Somogyi Néplap, 1970. augusztus (26. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-30 / 203. szám
ismerjük a szovjet irodalmat? Optimizmus és életöröm A Pjátnickij Ének- és Táncegyüttes nemrég mutatta be új programját. Jelenet az együttes új műsorából. Miroslaw Svandrlik: Az én apukáim logyan Isme#? ZZ. megbízható ismereteink a szovjet irodalom múltjáról és jelenéről? Hozzáférhetők-e magyar fordításban — mégpedig jó, az eredetivel egyenrangú tolmácsolásokban — ennek az irodalomnak legjellemzőbb alkotásai? Ezek a kérdések nem ok nélkül nyugtalanítják szellemi életünket, hiszen részei egy nagyobb problémakörnek, amelynek vizsgálata már a magyar szellemi élet általános állapotára is következtetni enged: szinkronban vagyunk-e a világirodalommal? Ismeretes, hogy a magyar kulturális éleit felszabadulás előtt jelentősen elmaradt a világ- színvonaltól. Késésben voltunk, s ennek objektív történelmi okai voltak. Például a német—osztrák hatás kizárólagossága, mintha elfedte volna előlünk a francia, a szláv világ — számunkra közelebb eső -— eredményeit Igaz, Arany János csaknem egyidejűleg mutatja be a honi közönségnek Gogolt, s éppen a legjelentősebb novellájával, A köpönyeggel; Igaz, Bérczy Károly — bár harmincesztendős késéssel — megtanul oroszul is, hogy méltóképpen szólaltassa meg az Anyegint. De gondoljunk csak arra: a század első évtizedeinek magyar szellemi élete, Ady és a Nyugat mozgalma a francia szimbolizmus és Baudelaire meg társai felé tájékozódik, amikor már javában zajlik Apollinaire vagy a futuristák költői forradalma... Félreértés ne essék; mit sem vonhat le ez az ütemeltolódás Ady nagyságából vagy a Nyugat jelentőségéből, a tény azonban tény marad: az első világháború, a Tanácsköztársaság utáni magyar költői forradalomnak kell majd megfutnia ezt az ötven esztendős lemaradást. Kassák szorgalmas informáló tevékenysége és művészi nyugtalans_ága, József Attila párizsi évei, Illyés Gyula otthonossága a francia szürrealisták között, Barta Sándor, Komját Aladár világnézeti korszerűsége — ez hozza az első eredményt. És törvényszerű volt, hogy a húszas évek magyar irodalmi földrengése az akkor fiatal szovjet irodalom felé is megfelelően betájolja magát. A húszas évek kommunisták egyik legnagyobb orgánumában, a Kassai Munkásban Mácza János (a, hetvenvalahány esztendősen a moszkvai egyetem művészettörténész professzora) bemutatja Majakovszkijt. Majakovszkij népszerűsége gyorsan nő — a Horthy-rend- szer fasisztoid gátjai miatt — illegális csatornákon. Egy szélsőséges példát idézünk. »Majakovszkijnak •—1 írja a húszas évek legelejére visszaemlékezve Illyés Gyula — akkor már megvolt a hírneve, meg a kereslet versei után, de az egy Balra mars-on kívül egy sem jutott el hozHogyan zánk, fordításban persze. Amiglen egyszerre terjedni kezdett nem is egy remeknek bizonyult s munkásünnepi szavalásra már csak azért is kiválóan alkalmas költeménye, mert azok mind a magyar forradalmat dicsőítették...« Ismeretes, hogy azidőben Ily- Iyés »Máj akovszki j-verseket« írt — a kor avantgarde esztétikájának megfelelő irodalmi normák szerint; s ez jól mutatja, hogy Majakovszkij mekkora belső igényt elégített ki az akkori fiatal magyar irodalom, költészet számára. Amikor az egyidejűséget, a tájékozódás frissességét, aktualitását mérjük, egyáltalán nem valamiféle divathóbortra gondolunk. A divat minden esetben csak a természetes fejlődés akadályozója lehet? Éppen ellenkezőleg! Azt a belső Iginyt igényt kielégítő tájékozódást és jótékonyan sürgető találkozást keressük, amelyre lly- lyés és Majakovszkij költészetének fentebb jelzett találkozása frappáns példa, noha a két költő útjai a továbbiakban eltértek. Az illyési költészet formálódásánál azonban lehetetlen közömbösen kezelni ezt a tényt. Azért kell erről nyomatékkai szólni, mert a mesterséges hatás erőltetésére is akad példa — a szovjet irodalommal kapcsolatosan. Az ötvenes évek elejére gondolunk, amikor — a személyi kultusz körülményei között — a szovjet irodaiam harmad- és negyedrangú termékeit is egyedül követendő példává emelte a dogmatikus irodalompolitika. Amikor nem a két ország szellemi életének valóságos tendenciái is kiemelkedő értékei találkoztak, hanem időszerűnek vélt feladatok megoldását az utánzás szintjén vélték egyesek elérhetőnek. Ezt a viszonylag rövid időszakot aztán megsínylette nemcsak a magyar irodalmi élet, hanem a szovjet irodalom magyarországi tekintélye is — immár az olvasók között. Hogyan állunk ma? — Ami a két ország szellemi életének kapcsolatait illeti, egyre több példát ismerünk a termékeny kölcsönhatásra. Tudjuk, hogy például Illyésnek tavaly oroszul kiadott kötete a szovjet költők középgenerációjában milyen szenzációt jelentett, s erről David Szamoljov, e generáció egyik kiemelkedő képviselője (magyarul »A fekete nyírfa« címmel adták ki válogatott verseit) vallott egy megragadó esszében. Tudjuk, hosy a szovjet »új hullám« költészete, Jevtusenko. Voznyeszensz- kij, Jevgenyij Vinokurov, Robert Rozsgyesztvenszkij poé- zisa nem csupán az olvasók széles táborára hatott a szenzáció erejével. Ott találhatjuk költészetük eszmei ihletésének nyomát Váci Mihály vagy Garai Gábor nem egy költeményén. Az sem kétséges számunkra, hogy a szovjet próza új eredményei, az Emberi sorstól és az Ivan Gyenyiszovics egy napjától egészen a fiatalok alkotásaiig — Akszjonov (Kollégák, Csillagos jegy), Baklanov (1941 júliusa), Jurij Kazakov (Égszínkék történet), Viktor Nyekraszov (Kira Georgievna) művéig — hiteles, jó irodalmi művek erejével ábrázolták a szovjet élet fordulatait. További kérdés azonban, hogy megtetíühk-e mindent ezen a téren? Valóban a legjobb alkotások szólaltak meg magyarul? S ha nem így állna a helyzet, mit kellene tennünk a továbbiakban? És nem utolsósorban: rendelkezik-e a magyar olvasó megfelelő áttekintéssel a szovjet irodalom folyamatáról, eszmecseréiről? 1956 után a magyar könyvkiadásnak óriási pótolnivalója volt: szinte a szovjet irodalom teljes történetiségét újra reprezentálnia kellett a magyar olvasó előtt. Az elmúlt 12—13 évben kaptuk kézhez jó fordításban Majakovszkij, Paszternák, Szergej Jeszenyin, Anna Ahmatova, Marina Cvetajeva, Alekszandr Tvardovszkij verseit. A szovjet próza — immár klasszikusként számon tartott — remekművei jelentek meg, mint Hja Ehrenburg Julio Jurentinoja, Iszaak Babel összes művei, Andrej Platonov elbeszélései és kisregényei, Jurij Tinya- nov történeti regényei (például A nagykövet halála), s felfedeztük magunknak Konsztantyin Pausztovszkij munkásságát. És .ipindez párhuzamosan zajlott á szovjet irodalom kurrens alkotásainak bemutatásával. (A szovjet klasszikusok kiadásában még mára is maradt szenzáció: ezt bizonyítja Mihail Bulgakov- nak az utóbbi időben aratott nagy sikere: regényei — A színházi regény, A fehér gárda és mindenekelőtt a Mester és Margarita —, valamint a Katona József Színházban bemutatott drámája, az Iva Vasziljevics.) A magyar olvasó tájékozódását szolgálta két kitűnő tanulmánykötet, a »Szovjet irodalom« és »Az új szovjet irodalom«, amelyekben régi és új szovjet írókról rajzolt portrék egész sora nyújt megbízható tájékoztatást. (Hadd tegyük hozzá, ez a két kötet minden erénye ellenére sem pótolhatja art a kirívó hiányosságot, hogy —1 Tyimofe- jevnek az ötvenes évek elején kiadott, a negyvenes években íródott, tehát ma már korszerűtlen szovjet irodalomtörténetet leszámítva — magyar nyelven nincsen megbízható szovjet irodalomtörténeti kalauz. Holott az olvasók megbízhatóbb tájékoztatása érdekében, valamint az iskolai oktatás miatt, de nem utolsósorban saját ismereteink rendszerezése érdekében is múlhatatlanul szükség volna erre is!) Tehát nincsen tennivalónk a továbbiakban? Nem, a helyzet korántsem ilyen megnyugtató. Lassan kezd feltűnő jelenséggé lenni, hogy a szovjet irodalom újabb alkotásainak hazai propagandájában mintha lanyhulás jelentkezne. Voltaképpen alig akad jelentősebb szovjet irodalmi alkotás, ami — a fordításra és a nyomdai átfutásra számítandó idő közbeiktatásával — ne jelenne meg magyarul. Ám ezeknek a műveknek a népszerűsítése több kívánnivalót hagy maga után. Két példát említenék. Csingiz Ajtmanov, a szovjet—kirgiz irodalom e kitűnő képviselője világszerte rbppant sikereket arat Egyik legutóbbi kötete, »A versenyló halála« hazájában és Nyugaton egyaránt a felelős szocialista realista művészet egyik kiemelkedő példájává lett. A magyar kritika azonban — egy, az Űj írásban közölt tanulmányt leszámítva — alig vette észre ezt az alkotást. S ha igen, akkor csupán semmitmondó recenziók jelentek meg róla. A másik példa Szergej Zaligin magyarországi útja. Zaligipt ma már hazájában — kiváli utóbbi három kötete (»Az Irtis partján«, »Sósvölgy« és »Az én költőm«) nyomán — a szovjet próza élvonalában tartják számon, nem egy kritikusa Solohovhoz méri tehetségét. Nálunk é három triű közül csupán »Az Irtis partján« jelent meg. Kirívóan gyenge fordításban. (S talán ez is lehetett az oka, hogy sem q kritika, sem az olvasók nem figyeltek fel újszerű tematikájára, látásmódjára.) Többi könyveinek magyar kiadásáról pedig egyelőre nem tudunk. A többi között sít bizonyítja, hogy vannak tennivalóink a szovjet irodalom mélyebb megismerése dolgában. Nem a szolgai utánzást sürgetjük, hanem az alkotó talákozást: írók, olvasók termékeny gondolatcseréjét. Az aktívabb propagandát, hogy az igazi értékek válóban el is jussanak az érdeklődő közönséghez. Mert a szovjet irodalomnak van közönsége nálunk, illő tehát gondoskodnunk róla. E. Fehér Pál A z én első apukám na- gyon-nagyon szigorú ember volt, s szinte minden- szabad idejét arra fordította, hogy embert neveljen belőlem. Magával cipelt minden hangversenye, színházi előadásra s folyton mondogatta: »Ne félj, én embert faragok ám belőled]« Anyukámmal viszont annál kevesebbet törődött. Erre anyukám hamarosan ismeretséget kötött egy bizonyos Ménávka nevű férfival. Az első apukám aztán messze elköltözött, Így lett Ménavka úr a második apukám, ö sehová sem cipelt magával Ezt hangoztatta folyton: »Csak az önálló gyermek fejlődőképes!«... Anyukát viszont állandóan szemmel tartotta. Anyukám mégis flörtölni kezdett a Ca- rioccá-bárban Bublik úrral, és... És hamarosan Bublik úr lett az én harmadik apukám. Belevaló egy ember volt ám I a Bublik úr, azaz: a harmadik apukám. Mindig rengeteg pénze volt, pedig nem is keresett valami sokat, csak ezerkétszázat. Állandóan azt mondogatta: »Szemesnek áll a világ, kérem 1« — És a jobb szemével mindig hunyorított egyet ilyenkor. Engem mindig zsebpénzzel dugott, s folyton az iránt érdeklődött, hogy van-e már valakim? »Hej, fiam — mondta —, amikor én 13 esztendős voltam, már javában csaptam a lányoknak a szelet, s megszöktettem egy gyönyörű cir- § kuszi táncosnőt!« Amikor egyszer alaposan beszüva érkeztem haza, és anyukám nagyon sopánkodott emiatt, apukám csak mosolyogva kuncogott, és így szólt: »No, most már látom, hogy végre ember lesz belőled!« Ettől kezdve majdnem minden nap felöntöttan a garatra. Anyukám sokat siránkozott, hogy esetleg még valami rossz társaságba keveredem, és akkor őt megöli a bánat meg a szégyen. Meghogy úgyis mindenki őróla pletykál már a harmadik apukám miatt. Ö, mármint a harmadik apukám mégsem volt eléggé agyafúrt, mert egy idő múlva valami spekuláció miatt lebukott, és három évet kapott. Anyukám eleinte rengeteget sírt, mert a harmadik apukámat nagyon szerette. IS ét-három hét múlva * ' azonban hirtelen felhagyott a sírással, és ismét elindult a Cariocca-bár felé. Fénylő szemekkel, ragyogó arccal érkezett haza, amiből én arra következtettem, hogy hamarosan negyedik apukám lesz. S vajon milyen lesz? Ha alaposan belegondolok, be kell ismernem, hogy anyukám egyre jobban, egyre megfontoltabban választja meg az én apukáimat. A negyedik apuka bizonyára még belevalóbb, klasszabb ember lesz, mint a többi volt. Már előre örülök neki!... (Krecsmáry László fordítása) UTCA Tóth Imre (Munkácsy-díjas festőművész) linóleummetszete. Demény Ottó: AVQUSZTVSI VERS Sziszeg a sárga rengeteg hullámzó hátú sík a fényözönben forró nehéz kék levegő veri rögágya szikkadt már sovány üres nem ünnepre fürge késekre érett ahogy szegésre érik a kenyér bekerítik az arató-hadak tűzvörösen zihálv a zakatolva s feledtetve a régi dalolást ami sosem volt se boldog se szép ahogy nem szép semmilyen gyötrelem de a kenyér a fehér asztalon ára a dacnak megpróbáltatásnak amit nem lehet már elénekelni a szájaktól ha kivettük a földből szép a kenyér a fehér asztalon SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1950. augusztus 30.
