Somogyi Néplap, 1970. május (26. évfolyam, 101-126. szám)

1970-05-17 / 114. szám

A múzsák hódolói A majdaneki emlékmű A múzeumok és a nagyközönség A Múzeum eredetileg a múzsák temploma volt Kilenc múzsa őrizte a görög világban e szent tüzet. Később az őrző épület, ahol tudományos és művészeti tárgyak gyűltek össze, örökölte a múzeum nevet. A múzeumokat viszont meg kellett alapítani. Ma­gyarországom a reformkora magára eszmélő nemzet a XIX. század polgárosodni s művelődni vágyó férfiai ad­ták ki a jelszót tudományos kincsek egybegyűjtésére, közgyűjtemények alapításara. A munka megindult a múlt század elején, de a szabad­ságharc bukása után évtize­dekre megbénult. S milyen fájdalmas tény, hogy a szabadságharcban el­esett költő forradalmár Pe­tőfi Sándor neve szolgált mozgósító erőül múzeumala- pitásra. Vagy nem is fájda­lom már, hanem a nemzeti büszkeség érzése: néhány év­tizeddel halála után élő tör­ténelemmé, irodalomtörténet­té vált a költő. 1888-ban Kolozsvárott há­rom lelkes irodalomtanár fo­lyóiratot alapított Petőfi Mú­zeum címmel, s azzal a cél­lal, hogy a költő kéziratait, személyes tárgyait össze- ' gyűjtsék, a róla szóló emlé­kezéseket kinyomtassák. Or­szágos mozgalom követte kezdeményezésüket: Petőfi Társaság alakult, s közada­kozásból, a költészet hívei­nek filléreiből nyitották meg 1909 novemberében a Petőfi- hazat, a Bajza utcában. Ott alapítottak múzeumot, ab­ban az épületben, ahol az ifjúkori barát, JókaiMór is lakott vagy egy évtizeden át. A múlt század végén s az új évszázad elején hasonló­képpen nyíltak múzeumok országszerte. Keszthelyen 1897-ben a Balatoni Múzeum Egyesület, Debrecenben 1905 májusában, Csokonai halálá­nak centenáriumán a városi műpártoló egyesület gyűj­tött össze egy-egy múzeum­ra valót Ma Keszthelyen és Debrecenben áll és büszicél- kedik hazánknak két, talán legszebb múzeumépülete. Hódmezővásárhelyen 1904- ben ipari és mezőgazdasági kiállításra készültek, s a rendezőségbe a vásárhelyi művészeket — Tornyai Já­nost és társait — is bevá­lasztották. Két hét alatt két nagy szobára való anyag, művészeti és néprajzi tárgy gyűlt össze a városból és a tanyavilagbóL A kiállítás si­kere állandó múzeum létesi­holdutazások és televízió éveiben, a közfigyelmet más irányokba terelő (vagy min­denesetre megosztó) időkben a régi múzsákról — a mú­zeumokról? Már a múzeumok megnö­vekedett számából is — a felszabadulás előtt mindösz- sze 48 volt Magyarországon — következtetni lehet a megnövekedett érdeklődésre. De ez az érdeklődés ma más­fajta; mást kívánnak a mú­zeumok, és mást igényel a nagyközönség. A közönség nagy része csupán a látvány kedvéért, az alkalom szülte kíváncsi­ság okából jár múzeumba. A tihanyi múzeumot például — szerencsésebb esztendőkben — egymillió látogató tekinti meg. Jelentős többségük ki­rándulóként érkezik Tihany­ba, s ha már ott van, meg­nézi a múzeumot is. Természetes, hogy az egy­szeri látogatók e milliós tö­megére is nagy szükségünk van, mint ahogv világszerte a múzeumok látogatóinak 75—80 százaléka iskolás, aki­ket tanáraik vezetnek el Iz­landiéi Indiáig és Ameriká­tól Japánig a múzeumokba. A múzeum ma már egy kicsit kulturális centrum is — legalábbis azzá kellene válnia Debrecenben például Múzeumi Kurír jelenik meg, melyet a Hajdú-Bihar me­gyei Múzeumbarátofc Köre ad ki, aktuális eseményekről, a múzeumi életről tájékoz­tatva az érdeklődőket. M ilyen figyelemre mél­tó ebben a szép ki­állítású közlönyben a Múzeumbarátok Körének tagnévsora, s külön az Éram- tani Szakosztály Debreceni Csoportjának névsora ők igazán múzeumbarátok, tevő­leges tényezői nemcsak a mú­zeumi életnek, hanem váro­suk, megyéjük művelődés- ügyének is. Kalocsán még nincs mú­zeum, most szervezik. De a város vezetői s az értelmi­ség színe-java mindent elkö­vet, hogy a helyi múzeum minél előbb megnyílhasson. Addig is a legkülönfélébb módokon gondoskodnak-múzeumi" témákról. Ami­kor például a járási könyv­tár székházában — amit kü­lönben a régi zsinagógából alakítottak át — a futuriz­musról szólt az ismeretter­jesztő előadás (A XX. század nagy művészeti mozgalmai sorozat keretében), az elő­adás után az egyik főorvos az alagsorban kiállította Ma­gyarországon egyedülálló cá­ri és forradalmi papírpénz- gyűjteményét, az 1914—1924 közötti időkből. Társadalmi segítséggel is alakulnak ma múzeumok. A lakosság összefogása tette le­hetővé Nagykanizsán a Thu- ry György Múzeum felállítá­sát. Erdészek, vasutasok, me­zőgazdasági vállalatok, mér­nökök és diákok fogtak ösz- sze, hogy a magyar történel­mi középkor e legendás alak­járól elnevezett múzeum Za­la megye egyik kulturális központja lehessen." Hiszem, hogy azok, akik ma a társa­dalmi összefogás keretéi kö­zött segítették felépíteni a múzeumot, holnap maguk is, gyermekeik is lelkes látoga­tói lesznek az új intézmény­nek. A múzeumok a fővárosban és országszerte keresik a módot és lehetőséget, a test­véri múzsák segítségévéi, hogy a modem komák meg­felelő kiállítási módszerek­kel, az egyes állandó és idő­szaki kiállításokat kísérő műsoros estekkel kielégítsék a közönség sokirányú érdek­lődését. A Petőfi Irodalmi Múzeum, amely a Károlyi palotában kapott végleges helyet, a ré­gi palota lovardájában olyan kultúrtermet létesít, ahol nemcsak irodalmi estek, mű­vészi koncertek, viták rende­zésére nyílik lehetőség, ha­nem a Filmtudományi Inté­zettel együttműködve meg­alakítja az irodalombarátok zártkörű filmMubját, ahol irodalom és filmművészet szerencsés találkozására ke­rülhet majd naponta sor. Ez­zel természetesen kitágulhat a régi múzeumlátogatók — főként irodalomtanárok és diákok — eddig főleg íroda- lomközpantú érdeklődése is. A múzeumok feladata ma ugyanaz, mint akár • száz évvel ez­előtt Ablaknyltás — régi vi­lágokra. Ma is a múzsák templomai: a modern múzsá­ké. Tóbiás Áron Majdanekenben, Lublin egyik elővárosában áll e .hatalmas emlékmű intő mementóként. Az emlékmű felavatásakor Józef Cyrankiewicz lengyel miniszterelnök fogalmazta meg a figyelmeztetést: "Akik túlélték, megesküd­tek, hogy többé sohasem en­gedik meg e szörnyűségek megismétlődését■*. Erre fi­gyelmeztet mindenkit ma is Majdanek. Zelk Zoltán: SZABADSÁG »»Jöjj el szabadság, te szülj nekem rendet««, József Attila Hány év volt? Három? Huszonöt? Úgy vélnéd ezer éve: s ím fölbukunk a föld alól s a téli napnak fénye a kínt, a rettegést, penészt lemossa rólunk végre. Még botorkálunk, mint vakok de arcunkat az égnek emelve, édes italod kortyoljuk s drága fényed zabáljuk, mígnem jóllakik lelkünk, Szabadság, véled. Micsoda éh! Mily szomjúság! Hány évnek éhe, szomja! De légy hozzánk most még kemény, ints minket buzgalomra, mert kevés, aki megmaradt, és mindnek sok a dolga: Jaj, holtan fekszik városunk s a falvak, bányák, kertek egy jajongó ország ölén, anyjuk ölén hevernek — ints munkára, de te segíts, hogy vélünk fölemeljed! Ints munkára, de Te segíts, hogy vélünk fölemeljed dúlt falvaink, hullt városunk s harsogjanak a- kertek! — Te légy Napunk és kenyerünk. Te szüld nekünk a rendet! 1945. Baranyi Ferenc: AKIK MEQHALTAK Akik meghaltak itt, sosem akartak lenni partizánok, teát kavartak csöndesen s dúdolva tépd estek virágot. De egyszer égig ért a fű: indulatok dudvája serkedt, s zápor gyanánt a gyönyörű szirmokra vércseppek peregtek Akkor a teázó, szelíd merengés, csók, viráglopás, dal, — azoknak, kik meghaltak itt — egyenlő lett az árulással Haragszom rájuk. Temperált kedélyemet féltón, szaladva menekülők csontjukon át vissza a csöndes, parki padra. de akik meghaltak, nyomon- követnek innen már halálig, s hiába is veszem zokon i példájuk újra sorbaállít Róma, 1969. •lésére buzdította a vásárhe­lyieket. A múzeum őre az akkor éppen frissen színita- nodát végzett vakációra ha­zatérő, a gyűjtőmunkában lelkesen részt vállaló Kiss Lajos lett, aki örökre felcse­rélte ihletet adó múzsáit s odahagyta Thália templomát a színházat. K iss Lajos lett ezután a magyar néprajz »•atyja", s haláláig a szegény emberek életének kutatója, Győrffy István mel­lett a XX. századi magyar néprajztudomány klassziku­sa. . A Nyírségben élt a csoda- doktor Jósa András, aki a maga mulatságára és tudo­mányos kíváncsiságának ki­elégítésére ezeréves álmokat akart megfejteni. A maga költségére ezeréves sírokat tárt fél Szabolcsban. Szen­vedélye nyomán Európa-hírű leletek kerültek felszínre a honfoglaláskori Magyaror­szágról. Ma 180 kiseb b -nagyobb múzeumunk van, s tavaly hat és félmillióan látogatták e gyűjteményeket. Minden esztendőben, ösz- szel, múzeumi hónap hívja fel a figyelmet még inkább a magyar múzeumok kin­cseire. 1968-ban a múzeumi hónap eseményei éppen Nyíregyházáról indultak el, ahol a Jósa András Múzeum fennállásának 100 évfordu­lóját ünnepelte. Mindezek után hogyan le­hetne szólni ma, az atom, a Ez már így ment tíz eszten­deje, és a szerelem nem csök­kent, hanem napról napra fo­kozódott. Maga az asszony sótalan, színtelen, szagtalan, se nem kövér se nem sovány, seszí - nű nő volt. Az a típus, aki­nek hatszor mutatkozik be Királyhegyi Pál: NŐI Tóbiás Dénes jóképű, ma­gas, erős, értelmes fiatalem­ber volt. A harmincas épek kínosabb végénél tartott, fog­lalkozására nézve üzletveze­tő, de elsősorban mindenek- felett halálosan ■■ szerelmes volt feleségébe, születtt Krus- nuák Matildba. itt huzat? Hogy ízlik a hús? Nem innál egy kis bort? Ne hozzam a kabátodat a ruha­tárból? Nem fogsz megfázni? Hozzak egy párnát diád?. A férfi nem volt megelé­gedve a lakással, mert huza­tos volt és földszinti, ami ■helytelen. Tehát eladta . és OTP-kölcsönt vett fel. Nagy erőfeszítéssel vett egy örök­lakást, ami sokkal kényel­mesebb Boldog volt, mert tudta, hogy az új lakásban az asz- szony jókedvű lesz, merj, a nők szeretik a szép lakást, az ékszereket meg a központi fűtést. Hogy a boldogság teljes le­gyen, az. asszony kapott gaz­dag külföldi rokonaitól égy Volkswagent. De nem igazi boldogság az autó, ha Matild nem tud vezetni. A férj azon­nal átlátta a helyzetet, és szerzett egy sofőrt, aki jó szó­ért vállalkozott arra, hogy megtanítja Matildot vezetni. A negyedik lecke után az asszony közölte férjével a tényállást: — Dénes, meg kell monda­nom neked, hogy beleszeret­tem a sofőrbe, vagyis Laciba, ő is szeret engem, és ezért még ma beköltözöm egysze rű kis négyes társbérletébe. A válópert indítsd meg te, mert nem tudok nélküle élni és nem is akarok. A férj sírt, mint egy lány. Egy egész Matild omlott ösz- sze benne. Mindenkit érhet sofőr, és a szerelem nem élet- biztosítás. LEK az ember, míg végre- teljesen elfelejti. . Néha együtt■ voltunk .vala­melyik vendéglőben. Ilyenkor Dénes elemében volt. Semmi másra sem, figyelt, csak az asszonyra, és elárasztotta kérdéseivel: — Jól ülsz, szívem? Nincs L É Két héttel az események után véletlenül találkoztam- Matilddal és új vőlegényével egy egyszerű vendéglőben Meghívtak az asztalukhoz, és ebédelni kezdtünk. Az asszony izgatottan leste új szerelmének minden pil­lantását. Szemlátomást bol­dog volt. A férfi csak velem beszélt. Hosszan mesélte sofórélmé- nyeit, és amikor a nő bátor­talanul közbeszólt, olyanokat, hogy »igen*, meg »úgy volt«, az új vőlegény ráordított: — Nem szeretem a duettet, fiam. Már ezerszer megmond­tam, hogy ha én dumálok, ne szólj bele! És miért nem eszel? Én már régen befe­jeztem, te meg csak piszkálsz az ételben! Nem fogom po­tyára fizetni a drága.ebédet... — Igen... Bocsáss meg, szívem, és ne haragudj! Ki­csit elgondolkoztam, — így Matild. Ez így ment az egész ebéd- alatt. Persze, a férfi nem volt mindig ilyen finom, al­kalmazott erősebb kifejezése­ket is. A feketekávénál, ismert ta­pintatommal, megkérdeztem, az asszonyt. — Furcsa az élet. Volt fér­je a csillagokat naponta le­hozta magának az égről, és öröklakást szerzett a földön, ami nehezebb. A gondolatait leste. Én tudom legjobban, mennyire szerette magát. Mi volt az mégis, ami hiányzott a házasságukból? — A gyengédség SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1970, május 17.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom