Somogyi Néplap, 1970. április (26. évfolyam, 76-100. szám)

1970-04-04 / 79. szám

— Már esaíc három nap a húzásig! Most ve^venek, le­gények! — kiáltott ránk a lottóárus, amikor Kosztya La vrus kínnal és Vász ja Pet- rowal a pályaudvar előcsar­nokába léptünk. — Veszünk egyet? — kér­dezte Vászja. — Hátha sike­rük — Szerencsétlen flótás va­gyok — kesergett Kosztya. — Nekem a vajas kenyér a va­jas felével esik a földre, s mindig fél perccel a vonat indulása után érkezem a pá­lyaudvarra. De ti miért ne próbálnátok szerencsét? Kosztya ment a lottóárus­hoz. Köszönt neki, s így szólt: — Adjon kettőt! Megaján­dékozom őket. Aztán kiosztotta köztünk a szelvényeket. — Várjatok és reményked­jetek, mert szép számmal vannak már nyertesek is! Példának okáért itt van az egyik volt munkatársam, aki alighogy a tárgynyeremény- listára nézett, azonnal meg­állapította, hogy egy Volgát nyert. — Megtartotta a kocsit, vagy inkább az árát kérte? — kérdezte Vaszilij. — Erre nem került sor, s különben is. csodálatos his­tória kerekedett belőle. Viktor Ivanovics Biljagyin intézetünknél mérnöki beosz­tásban dolgozott, bár sem diplomája, sem gyakorlata nem volt — kezdte mondóká- ját Kosztya Lavruskin, ami­kor edrendezkedtünk a vona­ton. — Amolyan mihaszna ember volt ez a Viktor Iva­novics. Éppen ezért minden munkatárshoz készséges és figyelmes volt. Iparkodott szolgálatukra lenni: ez segí­tett neki megkapaszkodni tisztségében. Vele együtt négy élemedett hölgy dolgozott, s valamennyien szinte rajong- tag Biljagyinért: ha valamit be kellett hozni vagy teát főzni, Viktor Ivanovics már rohant is. A főnökök talpsimogatónak ismerték. Ha például az osz­tályvezetője vagy igazgatója előadást tartott valamiről, Viktor Ivanovics az első sor­ban ült, és minden szóra egyetértőén rábólimtott. És, bár a szónok rá sem hederí­tett, ő csak bólogatott. Erre szoktatta magát. Biljagyin kedvtelései közé tartozott a vezetőkkel való liftezés is. Kilesett az ablakon az utcá­ra, s ha neki tetsző valakit meglátott, rohant, és úgy tett, mintha csak véletlenül akad­na ■ össze vele a bejáratnák Ilyenkor Viktor Ivanovics föl­ragyogott, mint a tavaszi nap, nagyra tárta a felvonó ajtaját, készséggel megnyomta a gom­bot, s míg a lift a negyedik emeletre ért, érdeklődött a főnök kedves egészsége felől, és mindenféle hízelgő szava­kat mondogatott neki. Egy gyönyörű napon épp akkor ért a lifthez Biljagyin. amikor Alekszandr Petrovics részlegvezető, egy elhízott, súlyos ember. — Szaporábban! — förmedt rá Biljagyin. — Ne félj, nem fogysz le! A részlegvezető először azt hitte, 'tahin nem is hozzá szóltak. Még körül is nézett, hátha van valaki a háta mö­gött. — Még tekinget is! — kiál­tott rá Biljagyin. — Robogj már, hájpacni, hiszen várnak téged! Alekszandr Petrovics maga sem tudja hogyan, odaügetett a lifthez^ ám amikor az ajtó­hoz ért, Biljagyin becsapta az ajtót az orra előtt, ráöltötte a nyelvét, és egymaga megin­dult fölfelé. — Szevasztok, mének! — vihogott, mikor irodájába lé­pett. Ez a négy hölgynek szólt, aztán Viktor Ivanovics, mint­ha mi sem történt volna, le­ült. Ám amikor látta man- kásnői rosszalló pillantásait, magyarázatot adott: — ' Igen, k iik enve-kifen ve meg akarjátok játszani a szép lányt. Röhej ráto.c nézni! Jevgenyij Mihajlovnát fej­görcs kapta el, Ligyija Abra­movna pedig sikítva kirohant. Hamarosan visszatért Szidor- kin, a gazdasági igazgató kí­séretében. .12 — Nofene, még védelmet te keresett — vigyorgott gúnyo­san Viktor Ivanovics. — De hiszen mindenki tudja, hogy esténként szépen etyepetyéz- tek. Mikor már mindenki ha­zamegy ... Biljagyin leleplező szónok­latát telefon szakította félbe. A lázadó műmérnök kelletie­tályvezetője, Anatolij Szido- rovdcs hangját hallotta: — Biljagyin elvtárs, össze­gyűjtötte már az áramlástani adatokat? Viktor Ivanovics a türel­metlenül topogó Szidorkinra kacsintott, s így szólt a ké­szülékbe: — Nem, Tolja, nem szedtem össze, és nem is fogom. El- küldjelek, vagy mész magad is? És lecsapta a kagylót, de megint megszólalt a telefon. — ön az? Azt hiszem, va­lami huligánnal kapcsolta!: össze az imént. Meg szeret­ném ... — Mondjuk, sündisznót %i- mogatni nem szeretnél? — kérdezte pimaszul Biljagyin. — És hagyj békén az áram­lástani marhaságaiddal! Vagy ahogy Nagy Katalinunk mondta volt: »Élj, és hagyj élni másokat is!« Olvastál te már klasszikust? Mikor Viktor Ivanovics le­tette a kagylót, már egy lé­lek sem volt a szobában. »Me­gyek, egy kicsit én is meg­járatom magam« — gondolta Biljagyin. A folyosón az igazgató tit­kárnője érte utol Biljagyint, s közölte vele, Emmanuil Andrejevics sürgősen magá­hoz kéreti. — Nincs nekünk semmi be- szélnivalónk — felelte Vik­tor Ivanovics. — Inkább meg­hívom az Aragvi étterembe, Tokhalat rendelünk majd mártással, s fogunk néhány csirkéi is a serpenyőbe .. Egy csirkefogónak semmi az. —' Emmanuil Andrejevics várja önt — emelte föl a hangját a titkárnő. — Maga nagyon jól tudja, hogy nem ismer tréfát. — Kíváncsiskodik az öreg? — húzta föl a szemöldökét Viktor Ivanovics. — Akkor hát legyen! Az igazgató irodájában Bil­jagyin együtt találta már Anatolij Szidorovicsot, Alek­szandr Petrovicsot és Szidor- kin gazdasági igazgatót. Li­gyfla Abram ovlcs és Jevge­nyij Míhajlovna is ott volt. A kis csoporttól valamelyest távolabb Jevszejics, a tűzoltó állt, akit arra az esetre hív­tak, hátha föllángol a vita tüze. Viktor Ivanovics. meg sem várva, hogy hellyel kínálják, beült egy fotelba, és kereszt­be rakta a lábát. Az igazgató megértőén nézett a többiekre. • — Nézze, Viktor Ivanovics, néhányan nyugtalankodunk mostani viselkedése miatt — kezdte az igazgató atyáskodó hangon. — Nem fáj a feje véletlenül? — Majd széthasad, és szé­dülök is — közölte Biljagyin. — Danolni, táncolni volna kedvem. Meg pezsgőben fü­rödni. És szeretném végig­csókolni ezeket a madárijesz­tőket, akiket maga ültetett mellém... — Kívánsága magától ér­tetődik — mondta Emma­nuil Andrejevics, s iparkodott megőrizni a nyugalmát. — Az volna különös, ha a pa­pírjai mellé ülve adatokat ellenőrizne. Mondja csak, ké­rem, tudja, hányadika volt tegnap? — Már hogyne tudnám? — nevetett Viktor Ivanovics. — Hiszen tegnap volt a tárgy- nyeremény-sorsolás Volgo- grádban! És én, a diploma nélküli mérnök egy Volgát nyertem! Hanem maga, hiá­ba tudós mindenféle címek­kel, egy lyukas garast sem kap! . — Hogy merészel ilyen hangon? — kiáltott rá Ana- tolij Szidorovics. — Így merészelek! — vak- kantott vissza Viktor Ivano­vics. — Elég volt abból, hogy mindig csak Biljagyinra utaz­zatok. Most maga Biljagyin ül a kormánykerékhez. Eladom a Volgát, veszek egy nyaralót. Eladom a villát, s szövetke­zetbe lépek. És nem fogok többet hazardírozni. De a Volgám sem áll egyhelyben. Fölugrott a székből, a tűz­oltó Jevszejics fejére szakasz­tottá a függönyt, majd vad röhögéssel kiiramodott a szo­bából ... — És ezután csak ezt a faj­ta Biljagyint