Somogyi Néplap, 1970. április (26. évfolyam, 76-100. szám)
1970-04-04 / 79. szám
— Már esaíc három nap a húzásig! Most ve^venek, legények! — kiáltott ránk a lottóárus, amikor Kosztya La vrus kínnal és Vász ja Pet- rowal a pályaudvar előcsarnokába léptünk. — Veszünk egyet? — kérdezte Vászja. — Hátha sikerük — Szerencsétlen flótás vagyok — kesergett Kosztya. — Nekem a vajas kenyér a vajas felével esik a földre, s mindig fél perccel a vonat indulása után érkezem a pályaudvarra. De ti miért ne próbálnátok szerencsét? Kosztya ment a lottóárushoz. Köszönt neki, s így szólt: — Adjon kettőt! Megajándékozom őket. Aztán kiosztotta köztünk a szelvényeket. — Várjatok és reménykedjetek, mert szép számmal vannak már nyertesek is! Példának okáért itt van az egyik volt munkatársam, aki alighogy a tárgynyeremény- listára nézett, azonnal megállapította, hogy egy Volgát nyert. — Megtartotta a kocsit, vagy inkább az árát kérte? — kérdezte Vaszilij. — Erre nem került sor, s különben is. csodálatos história kerekedett belőle. Viktor Ivanovics Biljagyin intézetünknél mérnöki beosztásban dolgozott, bár sem diplomája, sem gyakorlata nem volt — kezdte mondóká- ját Kosztya Lavruskin, amikor edrendezkedtünk a vonaton. — Amolyan mihaszna ember volt ez a Viktor Ivanovics. Éppen ezért minden munkatárshoz készséges és figyelmes volt. Iparkodott szolgálatukra lenni: ez segített neki megkapaszkodni tisztségében. Vele együtt négy élemedett hölgy dolgozott, s valamennyien szinte rajong- tag Biljagyinért: ha valamit be kellett hozni vagy teát főzni, Viktor Ivanovics már rohant is. A főnökök talpsimogatónak ismerték. Ha például az osztályvezetője vagy igazgatója előadást tartott valamiről, Viktor Ivanovics az első sorban ült, és minden szóra egyetértőén rábólimtott. És, bár a szónok rá sem hederített, ő csak bólogatott. Erre szoktatta magát. Biljagyin kedvtelései közé tartozott a vezetőkkel való liftezés is. Kilesett az ablakon az utcára, s ha neki tetsző valakit meglátott, rohant, és úgy tett, mintha csak véletlenül akadna ■ össze vele a bejáratnák Ilyenkor Viktor Ivanovics fölragyogott, mint a tavaszi nap, nagyra tárta a felvonó ajtaját, készséggel megnyomta a gombot, s míg a lift a negyedik emeletre ért, érdeklődött a főnök kedves egészsége felől, és mindenféle hízelgő szavakat mondogatott neki. Egy gyönyörű napon épp akkor ért a lifthez Biljagyin. amikor Alekszandr Petrovics részlegvezető, egy elhízott, súlyos ember. — Szaporábban! — förmedt rá Biljagyin. — Ne félj, nem fogysz le! A részlegvezető először azt hitte, 'tahin nem is hozzá szóltak. Még körül is nézett, hátha van valaki a háta mögött. — Még tekinget is! — kiáltott rá Biljagyin. — Robogj már, hájpacni, hiszen várnak téged! Alekszandr Petrovics maga sem tudja hogyan, odaügetett a lifthez^ ám amikor az ajtóhoz ért, Biljagyin becsapta az ajtót az orra előtt, ráöltötte a nyelvét, és egymaga megindult fölfelé. — Szevasztok, mének! — vihogott, mikor irodájába lépett. Ez a négy hölgynek szólt, aztán Viktor Ivanovics, mintha mi sem történt volna, leült. Ám amikor látta man- kásnői rosszalló pillantásait, magyarázatot adott: — ' Igen, k iik enve-kifen ve meg akarjátok játszani a szép lányt. Röhej ráto.c nézni! Jevgenyij Mihajlovnát fejgörcs kapta el, Ligyija Abramovna pedig sikítva kirohant. Hamarosan visszatért Szidor- kin, a gazdasági igazgató kíséretében. .12 — Nofene, még védelmet te keresett — vigyorgott gúnyosan Viktor Ivanovics. — De hiszen mindenki tudja, hogy esténként szépen etyepetyéz- tek. Mikor már mindenki hazamegy ... Biljagyin leleplező szónoklatát telefon szakította félbe. A lázadó műmérnök kelletietályvezetője, Anatolij Szido- rovdcs hangját hallotta: — Biljagyin elvtárs, összegyűjtötte már az áramlástani adatokat? Viktor Ivanovics a türelmetlenül topogó Szidorkinra kacsintott, s így szólt a készülékbe: — Nem, Tolja, nem szedtem össze, és nem is fogom. El- küldjelek, vagy mész magad is? És lecsapta a kagylót, de megint megszólalt a telefon. — ön az? Azt hiszem, valami huligánnal kapcsolta!: össze az imént. Meg szeretném ... — Mondjuk, sündisznót %i- mogatni nem szeretnél? — kérdezte pimaszul Biljagyin. — És hagyj békén az áramlástani marhaságaiddal! Vagy ahogy Nagy Katalinunk mondta volt: »Élj, és hagyj élni másokat is!« Olvastál te már klasszikust? Mikor Viktor Ivanovics letette a kagylót, már egy lélek sem volt a szobában. »Megyek, egy kicsit én is megjáratom magam« — gondolta Biljagyin. A folyosón az igazgató titkárnője érte utol Biljagyint, s közölte vele, Emmanuil Andrejevics sürgősen magához kéreti. — Nincs nekünk semmi be- szélnivalónk — felelte Viktor Ivanovics. — Inkább meghívom az Aragvi étterembe, Tokhalat rendelünk majd mártással, s fogunk néhány csirkéi is a serpenyőbe .. Egy csirkefogónak semmi az. —' Emmanuil Andrejevics várja önt — emelte föl a hangját a titkárnő. — Maga nagyon jól tudja, hogy nem ismer tréfát. — Kíváncsiskodik az öreg? — húzta föl a szemöldökét Viktor Ivanovics. — Akkor hát legyen! Az igazgató irodájában Biljagyin együtt találta már Anatolij Szidorovicsot, Alekszandr Petrovicsot és Szidor- kin gazdasági igazgatót. Ligyfla Abram ovlcs és Jevgenyij Míhajlovna is ott volt. A kis csoporttól valamelyest távolabb Jevszejics, a tűzoltó állt, akit arra az esetre hívtak, hátha föllángol a vita tüze. Viktor Ivanovics. meg sem várva, hogy hellyel kínálják, beült egy fotelba, és keresztbe rakta a lábát. Az igazgató megértőén nézett a többiekre. • — Nézze, Viktor Ivanovics, néhányan nyugtalankodunk mostani viselkedése miatt — kezdte az igazgató atyáskodó hangon. — Nem fáj a feje véletlenül? — Majd széthasad, és szédülök is — közölte Biljagyin. — Danolni, táncolni volna kedvem. Meg pezsgőben fürödni. És szeretném végigcsókolni ezeket a madárijesztőket, akiket maga ültetett mellém... — Kívánsága magától értetődik — mondta Emmanuil Andrejevics, s iparkodott megőrizni a nyugalmát. — Az volna különös, ha a papírjai mellé ülve adatokat ellenőrizne. Mondja csak, kérem, tudja, hányadika volt tegnap? — Már hogyne tudnám? — nevetett Viktor Ivanovics. — Hiszen tegnap volt a tárgy- nyeremény-sorsolás Volgo- grádban! És én, a diploma nélküli mérnök egy Volgát nyertem! Hanem maga, hiába tudós mindenféle címekkel, egy lyukas garast sem kap! . — Hogy merészel ilyen hangon? — kiáltott rá Ana- tolij Szidorovics. — Így merészelek! — vak- kantott vissza Viktor Ivanovics. — Elég volt abból, hogy mindig csak Biljagyinra utazzatok. Most maga Biljagyin ül a kormánykerékhez. Eladom a Volgát, veszek egy nyaralót. Eladom a villát, s szövetkezetbe lépek. És nem fogok többet hazardírozni. De a Volgám sem áll egyhelyben. Fölugrott a székből, a tűzoltó Jevszejics fejére szakasztottá a függönyt, majd vad röhögéssel kiiramodott a szobából ... — És ezután csak ezt a fajta Biljagyint láttad? — kérdezte Vászja Petrov, aki ed-, dig nagy figyelemmel hallgatta Kosztya Lavruskin elbeszélését. — Szó sincs róla — mondta Kosztya. — Másnap reggel is m“gi°l"nt az intézetben. Csalkbogv ez már a régi Viktor Ivanovics volt. Olyan, amilyennek mindig is ismertük. Meghajolt a portás előtt, köszönt a liftesnek, és udvariasan a. felvonóba engedte a megrémült Alekszandr Petrovicsot Mag az irodájába sem ment be, hanem először az igazgató előszobájába iparkodott. — Engedje meg, hogy belépjek, Emmanuil Andrejevics. Könyörgöm! Csak két percecskáre fogadjon! Végzetes tévedés történt. Nem én nyerteim a Volgát. Én csak egy doboz színes ceruzát nyertem! Rossz helyen néztem az újságban a sort... — Ott nézi az újságot, ahol akarja — közölte vele szárazon az igazgató. — Node miért gondolja, hogy ef" Volga tulajdonosa pimaszkodhat az emberekkel... Jó, hogy ez a lutri segít nekünk a személyzeti munkában: megismerjük a kádereiket. Viktor Ivanovics teljesen összetört. Szívfájdalom volt ránézni. — Bocsásson meg nekem! — könyörgött. — ígérem, jól fogok dolgozni, és beiratkozom az esti egyetemre 'is. Tegnapi örömöm, úgy látszik, megalapozatlan volt... — Ezt nevezi maga Örömnek? — képedt el az igazgató. — És ha csakugyan nyert volna egy Volgát és boldogsága megalapozott lett volna? Jobb, ha másutt ellenőrzi a szelvényeit... — És most mivel foglalatoskodik ez a Biljagyin? — érdeklődött Vászja Petrov. — Bizonyára égy másik intézetben csücsül, s esze ágában sincs bánkódni a történteken. — Nem találtad el. Hát ki venné föl? Hiszen sem oklevele, sem gyakorlata nincs. — felelte Kosztya Lavruskin. — Különben ti is láttátok, mi a dolga. Ezeket a lottószelvényeiket épp tőle vásároltam. Bizonyára fölfigyeltetek rá, hogy köszöntem neki. A szánk is tátva maradt a csodálkozástól, de Kosztya to- váibb folytatta: — Így hát, még ha Volgát is nyertetek, ne sértegessétek munkatársaitokat, s ne rontsátok viszonyotokat a főnökkel! Inkább háromszor vizsgáljátok meg, csakugyan nyertetek-e, nehogy kellemetlen helyzetbe kerüljetek! — Ez a veszély, mármint az öt találat, aligha fenyeget minket — nevetett Kosztya. — Ám van olyan szóbeszéd, miszerint bukott embertől vett szelvény szerencsét hoz. így hát a ti helyetekben máris beiratkoznék a gépkocsi- vezetői tanfolyamra. Fordította: Ferencz Győző nül a kagylóért nyúlt, és oszllja Satunovszkij: LUTRI Azon a napon A zon a tavaszi napon viharos északi szél sepert végig az prszág felett. Az idő csak késő .délután enyhült meg, ekkor a szétzavart felhők mögül a nap is előbukkant percekre. Budapesten már csend volt. Néha-néha hallatszott csak harci zaj, a Bécs felé igyekvő szovjet csatarepülők zúgása, az összeszedett és felrobbantott lövedékek döreje. De ez Budapest 830 000 lakosában — ezen a napon hozták nyilvánosságra az ideiglenes népüsszeírás adatait — már nem a halálos rettegést, a háborútól való páni félelmet keltette, csak az éppen elvonult veszti idézte fel bennük. Budapesten aznap az élelmiszerjegyekre 550 kalória jut egy emberre. Azaz még az sem mindig. Nehéz az élet. A vízszolgáltatás ugyan már akadálytalan, de villany, gáz nincs, közlekedés is alig. A lapok közük egyes borúlátó »illetékesek« nyilatkozatát; eszerint a hat budapesti híd helyreállítása körülbelül harminc esztendőt vesz igénybe... E zen a szerdai napon a budapestieket egy sor örömhír is éri. A MÁVAG-dolgozók nagygyűlésen a" kommunista vezetők bejelentik, hogy május 1-től 13 dekagrammra emelik fel a kenyérfejadagot. Nyilatkozik a BESZKÁKT vezérigazgatóhelyettese is: »A budapesti lakosság mindennap érdeklődik, meddig kell még gyalog járni, amikor nincs cipő és drága a cipőtalp. Nos, jelenleg csak az 55-ös járat bonyolít le forgalmat, de a szénszállítás problémáinak megoldásával, négy héten belül, megindulnak a villamosok/« Ezen a napon megnyílt a Széchenyi fürdő és a Gerbeaud. Kora délután veszik hírét a Szovjetunió nemes segítségének: kétezer vagon élelmiszert indít a magyar fővárosba, és 250 millió pengős kölcsönt bocsát a magyar kormány rendelkezésére. Három óra felé plakát jelenik meg a házak falain: »A mai naptól este 9 óráig közlekedhet a lakosság az utcákon.« Jó hírek ezek, s a városon szemmellátható öröm lesz úrrá. A Rákóczi úti Guttman-bolt összelőtt portálján a re- peszdaraboktól összehasógatott »nadrághúzó« emberek mellé öles reklám kerül: »Még nem húzunk, de nemsokára/« A Fővárosi Operettszínház pénztáránál mindig hosszabb lesz a sor. A színház egy nappal áll a premier előtt, műsoron — már akkor is — a Csárdáskirálynő. * A Nemzetinél ezen a napon megjelenhetnek a ran- devúzók, mert ha áram híjám nem mutatja is az időt, felszerelték az órát. Megindult a postatakarékpénztári csekkszolgálat is, és fontosságuk szerint bekapcsolják az üzemek telefonjait. Délután a sportcsarnokban nagygyűlést rendeznek az ideiglenes nemzetgyűlés budapesti képviselőinek megválasztása végett. Kállai Gyula az MKP nevében szól: > — A legdemokratikusabb, legantifasisztább tömegek itt vannak Budapesten, Csepelen, Kőbányán, Kispesten, Újpesten — rájuk támaszkodunk... Miközben mi képviselő- választásra gyűltünk össze, az ország területén forradalmi harc játszódik le... A magyar parasztság megindította hatalmas harcát a kastélyok és ezerholdak ellen... A harc folyik falun is, városban is. A közéletet most tisztogatják a fasisztáktól, igazságszolgáltatás elé kerülnek a nemzet sírjának megásói. A zsúfolt népbírósági tárgyaló- termekben a közönség hangulata fenyegető. Este van. Ezek a tavaszi esték Budapesten most korán kezdődnek: öt órakor. Az Urániában az Aidát mutatják be zsúfolt nézőtér előtt. A vendég szovjet katonákat és tiszteket taspvihar, örömtüntetés fogadja. Fél kilenckor erősen ritkul a forgalom. Részeg' embert nemigen látni, alkoholtilalom van. Az üzletek jobbára csak délig vannak nyitva. A körúton a rendbehozott síneken villamosok helyett gőzmozdony vontatta szerelvények dübörögnek, a Boráros tér felé szemetet, törmeléket, romot visznek a vagonok, ellenkező irányban burgonyát szállítanak a budapesti népnek másnapi szétosztásra. | Qi T április 4., szerda, az utolsó perceihez közele- I /TJ * dett. Kint már teljesen elállt a szél. Éjfél felé a szovjet hadijelentés közölte a nagy hírt: »A harmadik ukrán arcvonal csapatai, bolgár egységekkel együttműködve, megtisztították Magyarország délnyugati részét, s ezzel Magyarország területét teljesen megszabadították az ellenségtől.-« Röviddel a hadijelentés után Moszkvában 224 ágyú húsz összsortüze dördült. A szabadságot vivő hadsereg tiszteletére. Egy újjászülető országnak s népének üdvözlésére. K. F. Mi újság Bejártam a tundrát, megfordultam Közép-Ázsiában, átkeltem a Bajkálon, megtekintettem Ulan Bátort, Varsót, Prágát, Párizst, Berlint és Karlovy-Varit. Visszatértemkor közeli barátom — s egyben szomszédom — tárt karokkal üdvözölt a lépcső- házban. — Na, végre! — rikkantott örömében, és erősen átölelt. — Nos, mi újság? Hogy utaztál? Mit láttál? Mit hallottál? .'.. Mesélj! Mesélj! Most, azonnal! Alig várom! Kinyitottam a számat, hogy elkezdjem élménybeszámolómat, de a barátom közbevágott: — De könyörgöm, mindent sorjában! Ki ne hagyjál semmit! Hogyan, mini, hol, mikor? De elsősorban a te dolgaid érdekelnek. Ezt magad is jól tudod. Egy pillanat! Gratulálhatsz nekem: holnap befejezem a tatarozást. Bizony be! Az egész plafont bemeszeltem fehérre, és új tapétát ragasztottam. Nyomban gratuláltam neki, és a mondókámba kezdtem: — Amikor leszállt a gépünk az Orlyi repülőtéren .. — Egy pillanat! — szakított félbe a barátom. — Az ajtókat is befestettem. Mindent. A zárakat kicserélte. Zaharov: tern, az üvegeket megtisztítottam. Minden úgy ragyog, mintha vadonatúj lenne! de most már mondjad, kérlek! Csak ki ne hagyj semmit! — Igyekszem — szóltam. — Mindenekelőtt a . Notre Dame-ban tett látogatásról szeretnék... — O, a látogatásból nekem is elegem van — szúrta közbe a barátom. — Tegnap lejöttek hozzám a negyedik emelet lakói, s megnézték, hogyan tömöm be a hasadé- kokat. — Aztán voltarh a varsói képtárban — folytattam bátortalanul. — Hát én vajon hol be nem jártam! — szólt a barátom. — Voltam a Dani- lovszki-áruházban, minden vasboltban, de olajoshigítót sehol nem találtam. Hanem én nem hagytam ám magamat. Elmentem a négyes számú gépkocsitelepre. Tudod, ott raktáros a sógorom, és hát képzelheted, egy tele hordóval adott. De várj csak! Te hol is fordultál még meg? — Egész Európát beutaztam <— kezdtem újra a beszámolót. — Vagy tízezer kilométert tettem meg. — Ö, én csak mindössze nyolc négyzetmétert. Rend- betettem a fürdőkádat, a vécét, csupán a konyhában maradt még nyolc csempe, de holnap az is meglesz... De hát miért hallgatsz? — Talán... talán majd máskor — ajánlottam elővigyázatosan. —Isten mentsl Később nem lesz oldószer! Most kell bemázolni. És milyen príma oldószer ez! A tíz ujjadat megnyalnád utána. Rá sem ismernél a konyhánkra. Ügy ragyog ott minden, mint a patikában — Hát ez az újság idehaza. És nálad? No, mesélj már! — De hát... tulajdonképpen ... Egészen rövidre fogom ... kerekítem — kezdtem bele újra a mondókámba. — Jaj, hát én már jó ideje, hogy megkezdtem a lekerekítési — vágott újfent közbe a szomszédom. — Ez most különben is roppant divatos. Először az asztalt gömbölyítettem le, eredetileg négyszögletes volt. Aztán a gyúrótáblát fabrikáltam ellipszis alakúra... De te miért nem beszélsz? Szála j már meg! — Én már mindent el- mondtafn — jegyeztem meg ■ félénken. — Ugyan már! Részletesen mesélj mindenről, engem nagyon éredkel minden! S különben is megígérted, hogy mesélni fogsz. — Ezt te csak úgy képzeled — válaszoltam hirtelen. — Sajnos, nem szolgálhatok semmi újsággal. — De hát valahol csak megofrdultál! — Hogyne, a GUM-ban, ajtókilincsért! —■ sziszegtem • mérgesen. — Ne mondd! — villany ozódott fel ebben a pillanatban a szomszéd. — Sorold csak, miket lehet még ott kapni? ... No, beszélj hát, bszélj hát! Van valami újdonság? k — Dehogy van. Minden a régi. — Én is úgy gondolom. .. De most hallgass meg engem! ... És az elkövetkező három és fél óra alatt hallgattam, hallgattam őt. S még csak félbe sem szakítottam. Fordította: Baraté Rozália SOMOGYI NÉPLAP Szombat, 1970. április 4.