Somogyi Néplap, 1970. május (26. évfolyam, 101-126. szám)
1970-05-10 / 108. szám
Papp Árpád t (Részlet) tSlts még. Éreztem: újból eljössz. Igen. »Nincsen időnk, nincs■* hajtogatjuk. 1 De hát mire van? Mire telt el az életünk fele immár? Mire telt el? Bgy-két látványos vereség, dicstelen győzelem, sietős csók, néhány mély szippantás a hársak csípős illatából —< ennyi az élet? Elmaradt kézfogások, csupa adósság — ez az élet? Mire teltek, mondd, mire pazaroltuk, hova lettek az évek, az a hit, mellyel az ősz tűzi ki véres, megtépett lobogóit: *•Mindhalálig!■*.., »Hogy vagy?-» »Mi újság?-* 'kérdezgetjük, igen, lélektelenül, 1 rohamunkban az utcán, egy-egy hiábavaló tanácskozás szünetében, melyen újra és újra elnapolt napirendi pont a jövő; »Semmi különös« szavaink — mint télben a város: csupa fehér lobogó; nem, nem a béke a megadás, közöny fehér lobogói — mondd, mire telt el? mondd mi marad meg? Igen, reméltem, eljössz. Esténként kulcsra zárom az ajtót, talán a mindig errefelé settengö, besurranni kész emlékek él&l? körülbástyázom magam könyvekkel, gyerekek zsivajával — azok a könyvek ott a szobában: polcokon, asztalokon, szőnyegen, szanaszét, mint tárt szárnyú különös madarak, beledermedtek egy-egy mozdulatba hevernek szanaszét — aláhúzott szavakkal, bizonytalan ceruzajegyzetekkel, piros kérdőjelekkel a lapszéleken — azok a kis fehér papírlapok egy világszótár cédulái, csupán a legnélkülozhetetlenebb szavakkal, a mégsem akar sikerülni — egyre több a lefordíthatatlan szó a világban? áthallom a szomszéd szobából fiaim óntudátlan, békés szuszogását és a sötétben szorongva figyelem a rádiót, a sarokban haláXos ugrásra készülődő, zöldszemű szörnyet néha kijövök ide a konyhába, senkit se zavarják tölts meg vörösbort — megszoktam, hogy itt eg előttem a pohárban az abrosz zöldjén, mezőben kicsiny őrtűz valami elképzelt éjszakában? a poharad, mintha csak más virrasztó tűz felelne az enyémre ne mosolyogj, ne hidd, mindez merő hasonlat ülök itt egymagámban, és a csöndben a mosogató csapja csöpög konokul csöppre csöpp, megállítfiapitlan csöppre csöpp, engesztelhetetlen mintha maga az idő szivárogna valami rosszul tömített csapon lassanként átveszi a ritmusát a szívem egyre gyorsabban: csöppre csöpp makacsul vallátóan. tehtetlenségemben már-már felüvöltök: »Elég!-* »élég! Bevallom!-* aztán félocsydóUz ugyan mit? és kinek? kinek tartozom számadással? Csák ritkán szólalok meg ebbén a csupa zaj korban hiszek a csönd gyógyító s vallomás-erejében de hát a hallgatás is nehezen fordítható le, akár egymásnak mondott szavaink: kenyér, szerelem, béke, szabadság nem szeretem a sima, súlytalan szavú embereket nekem minden szó kőtömb, eltorlaszolja gégém kínnal tudja csak odábbhengergetni a nyelvem s valóban azt akarom: kógörgelék legyen, ha néha szólok lehessen építeni belőle — otthont, menedéket, reményt vagy barrikádot a forradalomnak igen, mit nézel úgy rám, a forradalomnak tudom, fölszedik a nagyvárosok macskakövét, az utakat leöntik bitumennel, simábban suhanhassanak az autók maholnap nem lesz kockakő barrikádnak tudom, nálunk meg már sokan kipipálták az előjegyzési naptáraikban do én hiszek ebben a szóban — halhatatlan, át kell hogy járja a napjainkat, tetteinket: a legparányibbaktól az önfeláldozásig; hiszek benne, s »Nem!-* mondom újra s újra ahogy a csillagok a sötétre időzített pokolgép ketyeg mellkasomban két öklöm zsebemben kibiztosított kézigránát ha kell, pusztuljak velük együtt, felrobbantom, odavágom — furcsa <kor ez nappal doppingszerek, éjszaka altatók én még nélkülük élek de nem mondhatom, hogy békés az álmom , te jártál velem ott, láttad a házat nem, nem amelyben megszülettem, az már rég összeroskadt néhány bokprfenyő nő a helyén most a nyárikörtefát meg kivágták ott a kútnál • a kút, megvan ma is: gyerekkorom tiszta, hús vizű kútja óriás távcsövem, mit is fürkésztem vele egykor? milyen titkokra szögeztem, napszám föléje hajolva'’ néha mintha, mostani magam állana ott próbálja fölhúzni-kbmerni belőle azt a régi, gyerekkori arcot makacsul és hiába, makacsul és hiába néha meg mintha arról a hajdani fáról potyognának a körték közápor zuhog rám, valakik megköveznek mágamra rántom a takarót, verejtékezve, kínnal ébredek olyankor A felszabadulás! irodalmi pályázatod elad dijat nyert stL a házat, ahová félek visszatérni félek belefeküdni abba az ágyba, ahol a dunyha alatt együtt melegedtem az eldagasztott, kiszaggatott kenyerekkel megdöbbent hajnalonta a kakashang Valakit elárultam? Valakit megtagdtam? a házat, előtte ott áll anyám, örök várasba feketült eleven kapubálvány, szeme az útra szegezve, mindig az útra, tekintete, mint a megüresedő ház: lassan elhagyják bútorok s emberek egyetlen virág maradt az ablakában, piros lángú olajmécs — talán hogy nappal is hazatalálják? te jártál velem azon az úton furcsa virágokat lépdelt porába a csorda s mezítlen talpunk, a reggel tiszta jegyzetfüzetébe a fecskék rajzolják szeszélyes, kusza vázlataik két oldalán bádogkrisztusok állnak, a sötétedő égre fölszögezett denevérek, álltak télen is ott, pőrén, dideregve fehér birkabundát adott rájuk karácsony barbár zsoltárokat zúgott esténként a szél a kerítés léchúrú hangszerén, odabent csutatehenek, nyakukban iszléngcsuta járom, csutahegedü szál valami együgyű, gyönyörű dallam a tűzhely áttüzesült lapján papírkígyó forog krumpliba szúrt pálca körül fejem apám nagy mellkasán, színe piros madár dalol, verdés • a csontkalitban forog, pörög, lassan beleszédülök... elalszom Mosolyogsz? megcsinálom őket fiaimnak... Különös, mostanában nekem is gyakran eszembe jut az az asszony. Némán jár, szívig feketében. Csak ritkán mutatkozott az emberek közt, azok meg összesúgtak, mikor szótlan elment közöttük, félrehúzódtak mi meg gyerekek, eleinte csúfoltuk a kertje végében két sírhalmot emelt csináltatott két fejfát, letűzte, ráírta tintaceruzával a férje és a fia nevét s alájuk 1900 — 1921 — és a kötőjel, mint valami mélység fölé kinyúló deszkaszál, mely nem ér át a túlsó szakadékperemig félbemaradt hid az élet és a hálál közt és úgy maradtak a fejfák, mintha még mindig élnének és csakugyan, mindörökre élnek — halhatatlan halottak nem ismered anyai nőném nézd, ezt az abroszt is ó szőtte-hímezte — gyönyörű, gazdag, mesteri munka, csupa minta igaz, még lánykbrában; 'híres volt ügyes kezéről, ismerte a1 környék s ha ma látnád, irgalmas isten! ez itt még csupa vidámság, szikrázó delek árnyékídlan. ragyogása, pünkösdi rétek zöld derűjében tarkálló madarakkal egy hétre hazaengedték vőlegényét a frontról összeházasodtak többé soha se látta évekig ült a szövőszékében a sarokban napszám elnéztem lába, keze járását, mintha ezernyi kusza, kiismerhetetlen szálat bogozna, lassan belerokkant a válla, mint ápolatlan, besüppedt sírhalom * ’ megteltek a vásznak fekete mintákkal, vonalakkal, tömött, sötét haja meg egyre ritkult, csupa fehér lett, mintha csak fekete szálait szőné a gyolcsba ülök itt egymagámban néha az írógépre görnyedek gyors sorozatokat verek le rajta, sort sor után és a sorvégek előtt mindig csilingel mindig megszólal egy pici csengő mintha egy kiscsdcó nyakában, gabonakazlai közt gyerekkoromnak mintha a vén Szilbermann sötét kis boltja ajtajában csilingel, mintha újra s újra belépnék abba- a boltba csilingel — elhallgattathatatlanül, szomorún: panasz és figyelmeztetés kis lélekharangja néha meg csupa fekete pontot ütök le mintha géppuska kattogna, mintha a csönd -mögött belőhetetlen terepen? meghúzódó valakikre tüzelnek néha meg, magám sem tudom, miért, csupa meg-jelet ütök le — teljes oldalnyit, sűrűn sorakoznak mintha hómezőt tűzkpdnék tele fekete fejfákereszttél — személy szerint adós vagyok valakiknek egy temetővel? mintha analfabéták, irtok volna alá valami megszövegezetten nyilatkozatot vagy tiltakozást melyhez magam is csatlakozom aláírom — saját kezűleg, olvashatóan-------— ü lök itt... de figyelj csak, a csönd megafonja felerősíti a halk zajokat, parányi neszeket ezek a kimért, száraz kopogások mintha földalatti rabok kopogtatnák számomra ismeretlen de valahogy kötelességmulasztásra tigyelmeztető jeleik cellafalon hallgatom nyugtalanul tudom, tudom, a két öreg fűtő, odalent a kazánhoz arcuk mindig szenes, minthogy ha bányaomlásból kerültek volna ki élve kezek kopogják, talán meghallják, ahogy egykor a régi börtöntársak és válaszolnak az éjben, ahogy egykor kezek — egy-egy hivatal, egy-egy hájdani bajtárs ajtaján nem mernek bekopogni '■■/.!. jelek, meg kell fejteni őket... . , , Kiállításokról Beck ö. Ftiiöp: önarckép (Nemzeti Galéria) Neme® Attila: Csontváry (Ernst (A :lf'• "A "70 kiállításáról) Varga Nándor Lajost Pekttő akt (Műosarnok) (Selmeczi Tótit János felvételed ©OJHOÖYI NÉPLAP Ej Vtstomm» wigl - máte