láttad? — kér­dezte Vászja Petrov, aki ed-, dig nagy figyelemmel hallgat­ta Kosztya Lavruskin elbeszé­lését. — Szó sincs róla — mond­ta Kosztya. — Másnap reg­gel is m“gi°l"nt az intézet­ben. Csalkbogv ez már a régi Viktor Ivanovics volt. Olyan, amilyennek mindig is ismer­tük. Meghajolt a portás előtt, köszönt a liftesnek, és udva­riasan a. felvonóba engedte a megrémült Alekszandr Petro­vicsot Mag az irodájába sem ment be, hanem először az igazgató előszobájába iparko­dott. — Engedje meg, hogy be­lépjek, Emmanuil Andreje­vics. Könyörgöm! Csak két percecskáre fogadjon! Végze­tes tévedés történt. Nem én nyerteim a Volgát. Én csak egy doboz színes ceruzát nyertem! Rossz helyen néz­tem az újságban a sort... — Ott nézi az újságot, ahol akarja — közölte vele szára­zon az igazgató. — Node miért gondolja, hogy ef" Vol­ga tulajdonosa pimaszkodhat az emberekkel... Jó, hogy ez a lutri segít nekünk a sze­mélyzeti munkában: megis­merjük a kádereiket. Viktor Ivanovics teljesen összetört. Szívfájdalom volt ránézni. — Bocsásson meg nekem! — könyörgött. — ígérem, jól fogok dolgozni, és beiratko­zom az esti egyetemre 'is. Tegnapi örömöm, úgy látszik, megalapozatlan volt... — Ezt nevezi maga Öröm­nek? — képedt el az igazgató. — És ha csakugyan nyert volna egy Volgát és boldogsá­ga megalapozott lett volna? Jobb, ha másutt ellenőrzi a szelvényeit... — És most mivel foglala­toskodik ez a Biljagyin? — érdeklődött Vászja Petrov. — Bizonyára égy másik intézet­ben csücsül, s esze ágában sincs bánkódni a történteken. — Nem találtad el. Hát ki venné föl? Hiszen sem ok­levele, sem gyakorlata nincs. — felelte Kosztya Lavruskin. — Különben ti is láttátok, mi a dolga. Ezeket a lottószelvé­nyeiket épp tőle vásároltam. Bizonyára fölfigyeltetek rá, hogy köszöntem neki. A szánk is tátva maradt a csodálkozástól, de Kosztya to- váibb folytatta: — Így hát, még ha Volgát is nyertetek, ne sértegessétek munkatársaitokat, s ne ront­sátok viszonyotokat a főnök­kel! Inkább háromszor vizs­gáljátok meg, csakugyan nyertetek-e, nehogy kellemet­len helyzetbe kerüljetek! — Ez a veszély, mármint az öt találat, aligha fenyeget minket — nevetett Kosztya. — Ám van olyan szóbeszéd, miszerint bukott embertől vett szelvény szerencsét hoz. így hát a ti helyetekben már­is beiratkoznék a gépkocsi- vezetői tanfolyamra. Fordította: Ferencz Győző nül a kagylóért nyúlt, és osz­llja Satunovszkij: LUTRI Azon a napon A zon a tavaszi napon viharos északi szél sepert végig az prszág felett. Az idő csak késő .délután enyhült meg, ekkor a szétzavart felhők mögül a nap is elő­bukkant percekre. Budapesten már csend volt. Néha-néha hallatszott csak harci zaj, a Bécs felé igyekvő szovjet csa­tarepülők zúgása, az összeszedett és felrobbantott lövedé­kek döreje. De ez Budapest 830 000 lakosában — ezen a na­pon hozták nyilvánosságra az ideiglenes népüsszeírás adatait — már nem a halálos rettegést, a háborútól való páni félelmet keltette, csak az éppen elvonult veszti idézte fel bennük. Budapesten aznap az élelmiszerjegyekre 550 kalória jut egy emberre. Azaz még az sem mindig. Nehéz az élet. A vízszolgáltatás ugyan már akadályta­lan, de villany, gáz nincs, közlekedés is alig. A lapok köz­ük egyes borúlátó »illetékesek« nyilatkozatát; eszerint a hat budapesti híd helyreállítása körülbelül harminc esztendőt vesz igénybe... E zen a szerdai napon a budapestieket egy sor öröm­hír is éri. A MÁVAG-dolgozók nagygyűlésen a" kom­munista vezetők bejelentik, hogy május 1-től 13 dekagrammra emelik fel a kenyérfejadagot. Nyilatkozik a BESZKÁKT vezérigazgatóhelyettese is: »A budapesti lakosság mindennap érdeklődik, meddig kell még gyalog járni, amikor nincs cipő és drága a cipő­talp. Nos, jelenleg csak az 55-ös járat bonyolít le forgal­mat, de a szénszállítás problémáinak megoldásával, négy héten belül, megindulnak a villamosok/« Ezen a napon megnyílt a Széchenyi fürdő és a Ger­beaud. Kora délután veszik hírét a Szovjetunió nemes segít­ségének: kétezer vagon élelmiszert indít a magyar fővá­rosba, és 250 millió pengős kölcsönt bocsát a magyar kor­mány rendelkezésére. Három óra felé plakát jelenik meg a házak falain: »A mai naptól este 9 óráig közlekedhet a lakosság az utcákon.« Jó hírek ezek, s a városon szemmellátható öröm lesz úrrá. A Rákóczi úti Guttman-bolt összelőtt portálján a re- peszdaraboktól összehasógatott »nadrághúzó« emberek mellé öles reklám kerül: »Még nem húzunk, de nemsokára/« A Fővárosi Operettszínház pénztáránál mindig hosszabb lesz a sor. A színház egy nappal áll a premier előtt, mű­soron — már akkor is — a Csárdáskirálynő. * A Nemzetinél ezen a napon megjelenhetnek a ran- devúzók, mert ha áram híjám nem mutatja is az időt, fel­szerelték az órát. Megindult a postatakarékpénztári csekk­szolgálat is, és fontosságuk szerint bekapcsolják az üzemek telefonjait. Délután a sportcsarnokban nagygyűlést rendez­nek az ideiglenes nemzetgyűlés budapesti képviselőinek meg­választása végett. Kállai Gyula az MKP nevében szól: > — A legdemokratikusabb, legantifasisztább tömegek itt vannak Budapesten, Csepelen, Kőbányán, Kispesten, Új­pesten — rájuk támaszkodunk... Miközben mi képviselő- választásra gyűltünk össze, az ország területén forradalmi harc játszódik le... A magyar parasztság megindította ha­talmas harcát a kastélyok és ezerholdak ellen... A harc folyik falun is, városban is. A közéletet most tisztogatják a fasisztáktól, igazságszolgáltatás elé kerülnek a nemzet sírjának megásói. A zsúfolt népbírósági tárgyaló- termekben a közönség hangulata fenyegető. Este van. Ezek a tavaszi esték Budapesten most ko­rán kezdődnek: öt órakor. Az Urániában az Aidát mutat­ják be zsúfolt nézőtér előtt. A vendég szovjet katonákat és tiszteket taspvihar, örömtüntetés fogadja. Fél kilenckor erő­sen ritkul a forgalom. Részeg' embert nemigen látni, alko­holtilalom van. Az üzletek jobbára csak délig vannak nyitva. A körúton a rendbehozott síneken villamosok helyett gőzmozdony vontatta szerelvények dübörögnek, a Bo­ráros tér felé szemetet, törmeléket, romot visznek a vago­nok, ellenkező irányban burgonyát szállítanak a budapesti népnek másnapi szétosztásra. | Qi T április 4., szerda, az utolsó perceihez közele- I /TJ * dett. Kint már teljesen elállt a szél. Éjfél felé a szovjet hadijelentés közölte a nagy hírt: »A harmadik ukrán arcvonal csapatai, bolgár egysé­gekkel együttműködve, megtisztították Magyarország dél­nyugati részét, s ezzel Magyarország területét teljesen meg­szabadították az ellenségtől.-« Röviddel a hadijelentés után Moszkvában 224 ágyú húsz összsortüze dördült. A szabadságot vivő hadsereg tiszte­letére. Egy újjászülető országnak s népének üdvözlésére. K. F. Mi újság Bejártam a tundrát, meg­fordultam Közép-Ázsiában, átkeltem a Bajkálon, megte­kintettem Ulan Bátort, Var­sót, Prágát, Párizst, Berlint és Karlovy-Varit. Visszatér­temkor közeli barátom — s egyben szomszédom — tárt karokkal üdvözölt a lépcső- házban. — Na, végre! — rikkantott örömében, és erősen átölelt. — Nos, mi újság? Hogy utaz­tál? Mit láttál? Mit hallot­tál? .'.. Mesélj! Mesélj! Most, azonnal! Alig várom! Kinyitottam a számat, hogy elkezdjem élménybe­számolómat, de a barátom közbevágott: — De könyörgöm, mindent sorjában! Ki ne hagyjál semmit! Hogyan, mini, hol, mikor? De elsősorban a te dolgaid érdekelnek. Ezt ma­gad is jól tudod. Egy pilla­nat! Gratulálhatsz nekem: holnap befejezem a tataro­zást. Bizony be! Az egész plafont bemeszeltem fehérre, és új tapétát ragasztottam. Nyomban gratuláltam ne­ki, és a mondókámba kezd­tem: — Amikor leszállt a gé­pünk az Orlyi repülőtéren .. — Egy pillanat! — szakí­tott félbe a barátom. — Az ajtókat is befestettem. Min­dent. A zárakat kicserél­te. Zaharov: tern, az üvegeket megtisztí­tottam. Minden úgy ragyog, mintha vadonatúj lenne! de most már mondjad, kér­lek! Csak ki ne hagyj sem­mit! — Igyekszem — szóltam. — Mindenekelőtt a . Notre Dame-ban tett látogatásról szeretnék... — O, a látogatásból ne­kem is elegem van — szúrta közbe a barátom. — Tegnap lejöttek hozzám a negyedik emelet lakói, s megnézték, hogyan tömöm be a hasadé- kokat. — Aztán voltarh a varsói képtárban — folytattam bá­tortalanul. — Hát én vajon hol be nem jártam! — szólt a ba­rátom. — Voltam a Dani- lovszki-áruházban, minden vasboltban, de olajoshigítót sehol nem találtam. Hanem én nem hagytam ám maga­mat. Elmentem a négyes számú gépkocsitelepre. Tu­dod, ott raktáros a sógorom, és hát képzelheted, egy tele hordóval adott. De várj csak! Te hol is fordultál még meg? — Egész Európát beutaz­tam <— kezdtem újra a be­számolót. — Vagy tízezer ki­lométert tettem meg. — Ö, én csak mindössze nyolc négyzetmétert. Rend- betettem a fürdőkádat, a vé­cét, csupán a konyhában maradt még nyolc csempe, de holnap az is meglesz... De hát miért hallgatsz? — Talán... talán majd máskor — ajánlottam elővi­gyázatosan. —Isten mentsl Később nem lesz oldószer! Most kell bemázolni. És milyen príma oldószer ez! A tíz ujjadat megnyalnád utána. Rá sem ismernél a konyhánkra. Ügy ragyog ott minden, mint a patikában — Hát ez az új­ság idehaza. És nálad? No, mesélj már! — De hát... tulajdonkép­pen ... Egészen rövidre fo­gom ... kerekítem — kezd­tem bele újra a mondókám­ba. — Jaj, hát én már jó ide­je, hogy megkezdtem a le­kerekítési — vágott újfent közbe a szomszédom. — Ez most különben is roppant divatos. Először az asztalt gömbölyítettem le, eredetileg négyszögletes volt. Aztán a gyúrótáblát fabrikáltam el­lipszis alakúra... De te miért nem beszélsz? Szála j már meg! — Én már mindent el- mondtafn — jegyeztem meg ■ félénken. — Ugyan már! Részlete­sen mesélj mindenről, engem nagyon éredkel minden! S különben is megígérted, hogy mesélni fogsz. — Ezt te csak úgy képze­led — válaszoltam hirtelen. — Sajnos, nem szolgálhatok semmi újsággal. — De hát valahol csak megofrdultál! — Hogyne, a GUM-ban, ajtókilincsért! —■ sziszegtem • mérgesen. — Ne mondd! — villany o­zódott fel ebben a pillanat­ban a szomszéd. — Sorold csak, miket lehet még ott kapni? ... No, beszélj hát, bszélj hát! Van valami új­donság? k — Dehogy van. Minden a régi. — Én is úgy gondolom. .. De most hallgass meg en­gem! ... És az elkövetkező há­rom és fél óra alatt hallgat­tam, hallgattam őt. S még csak félbe sem szakítottam. Fordította: Baraté Rozália SOMOGYI NÉPLAP Szombat, 1970. április 4.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom