Somogyi Néplap, 1970. szeptember (26. évfolyam, 204-229. szám)
1970-09-06 / 209. szám
fl könyvtár — társadalmi alapintézmény a kulturális színvonalat a könyvtarak fejlettségével mérte. Mint tudós és forradalmár világosan látta, hogy a könyvtár társadalmi' alapintézmény, amely az iskola mellett a modern társadalomban minden egyén, de minden kulturális intézmény számára is biztosítja a művelődéshez, a tanuláshoz szükséges irodalmat, könnyen hozzáférhető formában. A gazdaságirányítás új rendszerének megjelenése előtt a kulturális irányításban is többnyire központi utasítások döntötték el, hogy hol, milyen és mekkora fejlesztés-beruházás indokolt. A megyék, a városok és a falvak művelődésügyének irányítói a magasabb döntés végrehajtói voltak. Ma azonban az övék a döntés és a felelősség is, hogy a kultúrára szánt anyagi eszközöket, a művelődést szélesen alapozó intézményekre, iskolákra, könyvtárakra fordítják-e elsősorban vagy látványos népszórakoztató vállalkozásokra költik. például Kaposváron, Tatabányán, Veszprémben, Kiskunhalason —, amelyekre méltán büszke a megye, a város lakossága, sőt az ország is. De megjelentek már kisebb városokban, sőt községekben is az igazi könyvtárak: Pakson, Szigetváron, Marcaliban, Pi- lisvörösváron, Mélykúton, Kiskuámajsán. Ahöl létrejöt-: tek, igénybevételük is igen nagyfokú. Ez nemcsak az olvasótábor számszerű növekedésében jelentkezik, hanem abban is (különösen a veszprémi és a kaposvári példa mutatja), hogy a város értelmisége, a közélet vezetői nélkülözhetetlennek tartják a könyvtárt mindennapi munkájuk ellátásában. Éppen a legjobban ellátott helyeken szorgalmazzák és támogatják a városok párt- és tanácsi vezetői a könyvtár további bővítését, mert kiteljesedett működése rádöbbentette őket az intézmény jelentőségére. Arra, hogy a könyvtár valóban — a lenini értelemben — »kulturális alapintézmény«. A könyvtárhasználatnak nálunk több mint kétmilliós tömegbázisa van. Tavaly a 9190 tanácsi és szakszervezeti könyvtárból (állományuk 23 074 940 kötet) több mint 50 millió könyvet kölcsönöztek. A Szovjetuniót, Angliát, Dániát — és talán Svédországot — kivéve egyetleq európai országban sem olyan magas a könyvtárból kivitt, egy lakosra jutó könyvek száma, mint hazánkban. Mégis, számos igazgatási, művelődéspolitikai vezető szemében a könyvtár csak sokadrangú intézmény. Közfelfogásunk a könyvtarat valamiféle szépirodalmi kölcsönzőhelynek tartja, amely jó ha van, de nem nagy baj, ha nincs. Nem látja benne — távlatában sem — azt az információs központot, amely minden ember számára biztosítja a szükséges irodalmat az egyéni érdeklődéshez, a továbbképzéshez, a művelődéshez és a szórakozáshoz. Ilyen könyvtárakhoz — történelmi okok folytán — nem szokott hozzá a nép, de n pedagógus és termelési-műszaki szakember sem. Fejlődésünk meg- t gyorsítását, főként a műszakiak állandó továbbképzésének a megalapozását, a tájékozódást és visszakeresést lehetővé tevő korszerű könyvtárak nélkül nem érhetjük el. Elsősorban a vidéki városokban kell fejleszteni az információs értékű központok, könyvtárát. Vidéki városaink 90 százalékában nincs modem értelemben vett könyvtár. De van néhány korszerű, gazdagon ellátott könyvtárunk is — Gazdasági erőforrásaink nem teszik lehetővé, hogy most egyszerre, pénzt nem kímélve, az ország minden városában új könyvtárat építhessünk. De vajon felmérték-e mindenütt a vezetők, hogy nem költenek-e milliókat olyan intézményekre, melyek csak akkor jogosultak, ha az iskola és a könyvtár már megvan? Nem költik-e látványos fesztiválokra, gyakran üres parádékra a rendelkezésükre álló pénzt, amelyből pedig évtizedekre szóló, a jövőt szolgáló, korszerű könyvtárat lehetne létrehozni? Az idén lezajlott országos népművelési konferenciának talán a legfontosabb tanulsága, hogy meg kell vizsgálni a konkrét tennivalókat az egyes intézmények fejlesztésével kapcsolatban. A könyvtárak vonatkozásában a legfontosabb feladat megvizsgálni: hogyan áramlik polcaikra a könyv. Ismeretes, hogy a tanácsi könyvtárakban a beszerzésre fordított hitelek az 1964-es 29 millióról 1968-ig 18 millióra — vagyis évi tízmillióval — csökkentek. Súlyosbítja a gondot, hogy ez a csökkenés elsősorban a falusi könyvtárak ezreit sújtotta: a 10 millióból 7 millió esik falura! Könyvkiadásunk növekvő ütemét a csökkent könyvbeszerzési keretek egyre kevésbé elégítik ki. S nagy a veszélye annak, hogy a könyvhiány nyomán az olvasólétszám, stagnálása, majd fogyása szükségszerűen bekövetkezik. Változott-e azóta a helyzet? 1969-ben 2 millióval javult a mérleg. Reméljük, hogy a következő években tovább javul. Elgondolkoztató azonban ezeknek az összegeknek az esetlegessége. Ennél is nagyobb gond az, hogy az egyes működési feltételek tekintetében — a szocialista országokhoz viszonyítva — igen el vágyunk maradva. Például a könyvtárosokkal való ellátottság tekintetében. A Szovjetunióban 1400—1500, Romániában és Bulgáriában 3000 falusi lakosra esik egy-égy főfoglalkozású könyvtáros, nálunk pedig nagyobb településhelyű mégyéinben 10—15 ezer, aprófalvas megyéinkben pedig 40—50 ezer lakosra. Könyvtáraink külső megjelenését — az említett eredmények ellenére is — a következő tények jellemzik: könyvtári fiókokon (számuk 2600) általában szekrények értendők, a 2800 községi könyvtár közül legalább 1600. a 101 járási közül legalább 50, a 32 városi közül 25 nem felel meg még a minimális követelményeknek sem. Különösen a művelődési otthonokban elhelyezett könyvtárak szűkösek. A kis községekben létrehozott klubkönyvtárak sem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket; a könyvtár a régi állapotában maradt, sőt n,em ritkán a korábbinál rosszabb helyzetbe került. A sok kis könyvtár létrehozása hasznos volt a társadalmi fejlődés kezdeti szakaszában. Ma viszont mar arra van szükség, hogy elsősorban a nagy, központi városi könyvtárakat fejlesszük (ezek természetesen lehetnek megyei vagy járási tanácsok által fenntartott könyvtárak), amelyeknek korszerű ismeretet nyújtó anyaga intézményhálózati csatornákon a legkisebb faluba is eljuthat. Közéleti tényezőink egyre világosabban látják a könyvtári helyzet megjavításának szükségességét, a könyv és a könyvtárak művelődésügyi jelentőségét. Ezt fejezi ki az írószövetség- »Olvasó népért« mozgalma is. Sallai István Csanády János: A géniusz Valami csendesen feloldott. Víz-sik, szigetek, karszt: alant. S benned egy súlytalan madár suhan. Hal voltál langyos tengerekben. Szárnyaidat próbára tették a vad szélek. Izeidet: a végtelent fonó spirálisok. És most a földtömeg gömbje fölött ragyog szemed. Hangverseny a Scíinpin-szobornál (Esztergály Keve felvétele.) GYURKÓ GÉZA: Az ufókor megmagyarázza QANTO SICOSSIMO Beneventuro mester, az erste- cento kiváló költője felkeresett a minap szerkesztőségi szobámban, ahol az elmúlt években már olyannyian és oly jelesek fordultak meg, hogy megjelenése egyáltalán nem okozott feltűnést — sem nekem, sem az eljárónőnek. — Signore, olvassa ezt el! — tett elém egy papírlapot, rajta néhány soros versikével, majd zavartan hozzáfűzte: — Elnézést, signore, hogy nem is üdvözöltem ... Szia! De nagyon fel vagyok indulva... — Szia! — válaszoltam én is, ismerve egyrészt az ers- tecento - itáliai nyelvjárását, másrészt azokat a szokásokat, amelyek oly közvetlenek és jellemzőek voltak azokra a hajdani szép időkre. Érdeklődve vettem hát kezembe a papírlapot is, a versikével, miközben helyfoglalásra buzdítottam Quanto Sicossimo Beneventuro mestert. A vers a következő volt... »0 nappalra jövő éj és éjre jövő te nappal, Köszöntlek téged én a költő, levetett kalappal... Én a költő, te az éj Aludj velem hát szenvedély...« A vers sajátos szerkezete,, stílusának csiszoltsága, gondolatának érdekes vonalvezetése szinte csalhatatlan biztonsággal árulkodott, hogy a négy sor nem ás lehet másé, mint a mesteré. — Kedves, hangulatos. De mi a baj? — kérdeztem a felindultságában ülve is ziháló Quanto Sicossimo Beneventuro mestert. — Hogy mi, signore? Olvassa csak el Petymeg Ödön esztéta értékelését erről a versről! — nyomott egy kis füzetecskét a kezembe Érthető érdeklődéssel olvasni kedztem. Egyrészt nagyra tartom Quanto Sicossimo Beneventuro mester erstecentóbeli költészetét, másrészt mindig nagy tisztelője voltam Petymeg Ödönnek, aki oly sok költő művét magyarázta meg a kései utókornak. igazan Élvezetesen és érdekesen tárgyalta az erstecento ItáUájának feudál- imperialista-avantgarde berendezkedését, amelyből lágy líraiságának forradalmiságá- val akart és tudott is kitörni Quanto Sicossimo Benne- venturo. Az idézett verset mint e tétel igazolását említi, hiszen a nappalra jövő éj nem más, mint az egykori jó korra jövő rossz kor, amelyet azonban »éjre jövő nappalként vált fel egy olyan kor, melyet a költő levetett kalappal köszönt, de addig is pasz- szív rezistancba megy a szenvedéllyel együtt. Csiszolt tisztaság, forradalmi pátosz, merész allegória — ez jellemzi az erstecento nagy költőjét, Quanto Sicossimo Beneventuro mestert, hangsúlyozta befejezésül kis tanulmányában Petymeg Ödön. — Igazán érdekes és igényes értékelés... Mi a baj? — kérdeztem az ősz mestert, aki idegességében már a sza- kállát tépdeste. — Hogy mi a baj? A hülyeség, signore! Már unom, hogy engem mindig megmagyaráznak. Mi vagyok én? Huszadik századi költő, hogy magyarázni kelljen? De legalább jól magyaráznának! — Miért, talán nem igaz, • amit Petymeg Ödön írt önről? — Egy betű sem, signore! Egyetlen betű sem... — Az allegória sem? — Azt se tudom, hogy mi az... A kalapos céh kért egyrigmust, s ígért érte két aranyat... Nem kellett dicsérnem a kalapot mint olyat, mely jobb, mint a sisak, csak benne kellett lennie egyetlen szóval a versben ... Hát ez az a vers... RÁNÉZTEM. — Érdekes ... De mi az a szenvedély, amely magával aludt? — Mit tudom én? Azt hiszem, egy üveg pálinka. Akkor még nem találták ki az altatót, kérem... — mondta Quanto Sicossimo Beneventuro, és a múlt homályába távozott. A DUNA-PARTON (Esztergáig Keve felvétele) A z iró, ha nem eredeti nevén bocsátja közre a művét, írói álnevet használ. Ez lehet a családnévtől eltérő név, lehet foglalkozás megjelölése, de álnévnek számít az a betűjegy, betűcsoport is, amely rendszerint az író valódi nevéből készül. A XVI. és XVII. században divatos volt a családnév görög vagy latin fordítása — Juhász Péterből így lett Melius, Szántó Istvánból Arator. Divatos volt az író eredeti nevének betűiből kialakított anagramma is (Lonzai Abel — Zolnai Béla). Az eredeti név fordításából lett Gerő Mórból öreg Rom, Kelemenből Nem Elek. Márki Sándor nem egy írását Marquis Jean d’Or névvel jelezte (francia név, ejtése: Márki Zsán dór). Az írói álnév nagyobb szambán a középkortól jelentkezett, és elterjedése a könyvnyomtatáshoz . fűződik. Az álnév felvételének egyik fő oka az egyházi és világi hatalomtól váló félelem, amely üldözte az uralkodó rendszerrel ellentétes haladó vallási, politikai, társadalmi eszméket. A forradalmi vita.Álarcos írók iratok, pamfletek legnagyobb része ezért vagy névtelenül, vagy álnév alatt jelent meg. Mások azért választották Írói álnevet, hogy sikerüket ne társadalmi rangjukkal, hanem tehetségükkel vívják ki, mint például Erzsébet román királyné, aki Carmen Sylva néven írt. Nőírók gyakran használtak férfinevet: George Eliot eredeti neve Mary Ann Evans, George Sandot pedig Armandice-Lu- cile-Aurore Dupinnek hívták. Jó néhány iró álnéven vált híressé. Elég, ha Stendhal (Henry Beyle), Mark Twain (Samuel hanghorne), Moliére (Jean-Baptiste' Poquelin) nevét említjük, a magyar irodalomból pedig Vas Gerebent (Radákovics József) és Ignotus (Veigelsberger Hugo). A legtöbb írói álnevet egyébként újságírók használták. A rekordot mindmáig Vörös Vidor, az aradi Alföld szerkesztője tartja, akinek közel kilencven különböző álneve volt. A magyar írói álnevek gyűjteménye vaskos kötetet tesz ki Vörösmarty Mihály álnevei (Ábrándfy, Csaba, Kalóz, Virág Alajos) a rorhanti- kában gyökereznek. Petőfi Sándor álnevei (Pönögei Kis Pál, Örömfi, Vidor, Sólyom Sándor, Lator György) a költőre és korra egyaránt jellemzők. Tompa Mihály, aki vidéki falucskában élté le egész életét, nem véletlenül választotta a Remete Pált. Arany János Arianus, Hajnál Péter, Vadonfy Bertalan s az Akakievics Akaki álneveket Használta. Eötvös József szívesen használta az Agricola és az Egy magyar államférfi álneveket. Jókai Mór Sajó, Aggteleki, Csalóközi, Kakas Márton stb. néven is írt, Kisfaludy Sáűdor álnevei közül a Himfy mindmáig ismert, Tömörkény István Förgeteg álneve kedvenc novellahősének, Halbör Förgeteg Jánosnak állít emléket.. Ady Endre sok álneve közül az Adieu, Andi, Diósadi neveket használta a legszívesebben. Móra Ferenc, aki gúnyosbölcs írásokban figurázta ki a Horthy-rendszer krajcáros kultúrpolitikáját, igen sok álnevet használt (Dalos Rigó, Szegedi Lőrinc, Tanyai Tamás stb.). B ányai Elemér mint Zu- boly lett közismert. Krúdy Gyula álnevei közül a Rezeda Kázmér egyik regényhősére, a Szigeti remete pedig margitszigeti lakhelyére utál. Gábor Andornak a bécsi emigrációban sok harcos, Horthy-ellenes írása jelent meg Robogó Máté névvel. Gárdonyi Géza a többi között a Figurás Gézát, a Göre Gábort is használta. Mindenki tudta, hogy a Zsiga bácsi álnév alatt Móricz Zsig- mond rejtőzködik; Osváth Ernő, a szigorú szerkesztő és kritikus nem véletlenül használta a Mord Ervin álnevet. Galambos Fereac SOMOGYI NÉPLAP VasánjaOi 197». szeptember & p
