Somogyi Néplap, 1970. augusztus (26. évfolyam, 179-203. szám)
1970-08-23 / 197. szám
közízlés és korszerűség Nicolaus Lenau: Bakonyi betyár* Beethoven-hangverseny Martonvásáron A tétel igaz: ha valamely osztály a politikai és gazdasági hatalom birtokbavételével győzelmének legfontosabb feltételeit valóra váltotta, uralmát mégsem mondhatja teljesnek, amíg olyan kultúrát nem hoz létre, amely az egész nép sajátja, gondolat- világának, ízlésének és — közvetve — erkölcsi felfogásának is kifejezője, s egyben alakítója. A kultúrát pedig akkor nevezhetjük valóban össznépinek, ha két alaptényezője: a művet alkotó és az alkotást inspiráló-befogadó közönség viszony harmonikus. Vagyis az alkotó mennél szorosabb kapcsolatra törekszik azokkal, akikhez szólni, akikre hatni akar; a közönség viszont igényli ezt a szolgálatot, figyelmes hallgatója, olvasója, nézője a neki szánt alkotásoknak. Érti, átéli és — ha kritikusan is — értékeli az író, művész munkáját, vagyis: aktív műértő. Ilyen közönség nélkül a legjobb szándék is hatástalan marad, s kérdésessé válik az alkotómunka tulajdonképpeni értelme. Hasonló felismerések, félelmek fakasztották Adyból a »Szeretném, ha szeretnének-“ megrázó strófáit A szocialista kultúra, tartalma és célja szerint minden eddiginél szélesebb körű műértő közönséget igényel. Ennek alapfeltétele a közműveltségnek és a közízlésnek a mainál jóval magasabb színvonala; Közismert tény, hogy a »komoly«, »modem« irodalmi és művészeti alkotások értékét sajátos szépségeit, gyakran jelképesen tolmácsolt mondanivalóját inkább csak a »beavatottak« szűk tábora ismeri és értékeli. Az átlagos ízlésű »egyszerű ember« nem érti, következésképpen nem érzi magáénak, s nem is érdeklődik irántuk. A kultúr- arisztokraták kényelmes —és hamis — válasza erre; ne törődjünk a »nevelhetetlen« tömeggel, hadd éljen a giccsel, úgyis »az kell neki«, irodalomban, muzsikában, kép- ben-szoborban egyaránt. H a az ilyen választ el is utasítjuk, nem hunyhatunk szemet a tények előtt: a többség általános műveltsége — tisztelet a kivételnek — erősen hiányos, ízlése pedig különösen elmaradott. Annak ellenére, hogy az elmúlt két évtizedben óriási energiákat és anyagi eszközöket áldoztunk a közműveltség színvonalának emelésére, a közízlés fejlesztésére. És silány ponyvaregényék, a kispolgári ízlést kiszolgáló bulvárdarabok, limonádé-filmek, giccs- képek és szirupos muzsika helyett a szocialista és a haladó polgári irodalom, zene és képzőművészet értékes alkotásait kínáltuk a tömegeknek. A széles közönség ízlésében tapasztalható szintkülönbségek azonban nem szűntek meg, s a jó műveket értők, kedvelők tábora továbbra is szűkös — alig nőtt, ha ugyan nem csökkent az elmúlt években. Mik ennek az okai? Kétségkívül: a múlt öröksége még érezteti a hatását. De az idő múlásával egyre kevésbé hivatkozhatunk erre mint fő okra, mert a közízlés állapota a megváltozott szocialista viszonyok között sem javult lényegesen. Sőt, esetenként romlott (például; a falusi életforma átalakulása során a népi művészetet nagy mértékben kiszorította a gices.) A kispolgári ízlés- normák — részben kultúrpolitikánk gyengeségei miatt, másrészt a múlt nosztalgiájaként — további tért hódítottak a jobb körülmények közé került rétegekben, sőt az ifjúság körében is, amelynek pedig minden lehetősége megvolt és megvan az önművelésre. S okan az anyagi jólét általános emelkedésében látják az egyidejűleg tapasztalható kulturális igénytelenség és érdektelenség fő okát. Valóban: az életszínvonal emelkedése nem vonta maga után automatikusan a szellemi gazdagodást, mint azt régebben hittük és reméltük. De ez nyilván természetes. Az »előbb a gyomor, azután a szellem« tétele nemcsak az éhség-jóllakottság viszonylatában igaz, hatótényező maradt a »lakás-tv-fridzsider- autó« törekvések folyamatában is. Jelentős retegek műveltségi szintjének stagnálásában biológiai es lélektani tényezők is közrejátszhatnak. Lehet, hogy az egzisztenciális emelkedés lehetősége annyira leköti az apák nemzedékének fizikai-szellemi energiáit, hogy idő s kedv már csak a lazítást kínáló, olcsó szórakozásra jut, s önműveiére fáradtak már, nem is igénylik; megelégszenek addigi szokásaikkal, régi be- idegzettségeik, ízlésük rabjai maradnak, s a közműveltség minőségi emelkedése In memóriám Kassák Kolos-Váry Sigismond iestme nye. (A külföldön élő magyar művészek augusztus végén a Műcsarnokban megnyíló kiállításáról.) majd a fiák nemzedékében valósul meg. Figyelembe kell vennünk •még egy igen fontos, általános törvényszerűséget: a közízlés .természetszerű konzervativizmusát. Azt, hogy a nagy- közönség mindig elmarad a legújabbtól, hogy aztán már a túlhaladott tegnapi, késve elfogadott ízlésnormákhoz ragaszkodva, idegenkedéssel fogadja, illetve elutasítja a mindenkori legújabbak Ez az idegenkedés az újtól erőteljesen tapasztalható napjainkban, amikor a modem irodalom és művészet szakembereket is zavarba ejtő bőségben ontja újszerű témáit, szinte naponta új meg új formai kísérletekkel lepi meg a közönséget. Szocialista kultúránk korszerűsödése folyamán nálunk is tapasztalható ilyenfajta fáz'seltolódás az alkotók törekvései és a nagyközönség lassabban változó ízlése között. Túl komor volna a fenti — vázlatos — helyzetkép? Nézőpont kérdése. Ha számításba vesszük eddigi, a további munkához jó alapokat kínáló eredményeinket, és azt, hogy a problémák egészségesen fejlődő kulturális életünk egészén belül jelentkeznek, semmi okunk a kishitűségre. Ha népművelő munkánk eddig nem hozta meg a kívánt eredményt, vonjuk le bátran a következtetéseket. A célkitűzés jó, de valóraváltásában bizonyára nem voltunk eléggé következetesek, s hiányosak, elégtelenek voltak az esztétikai nevelés alkalmazott formái es módszerek H osszan tartó, szívós, az eddiginél szélesebb körű és hatékonyabb munkára van szükség a dolgozó tömegek ízlésének oly fokú kiműveléséhez, hogy modern szocialista irodalmunk és művészetünk értő hívei — és a kívánt mértékben alakitói is — legyenek. A feladat kettős: egyszerre szolgálja az alkotói munkát. és tömegnevelést. Egyiknek lemaradása a másik átmeneti elbizonytalan- dását, stagnálását is magával vonhatja. Igen bonyolult,' türelmet és sok leleményt igénylő munka, de vállalnunk kell, mert <z ízlásfej- lesztés része a szocialista világnézet, életforma és erkölcs kialakításának. Artner Tivadar Darázs Endre: Erdőn a szél sziszegve jár, árnyék mögé les a betyár: messziről ki fordul be, vaj, a kocsival? Kanász, amúgy.;. Körötte csend. Csordája széled, túr, nöffent az erdőn... ö, útnál-közel, mered s fülel. Barna öklében kurta nyél, s balta azon, —• halálos él; bizony, könnyen oda talál, ahol a nyáj. Megyen a nyáj, forog a nyáj — kirepül a balta — s talál! Némán fekszi meg a sűrűt, akit mégüt S ha ember az, pénzes, bátyus — piros, meleg vére kihull —s foga közt ez emígy morog: szegény vagyok! Jankovlch Ferenc fordítja • A magyarországi születésű, kiváló osztrák költő, aki számos versében örökítette meg a magyar föld jellegzetességeit, 120 évvel ezelőtt, 1850. augusztus 22-én halt meg. A hold elégiájától a Nemzeti dalig A magyar—ukrán irodalmi kapcsolatok történetéből A magyar-ukrán irodami kapcsolatok történetének újabb adatait sikerült felderítenünk. Az Ukrán Szovjet Enciklopédia 1963-as kiadása szerint Petőfi első ukrán tolmácsolója a századvégi neves kötő-forradalmár, Pavlo Hrabovszkij volt, akinek két versfordítása, a »Füstbe ment terv« és a »Falu végén kurta kocsma« 1897- ben jelent meg a Ívovi Zorja című folyóiratban. Amikor később az időszaki sajtót 'böngésztem, kiderült, hogy Hrabovszkijt megelőzte Vaszii Scsurat, aki ugyancsak Lvovban, de két évvel korábban, 1895-ben tette közzé ukrán nyelven Petőfi néhány versét: »A költészet,« »Az őrült,« »Ez a világ amilyen nagy...« című verseket További kutatásaim során azonban kezembe kerüt egy 1892-es, ugyancsak lvovi folyóirat, s benne a nagy betűkkel szedett cim, ELEGIJA MISZJACA, alatta pedig zárójelben: OL (vagyis Olek- szandr) Petőfi. Tehát Petőfi verse: »A hold elégiája.« Jelenleg ez tekinthető az első, ukrán nyelven megjelent Pe- tőfi-versnek. A fordító: Oszip Makovej jeles galíciai költő, prózaíró,- kritikus és irodalomtörténész. A magyar és az ukrán szöveg egybevetése azt mutatja, hogy Makovej híven adja vissza a vers gondolatmenetét, a költői képeket, a ritmust és a rímelést. Valószínűleg eredetiből fordított vagy legalább is egyeztette fordítását az eredetiveL Egy évvel későbbről származik »Az őrült« című Pető- ű-vers ukrán szövege, Ivan Pleskan fordítása. A radikális mozgalmakban is tevékenykedő Pleskan utolsó éveiben megpróbálta sajtó ala rendezni költői munkáit, de korai halála megakadályozta ebben. Kéziratban maradt, s csak legutóbb előkerült írásai között Lermontov- és Heine-íordítások mellett megtalálták Petőfi versét. Az őrültet is, amelyek szenvedélyes hangulata különösen közel állt Pleskan érzelemvi- lágálhoz. Nemrég került kezembe egy kárpátvidéki naptár, amely az első világháború idején látott napvilágot, s benne a »Nemzeti dal« fórillető már harmadszor lépte át a heverészö Mancikát. Tengeri kikötő a libaúsztatón Lapuink ifjúsága hiába ostromolta a tanácsot. Mert az meg hiába ostromolta a járást, hogy az Általános Zúzmaraművek szennyvizét ne a bájos Pipiké patakba vezessék ezentúl, hanem a csúnya Borotva-csatornába. Lapulak tanácsa strandot szeretett volna építtetni a Pipike mellett, s ebben támogatta a közeli nagyváros közvéleménye is. Ám a járás hiába ostromolta a megyét, az mitsem tehetett, mert a Zúzmaraművek .már másik megye területén füstölgött. A lapulaki strand kérdése örökös téma lett. Vele foglalkozott a megyei lap »Nosza csak. -..« című harcos rovata. Vele foglalkozott a rádió »Hármat rikkant a rigó« elnevezésű népzenei és biirok- ráciaellenes adása. A tévé időnkénti különkiadása. 1 Hűim Pista bácsi egyszer nemes gerjedelmében egyetlen éjszakán gátat emelt a Pipikén, s így a szennyvíz visszafordult édes jó szülőjéhez és elöntötte a művek alagsori főkönyvelőségét. Pista bácsit ötven fillér pénzbírságra ítélték, és kötelezték, hogy írásban kérjen bocsánatot a művek igazgatóságától. Ez meg is történt, de a pénzbüntetés elengedését Pista bácsi már harmadszor kérvényezi meg. így múltak az évek, s a napfürdőzö ifjúság már lemondott a Pipike hűs habjairól, amikor egyszer csak helikopter szállt le az egekből. Mosolygós személyek kószáltak a fák alatt. Sodrófa Manci végre megszólította egyiküket, mert az — Maguk meg kicsodák? _ Mi vagyunk az Idegenf orgalom. Fürdőtelepet létesítünk itt. Százhúsz emeletes toronyszálló épül. A Pipikét meg hajózhatóvá tesszük. A ligetből őserdőt fejlesztünk ki, ahol nyulak és importált tigrisek fognak kóborolni a vadászok örömére. — Nem sok ez egyszerre? — kérdezte elképedve Mancika. — Kevés — búsongta a vendég. — De hát repülőteret csak akkor építhetnénk, ha Lapulakot lebontjuk. Ezzel még várnunk kell egy kicsikét, mert előbb a tengeri kikötőt akarjuk megépíteni a libaúsztatón. — És mindez miért? Értünk? — kérdezte Mancika. — No, nem éppen — mondta az Idegenforgalom. — De tudja meg kedves, hogy Huhu Pista bácsi öccse, a Jani, aki dúsgazdag kanadai cipő - fűzőárus, azt írja egyik levelében, hogy esetleg hazalátogat ... Fel kell készülnünk valahogy a fogadására. dítása. Színes, érdekes tolmácsolás. Egy pillanatig sem lehet kétséges, hogy nem közvetítő nyelvből vagy nyersfordításból, hanem eredetiből készült: a fordító ugyanis az árnyalatokat is megérezte. Érdekes, hogy nem cirill, hanem latin betűkkel nyomták. Ugyanitt jelent meg a »Befordultam a konyhára« ... kezdetű Petőfi-vérs fordítása is. Ugyanaz a dal lamhűség, és a ma már talán naivnak tűnő, mégis elbűvölő hatás, amelyet a for- dító a kárpáti ukrán táj szavak (használatával ért el. Hogy miért nem nevezem meg ezt a jól verselő, jó nyélvérzékű fordítót? Azért, mert nem ismerem a nevét — a naptár nem közölte. De kutatom tovább magam is, és talán lesz, aki nyomra vezet. Hálás lenn érte. Jurij Skrobinec ukrán költő, műfordító SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1970. augusztus 23.
