Somogyi Néplap, 1970. szeptember (26. évfolyam, 204-229. szám)

1970-09-06 / 209. szám

E gy hónappal ezelőtt Anfisza befejezte a középiskolát. De nem tudta, hogy milyen pályát vá­lasszon. Apja, Nyikoláj Nyiki- tics azt akarta, hogy Anfi­sza Moszkvába utazzék és iratkozzék be a Tyimirjazev Mezőgazdasági Akadémiára. Anfisza egészen másra 'gon­dolt, valami ködösre, de ami csalogató: színházra, utazásra. Ha könyveket olvasott, gyakran valami csodálatos or­szágba képzelte magát. Látta, amint kora reggel a hajóból kiszáll a partra, és a nedves homokon ottmaradnak láb­nyomai; s mindegyikben kék az árnyék, mert a nap még csak most kel fel és sugarai ferdén esnek a földre. A messzeségből pedig • kék he­gyek látszanak. Zuhogva tör­nek elő belőlük a hideg víz­esések, hogy aztán a köveken porrázúzzák magukat. Anfissza majdnem minden nap eljárt a városi könyvtár­ba kicserélni a könyveket. A könyvtár a városka főutcáján volt, az új.mozi mellett, egy téglából épült ház földszint­jén. Mindig nyomasztó hőség volt. A nap betűzött a zárt ablakon át, bent pedig tiszta­ság volt. A festett padlókat mindig rendesen feltörölték. A falon függött a látogatók­nak írt szabályzat és a faliúj­ság, amelyet színes ceruzával rajzoltak. Mindez az első benyomásra unalmasnak látszott, ám de ez a benyomás csalóka volt. An- f:-.7.a tudta, hogy a könyvtári polcok a gondolkodásnak és a költészetnek olyan kincseit őrzik, hogy ha az ember rá- f'ondol, a szeme is tágra nyí­lik. Megrészegülve olvasta á könyveket.' Falta egyik oldalt a másik után. Behúzódott a kertben egy lombsátorhoz hasonló, sötét, vadszőlőlugas- ba. — Anfisza, elrontod a sze­med! — kiáltotta a kertből Nyikoláj Nyikitics, aki emész nap almafáival és szil­vafáival bajlódott. — Mindjárt — válaszolta értetlenül Anfisza —, csak az új bekezdésig olvasom. — Ejh, hiszen nincs is rád szükségem — mondta békít- g2tőén Nyikoláj Nyikitics. — Té kis bolond! Csak a szeme­det kíméld! Elveszti a fé­nyét, és olyan lesz, mint vala­mi ólompohár. D e akármennyire félt Nyikoláj Nyikitics, An- íisza szeme nemcsak- hogy nem veszítette el fényét az olvasástól, hanem minden érdekes könyvnél hol köny- nyekkel telt meg, és ettől lett mélyebb ragyogású. Hol neve­tett, hol pedig ’befátyoloso- dott, és semmit sem látott a közelben.1 Mintha a messze­ségbe nézett volna, mintha el­hagyta volna a földet. — Ábrándozó — gondolta Nyikoláj Nyikitics. — Ö, be sok bánatot kell majd lenyel­nie emiatt az életben! Elgon­dolni is szörnyű, milyen sok bánatot! Nyikoláj Nyikiticset nagyon nyugtalanította Anfisza sor­sa, és'olykor elment tanácsot kérni Nyina Porfirjevna Jev- szejevához, a városi orvoshoz, egy éltesebb, határozott és minden szentimentalizmustól mentes hölgyhöz. Nyikoláj Nyikitics öreg ker­Czár József: Azon a tavaszon Megrémít amint elém áll az éjszakában hangját hallom látom kontúrjait s egyik sem ismerős vagy mégis most hogy felhő lebbent Igen már emlékszem Akkor — azon a tavaszon — már csak kezének nyoma maradt az utolsó ház-falon tész volt, olyan ember, aki azt gondolta magáról, hogy nagyon szerencsés alkat. Sze­rette volna a lányát az élet mindenféle könnyelműségétől megóvni. És könnyelműség­nek tartotta azt is, ha valaki művésznő akar lenni, és ver­seken meg regényeken neve­lődik. Mindez nagyon tarká­nak, cicomásnak, gyorsan her­vadónak tűnt fel neki, mint némely virág, amely elhullik, még mielőtt teljesen kinyílott volna. Mint például a mák. Alig fúj a szél, szirmai máris lehullanak. Néhány óra múl­va már elheryadnak, s bele­keverednek a porba a kerítés alatt Persze, be kell vallani, An­fisza alakja színpadra való. A kislány arányos növésű,, vé­kony, és hangja is olyan, hogy az ember lelkét magával ra­gadja. Befont haja a földig ér. De nem is ebben van a dolog bökkenője. Nem értem — mondta Nyikoláj Nyikitics Nyina Por- firjevnának —, kire ütött An­fisza. Az anyja házias volt, én pedig egészséges gondol­kodású ember vagyok. Azt az emberi tevékenységet szere­tem, amely megfogható ered­ményt ád. — önre hasonlít a lánya — válaszolta mérgesen Nyina Porfirjevna. — Ezt hogy gondolja? Nem értem — csodálkozott Nyiko­láj Nyikitics. — Én kertész vagyok, és belőle is kertészt akarok faragni, bár ő makacs- kódik. Mindig csak egyet haj­togat: színházba, színházba! Mi ebben a haszon? A szín­házban csak mulatnak az em­berek! — De a kertészet, ugye, az már igen? Maga kertész — szólt ellene Nyina Porfirjevna —, de miért neveli ön a virá­gokat? A fél kertje tele van virággal. íme, most is hozott nekem egy csodálatos virág­csokrot, — Ez a szemnek kellemes . — magyarázta neki meggyő-. zően Nyikoláj Nyikitics. — Nézze csak ezeket a színeket, a vöröstől a kékig és az aranyszínűig! Igen ritka vi­rágok! ,— «Hogy hívják? — kérdez­te szigorúan Nyina Porfirjev­na, miközben megnézte a ha­talmas virágokat, melyek már akkor is reszkettek, ha a szel­lő a kertből belibbent a ren­delőbe. — Nemezija, afrikai virág. Én egyenesen kiimádkoztam az egyik öreg virágkertésztől, amikor Moszkvában voltam. A térdei elé borultam. Tekint­sen csak erre a sziromra! A kék hogyan mosódik a lilába, és a lila bíborvörösbe! — És mi ebben a kézzelfog­ható eredmény? — kérdezte váratlanul Nyina Porfirjev­— Nem értem, mit kérdez? — Mi az eredmény ezekből a virágokból? ön nem eladás­ra tenyészti, ugye? — Az életben soha egy szál virágot el nem adtam — vá­laszolta ünnepélyesen Nyiko­láj Nyikitics. — Csak aján­dékoztam. — Ejnye, ejnye! — mondta Nyina Porfirjevna és levette a cvikkerjét. A zonnal elyesztette sze­me a szigorúságot, és fáradttá, de mégis jó­indulatúvá vált. — Azzal dicsekszik, hogy barátja volt Arenszkij zene­szerzőnek, mikor itt élt, és a művészettől mégis csak azt követeli, Hogy gyakorlati haszna legyen. A művészet jó embereket csinál, és formál­ja az emberi lelket. Ez min­den. » — A művészet... — ellen­kezett bátortalanul Nyikoláj Nyikitics. — És a színház nem művé­szet? — kérdezte Nyina Por­firjevna. — Hogy gondolja ön? Anfisza helyes utat vá­lasztott. Maga ne zavarja őt! Én valahogy bemegyek majd este hozzá, és beszélgetek ve­le. Nyikoláj Nyikitics nyugta­lanul indult haza. Már alko­nyat volt. A városban kigyúl- ták a lámpák, de ezeknél job­ban megvilágította a csendes utcákat a .nyitott ablakokon kiáramló fény. .. ; ... Nyikoláj Nyikitics házában Sötét volt, — Vajon Anfisza elment? Sóhajtozott, meggyújtotta a kézilámpát, és kiment a kert­be, meg kellett támasztania az öreg almafát. A keftben a lócán ült Anfi­sza. Olvan csendben ült, hogy Nyikolái Nyikitics először ész­re sem vette. Amikor meglát­ta, megijedt. Ügy ült ott, mintha nem is élne. Összegör­bült, beburkolódzott a kendő­jébe. Nyikoláj Nyikitics leült melléje. -Anfisza hallgatott. — Mi van veled, lányom? — kérdezte Nyikoláj Nyiki­tics, és rátette a kezét Anfi­sza vállára. — Csak nem vagy beteg? — Nincs semmi bajom — válaszolta Anfisza, és még jobban beburkolódzott a ken­dőbe. — Miért ülsz itt a sötétség­ben? Anfisza visszafordult, és be­lenézett Nyikoláj Nyikitics szemébe. A kézilámpás a föl­dön állt, alulról megvilágítot­ta Anfisza arcát. Nyikoláj Nyikitics összehúzta a szem­öldökét. Valami csillogott Anfisza arcán. Bágyadt fénnyel csur­góit lefelé, aztán elvesztette fényét, és leesett a sötét, ho­mokos útra. — Apám! —- Átölelte Nyi­koláj Nyikiticset ráncos nya­kánál fogva, és odasimult a vállához. — Kedves, jó apó- kám! — Na, mi van veled! — dör- mögött Nyikoláj Nyikitics. — Talán szerelmes lettél valaki­be? Vagy unatkozol? Mi? Anfisza rázta a fejét. — Nem, nem lettem szerel­mes. Én nagyon sok jót tehe­tek mindenkinek, apám. So­kat, mindenkinek. Ismerem az erőmet. Engedj engem szí­niiskolába, apám! Soha nem bánod meg. — Ha megérjük, meglátjuk, hiszen nem holnap kell oda­menni, hanem az ősszel. A szíve körül azonban va­lami hideget érzett. Nincs más hátra: el kell engedni! De hogy fog ő itt élni, s dol­gozgatni a kertben Anfisza nélkül? A legjobb lenne min­dent itthagyni — gondolta —, s elutazni vele Moszkvába! — Érthetetlen a mai fiatal­ság — mondta lassan, fenn­hangon Nyikoláj Nyikitics. nfisza ekkor hirtelen erősen hozzá simult:-t- Hagyd abba, kis bolondom! — szigorodott meg Nyikoláj Nyikitics hangja, de azért megrezdült a szempil­lája. — Lehet, hogy én is ve­led megyek. Anfisza azonban sokáig nem tudott megnyugodni. Amikor a patak felől feltá­madt a szél, és kisírt szeme fázni kezdett, mégis felállt. És belekapaszkodya jó erősen Nyikoláj Nyikiticsbe, bement a házba, hogy vacsorát készít­sen az öregnek. Fordította: Lénárt Éva na. Pausztovszkij: AZ ÁLMODOZÓ Szóim István emlékére Tíz éve halt meg a modern magyar képzőművészet egyik legnagyobb mestere, Szőnyi István Kossuth-díjas fes­tő és grafikus. Műveit Európa és Amerika számos múzeu­mában és magángyűjteményében őrzik, Kiváló, művész és pedagógus volt. (A Képzőművészei Főiskola tanáraként te­hetséges fiatalok sokaságát indította el pályáján). Utolsó éveit a Duna-kanyar festői táján, Zebegényben élte le, fá­radhatatlanul alkotva. Műterme ma kis múzeum, ahová nemcsak tisztelői zarándokolnak, a zebegényi Szőnyi-ház- ban nyaranta művésztelep működik. ^ Képünkön Szőnyi István női aktot ábrázoló rézkarca. Zelk Zoltán: SZÉQYEN Bár fénylőbb volt a legfénylőbb örömnél, a halálnál is szégyenteljesebb, hogy ajándékul adtad testedet — hát kértem én? hát reméltem? hát vártam? most járhatok az irgalom sarában, mert egy percig a nem remélt egekben — hogy megalázzál, nem ezt érdemeltem!- KÖRBE-KÖRBE Kórház eszpresszó orvosságszag Kérek egy duplát azután Kórház eszpresszó orvosságszag Fizetek főúr azután Kórház eszpresszó otvosságszag Tompa kövön tompa falábak Tompán kopogva körbe járnak És azután és azután Kiállítás a Műcsarnokban Külföldön élő magyar művészek Érdekes kiállítást nyitottak meg augusztus 29-én a Mű­csarnokban: a külföldre sza­kadt s a világ különböző tá­jain alkotó magyar képzőmű­vészek tárlatát. A Magyarok Világszövetségének felhívásá­ra az alkotók — világhírű mesterek és csak szakmai berkekben ismert művészek — hatszáznál több alkotást küldtek, amelyek méltán tartanak számot a nagykö­zönség érdeklődésére is. Fő- I ként azoknak a mestereknek a művei, akik a hazai mo­dern törekvések úttörői vol­tak s haladó magatartásuk miatt 1919 után kényszerül­tek. emigrációba. Másokat egzisztenciális okok késztet­tek arra, hogy a két világhá­ború között elhagyják hazá­jukat. Ezek is, azok is becsü­lettel helytálltak a .művésze­ti élet nemzetközi porond­ján, munkásságukkal öreg­bítették népünk jóhírét, ta­núsították kultúrateremtő tehetségünket. Jórészük so­hasem szakította meg kap­csolatát szülőföldjével, s mindannyian örömmel vál­lalkoztak a hazai bemutatko­zásra. Néhány kiváló mester már nem érte meg ezt az annyira várt alkalmat. Kegyelettel emlékezünk például a ritka tehetségű, fiatalon, alig - 40 éves korában elhunyt Mészá­ros Lászlóra, aki 1935-ben — a párt segítségével — jutott ki a Szovjetunióba, s ott je­lentős ' megbízásoknak tett eleget. A tragikus sorsú Tiha­nyi Lajos műveit — jórészt reprodukciók révén — ismeri a hazai közönség. Párizsban nem kevésbé ismerték és tisz­telték erőteljes, modem pik- túráját. (Mintegy 300 művet számláló hagyatékát az idén szállítják haza.) Tíz éve te­mették el Brassóban az erdé­lyi Mattis-Teutsch Jánost, akinek művei gyakran szere­peltek Berlin, Róma, Chicago, Párizs és Bukarest kiállítá­sain; eredeti felfogású, ex­presszionista grafikáiban most a hazai tárlatlátogatók is gyönyörködhetnek. Akár a Zürichben elhunyt Kemény Zoltán különleges fémrelief- ieiben, amelyekkel elnyerte a Velencei Biennálé nagydíját. Régi ismerősökként üdvö­zölhetjük a Moszkvában élő Uitz Béla — egykor a ma­gyar avantgarde, a Tanács­köztársaság forradalmi művé­szetének vezéralakja, ma a szovjet szocialista realista művészet nagymestere — al­kotásait. Az Itáliába^ élő Amerigo Tot — Tóth Imre — tavaly hódította meg közön­ségünket nagyszabású kiállí­tásával, s Moholy-Nagy Lász­ló néhány jellegzetes művét is láttuk tavaly Székesfehér­váron. A híres Bauhaus-isko- la nemzetközi hírű' apostolá­nak társa: Breuer Marcel építőművész alkotásait fotók szemléltetik a tárlaton. Ö tervezte — egyebek mellett — a párizsi UNESCO-székházat és a New York-i Museum of Modern Art palotáját. A magyar népballadákhoz készített fametszetei révén széles körökben ismerik Bu­ddy Györgyöt, a »szegedi fia­talok«, Radnóti Miklós, Ortu- tay Gyula, Tolnai Gábor egy­kori harcostársát. Az Angliá­ban élő művészt római és lon­doni metszetei képviselik a tárlaton. Az érzékeny tollú, kiváló rajzművész, Szalay La­jos Cervantes, Villon, Szabó Lőrinc kiváló illusztrátora — egy ideig Argentínában a mű­vészeti akadémia' professzora volt — az Egyesült Államok­ból küldte el újabb alkotá­sait. Ugyancsak innét jutot­tak el hozzánk Várnai Zseni költőnő fiának, Peterdi Gá­bornak, a Yále Egyetem pro- resszorának és Kévés György­nek, Braun Verának.. Frank Magdának. Gertler Tibornak és Kolos-Vary Sigismondnak művei. Még messzebb, tenge­ren túlról. Aus7tr01!i,"'A1 küld­te el festményeit Orbán De­zső, a »nyolcak« egyik alapí­tó tagja. Szerepel tárlatunkon, Hantái Simon, a tassista foltfestés ünnepelt művésze és Schöf- fer Miklós »-térdinamikus« extra konstrukcióival«, (ö készítette a világ első kiber­netikus, hangot adó és moz­gó szobrát) újabb készítmé­nyei nemcsak mozognak, ha­nem konkrét zenét is szol­gáltatnak, sőt absztrakt ké­peket is vetítenek!) A tizedik múzsa a fotó­művészet is szóhoz jut az igei\ változatos rendezvényen a most 60 éves Hervé révén. Elkán László kommunista ellenállóként Franciaország­ban kapta ezt a nevet. Az UNESCO, a Louvre, az Es­corial fényképészének eredeti technikájú, plasztikus ha­tást keltő, kerámiára nagyí­tott, alumíniumra ragasztott fotóiért a modern építészet vezető mestere Le Corbusier is rajongott. Sokszínű, változatos anya­got sorakoztat fel tehát a tárlat rendezője. A realiz­mustól a szélsőséges modern formálásig korunkat szinte minden jellegzetes törekvése képviselve . van a tárlaton. A szereplő művészek egy- része itthon kezdte pályáját, alkotómunkásságuk tehát természetszerűen része a magyar művészettörténet­nek. " De azokat is számon tartjuk, akik új hazájukban bontakoztatták ki tehetsé­güket, mert bármely irány­zat hívei legyenek is, mű­vészetük formavilága őrzi a hazai indításokat. S ha ké­sőbb a szovjet, a francia, amerikai, svéd vagy svájci kultúrát gazdagították is, szeretettel fogadjuk őket és műveiket. Artner Tivadar 8 SOMOGYI NÉPLAP Vasárnan. 1970. irtptemlifr A

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom