Somogyi Néplap, 1970. június (26. évfolyam, 127-151. szám)
1970-06-21 / 144. szám
Képzőművészetről — röviden Művész, mesterember, anyag m esőn érkeztem. A halottak országából már kifelé szállingóztak az élők, ideillő arccal, piros, duzzadt szemhéjjal. — Százötvenegyes parcella. Nagy temetés volt — mondta az eligazító. Az elismerésből nekem is jutott Végiggyalogoltam a széles, ápolt úton, közben egy-két rokonnal találkoztam. Fejünket lehajtva, hangtalanul, mogorván bólogattunk egymásra. Nézésünkben volt: »■Igen nagy veszteség ez nekünk, sőt fájdalom, jaj, jaj!« Aranka néni — aki »igen nagy veszteség nekünk, sőt fájdalom, jaj, jaj!« — az angolkisasszonyok főnöknője volt a rend felosztásáig. Utána »beilleszkedett«. Tizenöt évig vezette az Östyaetlátó Vállalatot. Ők szortírozták, osztották az áldozóostyákat, a templomok igényei szerint. Mert, ugye, vannak peremkerületek, és ván Bazilika. Szép, felelősségteljes munka, hozzáértést kíván. Fizetés kétezer forint körül, de megérdemelte. Nem? Nos, ez uz Aranka néni nincs többé, ő, aki mindkét »érában a legtöbbre vitte a családból«, már halott »Szép temetés volt!« Már messziről látom, a 151-es körül rengetegen álldogálnak. Apámék egy sír előtt ülnek, talpig feketében. Elég csak rájuk pillantani, és rajtam is erőt vesz a gyász. Megállók, közvetlenül mellettük, szomorú kis fejbiccentéssel összekulcsolom a kezem. A nedves föld, a krizantémok illata gyengén tereli gondolataimat. Sajnálom... szegény. Mikor általánosba jártam, angolra tanított Vékony orrán szüntelenül reme- msd-.gett aranykeretes csíptetője. -öle a húgom oldalba lök. — Te marha, nem ez a sírja! — suttogja pukkadozva. Ránézek az előttem óriásodó fejfára. Nem is fejfa ez, hanem emlékmű. A cs'szolt fehér márványtömb jobb oldalába ‘ süllyesztett aranykeretes, bámuló fényképről kackiás bajuszú férfi nézi meredten a tévedésemet. Alatta felirat: Mindannyiunknak hiányzol. Gróf Whauriel Dezső. z tényleg nem lehet Aranka néni. Tévedtem. Zavaromban még egyszer odaköszönök a szüleimnek. Apának új fekete ruhája van. Anyám a régi lilarózsásat festette be, és ahol valaha rózsák virítottak, ot mélyebben gyászol. Mentegetőzöm ... Szükségtelen. Apám szája megrándul: »Te még innen is elkésel!« Az új sírhoz — a frissen hantolt igazihoz — megint odaállok. Szomorú kis fejbiccentés. Ismét összeteszem a kezem. Szóval angolra tanított. Eszembe jut az órák előtti és utáni bemagolt ima. És mennyi kékfedelű,, karácsonyi ajándéknak, szánt Tóth Andrássy Lajos: TŰNŐ IDŐ Míg tarka pillangókat gyűjtünk dobozba rakva, s délibábot kergetünk, milyen széies a határ, elfér benne a boldogság is, a meglevő, a megkívánt is s még az se fáj nagyon, mi fáj. Mikor már felényire égtünk ránk tör a félsz: meszes gödörbe lépünk, — milyen kicsire szűkül a világ! álmunkban jajjal felkiáltunk, ha gomb szakad a pizsamáról, s alattunk megreccsen az ágy. Tihamér-könyv: »A tiszta férfiúság.« — »Hogyan táborozik egy farkaskölyök?« — »Táborban is az Isten.« És én mind elolvastam! Szegény Aranka néni! Nincs mire emlékeznem tovább. Mereven nézem a zöld koszorúhalmazból kilógó fecs- kefarkú szalagok aranybetűs feliratait: »Arankának testvérei ...« — »Máter Tollemek hálás tanítványai...« Az egyik mahóniacsokor lecsúszott a kegyelet dombtetejéről, precízen elkészített drótváza belesüllyedt a puha földbe. Mindenütt virágok, vidám illatok. Valakitől azt hallottam, hogy itt nagyon humuszos a talaj. Aranka néni sovány volt. Szegény virágok! Körülnézek. F ekete ruhás nők, egyedül és kis csoportokban. Minden fekete, némelyiknek még a szemüvege is. Kövérek, soványak, csúnyák. Tudom, nem illik ilyet mondani, de nagyon csúnyák. Egyik-másik talán apácának szép lehetett Szegény Aranka néni. Apám karon ragad. Bemutatni visz. Egy fumérvé- kony, sokat szenvedett hölgy elé vezet — A fiam, Aranka unokaöccse — mondja alázatosan, majdnem suttogva. A szúrós szemű nő sokáig, fájdalmasan néz. Fehér haját amiből csak pár szál lengedezik glóriaként, fekete kendőcsík szorítja pirospettyes fejbőréhez. — Ő, a Tamáska — simogatja szelíden a fejem — egy kész ember! Mikor én láttam, még ilyen pici volt Kezével húsz centit mutat, megszégyenítve a horgászokat — Hogy megy a gimnázium? Úristen! Huszonhat éves vagyok, és Károly... Apám a késésemért menteget. — Vidéken dolgozik, és ez az átkozott közlekedés... Kedvem lenne megmondani: stoppal jöttem, csak húsz percet kellett várni teherautóra, ami szívességből felhozott. De ez nagy szégyen lenne családunkra. Mi vettük a legszebb koszorút És mit szólna hozzá a Má- terek Mátere!? Apám magyaráz: ez ez, ez az... Csupa nagy embert ismer; máter Annákat, Iréneket, Johannákat. Szomorú nagybátyáim egyike, Dénes bácsi, a sírásókat szidja, akik kétszer kérték a borravalót — Jaj, de szép temetés volt! Végre megint egy szertartás nélküli pillanat Velem egy vonalban, katonás sorban ötven mészkőangyal támaszkodik a hónuk alá rendelt keresztekre. Szomorú élvezettel néznek az égre, szabályos arcukat a szemerkélő eső fényesíti. — Mindegyik apácát saját halottjának tekinti a rend — suttogja mögöttem valaki. — Külön sírkövet is kapnak. Nem megható? — oktatnak tovább. Egyáltalán nem megható. Ronda! Olyan, mint egy mennyországi esztrádműsor a Kulich Gyula téri színpadon. Lassan elindul nyájunk a kijárat felé. — De szép temetés volt! — De szép temetés volt! — A gyászmisén majd találkozunk. — A gyászmisén majd találkozunk. — A gyászmisén. majd találkozunk! — Este hétkor. — Este hétkor! — Este hétkor! — Este hétkor! Te nagy isten! Miért kell Aranka néniért még egy gyászmise is! Ha valakinek, hát neki van a legtöbb esélye a mennybemenetelre. Mindegy, én ehhez nem értek. Én bajom, én bajom, én bajom, én bajom. De a szentségit, miért kell egy temetésnek szépnek lenni!? Kinek jó ez? Dénes bácsi legalább a sírásókat szidja. Lehet, hogy nem is olyan szép temetés? — De szép temetés volt! Búcsú zkodunk. Szomorúan, még egyszer megcsókol mindenki mindenkit. Majd a következő rokon temetésén találkozunk. Az is szép lesz... Jaj, de szép lesz! Ennyi ember egy rakáson... Most már biztos: én elhamvasztatom magam! Az oszlopos kijáratnál, a »Feltámadunk« felirat alatt áll a pap. Magas, testes, »még mindig szép ember.« Neki köszönik meg a szentbeszédet. — Ez Celler tisztelendő úr, a gyóntatójuk — hallom megint apám hangját A fekete nők megélénkülnek. Egymás után, esetlen pukkedlikkal csókolnak kezet a rengő arcú férf’nak, aki időnként lágyan behúzza a kezét, de az apácák utánakapnak. Én is odakerülök eléje, mint az illusztris család egyik hálálkodó tagja. Legszívesebben megbillenteném, hátulról, de aztán meggondolom. Úgyse érezné a hája meg a szoknyája miatt Kezet fogok vele. Puha, meleg ujjait nem éri át a tenyerem. — Villamoson megyünk, egyenesen a misére! — határoz apám. főtisztelendőnek átnyújtanak 20Ó forint tiszteletdíjat. Alig akarja elfogadni, de aztán mégis belesüllyeszti titokzatosan hullámzó, finom szövetbe ágyazott zsebeinek igyeké- be. Mi megkönnyebbülve szállónk villamosra. A kalauz csönget Induljunk már ! !! Dénes bácsi szidja a sírásókat... És mindenki a sírásókat szidja. A népszámlálás idején történt. — Iskolai végzettsége? — kérdezte a számlálóbiztos. — Hat elemi — jelelte az asszony. Már be is irta, és tette volna fel a következő kérdést, amikor: — Három elemi — szólt közbe ‘ a férje, mint aki egy nyelvbotlást igazit ki. — Hat elemi — mondja újra az asszony egy kicsit megemelt hangon. — Hogyan, kérem? Nem értem — mondta a biztos. Nagyon elfáradt már, és alig várta, hogy végezzen. A férfi negyven évig dolgozott ugyanabban a gyárban. Először villanyszerelő volt, később ő felelt az egész erőátvitelért. Ha valahol a vázrajzok alapján sem találtak meg egy régi vezetéket, őt hívták, mutassa meg, hol ásanak vagy bontsanak falat. Ha egy elromlott gépre azt mondta, 24 óra alatt lehet megjavítani, akkor előfordulhatott, hogy már 23 óra alatt elkészültek vele, de hogy akár fél órát is késtek volna, az nem. Néhány éve ment nyugdíjba, de még gyakran csengett a telefon: a tanácsát kérték vagy hívták, hogy menne be segíteni. — A feleségemnek három elemi az iskolai végzettsége — mondta most a számláló- biztosnak. Először az egyikre, azután a másikra pillantott, majd ANYAGSZERÜSÉG ... Afféle bölcselkedő problémának látszik, pedig egyáltalán nem az. Egy egyszerű példával igyekszem megmagyarázni, hogy miről van szó. RétesI lisztből nem kívánatos kenyeret dagasztani. És fordítva: kenyérlisztből — almás- rétest. Miért? Mert nem anyagszerű! Mert amely alapanyag jó az egyik tésztához, nem megfelelő a másikhoz. Talán folytassuk az egyszerű példabeszédet! A vályog, amiből nagyon alkalmatos csőszkunyhót lehet építeni, nem alkalmas arra, hogy az Országház falait húzzuk fel belőle. Áll a fordítottja is. Egyikhez a vályog a megfelelő, a másikhoz a márványlap. A két anyag föl nem cserélhető. tétován kijavította a hatost hármasra. S visszagörnyedve az ívre, valamivel kevésbé gépiesen tette fel a még hátralévő kérdéseket. Majd szedte a papírjait, elköszönt és elment. — Mit szóltál bele, amikor engem kérdezett? — mondta az asszony. — Miért kisebbítesz te engem? — Én nem kisebbítlek téged — felelte a férfi. — Csak, ugye, te három eletmit végeztél. Ez az igazság. Igazság? Micsoda igazság? Tízéves korában tanyasi kis- cseléd. Még nincsen tizenöt amikor Budapestre kerül. Egy árvaházigazgatónál szolgál. Ez jó hely. Főleg azért, mert az öccseit sorra felhozhatja az árvaházba. Évek múlnak. Egy szombat délutáni kimenőn a Gellérthegyen labdázik, más szolgálókkal. Az elgurult labdát köpcös, szőke fiú hajítja vissza közéjük. Ez lesz a férje. Ahogy öccsei nőnek, most meg sorra abba a gyárba kerülhetnek, ahol a férfi dolgozik. Mindegyiknek talál helyet. Nekik négy gyermekük születik. Két lány, két Jiú. Ma mindegyik diplomás. Nagyjából már helyben is vagyunk: az anyagszerűség elsősorbatn praktikus kérdés, de ez a praktikusság különös módon visszahat a műalkotás szépségeire is. Tegyük fel, hogy egy szobrász bronzba álmodta meg nagy művét. Valamelyik nagyokos — bírálóbizottsági tag vagy helyi potentát — viszont úgy dönt: jó lesz kőből is. A művész csak művész, a nagyokos viszont hatalmasság. Hát a bronzálmot kőben realizálják. Mi történik? A bronz egykönnyen elbírta volna a szobor különböző hajlatait, a törzsből merészen kiálló végtagokat, sőt olyan díszítő elemeket is, amelyeket fémből elő lehet varázsolni, de kőből, nem! Vagy csak nagyon nehezen. Jókora megalkuvások árán, mert a szobrásznak — A te igazságaid — mondja az asszony. — Megírták az újságban is, hogy nem kérnek papírt. Azt írják be, amit mond az ember. Ha hatot, akkor hatot. A falon a felnőtt gyerekek fényképei mellé az unokáké kerül. A házban már csak ők ketten maradtak. Két egymáshoz kopott, öreg alkatrésze a társadalom gépezetének. A két háború között, amikor a gyár rendszeresen vásárolta egy híres svájci cég berendezéseit, karácsony táján mindig megjelent náluk egy kerékpáros küldönc, hatalmas Meinl-csomaggal. A férfi ötven fillért adott neki, és meghagyta, hogy vigye vissza az ajándékot, mert köszöni, de nem fogadhatja el. A ház túloldalán az asz- szony a félig nyitott konyha- ajtóban állt. Magához inette a kerékpárost, a kezébe nyomott tíz fillér borravalót, és átvette tőle a küldeményt. Elrakta rögtön a kamra mélyére, és a gyerekek csak akkor kaptak a csokoládéból, narancsból, amikor apjuk a gyárban volt. Egyszer a sok élelmiszer közt, kicsi tokban drága karórát talált. Ezt évekig dugdosta, és csak akvigyáznia kell, hogy a kőszobor keze, lába le ne törjön a végén. A sok megalkuvás .odavezet, hogy az eredeti terv elveszti báját, lendületét, szépségét — végső fokon eredeti mondanivalóját. Az anyaggal való helytelen gazdálkodás a gondolatnak, a szellemi mondanivalónak a meghamisításához vezet. És persze ugyanígy van ez a.többi műfajnál is: lehet álomszerűén szép egy tenyérben megbúvó elefántcsontszobrocska, de ha ugyanezt felnagyítjuk, kőbe erőltetjük, minden szépsége, finomsága eltűnik, s ormótlan, formátlan, torzszülött lesz belőle. Ha egy kép egész lényege, mondanivalója az olajfestéket kívánja, »nem mondható el« krétával, vízfestékkel vagy ceruzával. Az anyag nemcsak szolgálja a mondanivalót, hanem egy kissé bele is szói. Csak az az igazi remekmű, ami szoros harmóniába fogja a művész gondolatát, látomását, a valóság élményét és az anyagot. A képzőművész nemcsak istenáldotta mester, hanem jó mesterember is, aki tisztában van vele, mit milyen anyagból kell megvalósítani, hogy az eredmény a . legtökéletesebb legyen. Hogy akad sok kivétel? Hogyne akadna! Nincs olyan törvénykönyv, rendelettár, amely a kivételeket ne ismerné. Hogyne ismerné hát a legszövevényésebb »törvénytár«, a képzőművészet elmélete és gyakorlata! A Milói Vénuszt porcelánba öntik. Munkácsy csodálatos virág- csendéletéből hímzés készüL A derék rézkarcoló mester munkáját kiszínezik. És a káprázatos színgazda gságű festményt rézlapra transzponálják. HELYES EZ? Mint már mondottuk: kivétel mindig akad, különösen akkor, ha e kivételes megoldáshoz lángelmék nyúlnak. De az átlagos válasz mégis csak ez: Mester, maradj annál az anyagnál, ami a legmegfelelőbb! Kenyérlisztből - nem készül rétes és réteslisztből sem kenyér. Mert ha erőszakolod, szétmálik az égész, értékét, ízét veszti, nem telik, benne öröme senkinek. kor vette elő, amikor az idősebbik lánya férjhezment, elkerült a háztól. Odaadta neki. — Ilyen voltál mindig. Irigy. És különben is .. a gyereket ki kérdezte ki? Ki tanult velük? Talán te? Mindig rám hagytad őket. — Miket össze nem beszélsz? Ki kíváncsi a te műveltségedre? De még az iskolai végzettségedre is? — felelte a férfi nyugodtan, és elkezdett almát- hámozni. Saját termés, a fa is a maga ültetése. — Azt hiszed az állam azt akürja tudni, hogy te hány . betűt tudsz az ábécéből? Ugyan... Nekik Csak az kell, hogy mennyi olyan ember van az országban, aki hat elemit ■ végzett, és mennyi olyan, aki hármat. Érted? Statisztika ez, és nem káderezés. — Akkor is, te ezt nem érted. Amikor én kisiskolás voltam, milyen iskola volt minálunk? Milyen? Csak egyetlen terem. Oda járt mind a hat osztály. Egy tanító elé. Mind a hat. A férfi harapja, morzsolja az almát. — Csakhogy te három évig jártál oda. Az asszony szeme sarkában könnyek. Ügy mondja: — Igen. De én mindig figyeltem. Odafigyeltem arra is, mit a tanító úr a hatodikosoknak tanított. SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1970. Június 21. Pille György: Én elhamvasztatom magam! ÁLLÓ AKT * - • w Beck ö. Fülöp alkotása (Selmeczi Tóth János felvétele) Gál György Sándor Lázár István: Iskola
