert fából volt, de kellett ez nagyon. Ha nincs, kerülhettünk volna a negyvenes őrhá- zik, hogy kijussunk a dombóvári útra, ami vagy hat kilométer. A vízháztól talán ötven méterre csordogál a Kapos. A második árvíznél a híd alatt keresztben állt egy gerenda, amelyet képtelenek voltak elmozdítani. Szerencsére ez az áradás nem érte el az előző tetőzést, de a hidat órák alatt szétbontották, mert félő volt, hogy még jobban visszafogja, megduzzaszja a vizet. A folyócska fölött most csupán két palló szélességű híd vezet át, a fagerendák parti összevisszasága holmi óriás játékszobára emlékeztet, a mederből kiálló cölöpök pedig mintha egy vízimalom maradványai lennének. Fészerlakpusztán, a dombon 25 ház áll, a pusztához tartozó huszonhatodik özv. Balázsi Jánosáé tulajdona. — Ha ilyen jól emlékszik arra, hogy itt a Kapóson mindig volt híd, talán azt is meg tudja mondani, hogy milyenek voltak azok a hidak? — Jó hidak voltak azok nagyon, autóval, kocsikká!! járták. Ámbár lehet, hogy magasabbak voltak, de erre nem mernék megeskűdni. — Mikor és kik építették azt a hidat, amelyiket most szét kellett bontani? — A fiam is járt már a híd ügyében a tanácsnál. — Melyiknél? — A toponárinál. Aztán a nyáron idejöttek az emberek és megjavították vagy felújították ... a kifejezéseket ők ismerik jobban. A hidat a volt toponári kö- ségi tanács építtette a Kaposvári Lakáskarbantartó Ktsz- szel. A munka műszaki ellenőrzésével a MEZÖBER-t bízták meg. A szűkre méretezett hídnyí- Lás és a mederben egymás mellé vert cövekek útját állták a sok hordaléknak, s ez okozta a bajt. Az árvíz elvonult, az ivóvíz- ellátás is normális, a hidat szétbontották, százötvenezer forintot kidobtunk az ablakon, s lassan kezdjük elfelejteni a most már szelíd Kapos szeszélyeit. Azért drága volt ez a tanulópénz... (Saly) — De főzni sem tudok. — Semmit? — Legföljebb tojást. — Nem baj. Majd megtanulsz. — Nem akarok. Utálok minden maszatolást. Gyerekkoromban sem játszottam vízzel, sárral. Csak száraz homokkal. — Majd én főzök. De nem lesz rá szükségünk, mert hétköznap az üzemben étkezem, vasárnap elmegyünk egy vendéglőbe. — És én? Ja, hazamegyek anyáékhoz ebédelni. Tudod mit? Mindketten odajárunk! Befizetjük az árát, aztán nincs rá gond. Igaz? — Lehet. Amíg meg nem unnak bénünkét. — Engem? Egyetlen lányukat? Szemük fényességét? Minden örökség várományosát? A leeendő gépkocsitulajdonost? — Jó. Szóval a főzés kipipálva. — Takarítani sem szeretek. Nem is tudok. Még a porszívót sem bízzák rám otthon. — Az az én dolgom volt eddig is, és majd megtanít- lak rá. — Tudod mit? Legyen ezután is a te reszortod! Rendben? — Legföljebb, ha nem érek rá... — A takarítás mindig ráér megvárni. De menjünk toteknél, s hallom a tanácsot kérő szavakat. »Most mondja!. Magunk között vagyunk« — szólnak, s ez igen sokat jelent. Közéjük való vagyok, ők is úgy érzik. Mondjam azt: kiérdemeltem? Higgyem azt: ez a munkám értelme? — Milyen segítséget kérnek? — Sokfélét. A KISZÖV szö- veilkefzetpolitikai főelőadójának lehetőleg mindent tudni kell. Rendeletekről, újításokról, központi intézkedésekről, frissen, a legtöbbet és a legjobban. Mi vagyunk a szövetkezetek szeme és füle, rajtunk keresztül áramlik az információ. — Visszafelé is? — Természetesen. Jelentéseinkben mindig fölvetjük, melyek a legfontosabb, a szövetkezeti mozgalomban élő problémák. — Eszerint vérévé vált a szövetkezeti munka? 1 — Mondhatjuk így is. De egy csöppet sem ment köny- nyen. Rendeletek garmadái, beszámolók, jelentések — ezeket kell töviről hegyire megismerni, hogy biztos véleményt tudjak mondani róluk. Aztán a kultúrmunka is az én feladatom, amit legalább olyan szívesen végzek, mint a többit. Ha nem szívesebben ... — Nyilván volt mit aprópénzre váltania. — Igen, akadt. Még az elején a közgazdasági technikumot végeztem el, aztán jött az egyetem. Magyar—történelem szakon. Hat évig. Azt hittem, nem lesz hozzám fogha- tóan boldog ember, ha a kezembe kapom a diplomát. S amikor magamhoz szorítottam, csak a végtelen, ólom-1 súlyú fáradtságot éreztem. Persze idővel, néhány év elteltével jó visszagondolni rá. Az ember ilyenkor érez elégtételt, hogy lám, a rendszeres napi igénybevétel mellett még erre is futotta az erőmből. Igen. Erre, és másra is. Szakács Erzsébet ebben az évben a Marxista—Leninista Esti Egyetem szakosítójára jelentkezett. Filozófiára. S mellette, vele párhuzamosan végzi a Népművelési Intézet egyéves népművelő tanfolyamát. Mindig újat keresve, fáradhatatlanul ... Csupor Tibor vább! És a mosás? Anya még a közelébe sem engedett eddig e műveletnek. Hogy csak tanuljak, ez a dolgom. Apa meg szidta. Én meg nem erőszakoskodtam, hanem elegánsan bevonultam »tanulni« a szobámba. — Legalább nem kell vásárolnunk mosógépet. Ött a Patyolat, azért hozták létre. — Akkor ez is megvan! Most már csak egyetlen apró kis dolgot kell tisztáznunk: miből fogunk élni? Mivelhogy az érettségi bizonyítványon kívül egyéb iskolai vagy szakmai végzettséggel — amint azt jól tudod — nem rendelkezem. — Majd tanulsz valamit. — Ha bolond lennék. Jó tanáraim egyelőre megutál- tatták velem az ismeretszerzés gyönyöreit. — Esetleg valami adminisztratív munkakörbe ... — Gyors- és gépírókat keresnek. Én pedig... — Tudom, egyikhez sem értesz. — Na, Baktai Laci, ezek után ismételd meg a leánykérő szövegedet! Megismételte. A lány azt mondta: — Gyáva vagy, Laci! Cél a felbukkanó ellens A legtöbb találatot Kcczeli János érte el géppuskával. Peti József munkásőr harcsz erű lőgyakorlat közben. GÉPPUSKA- és géppisztolylövések csattannak fel, s közben tompán dörren egy-egy kézigránát. A távolban futó alakok látszanak, közelükben egy épület faváza, amely mögül fekete füstfelhő emelkedik a magasba. Hirtelen a rádióadó éles sípolása hallatszik, utána pedig jól kivehető egy hang: — Egyes leküzdve, kettes leküzdve... Harcszerű lőgyakorlat, újszerű feladatot hajt végre a marcali járás munkásőrszá- zada. Miközben Zelenka Bélával, a munkásőrség megyei parancsnokának helyettesével figyeljük őket, Keresztes József, a század parancsnoka megjegyzi: — Kísérleti gyakorlatnak is számít a mienk, hiszen elsőnek hajtjuk végre a lövészetet valóságos viszonyoknak megfelelő terepen. Nehezebb a korábbi lövészeteknél, mert most váratlanul felbukkanó célokat kell leküzdeni különböző testhelyzetekben: térdelve, állva, pisztollyal és csípőhöz szorított géppisztollyal, közben kézigránátot is kell dobni. De 'bízom benne, hogy sikeresen hajtjuk végre e feladatunkat is. Barka József szakasza következik. Tavaly a században folyó versenyben ők lettek az elsők, s a X. pártkongresszus tiszteletére azt vállalták, hogy elsőségüket ebben az esztendőben is megőrzik. Peti József kiváló jelvényes munkásőr "vár parancsszóra. Előzőleg a pisztoly és géppisztoly iskolalőgyakorlatot már kiváló eredménnyel hajtotta végre. Felhangzik Véghelyi Lajos gyakorlatot vezető raj- parancsnok parancsa: — Cél a felbukkanó ellenség, tűz...! Egy domb mögül »ellenséges« figyelő katona emelkedik S3 fel, kattog a géppisztoly, majd a munkásőr futva megindul a kijelölt pályán, figyelve a terepet, s az újabb »ellenséges« megmozdulásokat. Egy oszlopcsoport mögött bujkáló alakok tűnnek fel, térdre ereszkedve semmisíti meg őket. Egy ház ablakából, illetve ajtajából újabb »ellenséges« alakok kísérlik meg, hogy rohaménak útját állják. Futás közben előkerül a pisztoly, s egy oszlop mögé húzódva tüzel, kézigránátot hajít az épületre, végül csípőhöz szorított géppisztolyának sorozat- tüzével semmisíti meg az életben maradókat... — Mind a hat cél leküzdve, kiváló — jelentik a figyelők. Mozgalmas, lüktető élet van a lőtéren. — Jelentem, különös esemény nem történt, minden munkásőr fegyelmezetten hajtja végre feladatát — lép a parancsnok elé Horváth Lajos lőtérügyeletes, kiváló jelvénnyel, szolgálati érdeméremmel kitüntetett munkásőr. Az előképzősök is követik idősebb társaik példáját, s nemcsak a fegyelmezettségben, hanem a lőfeladatok végrehajtásában is. Dombóvári József előképzés szakaszpa- rancsnok-helyettes látható elégedettséggel számol be arról, hogy beosztottjai milyen eredményt értek el. — Eddig négyen lőttek géppisztollyal, s ketten — Moór János és Németh József — kiváló eredményt értek el. KÖZELÜKBEN éppen befejezte a géppuskalövészetet Slezák Ferenc szakasza. Megismételték tavalyi eredményüket, az idén is kiválóak lettek. A parancsnok után még nyolcán lőttek kiválóan, a legtöbb találatot Keczeli János munkásőr érte el. Szalai László k VAGY, LACI" Egy hónap múlva megtartották az esküvőt. Most szótlanul nézik a tó vizét. A kis öböl sűrű, apró hullámait mintha széles folyam görgetné a hátán. Felhúzott térdekkel ülnek egymás mellett. — Szép helyet választottunk, ugye? — szól halkan a férj. Felesége enyhén megvonja a vállát: — Eléggé romantikus, de a környezete kultúrálatlan. A közelben sehol egy vendéglő. — Ott sem szolgáltak volna ki jobban, mint én. Nem főztem meg az ebédet, vacsorát? Kértelek egy szóval is, hogy segíts mosogatni? Ki készítette el még a kávét is? Meg a sátrat is kitakarítottam, rendbe raktam a fekhelyeket, amíg reggel lementéi a partra. — Veszekedni akarsz? Szemrehányást tenni? Három hónapja sincs, hogy világosan megfogalmaztam: nem értek semmihez! Már elfelejtetted? Azt is, hogy mivel zártad le a beszélgetésünket? »Minden embert úgy kell elfogadni és szeretni, amilyen!« Hát én ilyen vagyok! Férje nem szól. Otthagyja az asszonyt, és csendben bontani kezdi a sátrat. Felesége is fölkel. Beül a kocsiba és fésülködni kezd. Aztán a száját, a szempilláját festi ki nagy gonddal. Amikor kiszáll, dühösen becsapja az ajtót maga után. — Már többször kértelek, hogy ne vagdosd az ajtót! — szól rá alig visszafojtott ingerültséggel a férje. — Miért? Ügy tudom, hogy csupán a vezetés lehetőségét kaptad meg velem együtt, de a kocsit nem. Az egyelőre a saját nevemen szerepel, vagyis a személyi tulajdonomat képezi. Szeretném, ha ezt soha nem tévesztenéd szem elől. — Szóval, csupán sofőrödnek szegődtem! — Kocsiügyben igen. — Jó. Akkor én most elmegyek! Itt a slusszkulcs, parancsolj, mindent bepakoltam a kocsiba, indulj amerre és akivel akarsz! Én begyalogolok az állomásra és hazautazom. — Nem mered megtenni. Gyáva vagy. Férje szótlanul kiemeli a kocsiból az orkánját, egy hálóba beleszór néhány apróságot, és feleségére pillantást sem vetve elindul. Halkan köszön: — Szervusz. — Jó utat! — szól utána kisvártatva, éles gúnnyal az asszony. Jól kitaposott gyalogösvényről jut a műútra. Nem néz hátra. Gondolkozni szeretne, rendszerezni az elmúlt hónapok felgyülemlett tapasztalatait, de képtelen rá. Csak felesége fölényes ,rideg hangja süvít a fülébe, leráz- hatatlan kitartással ismétlődve: — Jó utat! Jó utat! A kis megállóhelyen leül egy padra. — Jegyet kellene váltani — gondolja, de csak néz maga elé. Vonat érkezik. Mozdulatlanul bámulja a zöld-fehér csíkos mozdonyt, a néhány fel- és leszálló utas igyekezetét. Egy pillanatra összerándül. Lába már mozdulna, hogy felszálljon, akár jegy nélkül is. Mégis marad. Nézi, hogyan húz el fokozatosan felgyorsulva a vonat, és tűnik el az utolsó kocsija is a kanyarban. Egy ideig ül még, aztán fölkel és elindul visszafelé. Paál László SOMOGYI NÉPLAP {Unitért ök, 1970. szeptember 10, 5
