Somogyi Néplap, 1970. május (26. évfolyam, 101-126. szám)
1970-05-31 / 126. szám
NYELVM OVELÉS Az -e kérdőszócska helyes használata — Magát traktorosnak fogadták fel, és vagy csinálja, amit mondanak, vagy táguljon innen! —• Az édesapja fogadott fel, nem maga — mondtam. — Én dirigálok, amíg 6 nincs itthon. Épp ez volt a baj. Ha Mr. Cartwright nem kerül kórházba, a kificamított derekával, akkor most is övé a döntés, és szóba sem jöhet, hogy lekaszáljuk azt a rétet. Azok után, ami Dániellel történt. Dehát persze a fia, Robert, a nyakamra tette a kést. Mindenáron szabadulni akart tőlem, és mindegy volt neki, hogy szembeszállók vele s ezzel ürügyet szolgáltatok rá, hogy kidobjon, avagy felborulok a traktorral, s a kórházba vagy a temetőbe jutok. Ö attól nem aludna rosszabbul, és az étvágya sem menne el. Vörös arcú, vastag lábú férfi volt, s olyan hidegen tudott nézni. De talán nem is lett volna rossz ember, ha nincs az az asszony. Bizonyára úgy érezte, hogy nem lehet nyugta, amíg hüszmérföldes kör- "zetben akad egy férfi a felesége körül. Azok a szemek! »•A férjem még azt sem engedi, hogy ránézzek egy férfira-« — mondta nekem egyszer, amikor ketten maradtunk a konyhában. De aki tudta, hogyan szokott nézni, nem hibáztatta a férjet — Nézze, én elvezetek egy traktort éppúgy, mint akárki más. Vezettem én már mindenfélét, s végeztem minden munkát vele. De azon a réten nem lehet fölmenni, az túl meredek a traktornak, és kész. —- Ha kész, akkor veheti a munkakönyvét, és még ma elmehet — mondta. — Azon a domboldalon tizenöt font értékű széna van, S ezzel bement a házba, mielőtt még válaszolhattam volna. Szép, szép, de én láttam Dánielt a baleset óta, és tudom, hogy soha többé nem ülhet traktorra. Épp ott szántott, azon a meredek domboldalon, amely idelátszik a főúttól. Nem olyan rossz terep, csakhogy félúton hirtelen megemelkedik, és ott, ahol a legmeredekebb, még egy kiugró is van. Azt hiszem, a lovakkal egészen egyszerű volt. És mióta bevezették a traktort, azóta azt a részt csak legeltetésre használták. Egyébként akárhogy volt is, annyit tudok, hogy kiküldték Dánielt, hogy szántsa föl azt a lejtőt, ő pedig nem habozott, nem is panaszkodott, hanem elindult; a kiugrónál pedig felborult a traktorral. Háromnegyed órát tartott, amíg kiszabadították alóla. Megálltam a traktor mellett. Ragyogó új jószág, még a kerekekre sem tapadt sár. Dánielé rozzant, öreg tragacs volt. De hát akkor sincs nagy különbség traktor és traktor között. Sehogy sem tudtam elszánni magam. Az ember nem akar meghalni, vagy élete végéig nyomorékként tengődni egy boglyára való széna miatt. Másrészről viszont tudtam, hogy a fiatal főnök örülne, ha ezzel az ürüggyel elbocsáthatna. ' Aztán úgy döntöttem, hogy mindegy, legalább nekifogok. Ott volt előttem az egész rét. Legfeljebb, amikor odaérek a kiugróhoz, és úgy találom, hogy azt azért nem — nos akkor is kirúgnak, de akkor legalább a széna egy részét lekaszáltam már, az öreg Mr. Cartwright kedvéért, aki igazán rendes fickó volt. Így hát felültem, és beindítottam a motort. Kaszáltam egész délelőtt. Nyilallni kezdett a hátam az előre-hátra forgástól, ahogy ellenőriztem, a kaszát, amely hol túl magasan vágott, hol túl alacsonyra, hol túl nagyra hagyta a tarlót. Máskor meg befúrodott a földbe, hogy le kellett szállnom, és félórán át tisztogatnom az élét. Egyre jobban vágyódtam egy csendes kis vendéglői sarok után, ahol felhatjhatnék egy pint sört. Neki is indultam a traktorral, s megtettem a félmérföldet Ken kocsmájáig. Kigöngyöltem az otthonról hozott szendvicsemet, és megrendeltem a régóta áhított sört. De alig fogtam hozzá, amikor ismerős zajt hallottam. Megpillantottam a főnök kocsiját Jaguárja volt. Yvonne, a felesége talán bele sem ült volna másba. Láttam, hogy bosszúsan végigméri a traktort, majd bekíséri a feleségét a kocsma elegáns belső helyiségébe, megrendeli neki az italt, aztán kijön hozzám, és egyenesem az arcomba néz. — Szóval így vagyunk? tért egyenesen a tárgyra. — Magáncélokra használjuk a traktort, mi? — Vagy ezt teszem, vagy kétszer olyan hosszú ebédszünetet tartok, ha gyalogolnom kell idáig — feleltem. — És mi akadálya van annak, hogy a földeken fogyassza el az ebédjét? — Megszoktam, hogy iszom egy pint sört az ebédhez. Jogom van negyven perc ebédszünethez, ezt a szakszervezet is támogatja, és hogy hol töltöm el, az az én dolgom. — De a traktor az enyém — torkolt le újra. — Én veszem az üzemanyagot, és nem azért, hogy maga úgy használja a traktort, mintha taxi lenne. — Menjenek ki, ha veszekedni akarnak! — szólt ránk az öreg Ken. — Lekaszálta azt a rétet? — kérdezte Robert, tudomást nem véve Ken figyelmezteté- séról. — Igen, csak a kiugrót hagytam ki. — Nos, pedig arra való a traktor — szólt, és gonosz tekintetet vetett rám. Az ételkiadó nyíláson át megpillantottam az asszonyt: ragyogott a szeme, látszott, hogy élvezi a jelenetet öt még jobban gyűlöltem, mint a férjét Amikor elköltöttem az ebédemet, visszamentem a traktorral a rétre. Beálltam, mintha folytatni akarnám ott, ahol délelőtt abbahagytam, de még mindig nem szántam rá magam véglegesen. A motor járt, úgyhogy nem hallottam, amikor a Jaguár megállt a lejtő alján. Egyszer csak lepillantottam, és láttam, hogy Robert és Yvonne kiszáll belőle. Az asszony ottmaradt a kocsi mellett, a férfi pedig elindult, fel a domboldalon. Leállítottam a motort, hogy halljam, amit mond. — Derék munkát végzett — szólt, körülpillantva a lekaszált réten. — Fejezze be azt a kis darabot, és vége! — Ha azt a darabot befejezem, akkor nekem végem, de örökre — mondtam. Észrevettem rajta, hogy egy kicsit el akarja simítani a dolgokat azok után, ahogy nekemtá- madt. Ügy látszik, lehiggadt, és rájött, hogy túl messzire ment Ha ugyanaznap kiadja az utamat, amikor tanúk előtt összeveszett velem, híre járná az egész környéken, hogy ő rosszul bánik a munkásaival. Hunyorogva nézett rám. — Tegye, ahogy jónak látja! Ha nem akarja lekaszálni, azt a kiugrót, akkor hagyja. —• Ezzel megfordult és visszament a lejtő aljába a Jaguárhoz és Yvonne-hoz. Most aztán csapdába estem, a saját csapdámba. Mert ha a főnök megparancsolja neked, hogy tégy valami ostoba, óvatlan dolgot és te azt feleled, hogy menjen a pokolba — az rendben van, megmutattad, hogy független ember vagy. De ha a főnök azt mondja, tedd meg, ha tudod, és a saját ítélőképességedre bízza a dolgot, akkor mi van? Hagyhatod a csodába, és élsz tovább, mintha mi sem történt volna, de életed utolsó napjáig tanakodni fogsz rajta, hogy vajon mi lett volna, ha... Elém terült a rét, a kaszá- latlan fűvel, hívogatóan, és az a szörnyű kiugró. »Gyere — mintha ezt mondta volna —, s majd veled is éppúgy elbánok, mint Dániellel.-« Fejembe csaptam a sapkámat, és beindítottam a motort. Ügy helyezkedtem el az ülésen, hogy egész súlyommal jobboldalra nehezedjem. Elhatároztam, hogy ebben az irányban megyek neki a domboldalnak, hogy a jobboldali kerekek legyenek fent' és a báloldaliak lent. Ha a sor végére érek — mármint ha egyáltalán a végére érek, és nem borulok fel már az első nekifutásra —, akkor nem fordulok meg ott, hanem lemegyek a domb aljába, és az úton körbemenve ugyanerről az oldalról kezdem ismét. Azért kellett így tennem, mert a bal vállam fölött szoktam hátranézni, hogy a kaszát ellenőrizzem, s ilyenkor persze ösztönösen is jobbra dőlök. Nekivágtam. A félelem jeges verítékét izzadtam bőröm minden pórusából. Aztán egyszer csak felágaskodott a jobboldali kerék. »Ugorj le!-« visított valami belső hang. De nem tudtam. Nem volt hova ugranom. így aztán csak néztem előre-hátra, és iszonyatos erővel fogtam a kormányt. Ekkor már az egész jobb oldal felágaskodott, magasabbra, mint legrémítőbb álmaimban gondoltam volna. Csak jött följebb, egyre följebb. Aztán hirtelen lezökkent, s én tovább vezettem a traktort előre, de sebességet adtam, és szinte szökkenve mentünk a sor végéig. A kasza egész foltokat kihagyott a szénából, de nem törődtem vele. Sikerült, nyertem! A sor végén lejöttem a domboldalon, ahogy terveztem. Nem azért, hogy parádézzak Robert és Yvonne előtt, hiszen azt is elfelejtettem, hogy a világon vannak. Pedig ott tanyáztak még a kocsinak dőlve, s láttam, hogy Robert arca holtravált az ijedtségtől, vagy talán valami mástól. De nem törődtem vele. A másik oldalon fölkapasz- kodtam ismét, beálltam a sorba, és így másodszorra már könnyen ment minden. Ezúttal is jobbra dőltem. Ügyeltem a kormányra, s a kaszát olyan egyenletesen mozgattam, hogy akár kaszálási versenyt is nyerhettem volna vele. Csak mentem, és énekeltem, s eközben a Jaguár el is tűnt a domb aljában. Folytattam a kaszálást, amíg csak az utolsó sort le nem vágtam. Egy-két nap múlva majd vissza kell jönnöm, hogy megforgassam, de most már nem félek többé. Ittmaradhatok a farmon, akár életem végéig, ha akarok, és meg tudom munkálni azt a domboldalt, ha szükség van rá. Én és a traktor, mi ketten, diadalt arattunk. Visszahaj&ttam a farmra. Megtisztogattam a traktort, s ahogy jöttem ki a színből, Yvonne-val akadtam össze az udvaron. — Mára végzett? — állított meg — Azt hittem, elmentek itthonról — mondtam. — Robert elment a városba. Bosszús volt, mert nem kísértem el, de megmondtam neki, hogy fáj a fejem. Olyan fülledt nap van ma. Igaz, most már jobban vagyok — tette hozzá. — Nekem meg lejárt az időm — szóltam, és csak álltam ott. — Gondolom, szívesen inna valamit? — kérdezte az asz- szony. — Mindezek után. — Ilyenkor semmi sincs nyitva. — Van elég ital a házban. Van odabent minden. Mit tehettem volna? Máskor biztos, hogy hazasiettem volna. De akkor nyertem. Az asszony bement a házba, és én is bementem utána. Sok a baj az -e kérdőszócskával. Épp ezért ma már szinte a műveltség próbakövének tartják. Mármint azt, hogy tudjuk-e a helyére tenni. Hát hol is van a szórendi helye? — Először erről szóljunk. Az irodalmi és köznyelvben rég kialakult szabályszerűség, hogy az -e kérdőszócskának az állítmányhoz kell tapadnia. Ha nincs állítmány a mondatban, oda kell tennünk az -e-t az állítmány helyére. De nem jó, ha sokat beszélünk a szabályról; jobb, ha a példákat beszéltetjük, így mondjuk, írjuk helyesen; EImész-e? Megeszed-e? Nem kívánod-e? Ott van-e? Ott lesz-e? Ott lett volna-e? Mint látjuk, ilyen összetett igealak esetén a volna után következik az -e: Hallgatott volna-e rá? Meg akarta (szerette stb,) volna-e tenni? Jó-e ez így? Nem túlságosan nagy-e? Nem haragszanak-e a szomszédai? Ha tagadó mondatban ige- kötős ige az állítmány, akkor így helyezkedik el az -e szócska; Nem kaptad-e meg? Nem ette volna-e meg? Nem vette volna-e észre? Ha az igekötő helyett más bővítménye van a tagadó mondatban az igei állítmánynak: Nem vette-e szívére? Nem vette volna-e szívére? Nem adott-e neki helyet? Nem adott volna-e neki helyet? Más-más a hangsúly, az érzelmi nyomaték az ilyen kétféle szórendű mondaton: Nem kapta-e meg? Meg nem kapta-e? — Nem kapta volna-e meg? Meg nem kapta volna-e? Ez mind jó a maga helyén. Ne gondoljuk, hogy sose fordulhat elő a nem tagadószó után az -e kérdőszócska! Kifogástalan például az ilyen mondat: Nem tudom, megkapom-e, nem-e. A ne tiltószóhoz is hozzásimulhat az -e. Nem tudta, megtegye-e, ne-e. Az igekötőhöz is: Én , meg most elmegyek. Erre a mondatra helyes az ilyen csodálkozó kérdés: El-e? Abban sincs semmi hiba, ha más mondatrészhez tesszük hozzá alkalmas körülmények között. Így gondoltam a dolgot: erre a kijelentésemre helyesen ezt kaphatom válaszul: tgy-e? Vagy: Ezt gondoltam. Jó rá ez a felelet: Ezt-e? Nem állhatom meg. hogy ne szóljak itt nagyon röviden (bár a cím nem ígéri) a megengedő is kötőszóról és a nyomósító ám határozószóról. Arról tudniillik, hogy ezeknek is pontosan az a szórendi helyük, mint az -e kérdőszónak, vagyis az állítmány után vagy ennek hiányában annak a helyén. Néhány fönti példát alkalmazva mutatom be helyes használatukat: Ha elmész is. Ha megeszed is. Ha nem kívánod is. Ha ott lett volna is. Hogyha meg akarta (szerette stb.) volna is tenni. Ha jó is ez így. Ha nem haragszanak is a szomszédai. Ha nem kaptad is meg. Ha nem ette volna is meg. Ha meg nem kapta volna is. — Ott lett volna ám. Meg akarta (szerette stb.) volna ám tenni. Nem ette Volna ám meg. Jó ám ez így. Nem haragszanak ám a szomszédai. Amilyen gyakran szó esik az -e kérdőszócskának helytévesztéséről, olyan ritkán kerül szóba (ha egyáltalán szóba kerül) az a hiba, hogy sokan olykor teljesen megfeledkeznek kitételéről beszédben is, írásban is. Sőt: egyre szaporodnak az -e-hiányos nyomtatott mondatok. Két oka lehet ennek a vétségnek. Minthogy nemegyszer műveltebbek, idegen nyelveken is értők felejtik el kitenni, arra kell gyanakodnunk, hogy idegen nyelvi hatással van dolgunk. Tudjuk, a nekünk ismerősebb nyelvekben nemigen fordul elő a mi -e kér- dőszócskánkhoz hasonló szerepű nyelvi eszköz, ezért as- tán abban mutatkozik .meg az idegen nyelvi hatás, hogy magyar beszédünkben eleimarad a simuló -e szócska. Az idegen nyelvekben szerepénél fogva leghasonlóbb hozzá a rövid e-vel ejtett latin ne, amely a kérdő mondatnak hangsúlyos szavához simuL S ilyenféle még az orosz íi. A nyugati nyelveknek inkább a mi vajon kérdőszónkhoz hasonló értelmű nyelvi elemük van, ami-, lyen például a német ob. Másik oka lehet az -e kérdőszócska elsikkadásának az a nehézség, hogy a beszélő vagy író nem tudja, hová is tegye a mondatban. Hallott valamit szórendi elhelyezkedésének szabályáról, de bizonytalan a szabály alkalmazásában. Inkább nem teszi ki azt az icipici szócskát (úgyse számít sokat — gondolja — az a kis nyögésnyi hang!). Hacsak lehet, élkerüli valahogy. Egy budapesti levélírótól idézem a következő mondatot: »Kérjük, szíveskedjék eldönteni, hogy helyes, magyaros kifejezés az első vonalbeli, élvonalbeli (például sportoló, énekes, színész stb.).-« A mondat ebben a formájában szinte felszólítás: úgy döntsünk, hogy neki legyen igaza. Pedig kitűnik a levél tartalmából, hogy ezt akarta írni, csak tollában maradt az -e szócska. »Kérjük, szíveskedjék eldönteni, hogy helyes, magyaros kifejezés-e az első vonalbeli, élvonalbeli ...« így nemcsak a kérdezett két szó helyes, hanem maga a mondat is. — Egv másik budapesti levélből való ez a példa: »A hangsúly azon van, hogy megengedhető vagy súlyos helyesírási hibának minősül a kis f betű használata?« Itt ugyan a főmondat kijelentő jellege szerint helytelenül, kérdőjel van a mondat, végén,, s á levél írója' bizonyára-•• kérdő hanglejtéssel ettené a mondatot, mégis szokásosabb volna itt is az -e kérdőszócska segítségéhez folyamodnunk, így: »A hangsúly azon van, hogy megengedhető-e vagy súlyos helyesírási hibának minősül a kis f betű használata« (tudniillik, ha valaki a forint szónak szabálvos nagy F betűs Ft rövidítését kis f- fel ft-nek írja). Az ilyen választó. vagy-os mondatnak második tagmondatában nem ismételjük meg a kérdő -e szócskát! A nyomtatásban meetelent hibás, -e-hiányos mondatok közül idézek egyet: »Ilyenfajta könyvre tehát szükség volt, csak az a kérdés, hogy nem lehetett volna ennél alkalmasabbat találni.« Itt pont van a mondat végén, nem kérdőjel. ígv állíthatjuk helyre a mondat épségét: »Ilyenfajta könyvre tehát szükség volt, csak az a kérdés, hogy nem lehetett volna-e ennél alkalmasabbat találni.« Itt is természetesen helyes a pont. Azt is láthatjuk ebből a javításból, hogy — a föntebb előadottak szerint is — az -e kérdőszónak a volna után van a helye. Az az érzés mocorog bennem, hogy éppen az utoljára idézett mondatban azért maradt el az -e, mert a szerző nem tudta eldönteni, hová is tegye. Azt hiszem, most következő utolsó példánkban mindenki rögtön észreveszi az -e hiányát. A rádióban hallottam: »Nem tudták megállapítani, hogy szerencsétlenségről vagy merényletről van szó.« Mi már tudjuk: kifejezésbeli szerencsétlenségről (így is lehet mondani: nyelvünk elleni merényletről) van szó. Köny- nyű helyreütni a mondat fogyatékosságát: ... van-e szó. Or. l erenczy Géza Fordította: Zilahi Judit John Wain: DIADAL 8 SOMOGYI NÉPLAP Vasárnap, 1970. májas 31.
